2020. március 30., hétfő

Halász Margit - A vitéz közalkalmazott

"A nap hol előbújik, hol előkacsint. Nem fárad. Még ilyenkor is van kedve bújócskázni. Persze hogy van: ő nem földi, hanem égi test. Neki semmi pluszjelentéssel nem bír a péntek délután."

A Gyöngyhomok után ez volt a második találkozásom az írónővel. Ahogy kinyitottam a kötetet, az első írástól kezdve visszatért az a hangulat, amit a kunsági Homokháton tapasztalhattam meg. Egy kis  mágikus por szabadult fel a lapokból, valami, ami tényleg képes elvarázsolni a hétköznapok prózai valóságát. 
Ez alkalommal egy alapvetően  más műfajba tartozó könyvről van szó, és ezzel mindenkinek számolnia kell. A vitéz közalkalmazott tárcákat és tárcanovellákat tartalmaz, annak irodalmi sajátosságaival. A rövid, olvasmányos, inkább csevegő hangnemű darabokhoz ötleteit a szerző a mindennapok sűrűjéből meríti. A tizenkét fejezet, egyenként 5-5 tárcát tartalmaz. A csoportosításban van némi összecsengés, ez különösen az útitárcáknál fedezhető fel, ahol a Hortobágy, vagy  Finnország vagy Skócia a közös nevező. 

Az első fejezetekben még nagyon is a magyar valóságban vagyunk, utazunk a buszon, állunk a Damjanich utcai trolibuszmegállóban, termékbemutatók forgatagában. Szenvedünk, csöpög rólunk a víz, küzdünk a karácsonyi bevásárlással és ide toppan be valami más, valami, ami megdöbbent. A fordulatot az események elszenvedője, jelen esetben az írónő szemlélete hozza be. Ez a helyzetben gyakran idegennek ható valósághoz való viszonyulás egyszerre mosolyogtatott és döbbentett meg. Amolyan jó érzéssel töltött el. Így sorakoztak egymás után a meghökkentőbbnél meghökkentőbb sztorik. A tárcák vagy karcolatok lehetnek ötletes kitalációk is, de pont az a sajátosságuk, hogy annyira a mindennapok talaján állnak, hogy teljesen hihetőek. Ezzel én is így voltam. Szinte mind egy szálig elhittem az olvasottakat, a betöréstől, a gyilkosságig. Olykor meghatódtam, majd mérgelődtem, de a legtöbb esetben jót szórakoztam a történeteken. 
Az útitárcáknál is megmaradt ez a felhőtlen jókedv, és tényleg csak a lokáció más,  a szemfüles megfigyelő itt is lecsap az érdekes  eseményekre. 

Nehéz kedvencet választani az olvasottak közül, tény, hogy van, ami kicsit jobban megmaradt bennem, de szerintem ezzel mindenki így lesz majd, aki olvassa a kötetet. A címadó darab, A vitéz közalkalmazott egyenletesen simul a többi darab közé, és hangulatos,  kicsit cinikus, kicsit pikírt, de mindenképp pozitív hangnemet hoz magával. 
Az egyetlen bajom a könyvvel maga a könyv volt. Ezeket a habkönnyű darabokat érzésem szerint valóban az újság hasábjain vagy egy blogbejegyzésben kellene olvasni, és nem kötetbe szerkesztve. Így nem tudja betölteni azt a szerepet, amire való. Odalesz az a sajátos plusz, amit maga a tárca műfaja  jelent, hogy fűszer legyen a mindennapokban. Fűszert sem eszünk kilószám magában. Úgy egész más lenne. Elveszti csiklandós báját, bajusz alatt fülig szalajtó mosolyát. 
Nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás, hiszen én is igyekeztem lassan olvasni, de akkora önuralomra nem tettem szert, hogy két hónapig csemegézzem a novellákat. Annál is inkább, hiszen a legtöbbje alig 2-3 oldal terjedelmű. Így viszont tudom, hogy ha egy kis vidámságra vágyok, akkor csak le kell vennem a könyvet a polcról, és máris belophatok egy kis fénysugarat a napomba. 
A könyv nagyon ízléses küllemű,  jó kézbe venni, a benne található néhány illusztráció is kellemesen igazodik a kiadványhoz. 

Egyszer hosszú évekkel ezelőtt, amikor  meséltem valakinek Baricco Novecento  regényéről, az illető rávágta, hogy "ez micsoda jó, csajozós történet". Valahogy most én is így érzek, hogy bárkit le lehetne venni a lábáról ezekkel a tárcákkal.

Hozott pontszám: 4 












 

2020. március 29., vasárnap

Szigeti Kovács Viktor - A táltos


Húsz éve kegyetlen ridegre fordult a világ, örökös tél tombol. Az emberek szívéből elillant a remény, amikor Kevét az emberek világának táltosát legyőzte az alvilági főboszorkány, Cilonda, és annak serege. Sárkányok, ördögfiókák, démonok, boszorkák szálltak szembe az Ősisten védelme alatt álló emberek világával. De Keve elbukott, dicstelen halál lett végzete, s az Ősisten is magára hagyta esendő, gyönge teremtményeit.  Az emberek fásultan, bezárkózva tengetik napjaikat, eledelük csupán száraz kása, kertjeikből eltűnt a szín. Egy nap azonban gyermek születik, Keve leszármazottja, Hajna kisfia, a táltosnak tartott Kücsen. A  hajjal, foggal és hat ujjal született gyermek érti az állatok gondolatait, megérzi a közeljövőt és fejlődése is rendkívüli. Tanítója a falu gyógyítója, Agolcs lesz, védelmezője Bibura a tündér, Fenrira a farkas, Manduk a bagoly, Gütten a medve. De születésének jelentőségét megérezik a gonosz erők is. Illujankasz, a sárkány tudatára ébred, hogy tizennégy év múlva élet-halál harcot kell vívnia Kücsennel. S az idő gyorsan telik. Ami az emberek világában egy év, az az alsó és felső világban csupán egy nap. És Kücsen napról napra erősebb,  okosabb s készen áll a próbák kiállására. 

A magyar népi mondákat megidéző regény, az ősi táltos világ hangulatába helyezi olvasóját. Kücsen a nagy megmérettetésre készül; testi, lelki és szellemi fejlődésének lehetünk tanúi ebben a népmesei elemekkel gazdagon megszórt történetben. Becsület, furfang és álnokság ugyanúgy helyet kap az események menetében, mint a bátorság és kitartás. Szigeti Kovács Viktor egy rendkívül pozitív szemléletet csempész be a gyermekek világképébe az események alakításával. Ebben a közegben  a rossz képes megváltozni, váratlan lehetőségekkel előrukkolni. Rendkívüli empátiával világít rá a mindenkiben jelen lévő rossz természetére, és kvázi felmentést ad gyarlóságainkra. 
A történetben csodás gyógyulások, elképesztő  menekülések, varázstárgyak és  meseszerű állatok teremtik meg az elbűvölő légkört. A kötet szerkezetileg és nyelvileg is követi a körülbelül 9-14 éves korosztály igényeit. A történet mindvégig leköti olvasója figyelmét, még akkor is képes fenntartani a kíváncsiságot, amikor épp nem történnek hatalmas izgalmak. 
Erkölcsi mondanivalóval rendelkező, rendkívül békés meseregény ez. Képi világa közel áll a magyar gyerekekhez, egy sajátos megértési folyamattal ajándékozza meg őket, mely simulékonyan igazodik a népmesékből lassan kinövő generációhoz. Kicsit a Fehérlófiában, picit a Csongor és Tündében, kicsit pedig a magyar mondák hősei között éreztem magam. Bátran ajánlom a kötetet! 

Hozott pontszám: 5

"Hosszú-hosszú ideje nem született már táltos az emberek között. Amióta elvesztették jókedvüket, és eluralkodott rajtuk a reménytelenség, nem lett új táltos, a régiek pedig hasznavehetetlenek."

"Ilyen pogácsa talán még sosem készült a világon; belekerült egy anyai szív minden bánata és reménye, belekerült a féltés, és a szeretet is, ami az anyákat erősebbé teszi bármely harcos férfinál."

"Illujankasz azt tapasztalta, hogy vannak olyan búcsúk, melyek örökre szólnak, és olyanok is, melyek csupán egy rövid időre. Az a búcsú, amelyik végleges, amellyel valami örökre véget ér az emberi, mulandó időben, szentén csupán egy pillanat. Illujankasz néha azt gondolta, ilyen elválásokból áll az emberek élete, ilyen elbúcsúzásokból, törékeny pillanatokból, melyek a „nincs többé” végtelenségébe tekintenek." 


2020. március 28., szombat

Porter, Max - A bánat egy tollas állat

Kiszámíthatatlan, hogy kire, milyen hatást gyakorol majd ez a könyv. A legszélsőségesebb vélemények is bőven beleférnek a megítélésébe, és teljes mértékben igazat lehet majd adni az összes megnyilvánulásnak. A bánat, a gyász, vagy ahogy Max Porter könyvében alakot ölt, a kieresztett varjú útja kiszámíthatatlan. Bármerre lecsaphat, belevájhat  húsunkba és lelkünkbe, lényünkbe csimpaszkodhat, szemében rég elfelejtett emlékek tükröződhetnek, szárnyának suhogásával mindenről leverheti a port. 

Ez történik Apával és a Fiúkkal, amikor a fiatal családanya meghal. Hogyan lehet feldolgozni ezt a tragédiát? 
Három fejezet, a gyász három mérföldköve. Varjú, Apa és a Fiúk hangja szól felváltva. 
Az első egység az olvasó számára szinte felfoghatatlan, azt az elkeseredett tébolyszerű állapotot tükrözi vissza, amin a család legelőször keresztülmegy. Fájdalommozaikok, értelmetlenségek, egy madár csapdába esett vergődése jellemzi ezt a traktust. A megszemélyesített bánat varjú alakjában életük minden napjának része. 

"Madártollak az ujjaim között, a szememben, a számban, alattam tollas függőágy, mely fél méterrel a járólappal borított padló fölött tart."

A madár hangja, tekintete, jelenléte mindenhol érezhető.
Aztán lassan áttérünk a második részre, A fészek védelmezése egységre, ahol funkciójában próbál visszaállni a családi egység. Az Apa egyre inkább apa próbál lenni, a Varjú lassan hallgatni kényszerül. De a csendbe az emlékek is egyre sűrűbben lopakodnak vissza. Szerelmük története, összetartozásuk, barátságuk és emellett a folytonos hiány megélése. A könyvnek talán ez a legsúlyosabb része, mert már elég tisztán beszél a veszteségről, amit kényszerülnek átélni. Itt az olvasó már jobban találva érzi magát, mert kinek ne kellett volna megtapasztalni egy szakítást, egy halált vagy lehetőségeinek, reményeinek szertefoszlását. Hogyan tűnnek elérhetetlen messzeségbe  vágyaink? A család állapotának hullámzását a Varjú sűrűsödő visszatérte jeleníti meg. 
Míg a harmadik fejezetben, A Távozási engedélyben a Varjú, csak a legelején és a végén kap egy-egy  rövid szerepet. Alakja fokozatosan tűnik el, madárrá halványul,  Apa és a Fiúk megtanulnak az örökös hiánnyal élni. Nem lehet úgy tenni, mintha ez ne történt volna meg. Az ő életük most már ilyen, de ez nem jelenti azt, hogy a lenyomatot hagyott veszteséggel, ne tudnának továbblépni: 

"Össze kellene bútoroznod egy helyes fiatal valakivel, akinek bejön, hogy mostohaanyunak szólítják." 

Nagyon tetszett ez a mondat, mely kifejezi, hogy valaki számára szerethetők maradunk összetörtségünk, veszteségeink, nyomorunk ellenére.  A Varjú madárrá semlegesül, és egy méltó végső búcsúval zárul a kötet. 
Talán itt, a legvégén érezhető át leginkább az a gyöngédség, amit a szereplők nem tudtak magunkból kiengedni az évek alatt. A könyvben megjelenő trágárság, néha kicsit vulgáris kifejezések szolgáltak annak eszközéül, hogy ne hatalmasodjon el rajtuk a gyengédség, megmaradhassanak a kemény, mindent elviselő férfiak szerepében. Így, ezzel a szerelmi vallomással és elengedéssel viszont megtörtént a megbékélés, és ez a legfontosabb.

Nagyon kemény témát választott Max Porter  első könyvének témájául. Ezzel a jelenséggel mostanság egyre gyakrabban találkozunk. Kicsit terápia is az írás, ami jó, ha beváltja a hozzáfűzött reményeket. Aki kellő bátorságot érez magában, elkísérheti őt erre az útra, szerintem kivételes élményben lesz része. Nekünk egy-két óra az életünkből, de a szereplőknek három év küzdelme ez az átváltozás. Az allegorikus, versszerű megközelítés mindenképp utaztatja a lelket, és pont annyira foglal le magának, amennyire beengedjük magunkba. 

(Magunkban olvassuk, és biztosítsunk magunknak utána egy kis csendet!)
Hozott pontszám: 5





"Olaj, ha jobban megnézed, sár, ha jobban
megnézed, homok, s selyemmé iszod az iszapot.

Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres
emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel.
Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas
kőszéken ülve élvezi a kilátást. Minden arra járó
érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy
mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik,
mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem,
ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó,
húszmillió madár és még sok minden más.
Az egész város az ő hiányzása nekem.


Pfuj, mondja Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!"

"Mások vesztesége és fájdalma felfoghatatlan számunkra, mégis azt akarom, hogy próbálkozzanak."

"Van a bánat, és van a nem praktikus megszállottság."

 

2020. március 27., péntek

Cabré, Jaume - A Pamano zúgása

Várom, hogy megszólaljon bennem a történet, de nem hallok semmit. 
A tökéletesen megszerkesztett katalán regény egésze valamiért zárva maradt előttem. Egyszerűen nem találok rajta fogást, ahová be tudnék csatlakozni. Kívülről szemlélem, mint egy alkotást; látom benne a koncepciót, a szerkezeti bravúrokat, gyönyörű nyelvezetét, hangulatos képeit, sőt még azt is elmondhatom, hogy amikor volt erőm nagyobb egységeket olvasni, akkor behúzott a történet. De sajnos, ez nem az én könyvem, nem érintett meg. 

A több szálon és idősíkon futó regény jelen idejében egy elszánt tanárnővel ismerkedünk meg, ő Tina Bros, aki a lebontásra ítélt torenai, katalán iskolában falba rejtett naplókra bukkan. Az írások majd hatvan évvel ezelőtt születtek, 1944-ben, amikor a falu tanítója Oriol Fontelles volt. A jegyzetek soha nem látott kislányának íródtak, a célból, hogy valakinek feltárhassa az igazságot önmagáról. A történet azért is különösen érdekes, mert a hajdani tanár boldoggá avatási procedúrája folyamatban van, de ha napvilágra kerülnek a naplóban leírtak, akkor hiteltelenné válnak Fontelles érdemei. Tina egész élete válságban van, az egyetlen megtartó erőt számára most, ha megtalálja a napló címzettjét, Oriol Fontelles körülbelül ötven éves gyermekét. 
De ki is volt ez a legendás ember? A boldoggá avatási eljárás Elisenda Vilabrú nevéhez fűződik, aki személyesen is ismerte a falangista polgármester, Valentí Targa köreihez tartozó tanítót. Elisenda, Torena nagyasszonya egy hihetetlen erős karakterű asszony, aki még nyolcvanhat évesen, vaksága ellenére  is képes uralni mindent és mindenkit. A naplóbejegyzések,  a tanúvallomások és a visszaemlékezések segítenek megérteni, hogy mi történt azon a végzetes napon, amikor Fontelles meghalt. Ahhoz, hogy megértsük az eseményeket egy még mélyebb rétegig le kell mennünk, egészen a polgárháború idejéig, ami az összes borzalom elindítója volt. 

Egy mindent elsöprő, egyszemélyes bosszúhadjárat idéződik meg a lapokon, ahol nem kisebb személy az alperes, mint maga az Isten. A monumentális alkotás  nem csak horizontálisan,  időben ölel fel végtelen távlatokat, hanem vertikális végletekre is törekszik. Mint minden bosszú, így ez is felőrli a megszállott üldözőt, minden kincse homokszemcseként porlad el a szélben. 

Jaume Cabré alap mondandója számomra az önmagát folyton megismétlő valóság volt. Olyannyira nincs jelentősége az időnek, hogy akár egy bekezdésen belül is képes volt helyszíneket és időt váltani. Ez persze megnehezíti az olvasást és megfeszített figyelmet követ olvasójától, de egy eddig soha nem tapasztalt élményt is nyújt. Tényleg "kubista alkotás", bravúros szerkesztés, amit némiképp tompít gyönyörű nyelvezete. Talán a töredezettsége miatt nem voltam képes beilleszkedni a regénybe, talán maga a rideg téma -a Franco diktatúra, a bosszúállás - dobott ki, de nekem kevés volt az a belső motiváció, amit a szereplőknél megtapasztaltam. Pedig a varázslatos cím -ami a Pamano folyó legendájára utal, mely szerint, aki meghallja a távoli folyó zúgását, az meghal-, minden befogadást előkészített bennem. Azt hiszem, maradok nyitott állapotban, és felkészülök Cabré másik művére, az Én vétkem-re.

A gyönyörű fordítást Tomcsányi Zsuzsannának köszönhetjük!

Hozott pontszám: 4 



"Képzeld csak, vannak csillagok, amelyek olyan távol vannak tőlünk, hogy a fényük csak hosszú évek múlva ér el hozzánk. Olyan sok év múlva, hogy a fény, amely ma ér el bennünket, talán akkor sugárzott ki a csillagból, amikor még nem is élt ember a Földön. A hangom, akár a távoli naprendszerek fénye, szerencsés esetben akkor jut majd el hozzád, amikor már rég halott leszek. Olyanok vagyunk, kislányom, mint a csillagok. A távolság tövises csillagokká tesz bennünket a sötét égen."  

"Bár még csak reggel 6 óra volt, egyáltalán nem volt hideg. Nemsokára felkel a nap. A sötétben eltespedt utcák még szenderegtek."

"Apám azt mondta, olyan ez, mint együtt lenni egy fényképen, ha rákerülsz, többet nem léphetsz le róla."

"Jordi mozdulata nemcsak azért a nőért nyúlt, hanem annak a nőnek az egész életéért."




2020. március 22., vasárnap

Nemes ​Nagy Ágnes arcai

szerkesztette: Rózsássy Barbara

Véletlen, de meghatározó találkozás volt ez a könyv számomra. Abban a zűrzavaros időben, amiben most vagyunk egy igazi lélekemelő, a túlélőcsomagom legfontosabb eleme lett.

Egy elejtett mondat, egy kérdés miatt kezdtem el mélyebben kutakodni Nemes Nagy Ágnes után. Ez vezetett ehhez a könyvhöz, mely a címhez hűen a költőnő különböző arcait mutatja be, mégpedig a szerzők sokszínűségének alapvető eszközével. Olvasás közben az jutott eszembe, hogy mindenkit így szeretnék megismerni az életben. 

A kötet egy rendkívül jó tematikát követ. Három nagyon személyes, meleg hangú visszaemlékezéssel indít; Jókai Anna, Gergely Ágnes és Albert Zsuzsa mesélik el Nemes Nagy Ágneshez fűződő kapcsolatuk legmarkánsabb, legemlékezetesebb részleteit. Jókai azt hangsúlyozza, hogy nem csupán emlékezni kellene rá -egyben nagyjainkra is-, hanem meg kellene nézni az ő hatásukat a jelenben. Próbálja szavakba foglalni azt, ami leginkább jellemezte  költészetét, beidézve Lengyel Balázs szavait, ami kitűnő foglalata ennek a szemléletnek: 
"Érzékletessége Rilkéével rokon, nem leírófokú: egy léttapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcsi, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és a saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja. Az ő szenzualitása nem látványfokú, hanem látomásfokú."  (11.oldal)
Jókai Anna, aki ismerte, elmondja, hogy Ágnes lényében hordozta magányosságát, és egy "nemes boldogtalanságban" élő asszonyként jellemezte. 

Gergely Ágnes leplezetlen őszinteséggel mutatja be a költőnővel való kapcsolatát, amely a korai költészetének ridegségére vezethető talán vissza. A későbbiekben viszont erősödtek köztük a baráti szálak, közös utazásaikra is kitér, elénk varázsolja Szerb Antal vagy Pilinszky szellemét. 

"A felolvasások után az óvárosban  kóboroltunk; a Siratófalnál – Magdi* mondta el később – Ágnes a Falra tette a kezét, és maga elé mormolta:
-Szerb Antalért, Halász Gáborért…" (23.oldal)

*Székely Magdi"

"A Via Dolorosán eltévedtünk, az arab bazárosok folyton rossz irányba küldtek, egy némasági fogadalmat tett szerzetes elszaladt előlünk; Ágnes türelmetlen volt, nem tudtuk, hogy már beteg. Végül a VII. Stációtól odataláltunk a Szent Sír templomhoz, a Sírra is rátettük a kezünket;
talán mindnyájan Pilinszky Jánosra gondoltunk." (23.oldal)


Albert Zsuzsa egy újabb időszakát, s ezzel együtt egy újabb arcát mutatja be  Nemes Nagy Ágnesnek. Azokról az időkről mesél, amikor az irodalmi rádióműsorok teret nyertek, hogyan lehetett 10-15 percben becsempészni kis hazánk életébe egy "másfajta" igényességet. Nagyon érdekes volt ez a téma is.

A kötetben ezután költői tanulmányok következnek. Alföldy Jenő kicsit filozofikus megközelítése hangsúlyozza Nemes Nagy Ágnes életművének homogenitását, ami szerinte abból fakad, hogy Ágnes folyamatos fejlődése az ég felé törekedett, kemény és fájdalmas kőfaragások útján. Tiszta szemléletének bemutatásához részleteket hoz verseiből. 

Pomogáts Béla tanulmánya Nemes Nagy Ágnes ars poeticájához igazodik. Kicsit kitér az ars poetica műfaji sajátosságaira, annak fajtáira. A bemutatást ő is verseinek tükrében valósítja meg. Érdemes ezt a részt (is) a későbbiekben újra elővenni. 

Egy igazán érdekes fejezetet szentelhetünk Buda Attila révén a rövidverseknek. A költészetben mindig is jelen lévő pársorosok,  sírfeliratok, epigrammák, haikuk, a perzsa rubáík jellemzője, hogy a külső-belső benyomásokat, direktben, azonnal ható megfogalmazásban alakítják költészetté. Aki kicsit belenéz Nemes Nagy Ágnes köteteibe, az számos ilyen rövidverssel találkozik, Budai néhányat be is mutat tanulmányában. 
"És milyen jó volt, de milyen jó volt megcsinálni azokat a négysorosokat, úgy tartottam őket a kezemben végül is, mint nagy, sárga császárkörtéket, vagy ezoterikusabb, zöld- barna alexandereket, nem is csináltam őket persze, csak úgy megértek maguktól. Ám a körte nem az egyetlen gyümölcs."  (69.oldal)
 Ezután Honti Mária a dedikált verseket jellemzi egyrészt általánosságban, másrészt pedig a költőnő néhány ilyen jellegű írását fejti ki. Szóba kerül Sidney Keyes, Kassák Lajos, Babits Mihály, Rónay György, Áprily Lajos és Jékely Zoltán.

"A dedikált vers ugyanúgy "mindenkihez" szól, bárkihez, avagy konkrétan senkihez a nagy Időben, mint az összes többi" (79. oldal)

Hernádi Mária a zenei forma jelenlétét vizsgálta Nemes Nagy Ágnes költészetében, különös tekintettel a Napforduló című kötet kapcsán.

Urbán Péter , majd Szakolczay Lajos, Lengyel Valéria és Prágai Tamás sokkal mélyebben megy bele Nemes Nagy Ágnes lírájába. Itt azért már szükségeltetik az olvasási élményhez egy magasabb fokú irodalmi, verstani ismeret. Szakolczay bemutatja az esszéíró Nemes Nagy Ágnest. Ezek a részek ismét lebilincselően érdekesek voltak számomra. Hogyan képes a naplóbejegyzés, a filmkritika vagy a krokit irodalmi szépséget megvalósítani? Az életműben helyet kapó esszékre tér ki Prágai Tamás is.

Az utolsó tanulmány szintén rendkívül izgalmas kérdést tárgyal, a gyermekverseket. Erős Kinga egyrészt röviden felvezeti a gyermekirodalom, s ebben a körben a versek szerepét, majd ízelítőt ad Nemes Nagy Ágnes ezen alkotásaiból. Hihetetlen volt átélni gyermekkorom meghatározó verseit irodalomesztétikai szempontból.   Végezetül hadd álljon itt  két gondolat ehhez kapcsolódva. Egyrészt Nemes Nagy Ágnes nem engedte, hogy életművében szerepeljenek ezek a költemények, csakis külön kiadványokban jelentek meg.

"Mert roppant érdekesnek találom, hogy a költő milyen kettősséggel viszonyul saját műveihez. Hiszen ez arra enged következtetni, hogy bár nem tartotta méltóságán alulinak a gyermekversek írását, de költői életműve szerves részének mégsem tekintette (...)"
Másrészt összehasonlításul nézzük meg ezt a verset, mely megjelent gyermekversként (Gólya az esőben), illetve Összegyűjtött versek kötetében is.

Gólya az esőben

Tárt ablakban ültem én,
sűrű esőt néztem én,
hullt az eső szürkén,
hullt az eső feketén.

Fészke-égett gólya állt
a fenyőfa tetején,
mint egy fura címer-állat
égi paizs közepén,
állt fehéren, feketén,
a fenyőtű szúrta lábát,
imbolygott az ág tövén,
mégis címert állt a fán,
mint egy bátor pelikán,
eső koppant a fején -

hullt az eső szürkén,
hullt az eső feketén.


Címer
Tárt ablakban ültem én
Sűrű esőt néztem én

Hullt az eső szürkén

Hullt az eső feketén

Fészke-égett gólya állt
A fenyőfa tetején
Mint egy fura címer-állat
Égi paizs közepén
Állt fehéren feketén
A fenyőtű liba-lábát
Szúrta dűlöngött szegény
Mégis címert állt a fán
Vékony paraszt-pelikán
Eső koppant a fején

Hullt az eső szürkén
Hullt az eső feketén

Az  utószóban Rózsássy Barbara összefoglalja a kötet tartalmát, és hangot ad a költők és költőnők közti megkülönböztetésnek is. Semmi kétség, a költészet legmagasabb fokon van jelen Nemes Nagy Ágnes írásaiban, vallja, majd az Éjszakai tölgyfa című verssel fejezi be válogatáskötetét. 

A kiadványt számos különleges fotó,  a költő kéziratai, levele, jegyzetei, rajzai színesítik. Jó volt egy kicsit elkalandozni és elmerülni az ő világában. Kiemelkedő élményt jelentett számomra.

Hozott pontszám: 5

Ajánlott oldal:
Digitális Irodalmi Akadémia oldalán megtalálhatóak a művei.
Hangja
Fotók

2020. március 14., szombat

Becskei Gábor - Őrszem ​és Káoszkreátor – Az utolsó fehér tűz

Ismét a tavalyi évben megjelent ifjúsági könyvek közül hoztam egy érdekességet.

Szerettem ebben a könyvben azt, hogy pont olyan, mint amilyennek mondja magát. Már a borítón is megjelennek a képregényekre jellemző elemek, a kifejező, kicsit túldimenzionált mozdulatok, karakterisztikus figurák, összbenyomást nyújtó kompozíció, valamint a címe, és a hozzá tartozó tipográfiai elemek is mind-mind azt sugallják, hogy ez egy vérbeli képregényes, szuperhősös történet lesz. Elárulom, hogy a kötet tartalmilag is ugyanezt a gondolatot viszi tovább.

Marci, a regény főhőse egy tizenhárom éves srác, aki az időt kedvenc képregénysorozatának megjelenésével méri. A hónap második szerdája mindennek az alfája és omegája, akkor jön ki a sorozat új része. Nincs ez másként az évzáró napján sem. Zsebében a bizivel, fejére tekert nyakkendővel, palástként lobogó zakójában rohan haza, hogy végre kézbe vehesse a legfrissebb számot. Már otthon is elég furcsa légkör fogadja őt, szülei viselkedése megdöbbentő,  hát még mekkorát ámul, amikor kiderül, hogy  képregénye csupa üres lapokat tartalmaz. Mi történhetett? Nincs ideje sokáig álmélkodni, mert pillanatokon belül előtte terem Gomori Brúnó, azaz Káoszkreátor, aki a Bíbor Kapitány sorozat főgonosza, a nagy ellenfél. Brúnó pedig nem sokat teketóriázik, elrabolja Marcit, aki máris a történetben találja magát. 

Izgalmas kalandok várnak a fiúra, hosszú és keserves úton jön rá arra, hogy a szuperhősök világában sem minden fehér vagy fekete, nem minden rossz, ami annak látszik. Természetesen a könyv végére minden a helyére kerül, és egyúttal, akár mehet is innen tovább. 

A történet a Pagony Kiadó gondozásában jelent meg az Abszolút Könyvek sorozatában, melynek célközönsége a 9-12 éves korosztály. Én is elsősorban a 10 évesekre gondoltam olvasás közben. A cselekmény kellően izgalmas, de nem okoz túl nagy szorongást ennek a rétegnek. Stílusában is a mai gyerekek igényeihez igazodik, gondolkodása friss, ugyanakkor rendkívül ügyesen vonz be erkölcsi kérdéseket; megbocsátásról, ítéletekről, látszatról, hatalomról.  Ritmusában is remek, nem ragad bele a szituációkba, kellően pörgős. Annak ellenére, hogy egy akcióregényről van alapvetően szó, Becskei Gábornak észrevétlenül sikerült megalkotni egy jól elképzelhető, plasztikus hátteret a történések mögé. A karakterek kidolgozottak, nekem igazából csak Bíbor Kapitány volt túl kevés. Ahhoz, hogy a jó és a rossz ellentéte erőteljes tudjon lenni, sokkal jobban jelen kell lenni mindkét oldalnak. A szuperhősök világának működése érthető volt, megoldásaiban ötletes, és meg kell hagyni, hogy ez a Marci gyerek egy kifejezetten helyes kiskrapek lett, nekem nagyon szimpatikus a személye.
Hálás voltam azért a gondolatért, melyet a szerző halványan megsejtetett, hogy mennyire viszonylagos is a létezésünk, hogy egy másik univerzumból nézve, talán nem is vagyunk olyan valóságosak. Transzcendentális gondolatok egy ifjúsági könyvben, a képregények világában, jó táptalaj lehet a későbbi sci-fi, fantasy olvasók beoltásához.
Bár nem az én korosztályom a kötet elsődleges célközönsége, mégis  remek kikapcsolódást nyújtott, és   szerintem  a srácok is élvezni fogják. Hiszen aki maga is belebújna a szuperhősök gúnyájába, az most megteheti, és átélheti Marcival, milyen nehéz a látszatok alapján döntést hozni, vállalni a felelősségeket, és olykor akaratunk ellenére cselekedni, miközben azért különleges képesség és hatalom birtokában vagyunk. 

Hozott pontszám: 4/5  
Kedvenc karakter: Marci

 Becskei Gábor
Kép: Pagony  Kiadó FB oldaláról


"Marci sohasem értette azokat, akik nem szeretnek itt élni. A hetedik emeleti lakásuk ablakából mindig gyönyörű panoráma tárult elé.Csak annyit kellett elképzelnie, hogy repülő autók kanyarognak a magasban, vagy tízméteres hullámok csapkodják az épület falát, és máris sokkal izgalmasabb hellyé változott a környék." 

"Teljesen elveszettnek érezte  magát, mióta megtudta, hogy a világ, amelyben él, pusztán kitaláció. Ő volt a legbátrabb szuperhős, rettenthetetlen harcos, az igazság bajnoka. Valójában azonban nem volt más, csak egy kitalált szereplő egy kitalált történetben. Valahol egy magasabb univerzumban semmi más nem volt, pusztán tinta a papíron."  

2020. március 10., kedd

Almond, David - A nap színe

Egyetlen nyári nap, egyetlen hosszú út, egyetlen gyermek, akivel megesik egy pár dolog. 
Például, hogy amikor reggel felkel kalandra indul. Davie bepakolja szürke katonai hátizsákjába a régi rókaálarcát, meg az agancsosat, a vázlatfüzetét és  a ceruzáit. A hátizsákjába, amit az apjától kapott. Az apjától, aki nemrég halt meg. Mint minden kaland, úgy az övé is találkozásokból áll. A találkozások, akárcsak az útja egy kört írnak le. S mire a nap véget ér, ő már nem lesz ugyanaz a gyerek. 

David Almond könyve a gyermek gyászának története, annak is éppen az a fázisa, amikor a méla szomorúságból ki kell lépni, el kell indulni, és folytatni a veszteséggel megterhelt életet. Ilyen szempontból a felnőtté válás egy lényeges állomását rögzítette a szerző. 
Maga az út egy izgalmas eseménnyel kezdődik, találnak egy holttestet a régi közösségi ház romjai között. Jimmy Killen-t, akit mindenki jól ismer, s a fiú azt is tudni véli, ki lehet a gyilkosa. Davie megkezdi céltalan útját, ami egyrészt menekülés a tettes elől, másrészt éppen az ő felkutatása. A napi vándorlás során a közösség különböző tagjai lesznek útitársai, a féllábú Wilf Pew;  Davie barátja,  Gosh; Catherine és Lara a vihogó lányok, aztán néhány ellenséges fiúval is összetalálkozik, s nem utolsósorban Zorro-val, a gyilkosság első számú gyanúsítottjával. Egy darabon vele megy egy kutya is, sőt ott lesz mellette az apukája is. Valóság és egy szürreális álom keveredése ez az út, mely éppen oda érkezik  vissza, ahonnan elindult, Davie édesanyja mellől. 

"Tudtam, hogy rendben leszünk.
-És tényleg. Rendben vagyunk. 
Puszit nyom a fiú homlokára.
-A legrosszabbon már túlvagyunk -súgja."

Egy lassú bandukolás ez a könyv, egy gyermek gyógyulása. Meditatív, egyszerű, végtelenül tiszta és pont ezért tud működni. Nincs benne mélyenszántó terápia, mert nincs is rá szükség, hiszen a dolgok rendje szerint végzi el az elengedést. Felnőttnek, gyereknek egyaránt jól esik olvasni. 

Véletlen -talán nem-, de egyszerre olvastam a könyvet Jiménez-Platero meg én című  "andalúz elégiájával", s a két kötet csodálatosan hatott egymásra. Ritka élmény volt ezt megtapasztalni. Egyik könyv kiemelte a másikat, mint ahogy a só felerősíti a cukor hatását. 

David Almond számos irodalmi díj birtokosa, többek közt magáénak tudhatja az Andersen-díjat is. Műveit eddig több, mint negyven nyelvre fordították le. Hatodik, magyarul megjelent kötetét Rét Viktória tolmácsolásában olvashatjuk. Szerintem érdemes! 

Hozott pontszám: 5

 David Almond






2020. március 8., vasárnap

Vadadi Adrienn - Miénk a színpad

Vadadi Adrienn szép lassan emeli könyveiben a megcélzott korosztály életkorát, így jutottunk el a hatodikosokig. Egy átlagosnak nem mondható iskolában vagyunk, ahol már most tagozatos leosztás van. Vannak a sporttagozatosok, a képzősök, a zenészek és történetünk főszereplői, a drámások. 
Az egész iskola az év végi fellépésre készül, ami mindig nagy kihívást jelent, de idén még az évfolyamokon belüli széthúzás is nehezíti a helyzetet.
Eldönthetetlen, mint minden vitában, hogy  ki kezdte a piszkálódást. Talán egy vicces rajz, amit a másik osztály nem tartott olyan jó mókának, vagy még korábbra vezethető vissza az ellentét? Most viszont lassan háborúba fordul minden, ahol egyre durvább eszközöket vetnek be a felek. A háttérben ezen kívül személyes konfliktusok is meghúzódnak.

A drámai osztály két lányának, Vikinek és Milusnak a barátságába tekinthetünk bele. Nem is olyan rég mindkét lány Levibe volt szerelmes, ez a közös vonás kovácsolta őket össze, jobban mondva az a tény, hogy Levi a másik osztályba járó Lillát zárta a szívébe. Mondanom sem kell, hogy rögtön lett egy közös ellenségük, akinek megszégyenítésén törik  fejüket a csajok.  Milus egyre kényszeredettebben megy bele ezekbe a zseniális tréfákba, de a barátság megőrzése végett úgy gondolja, hogy meg kell tennie, amit Viki kitalál. Főleg akkor lesz ez számára terhes, amikor váratlan kis szerelem lobban közte és egy másik osztálytársa között. Viki élete sem álom, egy ideje anyukájával él kettesben, és nagyon hiányzik neki az édesapja. Ráadásul castingokra jár, a megmérettetés folyamatosan része a kiskamasz életének. Pedig neki is akad hódolója, aki kíváncsi szemekkel lesi, miként járjon a kedvében. 
Ahogy közeledik a fellépés ideje, egyre feszültebbé válik a hangulat. A kiválasztott darab nem alakul, igazából már senkinek sem tetszik, de már nem lehet egy újba belefogni. Közben az osztályok közötti ellentét is a tetőfokára hág, egy meggondolatlan kijelentés pedig az osztályfőnöküket sérti vérig, aki azután nem is jár be az iskolába. 
A gyerekeknek a sarkukra kell állni, mert ha nem szedik össze magukat, akkor katasztrófába torkollik a fellépés. Szerencsére akad egy talpraesett drámás, aki vezetőként lép az elárvult csapat élére, és egy mentő ötlettel hozakodik elő. Ahhoz, hogy sikerrel záruljon a küldetés, mindenkinek, szó szerint mindenkinek, össze kell fognia. 

Aki elolvassa a könyvet, megéri az illusztrációt

Mind cselekményében, mind karaktereiben egy nagyon jó kis ifjúsági regénnyel van dolgunk. A kivételes hangulatot Vadadi Adrienn egyrészt a szereplők közti valósághű konfliktusok révén, másrészt pedig az osztályokban zajló események bemutatásával éri el. Jó arányérzékkel vonja be a történetbe egy-egy tanóra bemutatását, az azokon zajló játékokat, egy osztályközösség közös élményeit, titkait, amitől rendkívül plasztikus lesz az ábrázolás. A barátság, a szerelem, az évfolyamon belüli ellentétek, féltékenységek, versengés mind nagyon fontos szerepet töltenek be az ő életükben.
Szerintem egy a korosztálynak tökéletesen megfelelő könyvvel ajándékozta meg a szerző az olvasóit, sőt még számomra is kifejezetten élvezetes olvasás volt. 
Rendkívül jót tett a hangulatnak, hogy Vadadi Adrienn alkotás közben ellátogatott a Kékvölgy Waldorf iskolába, megismerkedett az ottani szemlélettel, és ezt csodásan szőtte bele a regénybe. 

Hozott pontszám:5 

Vadadi Adrienn
Fotó: Sándor Katalin








2020. március 3., kedd

Szeifert Natália - Mi van veletek, semmi?

Két harmincas éveinek közepén járó magyar srác, Pók és Grafit történetét ismerhetjük meg Szeifert Natália könyvéből. Teljesen behatárolt térben, Budapesten a nagykörút környékén, és pontosan tudható időben a 2011 és 2016 közötti nagyjából öt évben járunk. Tetszett, hogy bár  ennyire precízen megadottak a paraméterek, a figurák karnyújtásnyira vannak tőlünk, mégis történetük egy teljesen tökéletes, általános látlelet társadalmunk egy bizonyos rétegéről.

Grafitot éppen kidobta a barátnője, az utcán szedegeti cókmókját, amikor belebotlik Pókba, aki egy verekedésen van túl, ahol fogát  vesztette. Pók felajánlja a másiknak, hogyha nincs hova mennie, jöjjön hozzá egy éjszakára. Az egy éjszakát még sok másik követi, a két férfi valamilyen láthatatlan érdek vagy lustaság miatt együtt marad. Grafit azt a szárnya vesztett művészpalántát testesíti meg, aki jobb híján rajztanári állásból tengeti életét, amíg fel nem mondanak neki. Majd a vásznon próbálja megjeleníteni belső hangját, ami ismét csak kudarcra van ítélve. De mit is mutatna meg? Grafit olyan semmilyen. Sodródó, nem érdekli igazán semmi, a méla közönyben dagonyázik, amiben kitűnően elvan.  A bemutatott öt év alatt egyetlen önmagából induló kapcsolata nem lesz. Nem keres barátnőt, nem mélyed el semmiben. Egy szürke fogaskerék lesz a gépezetben, ami egy időre Pókhoz köti. Pókhoz, aki szintén valami lápos nihilben csücsül. Nem kifejezettem legális, de mindenképp egyszerű munkát végez. Némi  megfigyelés, terjesztés és hasonlók. Nem kell megszakadni, a pénz meg rendesen csordogál. Nagy igényei nincsenek, jól elvan. Törzshelyükön a Mexikóban találkoznak a többi szereplővel, korunk ugyancsak tipikus figuráival; Évával, Krisztával a pincérnőkkel, Jégermiszterrel, Somával, Sacival, Zizivel és Barnival, Nonstop Sanyival és persze Leveles Lacival, akinek szállóigévé váló kérdése adja a könyv címét: 
"Mi van veletek, semmi? " 
Ugyan mi is lehetne? Az ő történetüket a világ adja; a 2010 októberében történt Ajkai vörösiszap-katasztrófa, a 2011 év eleji West-Balkán tragédiája vagy a Teréz körúti robbantás. Nem próbálkoznak, nem kockáztatnak. A könyv közepén aztán megmoccan valami, a kis csapat elmegy egy prágai kiruccanásra. Jó lett volna, ha innen elindul egy nagyobb lendület, de a kis kitérő után minden megy tovább a maga sótlan sivárságában. A minden szenvedélyt nélkülöző semmi napjainak gyűjteménye a kötet. Összességében nem volt egy kellemes olvasás számomra. De pont a mássága miatt válik érdekessé. Szeifert Natália rendkívül  olvasmányos formában meríti bele olvasóját ebbe a sokunk számára elhatárolt világba. Szereplői rendkívül sokszínűek, de magányosak. Van ugyan egy érintkezési felületük, de ez valóban csak egy felület. Egy külső burok, amit jól betekernek a piálás palástjával, a kocsmai miliő komfortjával, de igazából egyik szereplő sem tárja fel magát. Talán már nem is képesek rá, vagy nem találkoztak még azzal a személlyel, aki kitárhatja feléjük a létezés egy másik, értelmesebb dimenzióját. A mindennapok cél nélküli túlélésén kívül léteznie kell valami másnak is, ami jó, ami viszi előre az embert, ami értelmet ad létezésének. Pók és Grafit ennek a reményének ad talán hangot a történet lezárásakor.
Sok hasonlóságot véltem felfedezni az írónő korábbi,  "Az altató szerekről" című regényével, ahol szintén  két szereplő áll az események középpontjában. Mindkét kötetnél megvan a váltott szemszögből történő ábrázolás, és a főhős életének egy egészen átható és beható ismertetése. Abban a történetben két nő a főszereplő, akik mindvégig csak majdnem találkoznak, és ez adott egy izzást a könyvnek. Pók és Grafit nemcsak majdnem találkoznak, hanem együtt laknak, de itt is várunk egyfajta igazi találkozást, egy megnyílást. Számomra teljesen megdöbbentő, hogyan írhat ilyen hitelesen egy nő ennek a két férfinek az érzéseiről, életéről. (Mi tagadás többször is beugrott Szendi Nóra könyve.)   Számos értékelést elolvastam, hogy lázadoznak-e a férfi olvasók, megvétózzák-e vajon a leírtakat, de eddig semmi.

Nekem mindenképp ebből a férfi szemszögből való ábrázolásból adott leckét a szerző. Nem mondanám, hogy érzéketlen emberekről van szó, csak valami egészen eltérő világszemléletről, valami nagyon másról, mint ami én vagyok. A kötet lezáró akkordja Leveles Laci története, ami mindvégig, mint egy feszes és fényes madzag ott húzódik a mélyben. Vele, az ő életével válik teljessé számomra a két férfi sztorija. Mindenképp egy korhű generációs regénnyel ajándékozott meg minket Szeifert Natália.

Hozott pontszám: 4/5

 Szeifert Natália
Fotó: Draskovics Adam