Marías, Javier - Berta Isla

Írni a megfoghatatlanról, egy láthatatlan gömbről sokan próbálkoztak már. Írni a sejtésről, a végtelen várakozásról, arról a reményről, amiről azt sem tudjuk, hogy valóban reméljük-e még érdekes vállalkozás. Kíváncsian vártam a spanyol szerző egyedi megközelítését.

Mégsem azt kaptam, amit vártam.

A könyv olvasás közben egy eddig Javier Maríásnál nem megszokott érzést hozott, ugyanis nem a szövegben éreztem jól magam, hanem elolvasás után húzott be a mondandó. 

 

A rendkívüli nyelvtehetséggel és utánzási képességgel megáldott Tomás félig spanyol, félig brit származású.  Madridban ismerkedik meg  későbbi feleségével Berta Isla-val, akivel házassága elég furcsán alakul. A férfi munkájából adódóan heteket, sőt hónapok tölt távol otthonától. Ez akkor sem változik, amikor a család bővül. Islanak egyedül kell megoldani a mindennapokat, a gyerekek körüli teendőket és egyedül kell megküzdeni a félelemmel, hiánnyal. Meddig lehet egy fantomházasságban meglenni? A kapcsolatok attól élnek, ha táplálják őket. Nem kell, hogy találkozzanak, de tudjanak osztozni élményeinkben és érzéseinkben. Vajon  életben maradhat így bármi is, vagy csak önmaga karikatúrája lehet? 

 

Mindenhol homály és titok. Forognak a magánfilmek a fejekben, a szereplők keresik azokat az útjelzőket, amikhez kapcsolhatják elképzeléseiket. Majdnem hatszáz oldal és szinte semmi nem történik, miközben lepereg egy emberöltő az időben. Kétféle út van a könyvben; az egyik a szereplők sajátos kiforrása, a kalapácsütések alatt megedzett jellemek formálódása, a másik pedig az olvasó alattomos bevonódása. Érdekes ez a jellemfejlődés, mert viszonylag láthatatlanul megy végbe. Nem követhetőek a változások, hiányoznak az érzelmeket tükröző monológok, mintha mindennek oka csakis az átélt történések lennének, nem pedig a helyzethez kötött kapcsolati minőségek. Kétségtelenül érdekes megközelítés. 

No és az olvasó, akinek útja párhuzamosan fut a cselekménnyel...Valóban ott szaladunk a regény mellett, bámuljuk és két etap között, térdünkre támaszkodva lihegünk, s szuszogjuk ki magunkból a saját reakcióinkat. Lehet ezt bírni, én mit csinálnék, ha Isla vagy Tomás lennék? Óhatatlanul magunkhoz viszonyítunk mindent, képtelenség önmagában elfogadni a történéseket. Ez talán a nagy fokú bevonódás titka. 

Nyugodtan csordogáló események, pasztellszínekkel felvitt, árnyalt lassúság a semmiről és a mindenről, a végtelenben találkozó utakról. 

Máskor hetekig olvasok egy Javier Maríás regényt, most képtelen voltam letenni, feszültségben tartott a cselekmény alakulása, miközben tényleg lelassultam. Alaposan beleragadtam a történetbe, a befejezés után pár napig nem tudtam új könyvbe belefogni. 

Valahol tudom, hogy ez egy nagyon jó regény, zseniálisan piszkálgatta énem zugait, de  hiányzott az, amit eddig Javier Marías adott.

 

 

Hozott pontszám: 4,5

 

 Javier Marías

 

 

 

 

Tibeti közmondások (Szerkesztette - Sári László)

A bölcsességi irodalom műfaja az egész ókori keleten ismert volt. Habár minden kultúrának megvolt a maga sajátos tapasztalata és az ehhez kapcsolódó bölcsességhagyománya, mégis a szóban átörökített formák részben keveredtek, részben átvették azokat egymástól. A bölcs mondások, világrendet, ősrendet és jogot tanító listák, példabeszédek, prédikációk mellett helyet kaptak a nép száján keletkezett közmondások is. A mai ismeretek szerint a legősibb közmondások Mezopotámiából származnak, az időszámítás előtti harmadik évezredből. Az agyagtáblákra vésett rövid, tömör tanítások az oktatás szerves részei lehettek. 

A bölcsességi irodalom két nagy részre osztható. Az egyik az isteni kinyilatkoztatás adta tudás, amely őseredetre és vallásos tartalmakra vonatkozik, a másik pedig a nép tapasztalatából, átörökített tudásából jött létre. Ez a profán bölcsesség megvilágítja az emberi sorsokat. Olyan örök érvényű igazságokat tartalmaz, melyeket mindenki megtapasztal saját bőrén. A közmondások életszabályokat, elveket, tanácsokat hordoznak magukban, s mint ilyenek a népi folklór részei. Elmondható, hogy a kultúrák általában meg is becsülik a maguk közkincseit, az élő nyelv szerves részei. Képesek reményt adni, forrásai a vigasznak, eligazodási alapok lehetnek. Igazi árnyaltságukat a sajátos kultúrkörnyezetük adja, ahol keletkeztek. Mivel a közmondások gyakran egy természeti képet hívnak be, majd ehhez kapcsolják az emberi természetet, a  dolgok rendjét, így közérthetőségük ugyanabban a környezetben valósulhat meg, ugyanakkor egyetemes tudást hordoznak magukban. 

Ezen a ponton válik érdekessé egy egészen más vidék közmondásgyűjteményében elmélyedni. A tibeti bölcsességi irodalom is nagy múltra tekint vissza, erről olvashatunk a kötet végén Sári László utószavában. Ugyanazt az utat járta be a tibeti közmondás, mint bárhol a világon; a szóbeli hagyományból lassan lett része az írott, nyomtatott irodalomnak. 

A kifejező, tömör, ütős mondások itt sem szépítenek az általános törvényeken legyen szó emberi természetről, kapcsolatokról. Jellemzői  a jó megfigyelőképesség, a szellemesség, egyszerűség. Ezek is az adott közösség látásmódját, értékrendjét tükrözik, így sokat elárulnak magáról a népről is. 

Hogy miért volt jó olvasni ezeket a közmondásokat keletkezésüktől időben és térben igencsak távol?  Igazából megnyugtattak ezek az alig pársoros írások. Jellemzően tudtam kapcsolódni a fő mondandóhoz, magához a tudás velejéhez, csak más képekben kellett gondolkodni. Az általam ismert és az új kép összekapcsolása  viszont megajándékozott egy mélyebb megértési élménnyel. Néha kifejezetten kerestem a magyar "közmondástestvért", és ez is érdekes volt. 

"Mielőtt másról ítélkeznél, 

nézd meg, 

nem ragadt-e kása az orrodra!" (223.)

 

Játéknak és kutatási területnek is felfogható például, milyen magyar vonatkozásai vannak a fenti tibeti közmondásnak! 

Természetesen voltak olyanok is, melyeknek nem éreztem át már a lényegét, de a többség szerencsére tényleg az egyetemes tudás élményével ajándékozott meg. Ezen kívül nagyon érdekes volt, hogy egy-egy kivételtől eltekintve nem tudtam megjegyezni a mondásokat, amit én azzal magyaráztam, hogy a dolgok rendje az, hogy többször kell meghallgatni egy igét, hogy megjegyezhesse és magáénak érezhesse az ember. Leginkább a természeti képekkel és állatokkal, főleg a lovakkal kapcsolatos sorok ragadták meg a figyelmemet.

A pici, akár zsebben is meglapuló kötet igényes kivitelű. Az esztétikusan, jól olvashatóan szedett közmondások között apró kis ikonok teszik még szellősebbé a szöveget. Először alig pár oldalt olvastam naponta, aztán kellemes élmény volt, hogy akár nagyobb mennyiséget is gond nélkül élveztem. 

 

 Fotó:  Peter Greenberg

 "Bajos dolog repülni szárny nélkül, meghalni tudás nélkül." (458)

 

Tolkien, J.R.R. - Karácsonyi levelek

"Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja hova..." írja Tolkien a Gyűrűk Urában. Valahogy most én is így voltam a karácsonyi levelekkel. Csak valami egészen könnyű, ünnepre hangolódó dolgot szerettem volna olvasni, ami több, mint vers, de semmi komoly történet. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez a kötet valóban csak leveleket tartalmaz, melyeket  Karácsony Apó írt Tolkien gyermekeinek húsz éven át. Aztán elkezdtem olvasni a kedves, néha kurta, máskor igencsak bőven megírt, gazdagon illusztrált üzeneteket és máris elválaszthatatlan része lettem az eseményeknek, s azon kaptam magam, hogy én magam is várom, hogy mit ír nekem Karácsony Apó, mi történt az Északi- Sark mellett, a Szikla-háznál, a világ tetején. 

A karácsonyi üzenetek nem maradtak el még akkor sem, amikor háború, szörnyű nélkülözés és nyomor borította Európát. Bármi történt is a levelek töretlenül érkeztek s velük az ajándékok is. Elképzelhetetlen ma már, milyen úton-módon valósulhattak meg a kívánságok, de az nagyon átmelengeti az ember szívét, ahogy ezek az üzenetek kiemelhették a gyerekeket a valóságos térből és időből. Ahogyan a mese ereje, úgy Tolkien sorai is át tudták keretezni a valóság kopárságát. Egy tündérvilág elevenedik meg az ember szeme előtt,  ahogyan Karácsony Miklós apó, Jegesmedve, Hómanó, Ilbereth, Valkotukka, Paksu, mindenféle manók élik mindennapjaikat a havas Északi-Sarkon. Küzdenek a koboldokkal, az elmei csapásokkal és Jegesmedve kisebb-nagyobb kártevéseivel. Teszik ezt vidáman, megbocsátó szeretettel, olykor morogva, szorgalmasan készülve az örök karácsonyokra. A gyerekeknek szóló üzenetek személyesek, mindig dicsérőek, kiemelik az érdemeiket. Hát ki ne akarna ilyen leveleket kapni? Ki ne szeretné azt,  hogy valaki távolból is szerető figyelemmel kísérje tetteit? 

A tartalmon és figyelmességen túl a minden évben befutó levelek varázslatos szépségűek. Formailag is alkalmasak arra, hogy messze reptessék a gyermekek fantáziáját. Kézzel írott, kalligrafikus írások, iniciálékkal, színes tintákkal, rajzokkal megtűzdelve. A mesekönyvnek is beillő oldalas illusztrációk pedig önmagukban kincset érnek. Tolkien Karácsony apóként gyermekeinek írt üzenetei még mai világunkban is a csoda erejével bírnak, hát még 1920-ban, amikor az első levél megszületett. 

A könyv tartalmazza a leveleket eredeti és nyomtatott formában, az illusztrációkat és gyakran magukat a borítékokat is, melyek gondosan címzetten érkeztek a messzi vidékről, egyedi készítésű bélyeggel,  postai bélyegzővel, cirádás írással. 

Mivel az a példányom van meg a Hobbit-ból, ami a szerző rajzait is tartalmazza, így ismertem Tolkien stílusát, gazdag vonalvezetését, részletekben gazdag alkotómódját, mégis lenyűgöztek ezek a színes, most kifejezetten gyerekeknek, sőt saját gyermekeinek készült munkái. Amikor ezeket megírta, akkor csak és kizárólag rájuk gondolt, nekik írta s nem kiadóknak, nem érdekből. 

Jó volt ezt a különleges mesefűzért megismerni, visszacsöppenni a gyermekvilág varázsába, kiesni térből és időből. 

Hozott pontszám: 5  

 És az egyik kedvenc képem kifényképezve a könyv 73.oldaláról

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.“

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.“

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.“

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.“

Forrás: https://quotepark.com/hu/idezetek/1964840-john-ronald-reuel-tolkien-veszelyes-dolog-kilepni-az-ajton-csak-ralepsz/

Dahlke, Ruediger - A lélek árnyai

Kibékülés titkos énünkkel

Biztos, hogy a kötet életem legmeghatározóbb könyveinek egyike. Elmondható ez magáról Ruediger Dahlke-ról is, akivel közel harminc éve úton vagyok. Szerencsére "A lélek árnyai" munkájáról csak most hallottam, mert azt hiszem, nem tudtam volna mit kezdeni mondandójával, ilyen mélyen képtelen lettem volna dolgozni magammal eddig. Egyik könyvéről sem mondható el, hogy elég elolvasni, de erről aztán végképp nem. 

A lélek árnyai, személyiségünk árnyékában, láthatatlan területén aktívan tevékenykedő valóságok. Nagy kérdés, hogy kerültek oda? Már Jung is rengeteget foglalkozott a témával, nevéhez köthető az árnyékterápia, ami számára az egész tudattalant jelentette. Úgy gondolta, hogy az összes testi, lelki, szellemi és társadalmi tünet az árnyék megnyilvánulása. Dahlke is felismerte, hogy harminc éven át, egy sor könyv megírása után is,  folyamatosan e téma körül forgolódott.

A tudattalan működései érvényesülnek, amikor mást teszünk, amit szeretnénk, amikor váratlan és ismeretlen érzések törnek maguknak utat, a tőlünk távol álló vágyakban és álmokban. Amit elfojtunk magunkban az nem szűnik meg létezni, csupán kikerül a látókörből, száműzzük lelkünk alvilágába. Dahlke végigvezet bennünket, hogyan tudjuk nyakon csípni ezeket az árnyékjelenségeket. Fejezetről fejezetre egy úgynevezett árnyéknapló vezetésére biztat bennünket, és pontosan meghatározott feladatokat ad. A feladatok közt olyanok szerepelnek, mint például egy adott film megnézése és megadott kérdésekre felelet adása; alapos végiggondolása annak, hogy miért érzünk ellenszenvet bizonyos dolgok iránt; szembenézés a megbocsátás és hála gondolatával. Körülbelül ötven különböző feladat segítségével kerülhetünk egyre közelebb a mélyben lapuló tartalmakhoz. Azt hiszem, hogy becsülettel, egyedül ezt képtelenség végigjárni, pláne feldolgozni. Mert a felszínre kerülést egy elfogadás is kell, hogy kövesse annak érdekében, hogy integrálódni tudjon a személyiségbe. Ezt pedig egy hosszú-hosszú folyamat, ami még a legegészségesebbek számára is kihívást jelent. Alaposságra törekedett a szerző talán pontosan azért, mert különbözőképpen vagyunk képesek rátekinteni gyengéinkre, nem minden téren tudunk őszinték lenni magunkhoz.  Így aztán magának a könyvnek az elolvasása és minimális magamra tekintés is három hónapot vett igénybe, és elmondhatom, nagyon a felszínt karcolgatom. Valahogy jól kell tudni kezelni ennek a könyvnek az anyagát, hogy hasznos legyen számunkra. 

Az életközépi válság a tudattalanba behányt vaskos tartalmak elementáris erővel kirobbanó, szinte kezelhetetlen krízisei. Mit kezdhetünk ezekkel a maguknak hangot követelő részekkel? Önmagunk elfogadása, a helyes önszeretet ezekre a megdöbbentő tartalmakra is vonatkoznak. Meg kell ismernünk, hogy mi volt az árnyékban, miért voltak ott, hogyan segítették a túlélésünket és legfőképp, most mit kezdhetünk ezekkel az idegenekkel? Vajon hogyan szerethetem a pénzsóvárgásomat, az irigységemet, kötekedéseimet, hűtlenségeimet, lustaságomat? Mi kell ahhoz, hogy képesek legyünk kibékülni a legsötétebb árnyákkal is? 

Az önismereti munkának egy kardinális részével foglalkozik a könyv. Hozhat nagy felismeréseket és annak függvényében, mennyire állunk bele  a témába, segíthet egy jól működő, harmonikus személyiség kialakításában. 

A könyv teljesen érthető módon, lépésről lépésre hozza közelebb az emberhez ezt a nehéz témát. Nekem sokat segített, hogy az elmúlt másfél évben más intenzív önismereti munkában is részt veszek, többek közt művészetterápiában, ami egész más, nonverbális módon járul hozzá a tudattalanom feltérképezéséhez. Mégis a könyvet néha túl soknak éreztem. Mondjuk csak nevetek magamon, mert Ruediger Dahlke korábbi könyveiben is mindig voltak olyan részek, melyeket első olvasásra hajmeresztőnek, kiakasztónak éreztem, aztán évek múlva képessé váltam ezek -részben, egészben történő- elfogadására. (Erre mondja a szerző, amit elutasítasz, azzal van csak igazán dolgod) Mégis úgy gondolom, hogy a könyv:

Hozott pontszáma: 5 

 Ruediger Dahlke

 "Az a tény, hogy másokkal szembeni szemrehányásaink és vádaskodásaink mögött mindig a saját árnyékunk rejlik, a szó legszorosabb értelmében csodálatos esélyt nyújt arra, hogy ezekkel a támadásokkal rendkívül hatékonyan bánjunk."

 

"Ahonnan megvonjuk a tudat világosságát, ott árnyékot keltünk."

 

"Az árnyékkal való szembesüléskor légzésünk világít rá a problémára, de rögtön a megoldásra is. A be- és kilélegzést nem ítéljük meg, azaz mindkét véglet egyaránt kedves és fontos számunkra. Egyiket sem részesítjük előnyben; légzésünk ritmusa egyenletesen és biztonságosan kísér végig minket az életen.
Ritmusa két pólus váltakozása révén születik, és ez létfontosságú. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja azt állította, hogy minden élet kezdettől fogva ritmus. Az ellentétek világában az élet csakugyan a pólusok ritmikus változásából bontakozik ki, ez nem csak a lélegzésből látszik. Ám ha ítélkezni kezdünk az élet eme lüktetése fölött, nyomban gondjaink támadnak."

 

Kassai Lajos - Levelek

Kassai Lajos tevékenységével már az élet több területén találkoztam. Nevével összefonódott a magyar lovasíjászat térhódítása a világban, és hagyományának feltámasztása kis hazánkban is. Már nem is emlékszem, hogy mikor és hol figyeltem fel rá, de az biztos, hogy az utóbbi időben inkább a spiritualitással kapcsolatos beszélgetéseiben merültem el, amikor adódott a lehetőség, hogy egy molytársunk révén, elolvashassam ezt a könyvét. Úgy gondolom, hogy a kötet sokat adott ahhoz, hogy még teljesebben lássam ezt az embert, aki számos dologgal foglalkozik, de leginkább, ahogy ő fogalmazott: annak a kulturális jégtörőnek a kormányzásával, amit a lovasíjászat jelent.

A könyv nagyjából első fele azokat az évértékelő leveleket tartalmazza, melyeket a Lovasíjász iskola vezetőinek, tagjainak írt az évek során. Ezek révén betekintést enged a mindennapok nehézségeibe, de egyben átadja azt a szellemiséget, amely iskoláját jellemzi. Sokat kell őt olvasni és figyelni, hogy az ember megértse, mennyiben sport, mennyiben hagyományőrzés, harcművészet, mennyiben szellemiség és mennyiben a lélek materiális megjelenése a harcászat keretében az, amit képvisel. Ezek sokféle nyoma keveredik a papírra vetett sorok között. Tetszettek ezek a szemelvények és tetszik az a tanítás, amit ő közvetít. Szilárd embernek tartom, de sajnos ez ma nem igazán érthető kifejezés, s gyakran összekeverik a merevséggel. Tudatos, célratörő ember, akinek állhatatossága révén jöhetett létre Kaposmérőn a Kassai-völgy lovasíjász központ, fedett pályával, rendszeres képzéssel.

A kötet második részében külső szemmel, többen írnak róla, kiemelve a számukra fontos aspektusokat. Vermes Renáta, Andics Bernadett, Mireisz László, Müller Péter, Cey-Bert Róbert Gyula, Piroska Péter szavait olvashatjuk. Majd a harmadik egységben a távol-keleti utazások tapasztalataiból oszt meg velünk néhány részletet Kassai. Törökországba, Kínába, de Kuala Lumpurba is eljutott a lovasíjászat, ezekből olvashatunk kellemes és kellemetlen élményeket.

Igazán tartalmas kötet, bár a levelek sokszínűségük miatt laza szerkezetet adnak a könyvnek. Ami összetartja mégis az egészet, az egyrészt maga Kassai Lajos alakja, másrészt a kötet homogenitását a csodálatos, kifejező fotók adják meg. Tipikusan olyan könyv, ahol a képi világ épp olyan sokat képes nyújtani, mint a szöveg maga. Nem törekszik a teljességre, nem is önéletrajzi kiadvány és harminc év összes vonulatát sem tudja visszaadni, mégis a kiemelések azt az érzetet keltik az olvasóban, hogy ezek talán a sarokkövei Kassai munkásságának.

Az utolsó levélből hozom zárszavaimat:

„A lovasíjászat maradi, avítt dolgokra tanít: akaratra, küzdelemre, hitre, felelősségvállalásra, önfegyelemre, arra, hogy megtaláljuk a helyünket egy közösségben. Elavult, jócskán meghaladott dolgok ezek, melyek a folyamatos (technikai) fejlődés diadalútjában állnak. A „történelem végén” ugyanilyen lejárt lemez a biológiai nemek kérdése és lassacskán már emberi mivoltunk is (…) Legyen a romlás bármilyen nagy is, apró hibák eredménye. Reméljünk bármilyen nagy változást, apró lépésekkel kell kezdeni.”

 

Hozott pontszám : 4,5

 Kassai Lajos