2023. szeptember 26., kedd

Watzlawick, Paul - A ​helyzet reménytelen, de nem súlyos


 

"Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog." 

 


Azzal már sokan próbálkoztak, hogy nyakon csípjék, mi is az a boldogság, hogyan lehetünk boldogok. Világunk mára aztán végképp belefullad a boldogságra vezető tanácsok tengerébe. Ebbe a boldogságdagályba állítja fel görbe tükrét Paul Watzlawick szociálpszichológus. Nem is stop táblának, hanem tükörnek nevezném ezt a megállj jelzést. Fanyar, gunyoros, szurkáló és szarkasztikus a könyv alaphangneme. Bemutatói távol állnak a Nikomakhoszi etika eligazításaitól, mert a lengyel szerző  bemutatja, no és kissé fel is nagyítja azt, hogy az ember mennyire, de mennyire képes saját boldogságának kerékkötője lenni. 

A lazán szerkesztett könyv boldogtalanság típusokat mutat be, és ezzel kapcsolatban mindenki érezheti, hogy ez vajon az ő látlelete vagy ismerőséjé? De gyanítom, hogy mindenhol érzünk némi szorító érzést. Itt van mindenek előtt a múlt. Watzlawick is ezzel kezdi. Bemutatja, miként tudjuk ízekre szedni, mondanám, hogy "ronggyá szívatni" magunkat múltértelmezésünkkel. Ó, több típusa is van ennek, biztos meglátjuk magunkat valahol a repertoárban. Miután kivesézte az önmarcangolás módszereit, a rózsaszín múlt-köd felhőt is bevizsgálta és a múlt, mint főbűnös perét is levezényelte a szerző, további ízes boldogtalanságfalatokat ropogtatunk el. 

A jól ismert történet arról, hogy valaki fel akar szögelni egy képet a falra, de  nincs kalapácsa, így elgondolja, hogy a szomszédtól kér kölcsön, majd ennek az eszmefuttatásnak a levezetése mindig kijózanítóan hat az emberre. Elképzeléseink, gondolataink fogságában szenvedünk nemcsak mi, de környezetünk is, hiszen olyan dolgokat tartunk valósnak, amik meg sem történtek. No, de megtörténhetnek! Vagy megtörténhettek volna! Watzlawick itt gyakorlatokat is ad olvasóinak, hogy ugyan, tegyék már magukat picit elégedetlenné, ha már itt vannak. Nem kell elvégezni a gyakorlatokat, hogy rájöjjünk, nap mint nap  ezt tesszük magunkkal. 

Ezt a sorozatot folytatja még a szerző, ha nem is hosszan, de épp elég kellemetlen érzést kelt vele bennünk. Ami mégis elviselhetővé teszi az olvasást, az a cinikusság mellett meghúzódó humor. Egyfelől bizsergető, másfelől meg olykor nagyon is konkrétan szórja poénjait a szerző. Sokszor fel is nevettem, mert annyira váratlanul bökte oda a slusszpoént. Kellő hozzáállással lehet ám nevetni magunkon. Ami viszont furcsa volt, hogy valahol a könyv közepe tájékán megcsendesül ez a nagy kritika és megkomolyodik kissé a könyv. Számos illusztráció és világtörténelmi szereplő, illetve esemény teszi plasztikussá a témát.

Nem tudom, hogy mennyire maradandó hatású a szerző mondandója; nekem szerencsére vannak a környezetemben barátok, akik felteszik olykor ezeket a kérdéseket  adott szituációkban, hogy nézzem már egy kicsit másként a dolgokat! A könyv Dosztojevszkij soraival zárul, ami igazán felteszi a pontot az "i"-re, és egyetlen mondattal lekerekíti a témát is. Most én is ezzel fejezem be: 

"Minden jól van...minden. Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak azért. Ez minden! Ez minden! Aki ezt felismeri, mindjárt boldog lesz, mindjárt a következő pillanatban...." (Ördögök)

Hozott pontszám: 4

 

 

 

2023. szeptember 24., vasárnap

Enomiya, Hugo M.-Lassalle SJ. - Az elmélyülés útja

Először is pár mondatot írnék az eltűnésemről, illetve a szünetelő bejegyzésekről. Már a júliusi poszt is nehezen ment, hiszen fenekestül felfordult az életem, ami megkövetelte a gyakorlatias üzemmódot tőlem. Ha olvastam is, képtelen voltam írni róla. Az elmúlt két hónap egy utolsó nagy nekirugaszkodást követelt meg tőlem, és reményeim szerint most már nyugalom lesz körülöttem egy ideig. Elköltöztem szeretett Ferencvárosomból, és sok egyéb dolog is változott körülöttem. Ennek túlélésében sokat segítettek most is a könyvek. A könyvek, amik nem csak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak, válaszokat követelnek tőlünk olyan kérdésekre, amiket talán fel sem tettünk, de folyamatosan nyomnak belülről. A változás pedig mindig fáj, mindig nehéz, de ez az egyetlen útja a fejlődésnek. 

 

Körülbelül két éve kezdtem meg azt a rutinomat, hogy felébredés után reggel, valamilyen tartalmas, mélyreható, spirituális tartalmú könyvet olvasok. Megdöbbentően másként hatnak ezek a sorok ébredés után, amikor egész más csatornáink vannak nyitva, mint napközben. Ennek előnye másrészt az, hogy nagyon kis darabokat olvasunk, van, hogy csak fél oldalt, ami egyértelműen azt hozza magával, hogy  részletesebben átgondoljuk, sőt átéljük a sorokat. Új lakhelyem első spirituális olvasmánya így pater Lassalle jezsuita atya (1898-1990) könyve volt. Már a bevezetőben leírt bemutatóból is kiderült számomra személyének kivételes volta. Japán misszióba kerülve megismerkedett a  zennel, aminek egyenesen a szívéig akart hatolni. 1943-tól japán mesterek vezetése alatt zen gyakorlatokat kezdett el végezni, és 1978-ban hivatalos zen mesternek ismerték el. Személye és tevékenysége hidat épített Kelet és Nyugat, a zen és a nyugati ember világa között. A könyv fő kérdése, hogy mi a különbség a keresztény spiritualitás és a zen buddhizmus között, létezik-e átfedés, átjárhatóság a kettő között? 

Előre jelezném, hogy a könyv nem gyakorlati útmutató, nem akar megtanítani sem a kontemplációra, sem a meditációra sem a zazen útjára. Viszont rengeteg oldalról körüljárja a témát. Bemutatja a zen meditációt, a világnézeti hátterét, nehézségeit, beszél kicsit a meditáció végzésről, hatásáról és a kóanok szerepéről is. Közben érthetően bevezeti az olvasót a tárgyas és a tárgyat meghaladó meditációba, melynek tisztázása  nekem sokat jelentett. Szót ejt a szatoriról (a lényeglátásról), amely a legmagasabb rendű tapasztalat a zenben, így talán mondhatni a célja is ez. A legnagyobb nehézség természetesen azzal kapcsolatban adódik, hogy ezeket az élményeket nehéz leírni és megfogalmazni, hiszen pontosan olyan állapotban lépnek csak működésbe, amikor a  tárgyias és deduktív gondolkodás kikapcsolódik. Egyébként is nehéz a szatori állapotát szavakba önteni. Amikor önmagunk tudata eltűnik, akkor kerekedik felül a jelenvaló létnek tudata. 

"Én vagyok. Sem a test, sem az érzékek, sem semmilyen gondolat, sem a közösség tudata, amely e tapasztalatot hordozhatta volna, nem maradt meg. Csak ez a feltörő, felvillanó, önmagából felfakadó, saját páratlan világossággal ragyogó, önmagában fennálló és minden kötöttségtől mentes tapasztalat: Én vagyok." 

Katartikus és misztikus élményekről évszázadok óta beszámolnak a keresztény misztikusok is. Mivel Lassalle elmélyülten foglalkozott Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János misztikájával jól látta a párhuzamot illetve a különbséget, a zen és a keresztény szemlélődés között. A kötet második része a két misztikát veti össze. Szent Bonaventura, Nüsszai Szent Gergely, Areopagita Dénes, Eckhart mester, a Szentviktoriak, Johannes Tauler nevei tűnnek fel. Illetve a keresztény meditáció néhány jellegzetességéről is képet kapunk. A zen az Önmagam tudatától való megszabadulásra és minden dualitás meghaladására törekszik. Nincs jelen benne semmilyen elmélkedés, tárgyi objektum. A keresztény meditáció ilyen téren egészen más, hacsak nem hatol el a misztikus tapasztalatig, amit a fenti szerzők jól példáznak. Vagyis van útja a mélyülésnek a keresztény szemlélődésben is. Nekem alapvetően az jutott eszembe, hogy a szándék a befelé figyelésre és a külvilág kizárása mindig is jelen volt a keresztény vallásgyakorlatban. Eleve a kezek összetétele, imára kulcsolása egy folyamat elindítását jelenti. S ahogy mélyül a hit, tapasztalható az imaéletben is, hogy egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet hallgatunk. Én beszélek, Isten hallgat; én hallgatok, Isten beszél; én hallgatok, Isten is hallgat. De a kontempláció, a szemlélődés, az elmélkedés után is vannak további fokozatok, amit szintén el lehet érni, méghozzá, ahogy Lassalle bemutatja, több módon is. Ahogy tűnik el az imából bármilyen nemű reflexió, csökken az értelmi tevékenység, egészen addig, amíg eljut a tiszta affektív imához. 

Bár tényleg nem gyakorlókönyv ez a kötet, azért a szerző rávilágít az elmélyülést segítő néhány mozzanatra, alkalmazható metódusra. Végezetül azt a hasonlóságot emeli ki a zazen és a keresztény meditáció között, hogy egyik sem kedvtelés vagy sport, nem küzdelem önmagával, hanem egy magatartást átható formáló, teljes összhangot teremtő valóság. A magatartásnak állandóan összhangban kell lennie a meditációval, így tud életünk minden pillanata előrelépés, fejlődés lenni. 

Nagyon tetszett a téma bemutatása, logikusan felépített szerkezete, mely biztos kihívást jelentett már csak a téma nehézsége, megmagyarázhatatlan, leírhatatlan jellege miatt. Mindannyian tapasztaltuk, hogy milyen nehéz olyan élményről beszélni, amihez foghatóval nem találkoztunk, mennyire félreérthetőek olykor a képek, amiket alkalmazunk, mennyire erősen szükség van a befogadásra. Így aztán csak olyan ember olvassa ezt a könyvet, aki be akarja fogadni, aki képes dolgozni magán azért, hogy ne csupán szellemi tevékenységében, gondolkodásában és kognitív tudásában legyen több, hanem megtapasztaljon valami többet. 


Hozott pontszám: 5

 

               Hugo Makibi Enomiya-Lassalle, S.J.- alias Aiun- ken