Bakos Gyöngyi - Nyolcszáz utca gyalog

Nyolcszáz utca gyalog, térben, időben sok százszor nyolcszáz, végtelen, a mindenség. Mintha egy vonaton ültem volna, ahol az ablak előtt robogott volna el ez a rengeteg hely, miközben főhősünk valójában gombostűre tűzve ott ragadt az időben, apja halálának pillanatában. Jönnek és mennek az évek, a kalandok, a férfiak, városok és  kilók, de akármilyen behatás is éri a főszereplőt az apjára gondol. "Apa észre venné, hogy levágattam a hajam, apa órája ugyanilyen volt, mint a vonaton a férfié, apa szerint olyan vagyok, mint Yoko Ono", apa szerint így, apa szerint úgy...

Bakos Gyöngyi elsőkönyves szerző kötetének reflektorában álló nő életét az érzelmek határozzák meg, miközben egy rezignált, fagyos, végtelenül magányos alak képe jelenik meg előttem. Az összemosódó emlékek szétválaszthatatlan időrendiségben bukkannak fel, térben és időben is egymásba csúsznak, jelezve, hogy semmi jelentősége ennek. Az éhségnek van jelentősége, a szomjnak, a betölthetetlen űrnek. A folyamatos úton levés azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy nagyon intenzív regényben vagyunk, de számomra minimális volt csak a változás. Nem volt fejlődés, mivel nem volt vágy, ami hajtotta volna az alakulást. Így utólag úgy maradt meg bennem a történet, mint egy végtelen szomorú, frusztrált lány élete, aki csak rója az életet, de nem éli, főleg nem élvezi. 

A filmelméletet tanult hősnőnk Ingmar Bergmanból írta a szakdolgozatát, nem csupán kényszerből, hanem szeretetből. Akkoriban Dénessel élt együtt, aki kertész volt, és mellette a szobanövényei is virultak. Aztán megjelenik a színen a Görög, aki hízásra hajlamos, csak szeretőnek tartja a lányt, rém udvarias, épp csak parttalan a kapcsolatuk. No és Bé, akinek megismerése is maga a kaland. Bakos Gyöngyi nem árul zsákbamacskát, már az első oldalakon megjelenik az a szókimonó stílus, ami végig jellemző a könyvre. Bár a Nyolcszáz utca gyalog akár felfogható novellafüzérnek is, megmagyarázhatatlan módon, számomra mégis inkább regény, mint novellák. Az, ahogyan egymásba kapcsolódnak a főszereplő gondolatai, ad egy súlyt a könyvnek. A már-már tudományos betoldások, hogy a bambusz éjszaka gyorsabban nő, mint nappal vagy az, hogy eltűnt a Dunából a viza hal és hasonló részletek kijózanítóan hatnak a szövegben. Hozzák azt a merev érzetet, ami  a főszereplőt jellemzi. A főszereplőt, aki egy bevásárlás előtt hirtelen félre állítja a kocsit és szakít párjával, vagy egy mozdulattal kidobja a tortát a kukába, mert nem érkezik meg az ünnepelt. Drámai jelenetek ezek és mélyen szántóak, akárcsak az egész életen át tartó fogyókúrája,  mániákus kalóriaszámlálása, melynek hátterében az anyának való megfelelés kényszere állhat. 

Bakos Gyöngyi könyvét egy tökéletes összhang és egyediség jellemzi. Tömör, masszív alkotás, ahol minden szónak pontosan ott van a helye, ahol lennie kell. Nekem egy olyan Rubik kockára emlékeztetett,  amely akkor van kész, ha jól meg van keverve, ami akkor adja ki az egészet, ha semmi nincs a helyén, mert az a rendeltetése, úgy van megtervezve. A tekerésben, a forgatásban látatja magát. 

Bergman nekem is a kedvencem. Élveztem, ahogyan fel-felbukkan a mester a lány életében, megfűszerezte számomra az olvasást. A végén állt össze, hogy minden fejezet egy Bergman film címét viseli. Érdekes lehet ennek tükrében újraolvasni a regény. Habár egyáltalán nem került hozzám közel a történet, nem tudtam igazából befogadni vagy szeretni, mégis úgy érzem, hogy a könyv egy remek alkotás, egy tökéletes önazonosság jellemzi, érdekes színfolt a kortárs magyar prózában. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

Bakos Gyöngyi 

Kép: Szilágyi Lenke

 

 

 

No és ki dönti el, hogy Bibi Anderson vagy Liv Ullmann volt szebb? 

 Persona forgatása 1966

Hesse, Hermann - Lépcsők (Stufen)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Fordította: g. g. a. Forrás: ÉV 2008. december

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wie jede Blüte welkt und jede Jugend
Dem Alter weicht, blüht jede Lebensstufe,
Blüht jede Weisheit auch und jede Tugend
Zu ihrer Zeit und darf nicht ewig dauern.
Es muß das Herz bei jedem Lebensrufe
Bereit zum Abschied sein und Neubeginne,
Um sich in Tapferkeit und ohne Trauern
in andre, neue Bindungen zu geben.
Und jedem Anfang wohnt ein Zauber inne,
Der uns beschützt und der uns hilft zu leben.

Wir sollen heiter Raum um Raum durchschreiten,
An keinem wie an einer Heimat hängen,
Der Weltgeist will nicht fesseln uns und engen,
Er will uns Stuf' um Stufe heben, weiten.
Kaum sind wir heimisch einem Lebenskreise
Und traulich eingewohnt, so droht Erschlaffen,
Nur wer bereit zu Aufbruch ist und Reise,
Mag lähmender Gewöhnung sich entraffen.

Es wird vielleicht auch noch die Todesstunde
Uns neuen Räumen jung entgegensenden,
Des Lebens Ruf an uns wird niemals enden...
Wohlan denn, Herz, nimm Abschied und gesunde!

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
 

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
 

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

Fordította: Keresztury Dezső

 

 

Finy Petra - Marlenka

Ahogy felkapja a szél a kóbor őszi faleveleket és táncba viszi, úgy kapott most engem is vállára Finy Petra. Bekeringőztünk a Városmajor utcái közé, a parkokba, a kórház kertjébe, a fogaskerekű hídja alá, felhúzott a lombkoronába, hogy megmutasson nekem egy családot. A legszerethetőbb családok egyikét, akikkel Lázár Ervin óta  találkoztam. Volt itt Berzsián és Dideki, Maminti,  Szörnyeteg Lajos és Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon is. De volt más is; átörökölt sors, ki nem mondott családi tragédiák, testet-lelket bénító bélyegek a múltból. 

Marlenka, történetünk főszereplője egy 77 éves özvegyasszony, aki lányával, Pannival és két fiával, Fülöppel és Ferenccel egy városmajori virágüzletben tevékenykedik még mindig. A nagyszájú cukrászlány, Náncsi és Dr. Dobos tartozik még a szűk körhöz. Az egész környék, mint egy nagy család lélegzik együtt. És erre az együttlétre, egymás támogatására szükség is van, hiszen a környéken garázdálkodik a Major banda, akik megnehezítik mindenki életét. A történet éppen úgy kezdődik, hogy Fülöpöt, az örök álmodozó fiút helybenhagyja a renitens csapat, melynek élén a Cipzár nevezetű srác áll. Marlenka körül mindenki egy kicsit furcsa. Ferenc a természettel van szoros kapcsolatban, a fák tetején szeret ücsörögni, amúgy beszél is hozzájuk, Panni nem képes autóban vagy bármilyen járműben utazni, egyébként is szörnyű rémálmok gyötrik, Fülöp menetrendszerűen álmodozik, és Dr. Dobos, az idős úr pedig egy láthatatlan kutyával sétálgat. Marlenkát pedig láthatatlan szellemként öleli körül a múlt. Ez az ölelés inkább behálózás, egy ozmózisszerű egymásba hatás, egy kibogozhatatlan viszony. Marlenka életének egyik legnagyobb tragédiája, hogy valahogy sohasem tudott kiállni önmagáért, hiányzott belőle az erő és az akarás. Így aztán élete egy leheletkönnyű sodródás volt, ami bár bőven meg volt tűzdelve az álmok és vágyak elengedésével, a keserűség hangjai nem szűntek meg létezni, csak lényének mélyére szivárogtak be. Olyan mélyre, hogy már mindenki azt hihette nem is léteztek. Pedig él még a vágy az idős asszonyban, van ott akarat is, mely a történetmesélés közben szépen napvilágra is kerül. 

De titkai nem Marlenkának vannak egyedül. Itt van mindjárt ez a Cipzár nevezetű fiatalember, a környék fenegyereke,  a nagyszájú, kötekedő alak, aki egy váratlan találkozás által lehetőséget kap az élettől, hogy fordítson sorsán. Amolyan múzsai csók ez. 

Az egész regény két színtéren játszódik az olvasóban, mert egyfelől itt van ez a furcsa család a jelenben, és fut egy szál a múltban, ahol sokáig megmagyarázhatatlannak tűnő női sorsok tragédiái bukkannak fel. Szép az, ahogyan a szerző folyamatosan hozzáad egy újabb magyarázó információt az egészhez, és lassan megszületik az olvasóban a mozaikokból felépülő archívum a maga egészében. A kegyetlen múlt, az 1945 januári Maros utcai nyilas vérengzés eseményei, az egyéni tragédiák, árván maradt gyermekek, feldolgozhatatlan sérülések öltenek alakot a homályban, ami mégis  valahogy derengő marad. A jelenben manifesztálódnak ezek a végzetes emlékek. Csak cipelik főhőseink múltjukat, amíg nem válnak képessé arra, hogy lehántsák magukról a hordozott terheket. Szép és meseszerű ez az újjászületés. 

Finy Petra egy pillanat alatt beszippantott a budai környezet világába, amit ismertem, láttam szemem előtt, szerethető és emberléptékű volt. Elvarázsolt az a világ, amit a szereplők védőburokként maguk köré emeltek, és fájt, kegyetlenül fájt a múlt. Legjobban mégis az ártatlan nemzedék hordalékcipelése volt bénító. 

Ez a könyv minden érdeme mellett számomra egy avantgárd festményre emlékeztet, egy újszerű kísérletre, ahol a stílusok keserédesen keveredtek. Sajnos bennem nem tudtak szintézisre jutni a meseszerű elemek, a varázslatos fordulatok a vérfagyasztó történelmi eseményekkel, a bénító női sorssal. Nem is a kettősség zavart, hanem  a megoldás túlságosan élesen ábrázolt, világos valósága. Ettől függetlenül érdekes megközelítéssel találkozhat az olvasó. Nekem mindenképp ezek a szerethető, kedves figurák maradnak meg emlékül, a mágikus világ realisztikus emberei, avagy a reális világ mágikus alakjai.

Hozott pontszám: 4

 

Finy Petra

Irvin D. Yalom - Szemben a nappal

 "A halál olyan, mint a nap; nem tudunk szembenézni vele" 

La Rochefoucauld sorai ihlették Yalom, a közismert pszichiáter és író könyvének címét, melynek alapvető mondanivalója, hogy tágra nyílt szemmel nézzünk a halálba. Ez a megközelítés merőben más, mint amit emberként és szakemberként tapasztalt eddigi élete során. Sőt, ahogy terápiáinak leírásában feltárja, a dolog sokkal összetettebb, hiszen az esetek nagy részében mindennapi szorongásaink hátterében,  az elkerülhetetlen haláltól való rettegés húzódik meg. 

Nem könnyű témát választott a szerző, és meglátásom szerint az, aki leemeli a polcról ezt a kötetet, nem könnyű útra vállalkozik, ugyanakkor megtette az első lépést afelé, hogy sokkal jobban legyen. Mivel, ahogy erre már utaltam is, rengeteg probléma gyökere ez az ősszorongás, így ha valóban megkíséreljük, hogy szembe nézzünk a halál tényével, akkor lényeges jobb kondícióba kerülhetünk az élet minden területén. Yalom gondolatait és eseteit olvasva mindenképp megjelenik az emberben egyfajta oldódás a kötet végére. Igazából rendkívül hasznos könyvnek tartom, mert a halálra fókuszálva újra és újra megláthatjuk, hogy ez mindenkinek gondot jelent valamilyen szinten, és már eleve feloldozást nyújt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ezt kimondja. Mivel mindenki érintett a témában, mindenkinek vannak kisebb-nagyobb elakadásai, így az ezerarcú esetfeltárások bármelyikében ott lapulhat az a félmondat, ami épp neked szól. Ennek az ígéretével bátram ajánlom mindenkinek a könyvet. 

Segítő szakemberként egyéni, külön nekem szóló instrukciókat is kaptam. Ezekre szintén az volt a jellemző, hogy búvópatakként elrejtve, hirtelen törtek a felszínre, akár a legváratlanabb szituációban, szövegkörnyezetben. Pedig, hogy őszinte legyek, nem sikerült elsőre kapcsolódnom a könyvvel. Régóta tervezett olvasás volt, ami  magánéleti helyzetemből kifolyólag, most még inkább aktuálissá vált. Egyszerűen rávetettem magam a könyvre, mohón vártam a megoldást arra, hogy saját kínom csituljon. Talán pont ez volt a baj. Így nem lehet befogadni egy ilyen jellegű vezetést. Lassan alakul át az ember, nyílik fel a szeme azáltal, hogy több oldalról közelíti a témát. A veszteség fáj, a veszteség egyéni. Aki benne van, annak elviselhetetlennek, reménytelennek tűnik az, hogy valaha is jobb lesz bármi is. A szeretet és elköteleződés, ami az emberi élet építőköve, ezek elvesztése szó szerint megrogyasztja létünket. Körülbelül a könyv felénél kezdtem egy kicsit lenyugodni, ott történhetett egy fordulat. 

Az a hosszú élet és gazdag tapasztalat, amivel a szerző rendelkezik, valamint a témában való jártassága mindenkiben előhívhat egy megnyugvást valamilyen szinten. A könyv utolsó harmada inkább a terapeutáknak szól, de magánszemélyként is kaphatunk további segítségeket.Végül az utolsó rész összegyűjti az egyes fejezetekben elhangzott alapvető kérdéseket, amiket feltehet az olvasó magának, ezáltal elindulhat ő maga is egy egyszemélyes úton. Illetve Yalom ezeket a kérdéseket a csoportos vagy egyéni terápiák mankójának is szánta. A kötetet záró irodalmi jegyzetek is azt igazolják, hogy a szerző milyen széles körből táplálta meg mondandóját. Számos filozófiai,  lélektani és szépirodalmi idézet tette teljessé művét.

Minden okossága, hasznossága és a szerző iránt érzett tiszteletem mellett alapvető világnézeti különbség van Yalom és köztem. Ez egy feloldhatatlan feszültség, hiszen értem minden szavát, igazat is adok neki, de ott legbelül, mégis megjelenik bennem az ellenkezés. Teljesen jó, amit az emberekkel csinál, rengeteg haszonnal jár már csak olvasni is sorait, de közel sem adott olyan sokat, mint reméltem. Mivel a halál elemi problematikája a túlvilágba vetett hit léte vagy nem léte, így ez az ellentét tényleg leküzdhetetlen. De nem is kell feltétlenül egy oldalról szemlélni ugyanazt a dolgot, éppenséggel ez adhatja meg a halál mibenlétének teljességét, ha mindenki elmondja milyennek tűnik számára, de így is hiányos marad a dolog, hiszen a túlvilágról nem láthatunk vissza, és nem közölhetjük, hogy na milyen is a halál innen nézve? 

Hozott pontszám: 4 (ez egy erősen szubjektív pontozás, a könyv az 5 pontot is megkaphatná)

Irvin D. Yalom

Az alábbi idézetek rendkívül személyre szabottak voltak számomra. Nem feltétlenül a leghangzatosabbakat szemelvényeztem. 

"A bölcs meghallgatja a pincében csaholó veszett kutyát." (Nietzsche)

"A súlyos döntések rendszerint igen mélyre vezetnek. Minden döntés magában hordoz egy lemondást is, a lemondás pedig segít tudatosítanunk korlátainkat és végességünket. "

 

"Sok hagyomány próbál úgy felülemelkedni a mulandóságon, hogy a jelenre, illetve a közvetlen tapasztalásra való összpontosítást hangsúlyozza. A buddhista gyakorlat számos meditációs technikát ismer az aniccsával (állandótlanság) kapcsolatban: a gyakorló például arra irányítja belső figyelmét, ahogy a falevelek leválnak a fatörzsről, majd eltűnnek; ezután a fa, végül a saját fizikai teste állandótlanságára koncentrál. Ez a meditációs technika valójában egyfajta „dekondicionáló” gyakorlat, esetleg az expozíciós terápia egy változata, amelynek során a meditáló, mivel célzottan belemerül, lassan hozzászokik saját félelméhez. Talán ez a könyv is hasonló hatást gyakorol némelyik olvasómra."

 

Oravecz Imre - 1972. szeptember

 "... tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók."

 

 

 

Búcsúzunk, folyton búcsúzunk, de sokszor se mód, se méltó szó nincs az elszakadásra. Bármitől is válunk meg, az fájó és lemondással jár, még akkor is, ha azt hisszük jót tesz nekünk, vagy ártalmas. Hát még akkor hogy fáj, ha valójában ragaszkodnánk ahhoz, mitől válunk. Azt mondják, hogy ezek mind veszteségek, mindet gyászolni kell. Át, meg átszövik életünket a gyászaink, és igazából senkinek nem megy jól a leválás, legfeljebb vannak, akiknek extrán nehezen megy. A ki nem mondott szavakat pedig egyszer ki kell mondani, az segít, az gyógyít. 

Oravecz Imre is búcsúztat, egyben, sokakat, vagy egyetlent? A legfájóbb veszteségek egyiket, a szerelmet. Egy hosszú, szinte véget nem érő elválás hangjai ezek. Egy ember, aki felvállalja sebzettségét, litániázza mindazt, ami volt, de nincs. Az első találkozást, az ismerkedést, a titkokat, a vágyat, a perzselő szerelmet, a kiábrándultságot, a hiányt, az igazságtalanságokat és a a közönyt. Nincs ebben semmi ismeretlen, minden olvasó érintve érzi magát valahol vagy mindenhol. 

A lírai szépségű költői próza magán viseli a rögtönzés jegyeit, végtelenül természetes, őszinte és ebben rejlik ereje. Nincs kozmetikázva, nincs túlaprózva, egyszerre nyers és tökéletes. Ez adja  tökéletességét, ez a hitelesség. A szerelem tárgyát képző nő csodálatos magasságokba való emelése mellett hangot kap a férfias ösztön éjbe kiáltó búgása, de mit búgása, ordítása, követelése. Van ebben valami állatias, valami idegtépő, a legszebb vágy kínba boruló tombolása. S közben mindent belep a csendes lemondás, ahogy múlnak az évek, fogyadoznak a lehetőségek, már csak a ki nem mondott szavak, az elfojtott fájdalmak rotyognak olykor egyet. 

Kilencvenkét helyet követelő gondolat és érzés, amit Oravecz Imrétől kapunk. Nem sok, nem hosszú, mégis képtelen voltam egyvégtében legyűrni ezeket. Együtt éltem át vele a "földindulást", szerelembe estem, vágytam és kacérkodó nője lettem, hogy aztán meggyötörjön, tükröt tartson, s együtt szánjam magam vele. Irodalmi-érzelmi-szellemi utazgatás volt ez a javából, s hiába is remélem, hogy nem saját panaszdalai voltak, tudom, hogy minden árnyalata valóságból hasított, pengével metszett igazság. 

Versben ez így szól: Csendélet 

Hozott pontszám: 5

Oravecz Imre

Fotó: Szilágyi Lenke

"Már csak azt kívánom,
ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen."

Jászberényi Sándor - A varjúkirály

 Nyugati történetek a kötet alcíme, de magamban csak felruháztam egy másik címkével,  a Bűntudat történetei -vel, és bár szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de csak nem sikerül.

Tizennégy rövidebb írás és egy kisregény, A varjúkirály található Jászberényi Sándor legújabb könyvében. A rövidebb munkák célkeresztjében az a Maros Dániel áll, akit már megismerhettünk a szerző korábbi köteteiben, a Közel-Kelet haditudósítója, aki életét egy megbicsaklott házasság és a vérengző arab világ poklai között kifeszített kötélen táncolja. Mindkét színtéren egy látszólag kézben tartható, valójában a saját maga tragédiájában spirálozó életképek villannak fel. Rendkívül erős, szikár, odavágó történetek, amelyek mozdulatlanná dermesztik olvasóikat. 

Jászberényi Sándor egyedi mind témáiban, mind hangnemében. Férfias, határozott megközelítése az élet legelemibb részeibe vájja bele magát. Valahogy a túlélés körül kering mindegyik írás; a ma éjszaka,  a következő támadás, egy szülés, egy temetés vagy egy keresztelő átvészelése a cél, talpon maradni, kibírni a ringben a lehető legtovább. Az ütések pedig záporoznak, erősek és övön aluliak, a legérzékenyebb férfi receptorokba csapnak bele. Talán ezek azok a közös vonások, melyek leginkább jellemzőek a szerteágazó történetekre, valamint a nyers, gyakran gyomorforgató ábrázolás, ami úgy sűríti be a novellákat, mintha kicentrifugázná belőle az élet minden báját, és a gének ösztöni pusztaságává sorvasztaná a létet. Nem csodálkoznék azon, ha néhányunknak ez befogadhatatlan lenne.  A szerző az élet  legkülönbözőbb szegletébe kalauzolja olvasóját, odavilágít a sarokba, az országhatárra, a szociális peremvidékre, de akár az egzisztenciavesztés horizontján is megbillegteti szereplőit. Nincs nyugalom sehol, sem a jelen, sem a múlt, sem Magyarország, sem a Közel-Kelet, de még a tengerentúl sem ragyogtatja fel a felhőtlen élet reménycsillagát. 

Teljesen felesleges a történetekben párhuzamokat keresni a szerző életével, hiszen bárhogy is rejtőzik a cselekmények azonossága, a megtapasztalt életérzés az, ami igazán fedésben áll a valósággal. Ez a valóság pedig a mi valóságunk; a háttér, támasz, család nélkül maradt emberek vesződsége a mindennapokban. Az ember magára maradásának fájóan szép megjelenítése a Verébfióka című novellában öltött számomra igazán alakot. De esztelenség kiragadni egyet-egyet az írások közül, mert mindegyik önmagában is tökéletes, élesre lecsiszolt darab. 

Ami számomra mégis a legmeghatározóbb az a címadó, A varjúkirály kisregény és a Rá se ránts rövidebb lélegzetvételű munka volt. Mindkettőben egy hihetetlen erős gyermekkorban gyökerező bűntudat jelenik meg, s ennek a romboló és bénító hatása, amely meghatározza a főszereplők létét. A varjúkirály természetesen ennél egy sokkal komplexebb alkotás, olvasás közben a levegőt is belém rekesztette a szerző, és már maga ez az egy történet is hosszas elemezgetésre adna okot. Az ország déli határvidékén élő emberének életérzését hívja elő a migránsokat fókuszba állító kisregény. S közben olyan szereplőkkel dolgozik, olyanoknak ad hatalmat, akik maguk is a társadalom leszakadt, számkivetett rétegéből jönnek. A babonákkal és hiedelmekkel terhelt reménytelenségben leledző fiatalok élete értelmet nyer. Minden csak értelmezés kérdése és az első, észrevehetetlen bűn elkövetésével indul. 

Nekem egytől egyik tetszettek a kötetben megjelent írások, nehéz kedvencet találni. A fent említett két címen kívül  mindenképp a kiemelkedőbbek közé sorolnám  a Nyugati történetet, a Keresztelőt, a Nem könnyű történetet,a Pehelysúlyt és a White Madness -t is. A Hosszú hétvége pedig hozta azt a fordulatot, amit már megszoktam a szerzőtől. Aktuális témák, kirekesztés, felcímkézés, beskatulyázás...

 "Az a fajta tanár volt, aki az év elején a pofád alapján dönti el, hogy mennyit érsz."

A jól megformált  karaktereket egy plasztikus és jellegzetes környezetbe, s nem utolsó sorban erős behatás alá is helyezte a szerző. Így aztán nem kell csodálkozni azon, ha a sztori vehemens erővel robban, s olykor szétszaggatja az ember hitét. Aki vállalkozik arra, hogy egy röpke időre például maga is agymosáson essen át, annak mindenképp katartikus élményeket fognak okozni Jászberényi Sándor írásai. Én nem bántam meg, hogy kés alá feküdtem. 

Hozott pontszám: 5

"Az Isten ugyanis csak úgy ad a magyarnak, hogy ugyanannyit vissza is vesz valahonnan. Ezzel volt tisztában a nagyapám. Ezt pedig azért csinálja a Jóisten, nehogy azt higgyük, hogy pertuban vagyunk vele."

"Magyarország ilyen hely. Ha ideszülettél, még megszökni sem tudsz előle. Veled utazik, bárhová is menekülsz. Ott van a csomagod alján."

"A teliholdat fekete felhők vágták ketté. A fénye mégis elég volt, hogy bevilágítsa a falu utcáját, a hegy oldalában álló foghíjas fákat. Tejként folyt végig az irtásokon, megcsillant a bánya rozsdás vaskapuján."

Jászberényi Sándor

 Kép: Mohos Márton

Pinkola Estés, Clarissa - Farkasokkal futó asszonyok

                                                                                                                                                                       

Mondják, hogy a nők általában érzékenyebbek, intuitívabbak,  összetettebbek, mint a férfiak, s egyszersmind érthetetlenebbek is, talán pont ezen oknál fogva. Eddigi tapasztalataim alapján ez teljes mértékeben így van, de mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy egész egyszerűen másra vannak megteremtve. Mindenkinek megvan a maga küldetése, és a nő, aki a gyermekek világrahozatalával, a róluk való gondoskodással is meg van áldva, jó, ha rendelkezik a fenti tulajdonságokkal, míg a férfi ahhoz, hogy betöltse hivatását, teljesen más erősségekkel van felszerszámozva.

De mind a két nem könnyen képes letérni arról az útról, ami eredendő természetéből fakad. De mi is egészen pontos ez az eredendő természet, hogyan lehet kapcsolódni hozzá? Clarissa Pinkola szerint minden nőben él egy ősi erő, amely összekapcsolja eredeti lényükkel. Azzal a forrással, melyet a zabolátlanság, kreativitás, szenvedélyesség, megérzés és korlátlan tudás jellemez. Az idő során ez a kapcsolat többé-kevésbé megszakad, és ilyenkor a eluralkodik a nőkön a szorongás, a félelem, a létezés értelmével szembeni kétely. Ez a könyv mutat egy utat, hogyan lehet helyreállítani ezt a megbomlott egyensúlyt, miként szerezheti vissza a nő önmagába vetett bizalmát? Ennek az ősi tudásnak hordozója  a néphagyomány, ezen belül pedig a népmese. A szerző, aki maga is mesemondó, mesegyűjtő és elemző, több mint harminc év kutatási és gyógyítási eredményének tükrében foglalja össze tapasztalatait, felhasználva ehhez pszichológiai tudását, s ezen belül a jungiánus analitikus megközelítését. 

Nyolc nagy témában mutat rá a női lélek és élet elakadásaira, a rossz döntések eredményeire, miközben folyamatosan arról az elemi erőről beszél, amivel minden nő meg van ajándékozva. Clarissa Pinkola a mélylélektan oldaláról közelít, onnan szed elemeire egy-egy népmesét. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy a denveri C.G.Jung Center igazgatója magyar felmenőkkel is rendelkezik, s megjelenített néhány számunkra is fontos és szívet melengető vonást, mind a magyar néphagyományból, mind  a mesékből és szokásokból. 

A nőiség őseredetének titkába avat be minket a szerző, mely nagy hasonlóságot mutat a farkasok természetével. A farkasokkal, akiket éveken át tanulmányozott, s ez segítette hozzá, hogy jobban megértse a női nemet. Az egészséges farkasokban és egészséges nőkben is jelen van a csalhatatlan megérzés, játékosság, az odaadás magas foka, rendkívüli kitartással rendelkeznek, hűen gondoskodnak kicsinyeikről, társukról és falkájukról. Alkalmazkodnak a változó körülményekhez, bátrak, elszántak és szenvedélyesek. A farkasokat szemlélve rajzolódott ki a szerzőben először a Természeti Asszony archetípusának gondolata, aki nem más, mint maga a női lélek, a nőiség forrása. Ő minden, ami ösztön, ami láthatatlan, rejtett, ő az alap. Ott él a kút mélyén, a fákban, a hóban, a fűszálban, a sárguló levélben, az idők előtti térben. De lakhelye az ének, a költészet, a dobszó... Ha nem élünk összhangban és egységben ezzel a Természeti Asszonnyal, akkor meghalunk nélküle, s ő is nélkülünk. A civilizált világban azonban szinte minden megszakadt, ami ősi természetünkből fakadt, miközben bennünk még megvannak azok az ösztönök és képességek, amik a hajdani harmónia megteremtésének eszközei voltak. Vajon hogyan állíthatjuk vissza önmagunkban  az egyensúlyt, van-e út és mód ennek az ősi természetnek a felfedezésére és felhasználására? Ebben mutat nekünk utat a szerző a mesék tükrében. 

És milyen volt olvasni ezt a könyvet? Felemelő, elgondolkodtató, könnyfakasztó, kifacsart és összerázott, felnyitotta szememet arra, amit eddig is tudtam vagy éreztem. Megnyitott bennem lezárt ajtókat, bevilágított a sötétbe, kifényesítette bennem az értéket, ami csak ócska, régi kacatnak tűnt, a létezés lomjának. De közel sem egyszerű olvasmány, hiszen mindenkinek át kell eresztenie a saját értékrendjén és világszemléletén az olvasottakat, hozzá kell finomítania lelkéhez a részleteket, miközben alapjába véve, hatalmas igazságokkal szembesít. Egy folyamatos önismereti munkára ösztökél, arra, hogy figyeljünk azokra a belső jelekre, melyek figyelmeztetnek, ha nem jó útra lépünk, nem jó kapcsolatba keveredünk, nem jó viszonyokat tartunk fenn, nem jól ápolunk, elfojtjuk készségeinket, megalázkodunk vagy mérgezetté válunk. Sok-sok mese, sok-sok nőalak, gyermek és öregasszony, levágott kezű leány, fókabőrből kibújt nő, szenvedélyes istennő vagy akár egy rút kiskacsa szembesíti olvasóit azzal az eredendő energiával, amivel születésénél fogva rendelkezik egy nő, és amit tudatlanságból a szemétre hajítunk. 

Clarisa Pinkola Estés részletesen, mélyen szántóan  ír a témáról, sűrű a szöveg, muszáj lassan olvasni, időt hagyni arra, hogy megértsük mondandóját. Ez nem egy regény, egy jó kis sztori. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, és azt sem, hogy teljes mértékben egyetértek az olvasottakkal, de az biztos, hogy hihetetlen erős érzelmeket korbácsolt fel bennem, segített tisztábban látni a helyzetemet, hibáimat és ártó tetteimet. Áthevült tüzesség, ugyanakkor pontos józanság sugárzik a könyvből, amit egy olyan nő írt, aki birtokában van annak a harmóniának, amiről könyve szól. 

Minden nőnek el kellene olvasni, még akkor is, ha a végén a sarokba vágja! Kedves férfiak, adjátok ezt a kötetet szeretteiteknek! Legnagyobb kívánságom ezek után ennek a könyvnek a férfi párja lenne, ha volna ilyen...

Hozott pontszám: 5* (kedvenc)

"A mesékben gyógyító erő lakozik. Azóta nagy hatással vannak rám, amióta az elsőt hallottam. Hatalmuk van felettünk, noha nem követeli meg, hogy bármit is tegyünk, cselekedjünk, bármik is legyünk – csak meg kell őket hallgatnunk." (25.oldal)

"Sokkal rosszabb azok között maradni, akikhez nem tartozunk, mint vándorolni egy ideig azokat a pszichikus és lelki rokonainkat kutatva, akikre vágyunk. Sosem hiba ezek után kutatni. Soha." (180.oldal)

"Mondj igazat sebedről, és akkor azt is meglátod, milyen gyógymódot kell alkalmaznod. Ne pakolj be az ürességbe bármit, ami a legkönnyebben megszerezhető. Várd ki a megfelelő orvosságot. Fel fogod ismerni, mert erősebbé és nem gyengébbé teszi életedet."(201.oldal)

"Noha a számkivetettség nem önfeledten vidám állapot, mégis váratlan pozitívumokat hozhat; adományai bőségesek. Az apróra zúzás idején megszünteti a gyengeséget.
Elpusztítja a siránkozást, lehetővé teszi a dolgok tisztázását, erősíti az intuíciót, olyan megfigyelőképességet és olyan perspektívát nyújt, amilyet a „bentlévők” sosem érhetnek el." (205.oldal)

"Amikor a női lényegről beszélünk, akkor valójában a női lélekről beszélünk. Amikor a pincében heverő testekről beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy a lélekerővel történt valami, és hogy mégis, annak ellenére, hogy kifelé megnyilvánuló életerőnket elvették tőlünk, még ha lényegében ki is facsarták belőle az életet, nem pusztul el végérvényesen. Még új életre kelhet." (70.oldal)