Campbell, Joseph - Az ezerarcú hős

Nagyon örültem, amikor láttam, hogy kiadták Josepf Campbell kötetét, amibe úton útfélen belebotlik az, aki archetípusokkal, mítoszokkal, hősökkel foglalkozik. Így elolvasása után én is úgy gondolom, hogy ez egy megkerülhetetlen kötet. Végtelenül gazdagnak tűnő forrásanyaggal dolgozik, megjegyezhetetlenül sok mítoszt és történetet állít fel példának a szerző. Mind a meseterápiában, mind a művészetterápiában érintettem azt a területet, amit Campbell kutatott, de mégis úgy érzem, ez az a dúsan termő liget, ahonnan indulnunk kell. 

Az első fejezet azt próbálja megértetni olvasójával, hogy a mitológia olyan szimbólumokkal dolgozik, melyeket nem az ember alkotta, nem ő gondolta ki. Hiszen ezeket sem elnyomni, sem kitalálni nem lehet. "A mítoszok az emberi psziché spontán megnyilatkozásai." Olyan természetesnek vesszük a létezésüket, hogy soha meg sem kérdőjelezzük miért és hogy is vannak jelen a gondolkodásban? De ahogy elkezdjük számba venni a hősök problémáit, útjukat, segítőiket, sorsukat egy egyetemes sémát látunk kirajzolódni. S minél többet vizsgálunk meg, annál inkább látszik ez. Ilyen szempontból nézünk rá a könyvben az álmokra is. Mivel a mitologikus hős útja egy kibontakozást jelenít meg, ezért az elszakadás - beavatás- és visszatérés hármas ciklusát nevezi meg Campbell minden mítosz magjának. Ez a hős a hétköznapok világából indul el, mesebeli erőkkel találkozik, hogy döntő győzelmet arasson és olyan erők és képességek birtokában térjen vissza kalandos útjáról, amellyel áldást vagy megoldást hoz az embereknek.  A sikeres út életadó energiák áramlása a világ testében, mely egy láthatatlan forrásból ered, a Világköldökből, mely szimbóluma az univerzum közepének. Egy olyan kultúrában, melyet a mítosz táplál minden megelevenedik, értelmet és magyarázatot nyer. 

A kötet a bevezető után két nagy egységben bontakoztatja ki témáját. Az egyik magának a hősnek az útja - az említett elindulás, beavatás és visszatérés hármasságában, míg a másik a kozmogóniai ciklust tekinti át. Ebben a ciklusban a szerző a mítosz és álom közti különbségből kiindulva elszakad a tudattalan pszichológiai értelmezéstől és éppen ellenkezőleg, a mítoszok tudatosan formált lényegére világít rá, amit erőteljes képekkel (szimbólumokkal) kommunikált hagyományos bölcsességnek vall. Először az emanációról, a kiáramlásról ír, aztán a szűzen szülésről, a hős átalakulásáról, majd a mikrokozmosz pusztulásáról, a feloldódásról. 

Campbell a valaha létezett és létező  bölcseletek tükrében keresi a világ működésének rendező elvét. Archaikus szövegeket, mítoszokat, vallási iratokat, regéket helyez boncasztalára, ízekre szedve mutat rá a mélyben meghúzódó tudás lényegére. Bár rendkívül izgalmas és jól vezetett útba igazításokat kapunk, abszolút nem egyszeri olvasásra való irodalom ez. Valószínűleg sok eddigi gondolatunkat kell megvizsgálnunk, átrendeznünk. Azt sem mondom, hogy el kell mindezt fogadnunk. 

Hogyan élhetjük meg modern korunk hősiességét, miként öltenek testet ma az archetípusok, hogyan tudunk kapcsolódni eltárgyasodott, természettől eltávolodott világunkban az Eredetünkhöz, felfogható-e mai világképünkkel bármi is a létezésről? Ezek már csak utózöngék bennem az olvasás után, akárcsak az, hogy jelen korunk milyen egyedi történeteket ad hozzá a hajdani mítoszokhoz. 

 Hozott pontszám: 5 

Kákosy László (szerk.) - A ​gyönyörűség dalainak kezdete

Az óegyiptomi szerelmes versek a munkahelyem kerítésének kőpadkáján pihentek. Valaki ott hagyta, én elhoztam, és a költészet napján kinyitottam. Mindkettőnk történetében van valami rejtélyes, valami ki nem számítható, különleges. Ezek az i.e. 1400-1100 közötti időben, óegyiptomi írással keletkezett szerelmi költemények a mai napig olvashatóak, bár verstani sajátosságairól szinte semmit nem lehet tudni. A hieratikus írás csak a mássalhangzókat jelöli, és a rímek felismerése is szinte lehetetlen, tekintettel arra, hogy holt nyelvről van szó. Mégis az az érzelmi megragadás, közvetlen kifejeződés, ami a verseket jellemzi, ősivé és annyira ismerőssé teszi a költeményeket, mintha csak bennünk születtek volna. 

A papiruszokon vagy cserépdarabokon fennmaradt írások sokszor töredékesek, hiányoznak belőlük sorok, vagy nagyobb részek. Homogénné csiszolása révén, ami Molnár Imre nevéhez köthető, stílusában behozza az egység érzetét. Olyan, mintha a nép ajkán születtek volna, amit aztán a költők fontak volna versbe. A versek naiv bája, természetközeli képei őszinte megnyilatkozásai a szerelemnek. Magyarázat nélkül is hamar rájövünk, hogy a fivéremnek-nővéremnek jelölt szereplők nem testvéri kapcsolatban állnak. A költemények között vannak olyanok is, melyek a szerelem képét használják az isten-ember szeretet ábrázolásához. Ez nem is annyira ismeretlen, hiszen az ókori keleten több ilyen alkotás  született. A héber Énekek éneke szintén a férfi-női szerelem képét használja, valamint Rumi - Cseppek a borból  kötetben megjelent versei is arra vállalkoznak, hogy láthatóvá tegyék  a láthatatlant. 

Az alkotások tisztasága, egyszerűsége és szókimondása fogott meg leginkább. Kicsit nehezen találtam meg már magamban ezt a lelkesült szerelem érzést, de megvolt, csak mélyen, fiatalkori életérzésekben lapulva. Ebben a könyvben maga  a létezése a leginkább lenyűgöző. Az, hogy van, hogy olvashatjuk. Kákosy László végezte a nyersfordításokat az óegyiptomi eredeti szövegből, de Molnár Imre adott hangot nekik magyar nyelven. Hogy még inkább benne éljünk a keletkezés  körülményeiben, a kötetet egyiptomi fali és sírképek részletei illusztrálják. 

Az 1976-os kiadás a mai napig felfoghatatlan értéket tükröz. Jó volt visszamenni a líra gyökeréhez a költészet napján, belemarkolni egy láthatatlan kötelékbe, ami összerántja mindazt, ami széthullni látszik manapság.

Hozott pontszám: 5

 

MEHMEH VIRÁGOK

Meghallgattam a szivem.
Úgy bánok véled ezentúl,
ahogy ő diktálja, midőn ölelésbe fonódunk.
Ragyogó festéke a szememnek a vágy,
ha reád röpitem tekintetemet.
Szemem világossága te vagy;
csak azért törekszem közeledbe,
hogy érezzem lobogásod,
ó, én szivemnek mindenható ura, te!
Gyönyör-áldotta idő ez;
ó, bár az öröklét
volna ez óra tanyája!
Amióta karodban aludtam,
megkönnyebbült a szivem.
Sem gyász feketéje,
sem öröm ragyogása
nem távolíthat el soha tőlem.

 

Cusk, Rachel - A vendégház

Rachel Cusk könyvét több olvasó saját életével és kérdéseivel kapcsolatban is találónak érezte. Mivel élethelyzetből és életkorból adódóan én is így érezhetek, természetesen nekem is voltak összecsengéseim a főszereplővel. De mégis valami más fogott meg.

Az őszinteség egyik legjobb formáját használta fel a szerző, amikor a középkorú nő, M. egy bizonyos Jeffershez íródott végtelen levélfolyamában írja le, hogy mi játszódik le környezetében és még inkább azt, hogy mi játszódik le önmagában. Egy reggeli séta képei jelennek meg szemeink előtt Párizsban, ahol a történetet mesélő M. készen áll arra, hogy beengedje önmagába mindazt az élményt, amit dob elé az élet. Jó az ilyen nyitottság, amikor képesen vagyok minden kis foszlányra rezdülni. Csak épp a sérülés esélye is megnő. De miféle sérülésről beszélek, hiszen ezen a reggelen napfényben nyüzsgő emberek, fényárban úszó kirakatok fogadják főhősünket. "Az utcák, mintha tökéletes fény-árnyék szurdokká változtak volna". Ebben a cél nélküli sétában jelenik meg egy galéria hirdető plakátja, mely L. festményét ábrázolja. Miután M. besétált a kiállításra a képek láttán elindul benne  valami olyan, ami után az ember nem lehet ugyanaz, mint előtte. L. alkotásai a férfi elementáris szabadságát tükrözi minden ecsetvonásában. Ennek kapcsán megjelenik a nőben az egyedülvalóság érzése, melyet majd több, összetett érzés is követ. A következő lépés meghatározóvá válik; M. kifordítja a dolgok menetét, amikor felveszi a művésszel a kapcsolatot és meghívja magukhoz a lápra, ahol felajánl a festőnek egy vendégházat, és annak lehetőségét, hogy lefesthesse az ottani világot. 

Hosszas várakozás után hirtelen meg is jelenik  L., de mondanom sem kell, hogy minden másként történik, mint azt mesélőnk elgondolta. M. férjével, Tonyval és lányával, Justinnal, illetve annak párjával, Kurttal lakik épp a lápon, amikor berobban életükbe a festő egy fiatal hölgy társaságában. A szabadság és zabolátlan művészi erő, ami megérintette M-et korábban, most teljhatalmat követel benne és folyamatos önreflexióra készteti a nőt. Az önboncolgatás előterébe anyasága és lányával való kapcsolata kerül, de természetesen idősödő női mivolta éppúgy hangsúlyos lesz, mint hivatása. L. viselkedése mindannyiukra hatással van, de leginkább a levélíró M. érzi magát találva. Szinte nem történik semmi, akár három mondatban össze lehetne foglalni a regény cselekményét, de az igazi változások, melyek nem vesznek el három mondatban, azok belül zajlanak. 

Ebben az idilli környezetben, ahol látszólag minden készen áll a visszavonulásra és egy szelíd életre, számomra a Vendégház szimbóluma volt hangsúlyos. Adott egy szabad, befogadásra képes terület az életünkben, talán el is van szeparálva a többitől, és ebbe a semleges zónába beleejtőernyőzik valaki, akitől azt várjuk, hogy megtölti majd tartalommal az üres és szabad kapacitásainkat, aki felpezsdíti majd unalmas, lecsitult mindennapjainkat. De a dolgok valahogy nem úgy jönnek el soha, ahogy várjuk. Tanúi lehetünk M. befogadásának, változásának, annak a belső útnak, ami mégis előreviszi őt.

Rachel Cusk könyve azokról a bennünk játszódó jelenségekről, gondolatokról szólnak, melyek hangjai soha nem szűnnek meg létezni. Érzékenység és finom figyelem jellemzi a kötetet, ahol a történet a felszín alatt játszódik. 

Hozott pontszám: 4,5

"Végül beláttam, hogy Tonynak igaza volt, le kell pihennem, úgyhogy csak hevertem ott, a könnyűség csodás érzését ízlelgetve, mintha hatalmas, rosszindulatú daganatot távolítottak volna el belőlem. Végül is senki másra nem tartozott, hogy a daganat ott volt, és az sem, hogy eltűnt - éppen az volt a lényeg, hogy megtanuljak inkább magamban élni. Mindenki más, úgy tűnik, tökéletesen boldogan él magában. Csak én sodródom ide-oda, mint egy kóbor lélek, akit kidobtak önmagam otthonából, hogy a többi ember minden szava és hangulata és szeszélye csapkodjon! Az érzékenység egyszerre a legszörnyűbb átoknak tűnt a szememben..."

Norton, Kendra - Nem színező

Kendra Norton könyve a bevezetőjén kívül egyáltalán nem tartalmaz betűt, de ettől függetlenül bemutatnám a kiadványt. 

A szerző eredetileg fejleszteni szerette volna rajztudását, melyet kombinálni akart a festészettel. Az üres lapok riasztóan hatották rá, ezért alapnak  figurális vagy épp  non figurális festékfoltokat használt. A kiadvány ötven előre megfestett lapot tartalmaz, melynek befejezése a használóira vár. Vannak köztük olyanok, melyek irányítják a felhasználó gondolatait, de a legizgalmasabbak pont azok, ahol nincs jól kivehető alak. Nekem ezek a felhők  fürkészésére hasonlítottak. Hiszen ki ne látott volna égen repülő csodamadarat, nevető elefántot, kedves néni arcát vagy épp egy hatalmas bálnát az égen úszó felhőpamacsokban. Erre a fantáziálásra ad lehetőséget a kiadvány. 

Ha szükséged van egy kis kikapcsolódásra, és bejönnek az ilyet típusú elfoglaltságok, akkor biztos élvezni fogod a munkát. A zen-tangle  (firkarajz), a mandala rajzolás vagy a színezések mellett egy üde színfoltot hozhat a mindennapjaidba. Személy szerint egy párat magam is elkészítettem, ahogy mondtam azok tetszettek a legjobban, ahol nem lehetett előre tudni, hogy mit kéne alkotnom. A rajzolás és társai nem csupán az ember kreativitásának kifejező eszközei, hanem az agyi tevékenységekre is hatást gyakorolnak. Egyrészt segítenek a stressz levezetésében, növelik a koncentrációs képességünket, segítenek az elme megnyugtatásában azáltal, hogy egyfajta meditatív állapotot hoznak létre, növelik a problémamegoldó képességünket, szinkronizálják a két agyfélteke működését, kikapcsolnak, és ennek köszönhetően erősítik mentális egészségünket és  lelki ellenálló képességünket (reziliencia). Szóval ártani nem fog. 

Én ajánlom a lapokat terápiás felhasználásra, segítő kapcsolatban akár bemelegítésül, ráhangolódónak. Hiszen az adott lelkiállapotunk határozza majd meg, hogy mit látunk egy pacában: egy puskát vagy egy varázspálcát. Mivel a képeket le lehet fénymásolni, így baráti társaságban, egymástól függetlenül is megalkothatjuk a magunk művét. Vagy az is érdekes, hogy egy pár hogyan közelít ugyanahhoz az alaphoz. Jó játék lehet gyerekeknek, akár ha nincs sok idő egy játékra mielőtt neki kellene állni a tanulásnak, bedobhatunk egy ilyet pihentetőül. Aztán, ha elfogytak a lapok, szerintem mindenki kedvet kap ahhoz is, hogy a saját maga alkotta háttérrel dolgozzon. 

Olyan élményt nyújt az ilyen fajta tevékenység, ahol nincs jó meg rossz alkotás, csak saját alkotás létezik. 

Mutatok pár elkészült képet, melyek nem csak saját alkotások:

 

Kodolányi János - Vízözön

Az özönvíz vagy másképpen vízözön katasztrófa szinte minden kultúrában feltűnik valamilyen formában. A kínai-özönvíz eposzában a folyók áradtak meg, az indonéziai toradjasok mindent elmosó áradásokról regélnek, a Hawaii szigeteken pedig eső temette maga alá a világot. A Biblia mellett többek közt a görög és az indiai mitológiában is ott van ez a motívum. A legkorábbról fennmaradt írott forrás az Atrahaszísz-eposz valószínűleg  sumér gyökerekkel rendelkezik. De mindegyik történetnek megvannak azok a pontjai, melyek egyezést vagy hasonlóságot jelentenek a többivel. Ezek a bűn elhatalmasodása, a figyelmeztető jelek, kiválasztott túlélők, földi és égi vizek megeredése, egy bárkaszerű alkotmány, a föld újra benépesítése. Kodolányi János történetében éppen ezek a pontok jelentik a regény gerincét, melyek mentén plasztikus alakot öltve szemünk láttára felépül egy hajdan volt világ.

Hogy senki ne gondolja, hogy valós történelmi események regényszerű megfestését olvassa, a szerző pikkelyes, úszóhártyás emberekről beszél, sárkányokról, melyek az eget pásztázzák vagy lápokon dagonyáznak, mágikus elemekkel tűzdelt eseményekről, elragadtatott mágusok látomásáról mesél. Ahogy maga is nevezte; ez egy meseregény. De aki belekezd a könyvbe, hamarosan érzi majd, hogy valójában mi mese itt és mi nem. 

A világot beavatottak vezetik. Az egyik ilyen Azag-Aja Erech királya, a másik a szomszédos Szurippak papkirálya, Lugal. Mindkét nép imádja a maga istenét. Az erechi Utnapistim, történetünk főszereplője szintén egy újjászülető, beavatott bölcs, aki egyik nap szemlélője lesz két sárkány és egy égi gyík harcának.  Révületében megérti, hogy az Égi Atyához való visszatalálásról szól ez a jelenés, különben világkatasztrófa következik be. Küldetésének tekinti, hogy megossza mindenkivel az üzenetet, de prófétai elhívása falakba ütközik. 

"Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát! " (17.oldal) 

Amikor visszautasításra talál népénél, a szomszédos Lugal királlyal vált misztikus úton üzenetet. De úgy tűnik, félreértik egymást. Pedig az intő jelek csak szaporodnak. Soha nem látott csupasz bőrű, kék- és zöldszemű csecsemők születnek, az égen is feltűnnek soha nem látott figyelmeztető jegyek. De mindhiába. Hogy kiengeszteljék az isteneket a Vének hatalmas áldozati mészárlást rendelnek el, ami nem segít és hamarosan háborúba sodorja a két országot. Egy óriási szkanderozás veszi kezdetét, ahol a legyőzötteknek szörnyű veszteséget kell elszenvedniük. Lugal papkirály hisz ugyan az égi figyelmeztetésnek, de más módon akarja megmenteni népét. Egy világtornyot akar építtetni, ami menedéket ad majd mindenkinek. Ehhez sem az emberi, sem az anyagi erőforrásokat nem sajnálja. A regényben közben egyre nagyobb szerepet kap Utnapistim fogadott fia, a kétharmad részben isteni természetű Gilgames, aki maga az újkori "szörnyszülöttek" egyike. Ő magában egyesíti Lugal és Utnapistim erényeit, hogy az újkori nemzedéknek átörökíthesse mindezeket. Gilgames a történetben egy fejlődésen megy át a szemünk láttára, hogy méltó legyen majdani szerepére. A bárka elkészül, az ítélet bekövetkezik és csak egy maroknyi kiválasztott éli túl az özönvizet. 

Cselekményében erről szól a regény, de közben sokkal több síkon hordoz magában üzenetet. A kötet közel fele annak az értelmetlen adok-kapok helyzetnek az ábrázolása, amit nem lehet nem keletkezési idejében - 1946-1948 - értelmezni. A gyomorforgató jelenetek borzalmához nem tudtam hozzászokni, ugyanúgy, mint a kegyetlenkedéshez, gonoszsághoz és butasághoz sem lehet. A regény megjeleníti  az emberi természetnek a szembesülni nem akaró lényegét, a kiskapuk keresését, a megalomániát. Voltak azért pillanatok, amikor megcsillant a remény, nyugvópontra jutott az ellentét, amikor megjelent az irgalom, vagy megszólalt az isteni azonosság hite, vagy minden barbárság mellett hangot kapott a művészet ereje. Mindenképp meghatározó olvasmány Kodolányi Vízözöne, amiben csak azt sajnálom, hogy bármilyen erőteljes ábrázolással is dolgozott a szerző, bevallom nem lettem volna meggyőzve, ha erechi lakosként hallom Utnapistim jövendölését. De Lugal racionálisabb felfogása sem volt számomra elég erős, így érzelmileg nem vonódtam be a történet ezen részébe. 

Az "Új ég, új föld", az "Én vagyok" és "Az égő csipkebokor" a "Vízözön" kötettel együtt egyfajta tetralógiát alkot, mely kultúrfilozófiai vonatkozása mellett, ahogy olvasom asztrológiai vonatkozással is bír.  Szeretném, ha egyszer lenne időm elolvasni ezeket, hogy magam is megtapasztaljam. A Digitális Irodalmi Akadémia lehetőséget biztosít, hogy mindezt megtegyük, bár az antikváriumok, könyvszekerek kínálatában is könnyen hozzáférhetünk Kodolányi János munkáihoz. 

Hozott pontszám: 5

Kodolányi János

Markway, Barbara - Ampel, Celia - Önbizalom ​munkafüzet

 Belső utazás az önbizalomhiánytól a magabiztosságig

 

Van némi fenntartásom az Édesvíz Kiadó könyveivel kapcsolatban, de ez a kötet kellemes csalódás volt. Pont az, amit ígér; azaz egy munkafüzet, ahol sok-sok feladat segítségével vezetnek végig a szerzők egy olyan úton, melynek végén -bár szerintem már közben is- megszületik a tettrekészség, mely világra hozza azt a bizonyos önbizalmat. 

Mivel gyerekek között dolgozom, folyamatosan tapasztalom azt milyen nagy különbség van bennük önbizalom tekintetében. Mennyire vágynának nagyobb önbizalomra, merészségre, hogy megtegyenek dolgokat, átéljenek sikereket. A szülőknek tartott csoportjaim leglátogatottabb alkalmai szintén ide sorolhatóak. 

Mivel ez a könyv egyéni használatban is kitűnően működik, tehát nem kell feltétlenül terapeuta vezetése, ezért otthon bárki elkezdhet foglalkozni a témával. Noha gyerekek fejlesztésére is alkalmas feladatok mentén halad a kötet, azért nem adnám a kezükbe, inkább egy mentor, pszichológus, terapeuta, mentálhigiénés szakember, vagy egy erre kijelölt szakember támogatását ajánlom. Talán egy szülő is alkalmas erre, de ebben nem vagyok biztos. Nem a szülői rátermettség miatt, hanem azért, mert gyakran az önbizalomhiány okozója éppen az otthoni környezet és nem biztos, hogy a családi bevonódás segít ebben a helyzetben, illetve lehetnek olyan témák, amiket annyira szégyell a gyerek, hogy inkább egy olyan embernek mondja el, aki csak abban a segítő szituációban van vele. 

A kötet két részből áll, a terep előkészítéséből és az önbizalom építő stratégiákból. Az első nyolcvan oldal segít megérteni,  hogy mi is az önbizalom, hogyan alakul ki, milyen befolyásoló tényezői vannak. Már itt megtesszük az első lépéseket egy önnevelő folyamat kialakulásában. Mert bizony arról van szó, hogy ezen dolgozni kell, szembe kell nézni azzal, hogy milyen traumák, élmények, minták visszahúzó batyuját cipeljük magunkban. Az alacsony önbizalom nem a mi hibánk. A negatív önkép kialakulása a kora gyermekkorra vezethető vissza, de gyakran kulturális hátterünk vagy éppen a génjeinkben hordozzuk az önbizalomhiányt. Bár ez még a terep előkészítő blokk, de már itt is rengeteg elvégzendő feladatot kapunk, ami ahhoz kell, hogy kitisztuljon bennünk a kép, hogy mit gondolunk a magabiztosságról, kik a példaképeink, mit tennénk, ha végtelenre szaladna hirtelen az önbecsülésünk. Az első részhez tartozik a célkitűzések megfogalmazása. Miért fontosak a célok, milyen típusaik vannak, hogyan jutunk el a szándéktól a célokig. Majd megtörténik a célok kitűzése, mely az élet több területére vonatkozhat. Természetesen vannak olyanok, akiknek olyan súlyos elakadásaik vannak, hogy szakszerű terápiás körülmények között javasolt a feldolgozás. Ebben a részben képet kapunk különböző terápiák módszertanából is. Minden fejezet végén a szerzők egy kis összegzést adnak, illetve egy konkrét akciótervet. 

A második rész pedig a stratégiákkal foglalkozik, vagyis, hogy hogyan jutunk el ahhoz, hogy több önbizalommal rendelkezzünk. Itt olyan terápiákból ismert eszközöket kapunk, melyek csökkentik a félelmetes helyzetek okozta szorongásainkat. Gyakorolni fogjuk az önelfogadást, a jó dolgokra való fókuszálást és a tudatos jelenlétet. Az önelfogadás felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen erősségeink vannak, hogyan azonosítsuk be őket, illetve a gyengeségeinkkel szembeni hozzáállásunkon is segít változtatni. Szó van bűntudatról, szégyenről és az ön-együttérzés témáiról. Aztán a test megnyugtatásáról beszélünk a következő fejezetben, ami a tudatos jelenlét néven vált ismertté, de valójában mindig is létező jelenség volt. Itt konkrét technikákat tanulunk: hasi légzés, hála, energiapózok, progresszív relaxáció, testtudatosság és hasonlók. Így térünk át a gondolatok szerepére, melyet a kötet legerősebb fejezetének tartok. Az alaphiedelmeinket kell célkeresztbe venni, bizony ezeket fel kell ismerni és meg kell vizsgálni, hogy aztán szépen új hiedelmeket tudjunk felállítani. Itt is, ahogy eddig is,  konkrét feladatokat kell elvégezni, hogy magunkává tudjuk tenni a dolgokat. 

A kötet gyakorlatorientált, hétköznapi felhasználásra kitűnően alkalmazható. Megadja a megértéshez szükséges alapinformációkat, nem beszéli túl a témát. Remekül használható az önfejlesztésben, a tudatosításban, a feladatok pedig bekerülhetnek más terápiás környezetbe, segítő kapcsolati szituációkba is. Összességében segít megérteni az egész folyamatot és az egyszerű feladatok elvégzése azonnali visszaigazolást adhatnak a leírtak igazáról. 

Előfordulhat, hogy az önfejlesztés során szembekerülünk olyan minket ért traumával, amivel szakemberhez kell fordulni! Tegyük meg!

A kötet végén gazdag tematikus forrásjegyzék található, ha valamelyik téma bővebben érdekel minket erre indulhatunk tovább. Sajnos ez nem lett lefordítva magyarra, pedig több kötet magyarul is megjelent már. Érdemes keresgélni!

Hozott pontszám: 5

“Ha hallasz egy belső hangot, amely azt mondja, hogy –Te nem tudsz festeni-, akkor mindenképpen csak fess tovább, és a hang majd elhallgat.”

Vincent Van Gogh

Thoreau, Henry David - A gyaloglásról

Henry David  Thoreau kötete az egyik kedvelt témámat hozza három esszé formájában; a sétát - gyaloglást - meditációs sétát. Már Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyvében körülbelül húsz évvel ezelőtt is azok a részek ragadtak meg és maradtak meg bennem, melyek a magányos sétáiról, túrázásairól szóltak. Lehet ezt zarándoklatnak is nevezni, bár akkor van egy szemmel nagyon is látható célja a menetelésnek, de van, amikor megadjuk annak a szabadságát, hogy előjöjjön és ott maradjon a felszínen az, amit abban az életszakaszban meg kell ragadnunk. Volt aztán folytatás, beállta a sorba Győrffy Ákos A hegyi füzet , Damon Young Hogyan gondolkodjunk a testedzésről (ebben egy fejezet) és most Thoreau munkája. Valahogy úgy érzem, hogy ezek együtt alkotnak egy egészet, illetve azt, hogy kimeríthetetlen a téma. Természetesen vannak még hasonló munkák, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek könyve is eszbe jutott, de ott is csak részletek vannak, és kevésbé a "céltalan" út öröméről szól a könyv. 

Thoreau esszéihez egy film vezetett, a 2023-ban bemutatott Járatlan utakon, amit most néztem meg. A film önmagában is érdekes, de itt is és a Vadon című könyv/ filmben is sajnos ugyanaz történik, hogy a filmbeli találkozások elviszik a hangsúlyt a kapcsolatok irányába, ami természetesen érthető, hiszen ki akarna megnézni és leforgatni egy olyan mozit, ahol a főszereplő láthatatlan belső utazását kellene filmre venni. Szóval, ami Thoreau könyvét illeti, azért tetszett, mert pont nem ezeket a találkozásokat teszi a kirakatba, hanem a séta adta szemlélődés és az ezzel kapcsolatos belső monológokat.

Három esszé található a könyvben, az Egy téli séta, a Gyalog a Wachusett-hegyre és A gyaloglásról szóló írás.  A téli séta valóban egy 1843-as téli sétának a lenyomata, tele gyönyörű természeti leírásokkal. A kószáló ember szeme az élet formáit kutatja a havas-jeges, csípős télben. Lábnyomok, vízfenéken megjelenő lenyomatok, fagyott ágvégeken felbukkanó apró életek végtelen változatosságait éri tetten Thoreau. Közben tekintete a Napot követi, mely adja s méri ezt az életet. 

Pár hónappal később jegyzi le a Wachusett-hegyen tett kirándulás nyári élményeit. Itt is a szemlélődés, a felfelé haladás, a környezettel való élő viszony határozza meg élményét. Itt történelmi párhuzamok, időbeli utazások is megjelennek a szerző gondolatai között. A hegy, mint fogalom és mint geológiai valóság is foglalkoztatja, amikor arról ír, hogy milyen helyet foglal el egy hegy a környék életében, s ugyanakkor hogyan illeszkedik a világmindenség tervébe. Ártatlanul jelennek meg a sorok közt olyan kijelentések, mint például arra való ráeszmélés, hogy milyen útjelzők a madarak számára a hegyek. No, de valóban az állatokról akar szólni, miközben mindvégig egy hegy megmászásán dolgozik. Leírva nincsenek ezek, de végigjárva Thoreau-val a vidéket, belekerülünk annak lüktetésébe. Olyan ez, mint az álmaink. Álmodunk egy történetet, mondjuk arról, hogy piknikezni indulunk egy barátunkkal, de nincs nálunk pokróc, hogy megpihenjünk. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a kirándulásról szól? Valami sokkal többet akar nekünk mondani úgy az álom, mint az esszé. Megragadni valahogy az átélteket, a mélységeket, párhuzamban látni az életutat egy túra élményeiben. Hiszen minden kicsi mozzanatban benne van az egész.

"A legkimerültebb vándort a legporosabb úton is  vigasztalja, hogy amit a lábával végez, olyan tökéletesen jelképezi az emberi életet - egyszer feljut a hegyre, másszor lesüllyed a völgybe. A csúcsokról meglátja az eget és a horizontot, a völgyekből felnéz megint a magaslatokra." 

A könyv leghosszabb írása a címadó esszé, melyet, ha össze akarnék foglalni akkor a vadság dicséretével tudnám leginkább leírni. Úgy beszél a sétáról, mint egy végtelen kalandról, ahonnan sohasem térünk vissza. Személyes igényét, hogy napi több órát töltsön sétával rávetíti az emberiségre. Nem követeli ugyan meg ezeket, de olvasva sorait magunkban érezzük ennek kényszerítő erejét. A természet adta, eredendő szabadságérzetünkre hivatkozik minden mozzanatban, amikor napon és szélben kovácsolódik jellemünk, amikor a dolgozószobánk is kint a természetben található. Érezhető ebben egy behúzó dinamika, egyre hevesebben érvel emellett az életforma mellett, közben eljut oda, hogy amit manapság haladásnak tartunk -mint például a ház építés, abban való lakás-, csak arra jó, hogy eltorzítsa a tájat. Szerinte gyámoltalanabbá és silányabbá tesszük ezzel a környezetet. Ezért aztán lebontaná a kerítéseket és úttalan utakra vinne, ahol inkább belső ösvényeken járunk, mint ahogy a fák is  "a Vadon keresésére nyújtják le a rostjaikat". Thoreau szerint "Az élet egynemű a Vadsággal". Ezt a vadságot fejti ki a továbbiakban, ami tele van tiszta energiával, erővel, vonzalommal. Ennek a helyét keresi a pázsitos parkokban, a civilizált életben. 

Döbbenetes, hogy ezeket a sorokat 1862-ben, halála előtt vetette papírra. Hol voltunk akkor még a természetidegen léttől, mennyire mást jelent az a civilizáció, mint a mai! Thoreau 1845-1847 között a Walden-tó partján egy maga által épített kunyhóban, önfenntartó módon, csendes elmélyülésben élt. Ezeket az élményeit a Walden című könyvben írta le. Mivel azt még nem olvastam, így csupán önmagában és nem életművében elfoglalt szerepe szerint közelítettem most ehhez a kötetéhez. Az ebben talált mikrolátásmód segíthet nekünk, hogy érzékeljük a természet individualitását.  Sétái az élet új útjaira vezetnek, végtelen szabadságot és kötetlenséget adnak. Olvasóiban felébreszt valamit a még bennük lakozó eredetiből, vadságból. 

Hozott pontszám: 4/5 

Henry David Thoreau

Babić, Gordana - Ikonok

Van Andrej Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjében egy jelenet, ahol Alexander, a főszereplő születésnapjára egy könyvet kap, amiben ikonok vannak. Ül az ablakokkal határolt hatalmas nappaliban egy fotelban és lapozza a könyvet. 

"Fantasztikus! Mennyi kifinomultság, mennyi bölcsesség, mennyi szellem és gyermeki ártatlanság! Milyen mély, mégis oly szűzi. Hihetetlen! Olyan, mint egy imádság!" 

 

Ez a jelenet annyira megfogott, hogy át szerettem volna élni! Így aztán megvettem magamnak Gordana Ikonok című könyvét, és pontosan a születésnapomon beültem a nappalimban a fotelba, ölembe tettem a könyvet és akárcsak a filmben Alexander, átlapoztam a könyvet és engedtem a képek varázsának. Évszázados utazás ez, ahol most nem a szövegen, hanem a tekinteteken, a színeken és mozdulatokon volt a hangsúly. 

Az Ikonok című könyv a maga 25x31 centis méretével egészen közel enged az alakokhoz. Van az elején egy körülbelül 15 oldalas bevezető az ikonok világába, ami valami kis háttér információt ad az alkotásokhoz. Érdekes volt számomra, mit emel ki a szerző ebből a hatalmas tudásbázisból, és azt mondhatom, hogy szép kerek bevezető lett belőle. Az ikonok, melyek évszázadokon át egyrészt a vallásos hódolat tárgyai voltak, másrészről műalkotások, jóval többet jelentenek, mint csupán "eikon"(gr.) -képek. Rövid betekintést nyerünk abba, hogy ikonok már a kereszténység előtt is léteztek, bár kétségtelen, hogy a későbbiekben nagyon megosztóvá vált az Isten ábrázolásának kérdése. Sokan úgy vélték, hogy sem templomra, sem oltárra, sem pedig képekre nincs szükség az Isten tiszteletéhez. Ennek ellenére léteztek ilyen  képek, erre bizonyság a 200 körül keletkezett katakombák falfestményei. A korai kereszténység időszakából is maradt ránk néhány ikon. Változást a 754-ben megtartott ikonoklasztikus zsinat hozott, ahol V. Konstantin császár bevonásával kimondták, hogy a Logoszt nem szabad képi eszközökkel ábrázolni. Mivel a pápa nem vett részt ezen a zsinaton, ezért úgy döntött, hogy e tekintetben elszakad Bizánctól, így az alkotómunka Rómában zavartalanul folytatódott, ennek köszönhetően rengeteg ikon született ebben az időszakban is. A kötet bemutatja a legjelentősebb ikonfestő központokat, és érintőlegesen a legfőbb ikon témákkal is foglalkozik. (Pantokrátor, deészisz, Theotokosz) 

A bevezető után 64 ikonnal ismerkedhetünk meg az albumban. Az ikonok elsősorban Görögországból, Macedóniából, Oroszországból, Bulgáriából valók, illetve a szentendrei Szent Mihály templom ikonosztázia részletével Magyarország is képviselteti magát a kiadványban. Minden kép mellett találunk egy rövid leiratot, mely hangsúlyozza azt a sajátos vonást, amire érdemes odafigyelni. Talán ezen a ponton éreztem egy kis hiányosságot, mert a képek bővebb bemutatása pont hogy lehetővé tette volna azt, hogy bővebben foglalkozhassunk azzal, ami a bevezetőből kimaradt, például a szimbólumokkal, színhasználattal és a megértés szempontjából fontos teológiai felvetésekkel.

Nagyon jó volt elmerülni az ikonok világában, megfigyelni azokat az apró részleteket, melyeket talán könyvből a legegyszerűbb ellesni, s közben ortodox egyházi zenét hallgatva kiszakadni a mából és közelebb kerülni  a hajdan volt alkotókhoz. Meglátni a képekben valami olyasmit, amit nekem üzennek. Számomra az ikonok alakjainak tekintete a legmeghatározóbb, ahogy szemembe néznek és tanúságot tesznek arról, amihez szavak nem vezetnek. A képek plasztikusságuk mellett magukban hordozzák a letisztult egyszerűséget is, így lehetnek eszközei a meditációnak, akárcsak a központba  behúzó mandalák. A szemek mellett a beszélő kezek, a kifejező kézmozdulatok voltak hangsúlyosak nekem, illetve nem tudtam levenni a tekintetem azokról a mudrákról, melyek már a XIV. század ikonjain hangsúlyosan jelen vannak. 

A gyönyörű kiadványt érdemes volt beszerezni az antikváriumból. Azóta többször kinyitottam,  a képek mindig mutatnak valami újat. Napokig azon gondolkodtam, hogy lehet-e, szabad-e valóban lefesteni, megfesteni ezeket? Kell-e a szemnek mindez? A válasz kibontásra vár ugyan,  de a saját kérdéseken túl valódi értéket képviselnek egy olyan világból, mely nem ilyen távolságból és akadályok mellett szemlélte önmagát. 

Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 

Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:

Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea

Fotó: Stefan Klüter

Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)

Baszinszkij, Pavel - Szökés ​a paradicsomból

 Lev Tolsztoj élete és futása

 

Ennek a monumentális alkotásnak elsőre a címe fogott meg. Eredetiben is szökés, menekülés a paradicsomból. De vajon mi lehet az a hely, ahonnan maga Tolsztoj is menekült? 

A történet 1910 október 27-ről 28-ra virradó éjszaka veszi kezdetét, amikor a Lev Tolsztoj gróf az éj leple alatt, nyolcvankét évesen ismeretlen helyre távozik a családi birtokról, Jasznaja Poljanáról. A korabeli újságok azonnal felkapják a rendkívüli hírt, ami pillanatok alatt elterjed nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon. Pavel Baszinszkij kötetében arra vállalkozik, hogy kiderítse, mi állt az elismert író cselekedetének hátterében. Elég hamar kiderült számára, hogy már a szökés  eseményei is különböző módon lettek rögzítve akár Tolsztoj, akár a vele menekülő Makovicky (felvidéki származású) orvos vagy a későbbi szemtanúk  beszámolóiban. Ezért akkurátus módon elkezdi felfejteni a szálakat, melyek a múltba vezetnek. Elsőként az derül ki, hogy valójában nem ez volt az első szökése Tolsztojnak. Érdekes összevetni a menekülések motivációit és kimeneteleit. Van-e hibás, okolhat-e bárki? 

A távozás körüli okok megértéséhez a szerző megvizsgál minden fellelhető iratot, levelet, jegyzetet, naplóbejegyzést és legendát. Természetesen a tökéletes megértés megköveteli, hogy visszatérjünk a múltba, belelássunk az író fiatalkori éveibe, családi történetébe és a feleségével, Szofja Andrejevnával való megismerkedésébe, házasságuk minden szegletébe. Koncentrikus körben haladva, egyre nagyobb panorámából szemlélhetjük ezt a roppant bonyolult helyzetet, aminek legnagyobb feszültségét az adja, hogy Tolsztoj gondolkodásmódja, hite és életszemlélete óriási fejlődésen ment át az idők során, amit környezete nem volt képes igazán átélni. Baszinszkij nem bocsátkozik feltételezésekbe, mellőzi a spekulációkat, csupán néha említi meg saját véleményét. Ő a tényekre, adatokra támaszkodik, már-már olyan, mint egy oknyomozó. A 700 oldal egy gigantikus forráskutatás eredményeinek összefésülése.

Az olvasási élményem elég hullámzó volt. Az első száz oldal rendkívüli erővel behúzott, mindig is érdekelt Tolsztoj élete és az a bizonyos tolsztojánizmus, amiről 19 éves koromig nem is hallottam. Az akkori német tanárom kérdezett rá, hogy tolsztojánus vagyok-e, hogy nem eszek húst?  Ebben a kötetben viszonylag keveset olvashatunk erről, valamint vallásbölcseletéről, bár az 1880-as évek fordulatának következményei bemutatásra kerülnek. Fiatalkorának életélvezete és "étvágya" nehezen volt befogadható számomra, ezekkel nehezen haladtam, sőt majdnem fel is adtam. De mindenképp kellenek ahhoz, hogy egészben lássuk a tolsztoji képet. Mert bár megélte a fordulatot, a valódi metanoia (megtérés) nagyon nehéz volt számára. Élettörténete számomra pontosan azt hozta közelebb, hogy még az is, aki meglátja az igazságot és aszerint is akar  élni, milyen iszonyatosan nehéz helyzetben van. A vagyonról, fényűzésről való lemondás, a húsmentes táplálkozás, a társadalmi különbségek megszüntetése, az igaz (egyházmentes)  hitben  való élet örök feszültségben maradt benne, annak ellenére, hogy ő folyton igyekezett. Ennek az örök küzdelemnek ékes példája, hogy amikor elmenekül otthonából minimális személyes holmijával, pár napon belül már hiányolja a körömkeféjét vagy egyik jegyzetét. De a sokszorosan átírt végrendelet is a két világ közti őrlődés bizonyítéka. Tolsztoj örökös önmarcangolása és Szofja Andrejevna  hisztérikus személyisége már önmagában is megnehezítette házasságukat. Ennek ellenére 48 évig, ama bizonyos szökésig együtt maradtak, ami a feleség lelkierejéről tesz számomra tanúságot. 

Aki rászánja idejét a könyv elolvasására, az megtapasztalja, hogy milyen sok információ is kevés ahhoz, hogy megértsünk egy embert. Döbbenetes, hogy mennyi irat, levél, dokumentum volt fellelhető az orosz íróról. A kötet Lev Tolsztoj halálának 100. évfordulóján jelent meg, s bőven tartogat mindenki számára érdekességet. Természetesen megtaláljuk benne, hogy műveinek figuráit kikről mintázta Tolsztoj, olvashatunk tizenhárom gyermekéről, akik közül öten kisgyermekkorunkban meghaltak, de betekintést nyerünk V.G. Csertkovval való barátságáról, aki szellemi apostolának tekintette Tolsztojt, még a száműzetést is vállalta miatta Angliába. A könyv végén számos fotót és alkotást találunk, melyek segítenek megeleveníteni a Tolsztoj családot.

Végezetül feltehetjük a kérdést magunknak, hogy ez szökés volt a paradicsomból, vagy a pokolból? Hogy mi lehetett Tolsztoj számára a paradicsom/pokol, Jasznaja Poljana vagy maga az élet? 

Hozott pontszám: 4

"És tartotta, egyre tartotta magát. És ugyanígy tartani fogja magát még majdnem egy héten át, már fekve, Ozolun házának kis szobájában, halálos kínok közepette, de mindenkinek és mindenekelőtt magának azt bizonygatva, hogy a halálba való átlépés a legméltóságteljesebb, legemelkedettebb pillanat. Sokkal emelkedettebb, mint az öntudatlan születés, vagy a félig öntudatlan élet. A személyes tudás és a kiérlelt bölcsesség tetőzésének ideje. Az élet csúcspontja."

 

                                          Heritage Images / Getty Images Hungary

 

Hamvas Béla - Naplók I-II.

Az elmúlt egy-két évben szinte folyamatosan olvastam vagy hallgattam a szerzőtől, szerzőről valamit, így  azt éreztem, hogy elérkezett az idő a Naplók elolvasására. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Általában a naplókkal szemben van az embernek egy olyan elvárása, hogy annak segítségével nagyobb képet kapunk a szerzőkről, és adott esetben, jobban megértjük az íróember alkotásainak körülményeit, milyen behatások érték, milyen párhuzamok, szimbólumok vagy egyéb összefüggések fedezhetőek fel írásaival kapcsolatban. Bizonyos szempontból igaz ez Hamvas Béla naplóira is, ugyanakkor mégsem. A háttér-információ ez esetben szinte teljes egészében a szellemi behatásokról tesz tanúságot, és leginkább az alkotófolyamatba látunk bele, de úgy, hogy mindvégig Hamvas Béla gondolkodásában, elméjében kell észlelni mindezt. Ez az alkotófolyamat viszont egy rendkívüli ember egyedi és a legtöbbünk számára zárt világa, ahol az összefüggéseket nem lehet az ő ütemében megérteni. Mindvégig azt éreztem, hogy egy olyan végtelenül mély és hatalmas tudás birtokában van, olyan összefüggéseket lát, aminek felfogása a másik ember számára rendkívül részleges. Itt nagyon is számít, hogy hányszor olvastuk el egy-egy könyvét,  hogy mennyire mélyen értettük meg alkotásait. Így aztán a Naplók jóval kevesebbet képesek jelenteni azok számára, akik még valahol elől járnak - ahová most már magamat is sorolom. 

A Naplók többévi szerkesztőmunka eredményeként Dúl Antal jóvoltából láttak napvilágot, s így is kimaradt belőlük sok rész, melyek idegen nyelven íródtak, vagy a Hamvas-kutatókon kívül mindenki számára érthetetlenek lettek volna. A kritikai kiadás 1500 oldalához képest, ez a kétkötetes munka 700 oldalban öleli fel Hamvas Béla naplójegyzeteit 1942-1968 között. Nem állt szándékában kiadni ezeket az írásokat. Raktármunkás éveiben faládákban őrizte a papírokat, melyeket leginkább segédletnek szánta könyveihez. Ahhoz, hogy követni tudjuk a szerző  magánhasználatra szánt gondolatait, szerintem nagyon benne kell lennünk az ő gondolatvilágában, értelmezni mindezt, pedig csak nagyon kevesek képesek majd. Mivel Hamvas Béla nem gondolta, hogy naplói valaha kiadásra kerülnek, így tényleg nem egy stilizált, kívülálló számára közérthető módon, logikusan felépített klasszikus értelembe vett naplóval fogunk találkozni. Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy Hamvas írás közben hogyan került egyfajta transz állapotba, miként sűrűsödtek be gondolatai, melyeket aztán későbbi könyveiben szépen kibontásra kerültek. Azt is megtapasztaljuk majd, hogy mennyire megérlelt meglátások állnak könyvei sora mögött. 

Ennek ellenére azért találkozunk olyan részletekkel is, melyek belső vívódásainak tükrei. Sokszor itt is csak jelezve van a lényeg, nem pedig kifejtve. Például 1942-ben azt írja, hogy  "Állandó lelkiismeret-furdalásban éltem." (I.kötet 15.oldal). De nem írja le miért. Egy másik belső harca az, hogy megélte azt a kettősséget, hogy sorsának minden mozzanatát maga akarta meghatározni, maga akart saját gondviselője lenni, ugyanakkor tudta, hogy a Gondviselésre kellene hagyatkoznia. Azt az erőt is láthatjuk, ahogyan a megingásai, félelmei vagy bukásai után megrázza magát és talpra áll, s ugyanabban a szellemi izzásban van, mint korábban. 

A Naplókon keresztül nyomon követhetjük, mely szerzők és írások voltak legnagyobb hatással ezekben az években Hamvas Bélára. Szerintem korai volt még nekem ez a kötet, főleg azért, mert az egyik legtöbb háttéranyag a Karneválhoz kapcsolódik és azt még nem olvastam eddig. Viszont olyan nincs, hogy Hamvas ne tudna adni bárkinek, bármely állapotában. Így vagyok ezzel én is, nem távozom üres batyuval.

Dusapin, Elisa Shua - Tél Szokcsóban

Néha elkap az érzés, hogy mindenfélét olvassak, tágítsam a horizontom, és ez a kötet bizonyos szempontból ilyen volt. 

Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy globalizáció ide vagy oda, a kultúrák valahogy mégis képesek egyedi irányba fejlődni. Vannak ugyan homogén részei a világszemléletnek, de szerencsére bőven akadnak sajátos vonásai is. Ilyen különleges vonásokkal rendelkező modern kori kultúrát jelent Dél-Korea. Az utóbbi körülbelül 5-10 évben egyre erősebben érezhető a távol keleti ország kulturális behatása hazánkban is. Én ezt leginkább a disztópikus sorozatok elterjedésében, a K-pop sztárok és a dél-koreai gasztronómia ismertté válásánál tapasztaltam meg eddig. A "hallyu" néven ismert koreai hullám már az 1990-es években elkezdte térhódítását. Úgy tűnt, hogy körülbelül 2010-ben hanyatlásnak indult, mégis 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. Mivel gyerekek között dolgozom, velük élem  mindennapjaimat, én azt tapasztalom, hogy a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend a dél-koreai világ és életérzés. 

Az irodalom területét sem hagyja érintetlenül ez a jelenség, megjelentek a kortárs dél-koreai könyvek is a magyar polcokon. El tudom képzelni, hogy számuk ugrásszerűen megnő majd a közeljövőben. 

Elisa Shua Dusapin könyve eredetileg francia nyelven íródott, de egy dél-koreai tengerparti kisvárosban, Szokcsóban játszódik. A szerző kiteszi történetét a téli kietlenség és sivárság tengerpartjára, ahol ebben az időben senki nem jár, csak az, aki el akar rejtőzni. A lepukkant panzióban dolgozó fiatal lány szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek nem is igazi események, hiszen szinte semmi sem történik, csak lassan láthatóvá vállnak azok a sebek, melyek mindannyiuk életében jelen vannak. Talán a magány, az útkeresés, a képlékeny vagy nem is létező jövőkép ismerősek számunkra is, de megjelennek azok a tipikusan huszonegyedik századi nehézségek is, melyek ezzel a generációval léptek be. Ezek bennem is megteremtették a szomorúságnak egyfajta döbbenetét. Az érvényesülés gátlástalansága, de még inkább a plasztikai sebészeti beavatkozások természetessége és elvárása egyaránt rámutat arra, mennyire távol áll már ez a világ a harmóniától. A magányos, tépelődő figurák; a rajzolásba belefeledkező Kerrand nevű fiatal férfi vendég, aki narrátorunkkal kerül közeli kapcsolatba; vagy a fővárosban modellként szerencsét próbáló Dzsun-o a mai Dél-Korea társadalmának korhű lenyomata. 

A kötet meglepően vékony és ezen felül is lazán szerkesztett, ennek ellenére olyan kérdéseket is felvillant, mint Észak és Dél Korea helyzete vagy a generációs problémák. Szerintem a kötet érdeme pont ez, s talán éppen ezért népszerű is ez az irányzat, mert nagyon kevés szóval, ugyanakkor erős természeti képekkel, gyakran naturális ábrázolással egy komplett világot képes megteremteni a szemünk előtt. Apróságokkal behozza a keleti misztikát, és az ételek szimbolikáján át pedig egy új rétegét is a történetnek. 

Elismerem az elsőkönyves szerző tehetségét, a műnek rengeteg érdeme van, de ennek ellenére kívülálló maradtam, nekem kevés volt ez a bevonódáshoz. Amíg olvastam tetszett, de ahogy becsuktam a könyvet eltávolodtam tőle. A zárásnak hozott idézet talán sokaknak meghozza a kedvét, hogy tegyen egy próbát Szokcsóval: 

"A hős találkozott egy madárral. Egy gémmel. Tengerparton álltak, nézték a vizet, tél volt. Hátuk mögött hóba burkolódzó hegy őrködött. Vaskos, egyenetlen képregénykockák. Szavak sehol. A madár öregnek tűnt, egy lábon állt, a tolla ezüstös; szép volt. Csőréből víz fakadt, folyó, és ez a folyó táplálta a tengert."

Hozott pontszám: 4 

 

 

Elisa Shua Dusapin

 

Knausgård, Karl Ove - Hajnalcsillag

A Hajnalcsillag című könyv gyönyörű borítójával, zavarba ejtően hatalmas megjelenésével hívja fel magára a figyelmet. Amikor a karácsonyfa alatt megtaláltam ezt a szépséget, bizony az első gondolatom az volt, hogy mikorra fogom én ezt elolvasni, hiszen ezzel nem mászkálhatok csak úgy a városban. (Egyébként utolsó nap megtettem, mert muszáj voltam még munkába menet megtudni, mi a lesz a vége) Aztán legnagyobb meglepetésemre öt nap alatt el tudtam olvasni az egészet. Ha most itt be is fejezném az írást, akkor már ebből is mindenki tudhatná, hogy lebilincselő olvasmány lehet. 

Talán a könyv címe öntudatlanul behívta nálam az olvasást, ami vízkereszt idejére esett. A történetben és a valós ünnepi időszakban is ugyanazzal a jelenséggel dolgozunk, az égen váratlanul egy hatalmas, fényes csillag jelenik meg. Az emberek, akik élik a maguk kis egyszerű életét, küzdenek a saját problémáikkal azt veszik észre, hogy valami új réteg lép a hátterükbe. Apró megmagyarázhatatlan dolgok; tömegével vándorló rákok, elpusztult macskák, egy borz a nappaliban, megzavarodott emberek. A legkülönfélébb szereplők sorsában azonban az az egyetlen közös szál, hogy mindenhol történik valami hajmeresztő. 

A regény kilenc ember egymást követő beszámolójából áll, akik mindannyian ugyanabban az időben, egy nyár végi forró augusztusi két napban, Bergen környékén vannak. A mesélést kezdő Arne vonalát éreztem természetesen a legerősebbnek, ami kijelöli, hogy bármi is hangzik itt el, az Knausgårdból indul ki. Az erős önéletrajzi elemeket tartalmazó ciklus hangulata számomra a nem régen olvasott Tavasz kötettel áll szinte teljes összhangban. Az izgalmas stílusban megírt vonalat nehezen engedtem el, amikor a történet egy lelkésznő, Kathrine sorsára  vált. Azt kell mondanom, hogy ezzel is úgy voltam, hogy legszívesebben előre lapoztam volna, hogy követhessem tovább a sorsát. Ahogy jöttek a személyek és a saját történetek mind teljesen behúzott. A könyv egyrészt annak bizonyítéka számomra, hogy ez az ember állandó flow-ban lehet, hogy ilyen monumentálisan tud alkotni, szerintem folyton ír fejben, másrészt, rendkívül tehetségesnek is tartom. Képes volt megteremteni annak a lehetőségét, hogy gyakorlatilag 2-3 oldal után már teljesen átérezzem az új karakter személyiségét, lássam a felállított új helyszínt. A könyv szerkesztésében is óriási játékot éreztem, mert a tét valahogy mindig emelkedik, a lassan csöpögtetett információk megnyomják az adrenalint az olvasóban is, ezért sem tud ellaposodni 700 oldalon át. 

De az, hogy miről szól ez a könyv, vajon tényleg csak egy irodalmi játékról, egy fikcióról van szó, vagy valami jóval súlyosabb mondandó húzódik a misztikus történet mögött, ami nem nélkülözi a thriller és a brutális gyilkosságok elemeit sem, az teljes mértékben az olvasóra van bízva. A kötetbe beleszőve olvashatjuk az egyik szereplő esszéjét a halálról és a holtakról, ami számomra az összes szálat egy közös platformra, kvázi egy fennsíkra vezette fel. Ez a közel ötven oldalas betét, mely kitér a halottkultusz ősi elemeire, a mitologikus alapokra,  szubjektív meglátásokkal vegyítve kínál egy fakultatív megoldókulcsot, mégis inkább afelé tereli a regényt, hogy komolyabban vegyük, mint csupán egy fikciót. A cselekmény intenzív ábrázolása egyébként is belénk mászik, onnan lentről, mélyről fog befolyásolni, még ha nem is akarjuk majd. Mondhatni, hogy az egyes karakterek Knausgård főkérdéseinek és problémáinak hordozói és megszemélyesítői. Talán innen is ered ez a hihetetlenül masszívan átruházott individualitás minden egyes szereplőnél. 

Számomra ez a könyv arról szól, hogy mindennek dacára:  "Mit teszel?"

Lebilincselő olvasmány, igazi kikapcsolódás, s mindvégig szól a zene. 

Hozott pontszám: 5

 

Karl Ove Knausgård