Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea

Fotó: Stefan Klüter

Szántó T. Gábor - Európa szimfónia

Wilhelm Kerr, a Berlini Filharmonikusok vezetőkarnagya közel tíz éven keresztül próbálkozik megalkotni azt a tökéletes zeneművet, amely  a második világháborúval kapcsolatos érzelmeit szándékozik  a felszínre hozni. Az Európa szimfónia, mely Beethoven V., Sors  szimfóniájának egyfajta modern válasza igyekszik lenni, immáron elkészült, s a tökéletességhez szükséges utolsó hozzávaló is megvan. Ez a csöppet sem elhanyagolható alkotóanyag pedig a Kolozsvári és a Berlini Filharmonikusok közös zenekara, akik a darab megszólaltatói. 1971-ben ez nem kis teljesítmény. Romániában virágkorát éli a Ceaușescu diktatúra, Berlinben áll a "Fal", sehol sem könnyű. Különösen nem Kolozsváron, ahol történetünk játszódik. 

András, avagy Andreas Pop a kolozsvári párttitkárhelyettes, Gheorghe Pop és Magyari Enikő, ápolónő vegyes házasságának egyetlen gyermeke. A csendes kisfiú zenei tehetsége hamar megmutatkozik, és apja tiltakozása ellenére hegedülni tanul. De a szigorú szülő nem csak a zenei, hanem a német nyelv tanulásával szemben is ellenérzéssel viseltet. Mintha egyrészt saját kisebbségi komplexusát kellene legyőznie,  másrészt úgy érzi, hogy ezek szakadékot képeznek a fia és közte. Egyre nehezebben találja meg a gyerekkel a közös hangot. András zenei kibontakozásának és felnőtté válásának lehetünk a tanúi a hidegháborús években, ahol mindenhol elhallgatással és titkolózással találkozhatunk. Ebben a nehéz időszakban csak a zene tartja  a lelket a fiúban, s a lassan színre lépő szerelem. Választottja Maia, az anyai ágról magyar származású, kolozsvári hegedűs lány. Útjuk hirtelen szétválik, ami megviseli az éppen önálló életet kezdő  Andrást. Nagy esélyt kap az élettől, amikor kilátásba kerül, hogy eljuthat a zenekarral Berlinbe, Wilhelm Kerr szenzációs koncertjére. Ez a  fiatal tehetség egyetlen esélye, hogy felfedezzék, és új életet kezdhessen a vasfüggöny mögött. A kijutásnak azonban meg kell fizetni az árát. Vajon a beteljesülésre vágyó szerelem és művészi ambíció elég húzóerő ahhoz, hogy meghozza ezt az áldozatot. 

Anyja úgy véli, hogy András elég felelősségteljes már ahhoz, hogy feltárjon előtte valamennyit a múlt elhallgatott titkaiból. A hihetetlen borzalmak a háború utolsó éveinek kényszermunkatáborait mutatják be a fiúnak, de ez még mindig csak egy része az igazságnak. Az utolsó lapig van a szerzőnek kitárásra váró ajtaja. Mindeközben kicsit a nyugat-németországi idillbe is beleszagolhatunk, érintőlegesen találkozhatunk az újabb generáció háborúfeldolgozó tudatával, a felelősségvállalás kérdésével. 

Szántó T. Gábor kötete olvasmányos, könnyen követhető a történet cselekménye, igazán élvezetes regény. Az olvasó egész végig érzi egy nagy titoknak a zsibongását a háttérben, aminek a kipattanásig meglévő feszültsége szintén hozzáad az olvasási élményhez. Emellett a  mindent beborító zene dallamosan viszi tovább az eseményeket, átível nemzeteken, országokon, és feleslegessé teszi a tolmácsolást is, akárcsak azok az elemi érzések, melyeket a terror évei hoznak napvilágra. A szerző mégis kissé óvatosan  nyúl ezekhez a súlyos dolgokhoz. Emiatt úgy éreztem, hogy semmi nem kapta meg a kellő mélységet, minden csak a felszínt kapargatta. Nem tudtam igazán átélni Enikő tragédiáját, András vágyait vagy Kerr életét. Tényleg fontos problémák kerülnek terítékre, de kicsit címke jellege volt mindennek; zsidóság, magyarságtudat, kényszermunka, beépített emberek, 1968-as események, Románia szerepe, disszidálás, ideológiai forradalom, apai-fiú kapcsolat. Egyik téma sem tudott igazán átütő lenni, picit elnagyoltnak éreztem ezeket, mégis a szerző sikeresen hozta a reményteli jelenbe történetét.  Nekem nagyon sokat dobott a könyvön  a zenei -talán nem is annyira háttér-, szál, ami tényleg erősített abban, hogy egy hiteles képi világ jelenjen meg a szemem előtt. Emiatt méltán érezhetjük mindannyian, hogy egy nagyon jó film is lehetne a regényből, ami jó történelmi tablót kínálhat az időszak áttekintéséhez. 

Hozott pontszám: 4

 Szántó T. Gábor

Fotó: Czirják Pál

"Radu becsempészett nyugtatókon él azóta, hogy eltávozásán, Kolozsváron egyszer kigombolt kabátban, sapkával integetett be szülei ablakán, és egy civil ruhás katonatiszt ráordított, hogy vegye fel a sapkát, gombolja be a kabátot, és tisztelegjen."

"Sosem tudta elmondani pontosan, mit érez, amikor hirtelen átszakad az idő fala, és minden, amit átélt, újra itt van."

"Klausra mindenki felnéz. Nemcsak műveltsége és tájékozottsága, hanem személyiségének súlya és meggyőző ereje miatt is, amiben szerepe van férfias szépségének, dús barna szakállát ellensúlyozó lágy arcvonásainak. Nem túl magas, de erőteljes testalkatú férfi, Peter úgy tippeli, idősebb a többieknél, de nem a kora, még csak nem is a műveltsége, inkább valami, jobb híján így fogalmazta meg magának, szuggesztív erő teszi őt a csoport középpontjává."

"Egyre nyomasztóbbá válik, hogy folyton figyeli önmagát. Mintha valami hasadás folytán időben elcsúsznának a tettei és az észlelései, és rálátna a lehangoló, szűk hasadékra." 

Vida Gábor - Ahol az ő lelke

Lehet vajon a háborúról írni úgy, hogy szinte  fegyver sem dördül el? Lehet beszélni honszeretetről, ha távol kalandozunk otthonunktól? És a lélekről, hogyha az nincs is ott? Úgy tűnik, hogy Vida Gábor képes volt erre. Kötete számomra a hiány regénye. Mint kiradírozott alakok sziluettje jelennek meg figurái a történetben, akárcsak a kolozsvári Mátyás király szobor olykor eltűnő érclovasa. 

Vida Erdélyében nagy csend honol. A lemondás halk sóhaja ver tanyát újra és újra mind az egyén, mind a közösség életében. Olyan nagy a némaság, hogy még a gyűlölet sem suttog. Pedig az első világháború robajait és Trianon sirámait is hallanunk kellene, de legalább Werner Sándor panaszát, akinek az alku szerint le kell mondania szerelméről, és gyermekének anyjáról, Kladovka Máriáról. „Jó alku nincs”, hangzik el rögtön az első oldalon. A kevésbé jó alku viszont úgy szól, hogy Sándor megtarthatja és felnevelheti fiát, Lukácsot. A teológusnak készülő gyermek nem fejezi be tanulmányait, de nincs is arra szükség ott, ahová az élet sodorja, a forró Afrikában. Mindeközben apja az Újvilágba tartó hajón a gazdagodás reményét dédelgeti szívében. Két ellentétes irány, felfoghatatlan távolság, s közben otthon dúl a világháború pokla.  Mint ahogy egy impresszionista festmény elmosódó foltjait látjuk, a periférián úgy vannak jelen hiányukban a főszereplők. De mindketten visszatérnek, s bár elmenni könnyű, visszaérkezni már nem annyira. Ebben az új helyzetben kell megtalálniuk boldogulásukat. Lukács is itt hagyta lelkét, lemondott szerelméről, Daniel Klaudiáról, úgy, ahogy hajdan apja is elvált Máriától. De nem csak haza lehet visszatérni, hanem talán van út a hajdani kedveshez, talán meglelhetjük a lelkünk elhullott darabját. 

A regényben összeolvadó párhuzamot érezhetünk a haza és a kedves szeretete között. Ugyanazt a veszteséget, csendes lemondást, olykor őrült lépést követeli meg mindkét elköteleződés. Van bennük egy sodródás, a férfias küzdelmet nélkülöző átengedés, ami a reménytelen, csüggedt ember jellemzője, és csak erősíti azt a csendes atmoszférát, ami belengi az egész kötetet. Mégsem lesz az olvasó számára ellenszenves ez a hozzáállás, mert a hamu alatt ott izzik a parázs, és amikor kell, majd szökellni fog a bozótban megbúvó gazella. Az, hogy Kolozsvár Románia része lett, az csak egy átmeneti állapot, nem is kell megtanulni románul – véli az egyik főszereplő. Oly átmeneti, mint az, hogy Mária báró Engelstett-Wörnitz férje lett. A magánéleti szál alakulása - anélkül, hogy bármit is kijelentene, sőt igazából csak foszlányosan derengeni engedi a végkifejletet-, az Erdéllyel kapcsolatos fordulat lehetőségével is enged ily módon eljátszani. 

Vida prózája sűrű, többszörösen összetett mondatai egy végtelen szövegfolyam érzetét adják. A ki nem bogozható gombolyag szálát nem engedhetjük el olvasás közben. A gondolatok egymásba fonódnak, mint egy sorsszerűen kapcsolódó hálózat elemei vagy, ahogy megéljük mi magunk is, hogy semmi sem állhat magában, a másikra való befolyásoltság nélkül. Mégis jó olvasni, mert visz a szöveg, és láthatatlanul hatása alá kerül az ember, ahogy az egy jó irodalomnál lenni szokott. Van az egész írásban egy mérhetetlen alázat és szerénység, ami ellen talán lázadnánk is, de addigra már befolyása alá is kerültünk. Ehhez társul az a lapokon is átizzó szeretet, amit a szerző Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely s az egész Anyaföld kapcsán kifejez. A helyszínek részletekbe menő alapos ábrázolása, a szinte térképészeti pontossággal megadott terek, épületek, de még a pergő vakolat is tapintható a sorok között, és átragasztja olvasójára ezt a szenvedélyt. Ez a gazdagság áll kontrasztban a külföldön játszódó időszakok puritánságával.

Nem lehet ezt nem szeretni.

Hozott pontszám: 5

Vida Gábor

"Ezekért a sötét gondolatokért jöttem volna haza, mondja keserűen magában, hát ennyi az egész, az álmok, a vágyódás, az évek, amelyek elemésztik a fiatalságot, amelyek felaprítanak mindent, mint a termeszek, hogy még csak nem is forgács meg szilánkok maradnak a mindenségből, hanem fűrészpor, homok, ocsú meg egy pohár savanyú bor, egyedül a kolozsvári szotyogós estében."
  

"vannak indulások, amelyeknél fontos ott lenni, mert az érkezés sosem egész biztos."

"Olyan ez, mint a szép nő, ha nem nézi senki elragadtatva de legalább kritikusan, akkor nincs is…”

 

Vida Gábor - A kétely meg a hiába

Tizenegy novella Vida Gábor tollából.

Ez a nagyon érdekes hangzású cím már elindít az olvasóban egy gondolatot, én sem reméltem, hogy találok majd derűt az írásokban. Hiszen az emberi élet egyik legalapvetőbb kérdésére tapint rá, a hiábavalóságra.  Ahogy ez a biblikus óhaj megjelenik a címadó novellában is: Őrizz meg a kételytől, és szabadíts meg a hiábavalóságtól! Van-e értelme a küzdelmeinknek?

Ahhoz, hogy  megkapjuk a választ, Vida ügyesen beterel minket az élet legjelentősebb részeibe. A gyermekkori érvényesülés tatamijára, a szerelem szobájába és nem utolsó sorban a nemzeti identitástudat is előkerül. 

Az írások egy része a hagyományos, székely történeteket idézi meg medvéstül, pisztrángostul, farkasokkal tarkítva. Ezek talán a legkönnyebben befogadhatóak, de már itt is megjelenik egyfajta misztikum, ködösség. Lehetőséget kap az olvasó, hogy a saját elképzelését is társítsa. Ahogy Vida mesélte, volt idő, amikor úgy képzelte, hogy ő ilyen jellegű prózaíróként fog alkotni. Amolyan állatos történeteket fog írni. Szerencsére nem maradt meg ezen a terepen, hanem kicsit tágított a gyűrűn. 

Így születtek meg  azok a sport köré csoportosítható novellák, melyek a sakk, a kosárlabda, a pingpong, a foci vagy a biciklizéshez kapcsolódnak. Persze itt sem a testedzésen, hanem az önérvényesülésen, sikeren, áldozathozatalon van a hangsúly, miközben  felvillan a ceausescu rezsim élsportolói nevelési módszere. Vida Gábor stílusára jellemző, hogy van benne egy olyan csendes nyugalom, mondanám azt, hogy érzelemmentesség, ami az olvasóban azt az érzést erősíti, hogy ezek feldolgozott, múltbeli események, kvázi önéletrajzi írások. De nem. A kétely pedig itt is elkísér, sőt talán még gyakorlatiasabb válaszokat követel. 

A harmadik csoportba azokat a novellákat tudnánk bekeríteni, ahol  a korábban említett homályosság már nagyobb jelentőséggel bír. Ilyen a "Mint akinek hedwig…" vagy az utolsó írás, a "Jelenetek egy erdélyi filmből". Jellemzően ezekben van egy női főszereplő, aki vagy tényleg jelen van, vagy csak a nyomát őrzi minden. Közös bennük, hogy itt tényleg szükség van az olvasó közreműködésére, mert nem egyértelműek a történések. Nyomokat, foltokat, szilánkokat látunk, ezekből és a hiányokból kell építkeznünk. De a kétely marad.

Mind a három, általam meghatározott csoport novelláira jellemző egyfajta tökéletesség. Magamban kompaktnak hívtam őket. Szépen megformázott blokkok, magas és egységes színvonalú alkotások. Minden rendben van bennük, csak épp nem tudtak engem igazán megérinteni. 

Legjobban a címadó "A kétely meg a hiába" illetve a "Gólkeserű" novella tetszett. Illetve az első írás fogott meg, bár, ahogy mondtam, ennél nagyon sok volt rám bízva.

Hozott pontszám: 4

Vida Gábor

"Utólag úgy tűnik, mintha egész gyerekkoromban egyetlen fontos meccsre készültem volna, elég hamar felmértem ésszel, hogy a kapus örök vesztes, tíz nagy helyzet után kap egy potyagólt, és odavan az egész meccs, a csatár húsz elpuskázott helyzet után belő egyet, és mennybe megy."

"Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk."

"Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít."