2020. május 31., vasárnap

Zafón, Carlos Ruiz - A Köd Hercege

Zafón 26 évesen írt regénysorozatának, a Köd trilógiának az első része ez a letehetetlen, egy szuszra is elolvasható történet. A Carver családról szól, akik 1943-ban a háború fenyegető réme elől egy, az Atlanti-óceán partján fekvő kicsiny településre költöznek. Max, a történetet mesélő kamaszfiú nővérével és húgával egyetemben, először elég rosszul érzi magát az új helyen. Nem is akart eljönni otthonról,  idegenek veszik körül, hogy az egyéb furcsaságokról ne is beszéljünk! Például, hogy az otthonos kis házikóból rálátni egy szoborkertre, ahol olybá tűnik, hogy a szobrok változtatják magukat, vagy a helyüket? Az órásmester édesapjától kapott zsebóra össze-vissza jár, és a befogadott macska tej helyett pókokra vadászik. Az apró furcsaságok és különös hangok száma egyre szaporodik. Beilleszkedésük nehézségét a világítótorony őrének nevelt unokája, Roland töri meg, akivel Max először csak biciklizik, majd a búvárkodás izgalmában mélyednek el, a szó szoros értelmében. Egy a partok közelében elsüllyedt hajóhoz járnak merülni a fiúk, aminek legendája elevenen él sokak emlékezetében. Roland nagyapja elmeséli ugyan nekik a régi históriát, de mindenki érzi, hogy az öreg elhallgat valamit. Egészen addig, amíg Max kishúga rejtélyes körülmények között le nem zuhan a lépcsőről. A gyerekek letagadhatatlanul érzik, hogy a ház ellenük fordult. Az sem kizárt, hogy minden mindennel összefügg? A furcsa szobrok, a víz mélyére került hajó és a ház régi lakóinak sorsa is egy elképzelhetetlen történetben szövődnének egybe?  Roland, Max és a fiú nővére, Alicia hármasban szeretnék kideríteni az igazságot. Erre az igazságra viszont, senki nem számított. Egy titokzatos alak, a Köd Hercege ölt testet a spanyol kisváros nyári nyugalmában.  De ki is ez a  Herceg? 

"Voltak, akik úgy hívták, hogy a Köd Hercege, mert a szóbeszéd szerint mindig éjszaka jelent meg, a mellékutcákat borító sűrű ködből lépett elő, aztán még hajnalhasadta előtt ismét ködbe veszett."

Zafón hozza a tőle jól megszokott hátborzongató hangulatot. A történet olvasmányos, nem kis feszültséget kelt olvasójában. Mind szerkezetében, mind  ritmusában a körülbelül 14-15 éves korosztálynak szól leginkább, de még én is, aki ritkán olvasok ilyen horrorba hajló misztikus történetet, kellően rettegtem. Egy vidéki házban olvastam, egyedül, éjszaka. Ezt már a Poe novelláknál is mondtam, egész más a civilizált világ kebelén ringatózva olvasgatni az ilyen történeteket, mint mondjuk gyertyafénynél, éjszaka, távol az elérhető külvilágtól. A szerző fiatalkori műve egyáltalán nem tekintendő zsengének. Már itt látszik fergeteges tehetsége például abban, ahogy rezignált nyugalommal tudja a frászt az emberre ráhozni. Nem gondolnám, hogy ez volt az első munkája, a szövegből csak úgy sugárzik a magabiztosság. Azt is el kell ismernek, hogy rendkívül jól láttatja a helyszíneket és a jeleneteket. Egy elég határozott film futott a fejemben mindvégig. Persze volt egy-két dolog, ami miatt most moroghatnék, de úgy tűnik, hogy ezeket a csorbákat a későbbi munkáiban kijavítgatta. 

Az újdonság erejével hatott rám a sorozat első része, de ahogy említettem, nemigen olvasok a kategóriába tartozó műveket, nem nehéz meglepni. Volt azért egy-két elkoptatott, klisé számba menő részlet, például a macska alakja vagy szegény bohócok, akik már így is le vannak írva. Sajnáltam, hogy Zafón csupán hangulati elemként használta fel Kopernikusz alakját, vagy az apai ajándékot. Ezekben lett volna még lehetőség. De az is igaz, hogy így az olvasó is törheti a fejét, és a sorozat elvileg folytatódik, még az is lehet, hogy visszaköszönnek majd ezek a részletek. 

Kellemes kikapcsolódást jelentett számomra a kötet, még engem is meglepett mennyire nem tudtam letenni.

Hozott pontszám: 4/5

 


2020. május 28., csütörtök

Hegyi Ede - A senki

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy még csak május van, de Hegyi Ede a kilencedik elsőkötetes szerző, akitől idén olvasok. Frissen tartja az ember gondolatait és szemléletét, hogy mindig valami új megközelítéssel találkozik. Természetesen ez megvan akkor is, amikor addig számomra ismeretlen szerző kerül fel a palettámra, de annál, aki első kötetét publikálja, még nyitottabb és elnézőbb vagyok. Igen, elnézőbb, ezt már számtalanszor mondtam. 

Hegyi Ede "Senkije" egy nagyon ismerős életérzést jelenített meg számomra. Ez az életérzés szerencsére nem a saját életemből volt ismerős, hanem egy korábbi olvasmányomból. De erről majd később, most nézzük mi ez az élethelyzet ahonnan indulunk!

Nem lehet ezt jobban befogni, mint a pályakezdő nemzedék korai kiégése. Ennek az idő előtti lemerülésnek pedig az az oka -hogy amint azt megtudjuk főhősünk beszámolójából-, nagyon rövid idő alatt, nagyon nagy utat, egy viszonylag nagy karriert jár be. Amíg a kezdetekben csak egy kávéházban pultoskodik szabad bölcsész diplomával a farzsebében, addig a könyv végére, körülbelül két év múlva egy cég adminisztrátori csoportjának vezetője. Bevezet egy új adminisztrációs rendszert, meggyőzi a régi bútordarabokat is, hogy ez így sokkal jobb nekik és végül belátja, hogy már nincs meg benne a lendület, hogy motiválni tudja beosztottjait. Mit csinálhat az emberfia ebben a helyzetben? Amikor korábban ugyanezeket a jeleket tapasztalta életében, akkor fogta magát és keresett egy új meghódításra váró területet, munkahelyet váltott, és egy ideig beállt a látszólagos nyugalom. A történetben háromszor kísérhetjük végig a reményteli kezdéstől, a rutinon át, a teljes értelmetlenségig vezető utat. Ezek szerint ennyiszer kellett megégetnie magát, hogy kibillenjen a szokásos mederből. 

Hegyi Ede  szerencsére  csak egy jelenséget mutat be, aminek csupán szorongató voltára akarja  felhívni a figyelmet, nem akarja megoldani senki problémáját, nem kínál fel kívánatos utakat. Az olvasó maga döntsön arról, hogy akkor ez most mi volt, siker vagy kudarc? 

A történet jól konstatálja, hogy minden kornak megvan a maga nehézsége. Így volt ez régen, és most is. Nem lehet mérlegre tenni ezeket. De mindig beúszik a képbe valaki, aki egy szalmaszálat nyújt felénk. Ártatlanul lép be, lehet hogy egy csésze kávét kínál vagy egy  hamburgert, de mindig ad valamit, és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e, és kilépünk-e a kereteinkből. 

A könyv hasonló életérzést hívott elő belőlem, mint a tavalyi évben megjelent, szintén elsőkötetes  Szendi Nóra Természetes lustaság-a. Érdekes ez a párhuzam, mert tartalmilag a két kötet nem fedi még közelről sem egymást, mégis mintha ugyanannak az embernek egyszerre látnánk két életét. Mint, amikor a népmesében el kell döntened, hogy merre mész, melyik utat választod. Talán nem is az út határozza meg a mai pályakezdő generációt, hanem ők maguk határozzák meg, hogy milyen lesz az útjuk. Úgy tűnik a kiábrándultság és az unalom páncéljában próbálnak menetelni a semmi felé. Cél nélkül nehéz ám előre haladni, csak úgy megsúgom. Cél nélkül tulajdonképpen minden nehéz. 

A történet nyitott mondatként zárul, nagyon helyesen, hiszen ebben az időszakban még nem dőlt el semmi, és a regény is ezt sugallja. Van ez a kis szalmaszál, no meg az idő, ami reményt kínálhat főhősünknek, ha végre kimászik az alkohol gőzfelhőjéből. 

Hegyi Ede írása lendületes, stílusa olvasmányos. Nagyon rövid idő alatt, nagyon széles utat akar velünk bejáratni, ráadásul egy egész más generáció vagyunk, elintézhetnénk annyival, hogy "ezeknek a mai ifjaknak már semmi sem jó", de mégsem tesszük, mert a szerző rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel át tud minket olvasás közben kalibrálni, valahogy ott állunk a főszereplő mellett. Talán azért tudta megtenni, mert az olvasóban éledő sikercsírára alapozott mindent. Így együtt hisszük a főhőssel, hogy most minden jó lesz, ez az új lehetőség a mennyország kapuja. 
Van benne iram, van benne humor. Különösen tetszettek a meglepő szituációk és párbeszédek, és hogy nem követett sémát. 
Talán ezt a frissességet és újszerűséget érezte meg a Merítés zsűrije is, amikor beválogatta a kötetet a 2019-ben megjelent számukra legjobb tíz könyv közé. Várom a szerző további munkáit, érdekes lesz, hogy merre akar még minket elvinni!

Hozott pontszám: 4


2020. május 19., kedd

Boldizsár Ildikó - A királyné, aki madárnak képzelte magát

Boldizsár Ildikó legutóbbi, 2019-ben megjelent kötete a meseterápiás csoportok belső világába viszi olvasóját. A szerző, aki a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója már számos, a témában íródott könyvet tudhat maga mögött. Jelen kötete több, mint tizenhárom év  csoportterápiás foglalkozás tapasztalatából válogat egyet-egyet. 

Eddig megjelent írásaiban volt már szó magáról a meseterápiáról,  az életfordulókat segítő mesékről, az életváltásokról  és meseterápiás esetekről. Aki esetleg még egyiket sem olvasta, az se keseredjen el, hiszen ez a kötet teljesen érthető és jól hasznosítható a korábban megjelent kiadványok nélkül is. Vegyük csak fel azt a hétmérföldes csizmát, bújjunk bele a csodaköpenybe, mert egy picit muszáj lesz magunknak is elvarázsolódnunk. 

A cím,  A királyné, aki madárnak képzelte magát egy indiai mese, mely a szerző bevallása szerint saját belső felkészülésében segíti őt, hogy magára tudja ölteni a segítő tökéletes alakját. A nagybeteg királynét senki sem tudja meggyógyítani, míg egy nap meg nem jelenik az udvarban egy remete, aki elvállalja a nagy feladatot. Ez a csodálatos mese méltó felütése a kötetnek, és talán nem is csak a kötetnek, hanem minden segítő szakmabelinek a filozófiája is lehetne. 

Boldizsár Ildikó az első körülbelül negyven oldalon bemutatja, hogy mi történik általában egy meseterápiás csoportban, összefoglalja  a főbb jellemzőit, és picit a csoportvezetők felkészüléséhez is támpontot ad. Aztán már bele is vágunk a sűrűjébe, bevallom meg is lepődtem kicsit. 
Az első csoport, akihez ellátogathatunk a gyermekotthonok közössége. Ez nem volt ismeretlen terep számomra, hét évet töltöttem közöttük. A szerző minden szavát értettem, testet öltött a legapróbb jel is számomra. A tíznapos terápia bemutatása egyszerre szakmai és személyes tapasztalatok metszete. Ildikó őszintén ír a nehézségekről, a kudarcnak tűnő jelenségekről. Az egész terápiának a bemutatása izgalmas, teljesen jól hasznosítható azok számára is, akik szívesen belevágnának valami hasonlóba, ha nem is rögtön a legnehezebb terepen. Egyszerre jön át a szerző filozófiája, módszertana és nem utolsó sorban egy gyakorlati képzést is megöröklünk. Hihetetlen inspiráló az egész tematika, mivel az összes érzékszervre szeretne, és tud is hatni.
Nem sokkal felemelőbb  a második helyszín sem. Maradunk a gyermekotthonokban, de a célcsoport azok az utógondozottak, akik már betöltötték ugyan  a tizennyolcadik életévüket, de maradtak az ellátási rendszerben, mert még tanulnak. Ha végiggondoljuk, akkor az ő helyzetük is eléggé reménytelennek tűnik, hiszen hamarosan eljön az idő, amikor saját lábukra kell, hogy álljanak, és mindenféle tarisznya és hamuban sült pogácsa nélkül  kell szerencsét próbálniuk majd. Mit üzennek nekik az ősi tudást hordozó népmesék? Ennek kiderítésén dolgozik a terapeuta, aki a felnőtté válás folyamatában segít a résztvevőknek, hogy határt tudjanak húzni a gyermek és a felnőttkor közé. Az archaikus társadalomban megvolt az ifjúvá avatás rítusa, ennek szimbólumrendszere. Boldizsár Ildikó a hétnapos foglalkozást a labirintus, a hajó és a ház szimbólumára építi fel. Ennek keretén belül érzékelteti az elválás rítusát, a határáthelyezést és a befogadás rítusát, a tulajdonképpeni vízre bocsátást. Ebben a szakaszban is hihetetlenül szép meséken keresztül vezet minket a szerző. A mesékhez kapcsolódó feladatok elgondolkodtatóak, játszva fúrunk a legmélyebb rétegekbe.
Ha jól felkészültünk, akkor most egy még súlyosabb helyzetbe csöppenhetünk. A börtönök rácsa között is képes beteljesíteni feladatát a mese. A leírtak alapján biztos. Tíz napon keresztül egy férfi, majd  egy női  elítélt csoport  terápiájában lehetünk vendégek. Nem mondom, hogy kisebbek a fájdalmak vagy a kiszolgáltatottság, talán inkább jobban megfogalmazottak. De akárcsak a terapeuta, így a szerző sem megy bele az egyedi esetkezelésbe, hanem munkájában arra fókuszál, hogy az elítéltek másként kezdjenek el gondolkozni helyzetükről, jövőjükről, és magukról, mint édesanyákról és édesapákról. A mesék már évszázadok óta örökítik ősi tudásukat generációról generációra, a szabadságtól megfosztott ember képe mindig is jelen volt a hagyományban. Katartikus utazásban volt részük az elítélteknek, de a csoportvezetőnek, sőt még az olvasó is részesedhet ebből. 

A hátralevő két bemutatott csoport közül először egy férficsoportról olvashatunk. Számomra ez volt az egyik legérdekesebb társaság.  Egyrészt azért, mert ez egy több éven át tartó projekt volt, másrészt pedig, ez egy nekem teljesen ismeretlen világ felé tárta ki kapuját. Tizennyolc férfi, aki önként vállalkozik arra, hogy életének részévé teszi a meséket. Hihetetlen vállalkozásnak tűnt ez is, egy minden modern kori hagyományt nélkülöző férfi meseterápiás csoport létrehozása. Döbbenetes igazságok lettek kimondva a történetben, és itt is nagyon érdekes mesék a közvetítők. Mint minden csoportnál, így itt is hangsúlyozta Boldizsár Ildikó, hogy a foglalkozás vezetőjének nagyon érzékenyen kell reagálni a csoportdinamikára. Minden apró jelet fogni kell a radarral, mert hiába az alapos eltervezés, ha a közösség még nem áll készen a kiválasztott történet befogadására. Érdekességként álljon itt, hogy az eredetileg háromszor három órásra tervezett találkozások legutolsó, harmadik meséjét csak öt év múlva tudta elmondani a terapeuta. Erről az egész csoportról még nagyon sokat olvastam volna!
Végezetül pedig a gyászban, veszteségben lévők mesecsoportjába nézhettünk bele egy kicsit. Ez egy kétnapos rendezvény volt, ahol szintén hatalmas távolságot tettek meg a résztvevők a mesék segítségével. Ebben a blokkban volt a leghangsúlyosabb egyéb terápiás eszközök használata. Jól kiegészítette egymást a két minőség. Egy üvegbe kellett mákot és búzát szórniuk a résztvevőknek, és érdekes volt, hogyan alakult a tartalom összetétele a mesék múlásával. Természetesen ez a téma is megérdemelne egy külön könyvet. 

Összességében egy nagyon tartalmas, általános rátekintésre alkalmat adó könyv A királyné, aki madárnak képzelte magát. Jó útmutató lehet szülőknek, nevelőknek, csoportokkal foglalkozó szakembereknek. Végig fenntartja az olvasó figyelmét, és óhatatlanul bennünk is megszületik a válasz a mesékben feltett kérdésekkel kapcsolatban. Egyszerre vagyunk szemlélői és résztvevői a foglalkozásoknak, de ezt nem is lehet másként. Ahogy a szerző többször is utal rá, ő maga is egy állandó alakuláson megy keresztül, és sokszor meséli el a maga útját a csoporttagoknak. Hiszen egyrészt a mesékről szól ez az egész terápia, de ugyanakkor nem csak a mesékről, hanem a történetmesélés folyamatáról is. Olvasás közben  jóleső érzés, egy meghitt nyugalom szállja meg az embert, mert ezek a történetek a mai napig képesek beteljesíteni feladatukat. Aki pedig nem hiszi, az járjon utána! 

A gyönyörű borító, gyönyörű életmesék széles palettáját rejti. 
Én, az olvasó is köszönöm a terápiák tagjainak hozzájárulását, hogy Boldizsár Ildikó átadhatta nekünk is a foglalkozások tartalmát. 

Hozott pontszám: 5



Boldizsár Ildikó
Fotó: Valuska Gábor


2020. május 17., vasárnap

Harag Anita - Évszakhoz képest hűvösebb

Tizenhárom novella az elsőkönyves Harag Anitától. 
Tizenhárom női novella. 
A legerősebb érzés, ami olvasás után bennem testet ölt, hogy ezek a női sorsok tetten ért mozdulatai. Egy szikár összenézés, amikor egy tekintetből tudjuk, hogy miről van szó. 

Az utóbbi időben egyre több novelláskötet jelenik meg -vagy nekem kerül több a kezembe, ki tudja-, mindenesetre elég jó írásokkal találkozhatunk. Tény, hogy rohanó életmódunkhoz jobban igazodnak  ezek a rövidebb lélegzetvételű darabok, melyek inkább kihasítanak egy darabot az életből, mint egyben láttatják annak ívét. Mindkettőnek megvan a létjogosultsága, de maradva a novellánál, ez a műfaj azért is képes jobban simulni az életünkhöz, mert valahogy jól hozza azt az életérzést, amit a mindennapokban megtapasztalunk. A novellák sok dologra képesek viszonylag rövid idő alatt, és sokszínűségük nem csupán a témákban jelenik meg, hanem a formai kísérletezéseknek is lehetőséget biztosítanak. Ezekkel is találkoztam a kötetben, és messze nem bontottam ki minden részletét. 

Témai sokoldalúsága tulajdonképpen a különféle életszakaszok eseményeiben villan fel, mondhatni semmi különös, ilyeneket élünk meg mindannyian. Mégis köznapiságuk mellett mindegyikben felbukkan egy pici disszonancia, amikor az élet kicsit kibillen. A legtöbbször az egyensúlyvesztés oka a betegség, a halál, vagy egyéb veszteség, legyen az a függetlenség, vagy  a stabilitás megingása. Mégis azt mondom, hogy Harag Anita minden írása egy külön univerzum, és muszáj úgy kezelni őket, mert egytől egyik erős, kerek történetek és mindegyik megérdemel egy saját időt. Éppen ezért nehéz írni egyben a kötetről.
Ha megpróbálom megragadni, hogy mi az, ami egységet képvisel a darabokban, akkor talán a kissé csendes, érzelemmentes megközelítést emelném ki. Ez a hozzáállás semlegessé teszi a terepet az olvasó számára, és így képesek vagyunk hozzáadni a magunk részét a történethez. Itt van például a címadó novella, az Évszakhoz képest hűvösebb, melyben a szakítások után Lukács folyton visszajön a lányhoz, és egy alkalommal arra hivatkozik, hogy milyen volt a horvátországi nyaralás. A lány végiggondolja, hogy milyen is volt, nem minősít, az olvasó hozzárak egy privát véleményt, egy érzést, és a szöveg fut is tovább ugyanebben a tempóban. Szóval van munkánk még ezzel, nem kapunk készen semmit. Mindenképp ott lopakodik egy kellemetlen érzés a sorok között, ha más nem, egy kósza anyajegy a háton, egy hűtlenségre utaló mozzanat, egy soha ki nem deríthető tény.

Formai megközelítésből érdekes volt a Huszonöt méter, ami olyan intenzív utakat jár be érzelmi szempontból, amire nem számítottam. Szeretet, ragaszkodás, utálat milyen közel is vannak olykor egymáshoz. Legmeghatározóbb novella a Székesfehérvártól nyugatra volt számomra, talán mert átéltem magam is a helyzetet. De nagyon tetszett az első írás, az Ásványvíz és a záró darab, a Családi anamnézis, melyet  érdemes picit magunkban is kifejteni. 

Tartalmas kötet, azt mondom, hogy érdemes lesz később újra elővenni egyet-egyet  a novellák közül. Ismerkedjetek Harag Anita nevével, érdemes! 

Hozott pontszám: 4/5


Harag Anita

"Álldogál, és az egyik piros kabátos lányról én jutok eszébe. Vagy egy francia buldogról, hogy odafutok megsimogatom. Vagy egy illatról, utánafordul. Álldogál, és valamiről az eszébe jutok, de nem vagyok ott. Ha az eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha az eszembe jut, sosincs itt."

"A legcsendesebb lányok okozzák a legnagyobb meglepetést, ezt már megtapasztalta többször is."


2020. május 11., hétfő

Makay Ida - Se fény, se kegyelem

Makay Ida 1933-ban született Pécsen. A Pécsi Tanárképző Főiskola magyar szakán végzett, majd egész életét a tanításnak szentelte. Általános iskolai tanár volt Siklóson, Berkesden, majd harminc éven keresztül Véménden. 1959-től kezdve jelentek meg versei folyamatosan a Magyar Naplóban, Élet És Irodalomban, a Somogyban, a Látóhatárban. A Jelenkor munkatársa volt az 1959-es évtől kezdve. 1988-ban nyugdíjba vonult, és élete hátralevő részét Véménden töltötte. 

Már itt-ott rábukkantam verseire, sajátos hangzású írásai vonzottak, szerettem volna egy picit egyben látnia  költészetét. Az antikvárium polcáról emeltem le a Se fény, se kegyelem 2001-ben megjelent, késői verseit tartalmazó vékonyka kötetet. A Jelenkor Kiadó gondozásában napvilágot látott verseskönyv első, fejezeten kívüli verse is megadja a könyv alaptónusát. 

Értelmetlen és kérlelhetetlen Anélkül, hogy verselemzésbe mélyednék, elmondható, hogy ez a két, végleteket kifejező szó azt az alapjainkban rejtőző igazság és érték természetét mutatja meg, mely minden tettünk mögött meghúzódik. "Mint végső axiómák" Ki felé, vagy mi felé mutat ez az elköteleződés, az szinte mindegy is, hisz bárki is legyen, az törvényeken kívül működik, él, hal vagy feltámad. 
Tükrök, Sötét láng, Árny három fejezetébe tagolódnak a költemények. Mindegyik rövid, általában egyetlen versszakból áll, olyanok mint egy nagy sóhaj, egy felrepülő gondolat és annak elröppenése. 
De nem csupán külsejükben, hanem tartalmukban is nagy hasonlóságot lehet észrevenni. Szinte mindegyik alkotás az életre reflektál, központjában az elmúlás, a veszteség áll. 
Ugyanaz a fájó érzés járja át az embert minden veszteségében. Ebbe a személyes terébe, a gyász áhítatába  enged be minket Makay Ida.  
Áhítat, mert van benne valami csodálatos fényesség, minden szomorúsága mellett méltósággal telt, emelkedett. 

"A legutolsó szárnycsapások
alkonyi óceán fölött
Ennyi, ez maradt a létből"  

A végtelen éj felé tartunk, ahol már se fény, se kegyelem, de addig van egy fáklya, ami vezet, akár a járatlan utakon is. Mi ez a fény? A túlvilág felől jövő hívó üzenet, a mindent magába foglaló, megfejthetetlenség. 
A végső csend felé vezet, amikor az idő betelik, minden véget ér, minden elsimul, rezzenéstelen teljességre jut. Egy partot érésről mesélnek a versek, az idő örökkévalóságának megtalálásáról. De addig folyik a  cirkuláció, az anyag örök körforgása, a teljesség óhajtása.

A búcsúnak és távozásnak meditatív kötete ez, melyben minden vers tökéletes megjelenítője annak  a végnek, melyet a költőnő megtalált, megtapasztalt. Az ember maradni vágyása is megjelenik, de már erősebb az elvágyódás érzése, amikor összeborulnak a kalászok mögöttünk, amikor már csak egy ott ragadt illat marad a másik után. 

Szerintem kivételes, nagy érzékenységgel megírt verseket olvashatunk a kötetben, mely méltón hódol a kiválasztott emberi érzések "szentsége" előtt. 

Hozott pontszám: 5* 


  Makay Ida

"Beleúszom ebben a nyárba,
A vadvirággal habzó rétbe,
Az ég homorú tengerébe,
A ott érek partot, hol az árny
ölelő-hűsen hull rám.
     Ahol örök a délután.
     Ahol nem lobban sose el
a Naplementék örökmécse.  "

(Partot érni)

Nézel utána.- Árnyéka sincsen.
Ahogy a köd s a pára szétrezeg
a fák fölött, és fölisszák a rétek,
de konokan még keres a szemed.
S mint hullócsillagok villanása
augusztus bársony éjjelében,
örökre elmerült hajók
a mérhetetlen tengeréjben,
a szó sírdermedt némaságban.
Villant el léte, vele a tiéd.
Összecsap fölötte fölötted
Atlantisz tengerhallgatása.

(Árnyéka sincs)





 

Csóti Lili - Hetedvérig

Egészen ámulatba ejtő jelenség az, amikor egy tizennyolc éves lány ilyen könyvvel rukkol elő. Csóti Lili elsőkönyves, rendkívül tehetséges szerző most pont ezt tette. 
A Hetedvérig kötetében egy olyan fantáziavilág ölt testet, aminek nyomai talán sokakban ott lapultak, de azáltal, hogy papírra vetette, valahogy élni kezdett az egész alkotás. El tudom képzelni, hogy nem ennek a monstrumnak indult az egész, hanem időközben vált azzá, ahogy a szereplők önálló életet kezdtek élni. 

A tizenhat éves Rosewyn Blair édesanyjával él egy viszonylag elszigetelt helyen, amikor költözni kényszerülnek. A lány nem is tudja pontosan, hogy miért kell  Dorcha Baile-be, úgymond a családi fészek városába költözniük, ahol unokatesók, nagynénik, nagybácsik és persze nagyanyja kíváncsi tekintetének kereszttüzében élnek ezentúl. A belépés sem sikerült gördülékenyen, hiszen megérkezésük után Rose rögtön megjósolja valakinek a halálát, aki még azon a napon meg is hal. Ettől kezdve suttognak róla, gyilkosnak tekintik. Pedig a jóslás ebben a környezetben egyáltalán nem rendkívüli dolog. Hiszen Dorcha Baile-ben hemzsegnek a vámpírok, boszorkák, vérfarkasok, démonok, szellemek, mindenféle e világi s túlvilági szerzetek. Igazából a mágia nélküli lény számít ritkaságnak. Rose úgy is tekint magára, mint, aki varázstalan, hiszen apja, akiről semmit nem tud, éppen ilyen ember volt,  és az anyja boszorkányos tehetségét pedig nem örökölte. Az egész környezet elfordul tőle, s mielőtt befogadhatták volna köreikbe, már mindenki el is fordult tőle. Egyetlen embert, Adrielt kivéve. A fiú maga démon, és kissé különcnek számít a városban, hiszen egyedül él, mindenféle felügyelet nélkül, holott ő is csak középiskolás.  Furcsa itt minden, de van időnk megszokni a közel 700 oldal alatt. 
Adriel és Rose nem véletlen talált egymásra, ugyanis mindkettejükben van valami  furcsábbnál is furcsa. Érdekes dolog ez, igaz? Lassan kiderül, hogy egy ideje új faj, vagy kategória van kialakulóban a varázsvilágban, a szikrák. Miközben Rose szeretné kideríteni, hogy ki ő, és hol a helye az új környezetében, azalatt a városban is egyre megdöbbentőbb dolgok történnek. Az első gyilkosság elkövetésével vádolt tettes elképesztő változáson megy át, sőt ezt újabb és újabb megmagyarázhatatlan események követik. A könyv végére természetesen minden rejtélyre fény derül, minden apró mozzanat, akár egy krimiben a helyére kerül, és a fiatalok boldogsága is teljessé válik. 

Ahogy minden különleges világnak, ennek is megvan a maga erős vonzása. Pillanatok alatt beszippant a történet, a hétköznapi külsejű alakok mögött egyedi lények lapulnak. Az emberek itt is dolgozni járnak, a gyerekek iskolába, esznek, isznak, kutatnak, sőt nemrég egy nagy járvány is pusztított a világukban. Számomra a regény egyik kiemelkedő erénye pont ez volt, hogy az egyediség  mindenkiben jelen van, mindannyian  unikális valóságok vagyunk a test egyenruhájában. 
A szerelem és barátság is szerves része a varázslatos világnak, a tinédzserek küzdenek is rendesen, hogy igazi társra leljenek. Az érzelmekben gazdag történetben otthonosan fogják érezni magukat a tizenévesek, bár szerencsére a szerző megtalálta azt a kényes egyensúlyt, ahol nem billen el a történet egyik irányba sem. Mind a titkok, mind a szerelem,  mind a rejtélyek  azt közvetítik az olvasók felé, hogy az igazság kiderítéséhez, lehetőség szerint meg kell ismerni az érem minden oldalát. Rose mély empátiáról tesz tanúságot, befogadó minden lény iránt, ez teszi őt sebezhetővé, ugyanakkor naggyá. 

Akit hagyja magát, azt kivételes utazásban részesíti Csóti Lili. Nagyon jó csapásirányt választott, amit  akár fokozni is lehetne a későbbiekben. A kevesebb több elvet követve, nagyobbat tudott volna  szólni az egész regény. Néhol terjengős volt a szöveg. Nem is igazán maga a szöveg, hanem a történet, ami ezer csáppal kapaszkodott, próbálta kötésbe hozni magát. Szerintem ez nem sikerült annyira, itt hiányzott a tudatosabb átgondolás, hogy le lehessen nyirbálni a feleslegeket. A kevesebb, de erős szál jobban összetart egy történetet. Kicsit a forgatókönyvek jutottak eszembe, ahol nem lehet mindent a vászonra vinni, ami a könyvben szerepel, meg kell tartani azokat az erős elemeket, melyek egyszerre több dolgot is képesek megeleveníteni. Az elaprózódás miatt lépett be az, hogy nem volt  meg a történet fő iránya. Ezek egyáltalán nem nagy bajok, csak azt érzem, hogy lehetett volna még jobb is az egész. 
Muszáj, hogy az ifjú szerző újabb és újabb könyvekkel ajándékozzon meg minket, mert kivételesen jól ír. Azt mondanám, hogy tőle bármire kíváncsi lennék a jövőben, a szépirodalomtól a kalandregényig, akármit papírra vethet. Aki így tud:

"A térre mozdulatlan békesség borult, ahogy a kövér, fehér Hold lassan araszolt az égen, ívét csak néha szelték ketté az átúszó felhők, melyek olyan lomhák voltak, mintha csak unalmukban gördültek volna éppen arra.
A fények azonosak, a kedélyek kevésbé kellemesek voltak a város széle felé vezető utak mentén. Elhagyott, lepusztult vidéke volt ez a városnak, csupa megkeseredett, lecsúszott és reményvesztett emberrel és másvilágival, akiknek annyi kilátásuk volt egy jobb életre, mint a százszorszépeknek, hogy kihajtsanak a betonból."
Elképesztő és csak gratulálni tudok ehhez a komplex, de elemeiben is ragyogó munkához!

Hozott pontszám: 4/5

Csóti Lili



2020. május 6., szerda

Boström Knausgård, Linda - Isten hozott Amerikában

Két hete hallgattam egy beszélgetést Valuska Lászlóval és Rostás Enivel az Összekötve sorozatban, ahol Karl Ove Knausgard Harcom sorozatának Álmok című új kötetéről folyt a diskurzus. Ott hangzott el, hogy a szerző volt felesége, Linda Boström Knausgård első magyar nyelvű könyve most fog megjelenni, bár a járványhelyzet miatt egyelőre csak elektronikus formában. Én azon emberek táborába tartozom, akik még nem olvasták a norvég szerző önéletrajz jellegű könyveit, így mondhatni teljesen ismeretlenül, minden befolyásoló tényező nélkül vettem kezembe Linda rövidke kötetét. 

"Jó ideje  már, hogy felhagytam a beszéddel. Mindenki megszokta. Az anyám, a bátyám. Az apám meghalt, így nem tudom, ő mit szólna. Talán azt, hogy ez az örökségünk(...)Talán mindvégig bennem lakozott a csend. " 

Ezzel az erős és nyers felütéssel kezdi meg mondandóját az írónő, mint láthatjuk egy gyerek szemszögéből mesélve. Pár oldallal később azt is megtudjuk, hogy a lány önmagát vádolja apja halála miatt, mert ő kívánta, hogy meghaljon. Sőt, imádkozott érte. Lassan bontakozik ki az egész család története, ami egy alapvetően  pszichés betegségekkel terhelt kisközösség mindennapi esetét tárja fel. 

Az, hogy a tizenegy éves kislány felhagy a beszéddel, nem is olyan ritka eset. A szelektív vagy totális mutizmus valamilyen stressz vagy lelki terheltség esetén léphet fel az ember, és főleg a gyermekek életében. Állítólag elég ritka jelenség, de én már két ilyen gyerekkel is találkoztam. Tehát nem egy ismeretlen dolog ez, és azt mondhatnám, hogy jelen helyzetben teljesen érthető a gyermeki reakció. Ellen, aki megtapasztalta szavainak mágikus erejét, a kimondott ima beteljesülését, nem mer beszélni. Teljes bezárkózása azt jelenti, hogy sem az édesanyjával, sem bátyjával, sem pedig barátaival nem kommunikál. Berendezkedik kis világába, különösebben nem is érez késztetést, hogy kilépjen onnan, és alapvetően a szobáját sem hagyja el, csak, ha iskolába megy. Ez utóbbi tünettel azonban nincs egyedül, mert nagy testvére is ugyanezt csinálja, sőt ő még a mosdóba sem igen akar kimenni. Mindenki egész jól elvan a szuverén  keretei között egészen addig, amíg  valamilyen külső tényező nem kényszeríti  ki őt a langymeleg nihilből. A testvérek kilépési törekvésének lehetünk tanúi a későbbiekben. És ott van még a családban harmadikként az édesanyja, aki  a maga meggyőződésétől sugallva próbálja megtartani az egyensúlyt, és élni a saját ambiciózus, színésznői életét. 

A könyv nagyon gyorsan olvasható, valahogy késztetést érzünk arra, hogy minél előbb kiderítsük az okokat, melyek ide vezettek. A szöveg összemosódva szemezget a némaság előtti, az apa halála körüli és a jelen időszakból. Ő maga is keresi a magyarázatot, gomolyog körbe-körbe, miközben újabb morzsákat kapunk. 
A szöveg maga elég szikár, kissé nyers, jól igazodik a gyermeki kifejezésmódhoz. Ugyanakkor jellemző rá egy bizonyos, már-már aforizmaszerű bölcsesség is, ami rövid tagmondataival rendkívül kifejező tud lenni. 

"Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen."

"A specialista az akaratát fogja összemérni az enyémmel; melyikünk lesz az erősebb? Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó. Kinek az akarata erősebb a másikénál?"

Egy megsebzett családot ismerhetünk meg a lapokon keresztül, ahol mindenki áhítja a harmóniát, miközben küzd a maga démonjaival. Ellen is visszavágyik az édesanyja karjai közé, az ő szeretetébe, az anya is szeretné megélni a teljességet, és a nagyfiú kimondatlan óhaja is  saját helyének megtalálása. Mondanom sem kell, hogy mindhárman a maguk eszközeivel dolgoznak; érdemes megismerni ezeket. Amellett, hogy a kislány, Ellen döntését érzékeljük a leginkább, az anya megértő, semmit sem erőszakoló szeretete is elgondolkodtató. Számomra egy bátor szeretet hangja ez, ami nagy magabiztosságot, erős hitet feltételez, és ez valahol nem bohémség, hanem egy jófajta liberalizmus. 

A szerző átható írása erősen önéletrajzi jellegű. Noha tagadja azt, hogy saját életét  vetette volna papírra, azért sok a hasonlóság. Linda édesanyja is színésznő volt, hasonló kettősségekkel, mint a  regényben szereplő családanya. Akárcsak a köteteben, úgy a való életben is pszichés betegséggel, bipoláris zavarral küzdenek az apák, sőt Linda B. Knausgård-nál 26 évesen ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. De egyezés van a szerző és a kislány befelé forduló, kontemplatív jelleme között is.

Végül felmerült bennem a kérdés, hogy mi végre született ez a kisregény. Mert minden érdeme mellett nekem kicsit kevés volt. Élvezetes, ugyanakkor nehezen befogadható írás, ami lógva maradt, keresi a helyét még most is. Amit leírt, ahogy leírt az nagyon tetszett, de hiányoltam köré a rámát.
Mivel nem olvastam Karl Ove Knausgård-nak a sorozatát, amiben alaposan kitárgyalja életének szereplőit - a fenti hivatkozás beszélgetésében is erre utalnak-, felmerült bennem, hogy lehet, hogy Linda kicsit válasznak, vagy kiegészítésnek, egyfajta mellékletnek is értelmezhető írásnak szánta kötetét. Így lenne vajon teljes az egész? 
Nem tudom, de számomra mindenképp érdemes volt elolvasni Ellen némaságának történetét !

Hozott pontszám: 4/5





 

2020. május 3., vasárnap

Vodolazkin, Jevgenyij - Brisbane

Már Vodolazkin előző kötete,  a 2012-ben megjelent Laurosz is elbűvölt csodálatos, személyesen nekem szóló hangnemével. Emlékszem, hogy túl minden írói elismerésen, abban a kötetben is volt egy olyan plusz, amit nehéz elkapni és megfogalmazni, de létezik. Most valami egészen hasonló élményben volt részem. A Brisbane talán még bizonyos szempontból jobban is tetszett, mint elődje.  

Kedvenc témáim egyikében barangolhattam, nevezetesen a művészvilágban. 
Gleb Janovszkij a gitáros előadóművész 2012 áprilisában azzal szembesül a párizsi Olympia színpadán, hogy tremolója nem sikerül olyanra, mint szerette volna. Nos, egy zenész bizonyára nem egyszer találkozik ezzel, de mint kiderül, ez nem is egy egyszeri eset volt, hanem egy homályban settenkedő betegség első moccanása. Még a fellépés után, a repülőn megismerkedik Szergej Nyesztyerov íróval, aki felajánlja neki, hogy megírja az életrajzát. Gleb végül rááll a dologra, és elmeséli honnan indult, hova jutott. A két szálon futó cselekmény egyik fele az ő történetmesélése lesz, a másik a jelenben játszódó események bemutatása, melybe egyre szorosabban, mondhatni szétválaszthatatlanul szövődik bele maga Nyesztyerov is. 

Zenei mű ez a könyv, és nem csupán azért, mert zenészekről van benne szó, hanem azért, mert úgy tud  a múlt és a jelen egyszerre zengeni a történetben, hogy közben egy tökéletes művet szólaltat meg. És nem azért, mert valami elképesztő dologról mesél, még csak veretes igazságokat sem kapunk, hanem egyszerűségében tud kerek lenni. Az elmúlásról, az együttélések és lemondások csendes mozzanatairól ír Vodolazkin. Gleb fokozatosan távolodik el a világból, egyre több lemondással hajtja tovább az élet kerekét. A régi időkben való barangolásból megtudjuk, hogy mit jelképez Brisbane, az ausztráliai város, ahová Gleb anyja vágyott. Mert kell egy távoli cél mindenkinek, ami segít abban, hogy könnyebb legyen  a napok terhét felvenni reggelente. 

A Brisbane számomra szembemegy minden elvárható dologgal. Glebnek ugyanis a szülői minta ellenére, nincs meg a maga világítótornya. Ő egész másképp áll a világhoz. A sikereiben alkonyuló művész találkozik volt diákkori szerelmével, és annak kislányával, az  igen tehetséges zongoristával, Verával. De e tekintetben sem a klasszikus papírforma szerint alakul a történet. Ebben a zenedarabban nem veszi át a dallamot a következő zenész, hanem kis eltolódással, egymás  mellett fut az alapmotívum, sőt megkockáztatom, hogy új fődallamot hoznak létre. Nem hiába a polifónia volt  Gleb Janovszkijnak a kutatási területe, mely azt a sokféle hangzást jelöli a zenében, melyben minden szólam önállósága megmarad, s függetlenségüket megtartva alkotják meg a darabot. Vera és Gleb kiegyenlített erőviszonyai olyanok, mint a regényben megjelenő ukrán orosz "kapcsolat", vagy Németország és Oroszország, vagy Gleb és felesége, Kátya házassága. Sehol nincs elnyomás, egymás mellett léteznek, ugyanolyan súllyal veszik ki részüket az egészből. Ez a ki nem mondott, de beteljesített elfogadás ejtett rabul engem a könyvben, ami csendben ott lüktet mindvégig. A csendesség mögött azért sok egyéb dolog is megbújhat. Az ukrán-orosz házasságból származó gitáros gyerek alakja, kimondatlanul a máig jelenlévő népek közti feszültséget is felvillantja.

Elkápráztatott Vodolazkin írásában az az elegáns nagyvonalúság, ahogyan mindig elejtett egy olyan pici, de izzó parazsat, ami nagyon cselesen, de felszította a kíváncsiságomat, ébren tartotta a figyelmemet. Ezek tényleg megfoghatatlan, intellektuális apróságok, kicsi semmiségek voltak, melyek szenvedélyessé tették számomra az olvasást. Ezek közül az élmények közül két dolgot kiemelnék, az egyik Vera és Gleb közös koncertje. A semmiből robban be a történetbe ez a rész. Slendrián lazasággal jelenik meg, de ahogy közeledik a fellépés, hirtelen minden részletessé válik, mindkét szereplőt nagyítón keresztül látjuk, hogy a színpadon létrehozzák a közös művet.
A másik talán teljesen el is törpül egy koncert dübörgő sikere mellett. Ez pedig Kátya és Gleb szerelme. Leheletfinom, gyöngéd, észrevétlen. Olyan láthatatlan, hogy nem is csodálkozom, ha nem tűnik fel majd senkinek. A férfi ki nem mondott szeretettel fogadja el feleségét gyengeségével együtt. 
Pont ez a mesteri  Vodolazkinban, hogy szinte teljes némaságban tár fel elképesztő rétegeket. Az biztos, hogy érzékeny olvasást kíván meg tőlünk, amolyan pianissimot is meghalló közönséget vár, cserébe gazdagon ajándékozza meg őket. 

Mind az Európa Kiadó gondozásában megjelenő Lauroszt, mind a Helikon kiadós Brisbane fordítását Pálfalvi Lajosnak köszönhetjük, aki ez alkalommal bőven hozott nekünk ukrán nyelvű mondatokat is. Ennek szerepe vitathatatlan a könyvben, remélem bennem is azt idézte elő, ami a szerző szándéka volt.  Összességében tehát ismét kedvencet avathattam.

Végezetül egy kis olvasási kedvet felszító, zenei ajánlást szeretnék megosztani. Mert -bár nem tértem ki rá külön, de- a regényt csodálatosan befonja maga a zene.

Hozott pontszám: 5*
 Jevgenyij Vodolazkin
Fotó: Sergey Semkin

"Nos, mondjuk mindig volt fejlődés az életemben. Most meg hirtelen a végére jutottam, érted? Itt állok, és nem világos, mit tegyek, egyáltalán nem világos. Mi értelme van ennek az állapotnak?
Mefogyij(..): abból indulsz ki, hogy a szőnyegen csak előre lehet menni. De ez nem így van. A fejlődés kibontakozás -mintha lecsavarnál valamit, ami fel volt csavarva. Ugyanazt a szőnyeget A végére értél, te meg ott állsz és előre nézel. A hátad mögött vannak a beleszőtt minták -járkálj rajtuk, amennyit csak akarsz.
Gleb: ebben az esetben csak visszafelé mehetek, a mából a tegnapba. Mi értelme az ilyen mozgásnak?
Mefogyij: az örökkévalóság szempontjából nincs sem idő, sem irány. Ezért az élet nemcsak a jelen pillanat, hanem minden pillanat, amit megéltél.
Gleb: A jelenről és a múltról beszélsz, de hallgatsz a jövőről, mintha az nem is lenne.
Mefogyij: az tényleg nincs is. Egyik pillanatban sincs. Mert az csak jelen formájában jön el, és hidd el nagyon más, mint amilyennek elképzeljük. A jövő képzelgések vagy ami még rosszabb, utópiák halmaza, a megvalósításukért pedig feláldozzák a jelent. A jövőbe vetítenek mindent, ami életképtelen.
Gleb: az emberre az a jellemző, hogy a jövőbe törekedik.
Mefogyij: jobb lenne, ha ez az ember a jelenbe törekedne.
"






2020. május 1., péntek

Trux Béla - A torony titka

Történelmi kalandregények sorozatával ismerhettük meg Trux Béla nevét, aki nem is tudná tagadni, hogy kedvence a középkor, a lovagrendek és keresztesháborúk virágkora. Regényeinek hangulatát szereti fűszerezni a tudomány fejlődésének azzal a homályos korszakával, amikor az egzakt tudományok meghatározása pengeélen táncolt az alkímiával. Az ismeretlenségben megbújó és felfedezésre váró titkok csendes türelemmel, meglapulva várták, hogy az emberi kíváncsiság fénye végre  rájuk vetüljön. Mert ez  az örök tudni akarás talán mindennek a hajtóereje. Történetünk főszereplői: a tizenkét éves Duran,  a tízéves ikerpár; Isabéu és Mathieu, akik talpig át vannak itatva a világ - és úgy egyébként minden-  titok felderítésének vágyával. Elég egy eddig sosem hallott nesz az erdő széléről, egy furcsa grimasz vagy viselkedés, egy mozdulat, és a gyermeki fantázia szárnyra kel. 

Pontosan ez történik velük is a Rózsa Várban, a De Riparia birtok erődjében, ahol élnek. Az épület nem is igazi erőd, csupán két torony és egy gerendasánc, stratégiailag sem kifejezetten véderő. Ráadásul a gyermekek anyja, Roselinde úrnő érkezése előtt, még egy szál rózsa sem volt a  környéken. De abban az időben, amikor  a történet játszódik, már mindkét tornyot sűrűn benőtte a futórózsa. Ebben a csodaszép környezetben éli mindennapjait a nemesi család. Duran első lovagi tornájára készül, ahol talán felfigyel valaki ügyességére és apródjának fogadja. Öccse a tudomány elkötelezett híve, és legfőbb szórakozása a lepárlójával való foglalatosság, a rózsaillat üvegbe zárása. Isabéu pedig anyja mellett hímezget, de lelke egész máshol csatangol, az íjászkodás körül forognak gondolatai. 

Ebben a védett környezetben a gyerekeknek először furcsa zajok ütik meg  fülüket, majd apjuk viselkedése válik meglepővé, aztán egy rejtélyes alakkal is találkoznak a toronyban való éjszakai bóklászásuk során. Az események akkor kezdenek el komolyabb színben feltűnni, amikor Mathieu meglátja, hogy állítólagosan pénzszűkében levő apja egy tarsoly pénzen egy furcsa portékát vásárol, amit gondosan el is rejt. A titkok felfejtése közben pedig a gyerekek számára világossá válik, hogy  a sötétben sokkal nagyobb ellenség ólálkodik, mint azt gondolták volna. Most minden rajtuk áll vagy bukik. Kalandban nincs hiány, az ifjaknak helyén van az eszük, a szívük és bátorságért sem kell a szomszédba menniük. 


Trux Béla nem lebutította a gyerekek szintjére történelmi témájú regényét, hanem egyszerűbb, jól követhető cselekményt hozott, amelynek horizontjába a gyermeki nézőpontot állította. A családban ugyanazok a csetepaték folynak, mint manapság; a gyerekek civakodnak, csak a játékon jár  az eszük, szabadulnának a köztelezettségek alól, az édesanya próbálja nevelgetni őket, míg az apának a vállára óriási terhek nehezednek. Éppen csak a történelmi háttér más, mely élethűen ölt alakot, és észrevétlenül tanítja olvasóit. Annyira óvatos, kis lépésekben dolgozik a szerző, hogy a célközönség  anélkül süpped bele a középkori miliőbe, hogy ez akárcsak egy picit is zavarná. Ezt azáltal tudja megoldani, hogy a testvéri kapcsolatok maradnak mindvégig a fókuszban, így az olvasó arra koncentrál elsősorban. No és persze a titkokra. Mivel a legifjabb olvasói korosztálynak íródott a kötet -én úgy 9 éves kortól tudom elképzelni, hogy élvezik a könyvet-,  így nem is kell arra törekednie, hogy minél több ismeretet tömködjön a fejükbe. Elég, ha sodródnak az eseményekkel, élvezik a humorát és együtt izgulnak a szereplőkkel. Ebből az izgalomból még jöhetett volna kicsit több is, szerintem elviselte volna a szöveg. 

A torony titka méltó megújulása gyerekkorunk történelmi kalandregényeinek. Én biztatnám a szerzőt a sorozat folytatására, és arra, hogy merjen itt-ott kicsit  alaposabban belemenni  egy-egy témába, ezzel  nagyobb plasztikusságot ad a történetnek, és mélyebbre ható gyökereket ültet el az olvasókban. 

Sajnos a Főnix Könyvműhely borítóival egy cseppet sem sikerült jobban megbarátkoznom, szélsőségesen irritál az egész számítógépes, minden eredetiséget nélkülöző grafika. Azt már meg sem kérdezem, hogy aki kitalálta az olvasta-e a regényt, és ha igen, akkor miért ilyen Duran ruháján a címer, vagy hol a futórózsa a toronyról? Én a gyerekkönyvek szövegét nyomtatás előtt duplán ellenőriztetném,  így talán elkerülhető lenne, hogy durva helyesírási hiba (nem elütésre gondolok!) csússzon egy kiadványba.

Hozott pontszám: 4/5