2019. október 30., szerda

Tóibín, Colm - A blackwateri világítóhajó






Tuskar világítótorony
Fotó: Fotó: Russell Taylor
„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”


De a blackwateri világítóhajó tornyát lebontották, már nem létezik. "Azt hittem, hogy mindig ott marad." Sok dolog van az életben, amiről azt gondoljuk, hogy mindig megmarad. Lily is úgy élt, hogy öröknek hitte  férje jelenlétét. De egy napon elment, és elvitte a nő életéből a színeket. Lánya, a  tizenkét éves Helen és fia, Declan először  az anyai nagymamához Dora Devereuw-hoz, majd egy másik rokonhoz kerülnek. A kihagyott hónapok, az el nem gyászolt apa örök törést hoz a család életében. Körülbelül huszonöt év telt el azóta, de a hasadékok csak mélyültek, és a sebek nem hegedtek be maguktól. Most ismét együtt vannak Declan halálos ágya mellett. 

A rendkívül egyszerű történet cselekménye kristálytisztán követhető, de mégis nehéz megérteni azokat a lélektani folyamatokat, melyek leginkább hatnak a szereplőkre. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez a megértéshez, végig kell járnunk a családdal az egész kálváriát, ami nem csak Declan stációit jelenti, hanem mélyen  a múltba nyúlnak. 
Rengeteg dologról szól ez a regény,  a családról, a barátságról, az ír öntudatról, homoszexualitásról. De most nem válogathat kedvére az olvasó, melyik részt érzi hangsúlyosabbnak, mert az egész  egy koherens egységgé olvad össze a nagymama wexfordi, hajdan szép napokat látott panziójában. 

A történet eseményei úgy peregnek le a szemünk előtt, mintha egy kamaradarabban lennénk. Színpadon láttam az egészet, amit talán az az érzés hív elő, hogy a szereplők folyamatosan beszélnek. Egy végeláthatatlan, ki nem beszélt terápia ez. A cselekedeteknek szinte súlyuk sincs, csupán hátterei a dialógusoknak. Ilyen tekintetben nagyon tetszett a nyitó, ágyjelenet, melyben Helen maga mellé veszi a szülői ágyba kisebb fiát. Rögtön az első oldalakon olyan  súlyos kulcsszavak hangzanak el, mint féltékenység vagy ödipusz komplexus, melyek a későbbiekben is fontos szerepet töltenek be. De ugyanígy párhuzamban áll Helen jelene a régmúlt eseményeivel. A fiai nincsenek vele, nélkülözik anyjukat, mint egykor ő hiányolta saját anyját. S akárcsak akkor, most is a betegség és halál választja szét a családot. Ezek a színtiszta, sallangmentes párhuzamok rendkívül megkönnyítik az olvasó dolgát, nem kell bonyolult összefüggéseket keresgélni, a dolgok a maguk drámaiságában vannak jelen. Súlyosak, kényelmetlenül lehúzóak, és nem szívesen vagyunk bennük. 

Tóibín regénye a családtagok egymáshoz vezető útját söprögetve járja végig. Mindig előkerül valami apróság a levelek alól, így rakhatjuk össze a teljes képet.  Ahogy a világítótorony fénye olykor végigpásztáz a sötétségbe burkolódzott szobán, úgy világlanak fel ezek a részletek a múltból, vagy a szereplők lelkéből. Mind a környezet, mind a betegség ábrázolása rendkívül erős atmoszférát hoz létre.
Nem tudom, hogy a pártatlanság célja volt-e a szerzőnek, de ha igen, akkor számomra nem sikerült megvalósítania. Egy sokkal nagyobb és megrázóbb zarándoklaton vehettünk volna részt, ha nem derül ki a könyv elején, hogy honnan ered Helen és Declan családdal szembeni elutasító magatartása. Így kicsit kézenfekvő volt, és óhatatlanul állást foglaltunk, vagy épp felmentettünk szereplőket. Emiatt a  katarzis is elmaradt, már, ha cél volt egyáltalán.
Ettől függetlenül sokan találva érzik majd magukat olvasás közben, hiszen az át nem élt anyai szeretet, a megfosztottság érzése sokak legmélyebb panasza felnőtt korukban is. E tekintetben viszont Tóibín ráteszi közönségét egy útra. 
Csak el kell indulni rajta!

Hozott pontszám: 4/5

 Colm Tóibín 


"Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más."

"– Az egyik dolog, amit észrevettem a családod nőtagjainál – mondta Larry –, hogy úgy beszélnek, mintha ők irányítanának.
– Tényleg ők irányítanak – felelte Declan. – De még nem láttad őket férfiakkal. Úgy értem, igazi férfiakkal, nem magunkfajta gizdákkal. Igazi férfiak jelenlétében befogják a szájukat, és teát főznek.
– Ez színtiszta badarság – mondta nevetve Helen. – A mama egész életében egyszer sem fogta be a száját, és amikor a nagyi teát főz, az a hatalmi játszma egy formája."

"– Vicces, hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni – mondta Larry.
--Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony." 

2019. október 28., hétfő

Vida Gábor - Ahol az ő lelke


Lehet vajon a háborúról írni úgy, hogy szinte  fegyver sem dördül el? Lehet beszélni honszeretetről, ha távol kalandozunk otthonunktól? És a lélekről, hogyha az nincs is ott? Úgy tűnik, hogy Vida Gábor képes volt erre. Kötete számomra a hiány regénye. Mint kiradírozott alakok sziluettje jelennek meg figurái a történetben, akárcsak a kolozsvári Mátyás király szobor olykor eltűnő érclovasa. 


Vida Erdélyében nagy csend honol. A lemondás halk sóhaja ver tanyát újra és újra mind az egyén, mind a közösség életében. Olyan nagy a némaság, hogy még a gyűlölet sem suttog. Pedig az első világháború robajait és Trianon sirámait is hallanunk kellene, de legalább Werner Sándor panaszát, akinek az alku szerint le kell mondania szerelméről, és gyermekének anyjáról, Kladovka Máriáról. „Jó alku nincs”, hangzik el rögtön az első oldalon. A kevésbé jó alku viszont úgy szól, hogy Sándor megtarthatja és felnevelheti fiát, Lukácsot. A teológusnak készülő gyermek nem fejezi be tanulmányait, de nincs is arra szükség ott, ahová az élet sodorja, a forró Afrikában. Mindeközben apja az Újvilágba tartó hajón a gazdagodás reményét dédelgeti szívében. Két ellentétes irány, felfoghatatlan távolság, s közben otthon dúl a világháború pokla.  Mint ahogy egy impresszionista festmény elmosódó foltjait látjuk, a periférián úgy vannak jelen hiányukban a főszereplők. De mindketten visszatérnek, s bár elmenni könnyű, visszaérkezni már nem annyira. Ebben az új helyzetben kell megtalálniuk boldogulásukat. Lukács is itt hagyta lelkét, lemondott szerelméről, Daniel Klaudiáról, úgy, ahogy hajdan apja is elvált Máriától. De nem csak haza lehet visszatérni, hanem talán van út a hajdani kedveshez, talán meglelhetjük a lelkünk elhullott darabját. 

A regényben összeolvadó párhuzamot érezhetünk a haza és a kedves szeretete között. Ugyanazt a veszteséget, csendes lemondást, olykor őrült lépést követeli meg mindkét elköteleződés. Van bennük egy sodródás, a férfias küzdelmet nélkülöző átengedés, ami a reménytelen, csüggedt ember jellemzője, és csak erősíti azt a csendes atmoszférát, ami belengi az egész kötetet. Mégsem lesz az olvasó számára ellenszenves ez a hozzáállás, mert a hamu alatt ott izzik a parázs, és amikor kell, majd szökellni fog a bozótban megbúvó gazella. Az, hogy Kolozsvár Románia része lett, az csak egy átmeneti állapot, nem is kell megtanulni románul – véli az egyik főszereplő. Oly átmeneti, mint az, hogy Mária báró Engelstett-Wörnitz férje lett. A magánéleti szál alakulása - anélkül, hogy bármit is kijelentene, sőt igazából csak foszlányosan derengeni engedi a végkifejletet-, az Erdéllyel kapcsolatos fordulat lehetőségével is enged ily módon eljátszani. 

Vida prózája sűrű, többszörösen összetett mondatai egy végtelen szövegfolyam érzetét adják. A ki nem bogozható gombolyag szálát nem engedhetjük el olvasás közben. A gondolatok egymásba fonódnak, mint egy sorsszerűen kapcsolódó hálózat elemei vagy, ahogy megéljük mi magunk is, hogy semmi sem állhat magában, a másikra való befolyásoltság nélkül. Mégis jó olvasni, mert visz a szöveg, és láthatatlanul hatása alá kerül az ember, ahogy az egy jó irodalomnál lenni szokott. Van az egész írásban egy mérhetetlen alázat és szerénység, ami ellen talán lázadnánk is, de addigra már befolyása alá is kerültünk. Ehhez társul az a lapokon is átizzó szeretet, amit a szerző Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely s az egész Anyaföld kapcsán kifejez. A helyszínek részletekbe menő alapos ábrázolása, a szinte térképészeti pontossággal megadott terek, épületek, de még a pergő vakolat is tapintható a sorok között, és átragasztja olvasójára ezt a szenvedélyt. Ez a gazdagság áll kontrasztban a külföldön játszódó időszakok puritánságával.
Nem lehet ezt nem szeretni.

Hozott pontszám: 5

Vida Gábor



"Ezekért a sötét gondolatokért jöttem volna haza, mondja keserűen magában, hát ennyi az egész, az álmok, a vágyódás, az évek, amelyek elemésztik a fiatalságot, amelyek felaprítanak mindent, mint a termeszek, hogy még csak nem is forgács meg szilánkok maradnak a mindenségből, hanem fűrészpor, homok, ocsú meg egy pohár savanyú bor, egyedül a kolozsvári szotyogós estében."
  

"vannak indulások, amelyeknél fontos ott lenni, mert az érkezés sosem egész biztos."

"Olyan ez, mint a szép nő, ha nem nézi senki elragadtatva de legalább kritikusan, akkor nincs is…”

 

2019. október 24., csütörtök

Espedal, Tomas - A természet ellen / A művészet ellen

Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve, de előbb  A természet ellen, majd A művészet ellen című részt olvastam el a kötetből, melyben nem egymás után, hanem egymással szemben kezdődik a két "kisregény". Ezt azért fontos megjegyeznem, mert el tudom képzelni, hogy ha valaki a másik oldalról kezdi, akkor neki máshová helyeződik esetleg a hangsúly. Nekem így ez teljesen jó volt, sőt azt gondolom, jobban is esett, mintha ellentétesen  kezdtem volna. 

Rögtön korrigálnom is kell magamat, mert a kisregény kifejezés - bár a Typotex Kiadó  tette hozzá a könyv adatlapján-, mégsem állja meg teljes mértékeben a helyét, és inkább a jegyzetfüzet meghatározást használnám, ami a cím alatti megnevezésben található. Ez alapvető jellemzője a könyvnek, ezért tartom fontosnak ezt még az elején leszögezni.

A természet ellen  egyrészt szól egy íróról, kicsit a munkásságáról, leginkább az írói válságáról, családalapításáról, feleségéről és annak távozásáról, és sok-sok veszteségről. De helyet kap egy körülbelüli keretszerkezetben a középkori híres szerelmespár, Héloise és Abélard  kapcsolata. Az ő történetükből számomra legfontosabb momentum szintén a veszteség megélése volt. Amikor Héloise nagybátyja tudomást szerez a szerelmükről és annak gyümölcséről, elszakítja őket egymástól, csak a levelezés marad számukra életük végéig, s Abélardot megfosztja annak férfiasságától, a szó szoros értelmében. Mi más ez, ha nem a legnagyobb veszteség. Megfosztva a szerelmétől, a tisztelettől, a megbecsüléstől. Csak az élete marad meg, akárcsak a párhuzamban futó írónak, akinek lecsupaszodását követhetjük nyomon. Erre a blokkra inkább jellemző a kisregény jelleg, bár az utolsó fejezet tényleg csak töredékes jegyzeteket tartalmaz. Minden darabossága ellenére jól követhető az esemény, melynek nem is igazán a cselekmény jellege a fontos, hanem sokkal inkább az, ahogyan a szerző beenged  főszereplője legmélyebb rétegeibe. Minden alkalmazkodás, jellegvesztés felesleges, ha elhagy az, akit szeretsz. 

A művészet ellen fejezeteiben egy korábbi veszteségről van szó; az író és az anyja közti kapcsolat szakadásáról, hiányáról, illetve következményeiről. Ennek a történetnek viszont nem kerete van, hanem közepe. Úgy éreztem, hogy az egység magja, vagy szíve az a jelenet, amikor a főszereplő macskáját megtámadják a kutyák, és széttépik. A jelenet annyira megdöbbentőre sikeredett, hogy lehetetlenség bagatellizálni, és az egésztől függetlenül kezelni. Az író veszteségeinek esszenciális kivonata ez, aminek súlyát csak növeli, hogy neki kell megadni a kegyelemdöfést. A művészet ellen rész jóval töredezettebb, inkább jellemző rá a foszlányos visszaemlékezés, a lényegesnek tartott dolgok kiemelése, és egyfajta torzítás. No és mi lenne a lényeges, ha nem a boldogság, és annak meghatározása? A torzítás pont annak következményeként lép be, ahogy a boldogságot akarja  kicsit mániákusan befogni. De be kell vallanom, hogy ez engem egyáltalán nem is zavart. Tetszettek a hasonlatok, az önmagában való turkálás, a felbukkanó részletek. Talán  a férfinek az elesettsége, teszetoszasága, vértelensége volt az, ami segített, hogy be tudjam őt fogadni. A gyerekkori verekedések felemlegetése is ráerősített az ellenhatásra. Míg a végén minden a magány padján végződik. 

Tomas Espedal egy férfi íróvá válását mutatja be.  Az igényes  szépirodalmi szövegben való elmélyülés nagy élményt jelentett a számomra. Azt hiszem, pontosan az ilyen típusú könyvek jelentik az egyik legnagyobb örömet nekem,  amikor egy művész belső világában bóklászhatok, az ő érzékeléseinek folyamatát ismerhetem meg. 

Kicsit beragadtam Skandináviába, de még mindig élvezem.

Hozott pontszám: 5 

Tomas Espedal

"A szél a hálószoba ablakát tépázta. Azután eleredt az eső, a víz az üveget csapkodta. Egyszerre aludtunk el. Maga a csoda, hatalmas boldogság, amikor két szerelmes ugyanabban a másodpercben szenderedik el."

"Hogy egész nap azt a pillanatot vártam, amikor este lefekszünk? Egymás mellett feküdtünk az ágyban és olvastunk. Mindketten a saját példányunkat olvastuk a Knausgard- könyvekből, egyszerre kezdtük el és párhuzamosan olvastuk őket, egyszerre csak letette a könyvet, és rám nézett; olvastad ezt? Hogy merészeli, ez egészen hihetetlen, teljesen őrült a pasas, mondta."

 "És van valami a boldogságban, ami rátelepedik az ember szemére, egy vékony, észrevehetetlen hártya, átlátszó, mint a víz vagy az üveg, nem kellemetlen, nem, valami jó, finom hártya a szemen, amely elfátyolosítja a pillantást, elhomályosítja a szemet; nem láttam őt."

"És van valami a boldogságban, ami rátelepedik az ember testére. Egy új bőr, amely a régi fölé nő, egy finom, vékony viaszos bőr, amely megnyúlik, és pontosan illeszkedik a testhez: nem vettem észre, hogy is érzi magát való"




2019. október 20., vasárnap

Jacobsen, Roy - A láthatatlanok


Higgyétek el nekem, hogy nagyon lehet szeretni ezt a történetet, csak egy kicsit türelmesnek kell lenni, engedni kell,  hogy belénk folyjon, átáztasson, és úgy tocsogjunk benne!
Vízből nem lesz hiány, hiszen egy, a szerző által megálmodott szigeten Barrøyán vagyunk, Helgeland partján, Norvégiában. A csepp földdarab, mely talán, ha egy kilométer széles lehet, egyetlen családnak ad otthont. A Barrøy család egy kis csapata él itt, akik halászattal tartják fent magukat. Életük egyszerű, szikár és kopár, mégis ahogy telnek a napok, megtapasztalhatjuk, micsoda gazdagság lakik bennük. Ez a bevonódás, vagy ahogy az elején mondtam, átitatódás, a család intimitásába történő beépüléssel valósul meg. 

Érdekesen rétegződik a könyv. Ötvenhárom kicsi fejezet egymásra pakolódásából jön létre az a kép, mely a teljesség igénye nélkül, de mégis plasztikusan mutatja be ennek a világnak a működését. S hogyan is működik ez a világ? Úgy, mint bármely másik. Amikor kihullik egy láncszem, beáll egy másik a helyébe, felveszi gúnyáját, átveszi elődje mozdulatát, gondolatát, s lehet, hogy még tovább is gondolja azt. Jobb, erősebb láncszem válik belőle. A kapcsok pattanása az, ami szikárrá teszi a történetet.A Getszemáni kertben  kirántott kard, és levágott fül hirtelenségére emlékeztet az a gyorsaság, mellyel sakkbábú módjára iktatja ki Jacobsen szereplőit, hogy aztán egy szeparált burokba helyezze őket, s mint kísérleti egereket vizsgálja, mire képesek. Hol van az emberi tűrőképesség határa? Egy sziget a maga öntörvényű szabályaival. Ez a spontaneitás az, ami mozgalmassá és színessé teszi a könyvet, és élővé varázsolja a szöveget. 
Ennek a  dinamikának köszönhetően nem is lehet egyetlen főszereplőt megnevezni, stafétabotként adódik át a szerep, melynek egyetlen fókusza van, hogy az élet menjen tovább. Közben születnek az álmok, elhullanak a rutinok. A gyerekek hirtelen nőnek fel, a felelősségvállalás csettintésre születik. 

Az elmúlt hónapban ez az hatodik könyvem, mely a skandináv széppróza világába kalauzolt. Azt kell mondanom, hogy egy jóval élhetőbb, szerethetőbb vidéken járunk, több a napsütés, a remény. Mégis ebben a kötetben is megvan az letisztultság és egyszerűség, ami Kim Leine vagy Jón Kalman Stefánsson könyveiben. Kevesebb  a lírai hangszín és az érzelem, a cselekedetek nagyobb jelentőséggel bírnak,  a tettek beszédesek. 

Amitől viszont szenvedtem most is, hogy nincsenek képeim a könyvhöz. Nem tudtam elképzelni a kishajókat, melyek a szigetek között ingáznak, a hatalmas halszárító állványokat, vagy a mólót, a hullámtörőt. Ebben a képi világban nagyon sok van az olvasóra bízva, ami természetesen nem baj, hisz ezer film kockái pörögnek egyszerre ugyanarról a történetről. 
Végezetül van egy jó hírem: Ez egy sorozat első része, az Ingrid Barroy sorozaté. 
 Folyt.köv.


Hozott pontszám: 5

Roy Jacobsen
Fotó: Guri Pfeifer

"Egy szigetet nem lehet elhagyni. Minden sziget dióhéjba zárt világegyetem, ahol a csillagok a fűben szenderegnek a hó alatt."

"Hans Barroynek három álma volt: egy motoros hajóra, egy nagyobb szigetre és egy másik életre vágyott. Az első két álmáról gyakran és sokat beszélt, közeli és távoli ismerősökkel egyaránt, a harmadikat soha nem hozta szóba, még önmaga előtt sem. Mariának is három álma volt: ő több gyerekre, egy kisebb szigetre és egy másik életre vágyott."