2015. november 19., csütörtök

Enger, Cecilie: Anyám ajándékai

Nagyon ritkán olvasok friss megjelenésű könyveket, valahogy sohasem izgatott magában az a tény, hogy „juj, elcsípjem a legfrissebbet”. De ezt a kötetet már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak vártuk a megjelenését, és be kell vallanom, hogy nagyon jó választás volt. 

Nem is tudom hol kezdjem, kavarog bennem minden.

Nos, ha mondjuk adva volna, akár egy kreatív írás órán a téma, (soha nem tanultam ilyet) hogy mutassunk be egy emberi sorsot, egy élettörténetet, akkor ez egy csillagos ötös dolgozat lenne. Cecilie Enger ugyanis olyan ötletet húz elő kalapjából, hogy az édesanyja életét, az elmúlt évek karácsonyi ajándékaiból bogozza ki. Az Alzheimer-kórban szenvedő idős asszony egy otthonba kerül, és a gyermekeire hárul a hajdani családi ház kiürítése. A gyerekek megosztozva veszik magukhoz a hagyatékot, de nem holmi ékszeren, tévén vagy nyaralón osztozkodnak, hanem a család szellemi hagyatékán. Cecilie az egyik fiókban megtalálja az édesanyja jegyzeteit, mely az elmúlt évtizedekben ajándékozott és kapott karácsonyi ajándékok akkurátusan lejegyzett listája, mellékelve a karácsonyi menü, egy-egy megjegyzés. Így rejtve betekinthetünk az 1900-as évek, norvég kulturális életének pezsgésébe is, mert ők, velem ellentétben, mindig a legújabb megjelenéssel lepték meg szeretteiket. Knut Faldbakken, Putte gyermekkönyvei, Nordahl Grieg, Henrik Sørensen, Rolf Jacobsen, Dag Solstad, Hans festményei, Normann Dahl, Astrid Lindgren, Harpo és még sorolhatnám a színen feltűnő neveket, akik karácsonyi ajándékokká válnak. Emellett a gyerekek saját készítésű apróságai, a nagyszülők festményei, fényképek, szánkók és sítalpak, sapkáék, ruhák és megannyi emlékké vált tárgyiasított szeretet. Ezeknek az emlékeknek a kibontásával kibontakozik az Enger család élete is, s legfőképp az édesanyáé, akinek ennek a könyvvel állít emléket lánya.

Hans Normann Dahl

         Nehéz eltalálni egy könyv jó lezárását, különösen azt figyelembe véve, hogy mindannyian tudjuk mivel zárul az élet. Cecilie Engernek sikerült az egyértelműen lírai hangvételű könyvet szépen, minden giccs nélkül befejeznie. Igazán megnyugtató, békés könyv volt ez annak ellenére, hogy a szereplőknek nagyon is felkavaró lehetett ezt végigcsinálni.
          Cecilie Enger újságíróként dolgozik Asker-ben. 1994-ben jelent meg első kötete a Szükség (Nødvendigheten). Az Anyám ajándékai első magyar nyelven olvasható könyve, mely 2013-ban megnyerte a Norvég Könyvkereskedők díját. Ez a kötet nekem is nagyon tetszett, és szerintem jó húzás volt a Typotex Kiadónak karácsony előtt előhozakodni vele, mert jó választás lenne ajándékként a karácsonyfa alá.

 Cecilie Enger


Hozott pontszám: 5
Legkedvesebb karakter: ? Talán az apa

"...Megszagolhatom az ajándékokat, megérinthetem őket az ajkammal. Azokat a dolgokat, amelyek nincsenek szem előtt, előveszem a fiókok és a szekrények mélyéről, és mintha csak véletlenül történ-ne, olyan helyekre teszem őket, amelyek megfelelőnek tűnnek számomra..."

"..A tárgyak, amelyeket tőlük kaptunk vagy örököltünk, önmagukban is kerek elbeszélések voltak, és a történetek, amelyek ehhez a két emberhez kapcsolódtak, egyszerűen nem eresztettek engem..."

"..– Gyere ide hozzám, Cecilie – mondta kislánykoromban, amikor annyi mindentől féltem, és amikor nem tudtam megszabadulni az álmoktól, hiába voltam már ébren: – Ne engedd, hogy a buta gondolatok fogva tartsanak. Gyere ide! Ide, a valóságba. Hagyd a félelmeket, gyere ide!
– Gyere ide, Hønbe – mondta a telefonba, amikor idősebb lettem, amikor az élet nehéz volt, és felhívtam.
És én elmentem Hønbe. Motorkerékpáron, vonattal vagy autóval.Befordultam a kapun, felhajtottam a vörös kavicsos úton. Nem beszéltem vele sokat a gondjaimról, de odamentem, ahol ő volt. Készítek neked egy csésze teát. Minden rendben lesz. Most már Hønben vagy.
Anya most az ágy szélébe kapaszkodik.Nekem már nincs Hønöm, amellyel hívogathatnám, eladtuk idegeneknek. Eladtuk idegeneknek! Ha azt mondom, „gyere ide”, nem értené.
Kinyitja a szemét és riadtan néz rám. Az összezavarodott valóság követi őt, bármerre is indulnak a gondolatai. Az egyetlen hely, ahová elcsalogathatom, hogy biztonságban érezze magát, azok a régi dalok. Így aztán odamegyünk.

Neked éneklek, kicsiny gyermek,
Neked éneklem újra és újra
Az ezüst és arany szavakat,
Csak neked énekelek, anya,
Csak neked énekelek, anya..."


2015. szeptember 18., péntek

Edit Klatt-Rénszarvasoko pásztora

A molyon, Emmi Lotta számos finn és finnugor kultúrával foglalkozó könyvet mutat be számunkra, és érdekes bejegyzései felébresztik az olvasó kíváncsiságát. Így kerültem kapcsolatba én is ezzel a könyvvel, aminek külön érdekessége, hogy a Móra Kiadó anno méltónak tartotta  a kötetet, és beválogatta a csíkos könyvek sorozatában. Az utóbbi hetekben bele-bele olvastam ezen kötetek értékelésébe, és nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy egy újabb kihívás keretén belül alaposabban megismerkedjek velük. Ki is választottam öt csíkos, illetve öt pöttyös könyvet, ami megtetszett, aztán döbbenten tapasztaltam a könyvtárban, hogy a régi gyermekbarát sorozatból alig egy néhány kallódik a polcokon. Az általam megtervezett csokrot sajnos el kell felejtenem, mert az idő rövidsége miatt képtelen vagyok beszerezni ezeket. Nos, visszatérve  az eredeti könyvünkhöz, elmondható róla, hogy egy igazi kis ritkaság, érdemes olvasni és olvastatni gyermekeinkkel.

Az alaptörténet egy kissé szomorú téma, a körülbelül 6 éves kis Sara egyik nap vízért megy, amikor elrabolják vándor lappok, hogy később eladják Norvégiában. A kicsi lány vándorlásuk során megszereti ezeket az embereket, megismerkedik nyelvükkel, hagyományaikkal, babonás hitvilágukkal, csodaszép zenei kultúrájukkal, és új nevet is kap tőlük, ő lesz Neita, saját nyelvükön kicsi lány. Ahogy cseperedik ügyes kezű lány válik belőle, akit egyre csak a rénszarvasok érdekelnek, s minden vágya, hogy örökké Per-rel maradhasson szeretett állatai közelében. Ez a vágya csak részben valósul meg, mert a nomád élet állította nehézségek felemésztik a csoport erőtartalékát, és mindenkit áthal a változtatás szele. Per új utakra lépve keresi a nép fennmaradásának lehetőségét, és el kell válni a lánytól. A történet nem várt fordulattal zárul, és  a célközönség is megnyugodhat, Neita boldog lesz.

A könyv eltagadhatatlan erénye, hogy nagy részletességgel mutatja be a lappok, vagy ahogy maguk szeretik mondani a számik életét. A nomád népcsoport fő tevékenysége a rénszarvas pásztorkodás volt. Hatalmas csordáikat Finnország és Norvégia között vezetgették az év során mindig arra, ahol a legelők leginkább megfeleltek állataik igényeinek. Nagyon sajnálom, hogy olvas közben nem jelölgettem be az újabb és újabb hitüket megvilágító részleteket, pedig jó volna egy csokorba összeállítani például Rakah-ot, aki befészkeli magát az emberbe, és a víz felé vonzza, hacsak ki nem vágják az emberből és új nevet nem adnak neki, hogy Raukah még csak meg se találhassa még egyszer áldozatát, a többi számos babonával. A nomád életforma magában rejti a természettel való nagyon közeli, szoros viszonyt, ahol a csillagok nem csak vezérlik a népet, hanem üzennek is jelzik az eljövendőt. A sátoros élet szórakozási lehetősége a szájról szájra járó néphagyomány, a mesék, anekdoták tovább örökítése, és a meg nem szűnő állandó éneklés. Az év egy  részében szinte teljes a sötétség, életük viszonylag rövid nappalok, és hosszú homályba vesző estékből áll, van idő az énekre és a mesére.  Olof, de Neita nevelője Per is szinte mindent dalban mesél el, számukra minden kicsi dolognak jelentése van, és minden önmagán túli jelentéstartalommal bír. Az európai kultúrában elterjedt ötvonalas kottarendszerben képtelenség leírni és átörökíteni a számi dallamvilágot. A yoik, vagy joik általában hangszeres kíséret nélküli egyszerű dalok. Maximum dobos kísérettel csendülnek fel. Neita életében is nagy jelentősége lesz majd egy dalnak, ami megmenti őt az irigység sárga szemű kísértetétől. 

A számik ma egy körülbelül 80-100 ezres nagyságrendben létező Finnország, Norvégia, Svédország  és  részben Oroszország élő népcsoport, melynek életformája sokban hasonlít az európai emberéhez. Már csak részben foglalkoznak rénszarvas tenyésztéssel, motoros szánra cserélték régi szánjaikat, saját Számi Tanácsuk és Parlamentjük van, mely képviseli népük érdekeit. És bár sátraikat házra cserélték, amelyben kályha ontja a meleget, rénszarvasbőr kabátjukat gore-tex váltja fel, mégis viszik magukkal hagyományaikat mindannyiunk nagy örömére.


Az egyetlen bajom a könyvvel kapcsolatban maga a kerettörténet volt, ami megítélésem szerint túlságosan nyers és durva, főként, hogy gyerekeknek íródott könyvről van szó. A kislány elrablása és tehetetlensége bénítóan hat, és döbbenetes az, ahogy minden fájdalma ellenére a Stockholm szindróma iskolapéldájává válik, és megszereti elrabolóit. Tényleg csak ennyit írnék a könyv margójára negatívumként,  és szerencsére azóta sem hallottam lelki traumában hánykódó egykori olvasókkal. 



"Itt maradtam megannyi esttel..."




Babits Mihály- Szegény magára maradott 
 
 


 

Szivem magába szívott ezer illatot,  
ezerjó illat engem
hogy elkábitott!
Szivem most illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy megbabonáz!

Virágok illatával
tele bús fejem,
virágok illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.



Hervad a kertem violákkal –
Szegény violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot napok napolnak, –
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, –
ó zord szerelem!

Sok hosszu, hosszu éjszakákon,
megint egyedül
szegény, szegény zugó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz, keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős, örök vonóját
nyüvi nyomtalan.

Köszönet a gyávákért!

Függetlenül a saját véleményemtől, nagyon jó, hogy ez a könyv megszületett.
Bedughatom a homokba a fejemet, de a tény az tény, egyre hamarabb jönnek rá az emberek az élet értelmetlenségére. Az, hogy én megtaláltam helyemet és létezésem okát a világrendben, az semmit sem változtat azon, hogy mások nem. Kritikus helyzet, amikor nyakig a kamaszkorban, annak minden érzékenységében veszítünk el mindent, ami eddig értelmet adott. Ez történik ebben a könyvben is, amikor a nyolcadikos Pierre egyik nap erre ébred. Kétkedése, mint a pestis terjed az osztályban, és ahogy a betegségnél is lenni szokott, az ember először tagad. A gyerekek is tagadnak, kétségbeesetten keresik létezésük értelmét, minden erejüket latba vetve kapálódzva, saját lehetőségeik határait szétfeszítve, dadogva igazolni akarják, igen is vannak fontos dolgok az életben. Építenek egy bábeli tornyot, amire mindenki, mint egy oltárra helyezi önnön ajándékát. Amikor olvastam a könyvet, gyerekről gyerekere azt gondoltam, ez nem igaz, ezt nem lehet elvárni tőlük, aztán jött a következő gyerek, a még elképesztőbb adományával, és engem már a rosszullét kerülgetett, a kétségbeesés, hogy könyörgöm, valaki avatkozzon már közbe, ezt nem lehet hagyni! A dolog kettőssége és abszurditása abban áll, hogy egymásnak találják ki a feladatokat, tehát nem önmagad ajánlod fel értékedet, hanem a másik. Tehát egy kívülálló sokkal jobban tudja, mi a te legféltettebb kincsed.
Elkezdődik egy észveszejtő játék, ami olyan skandinávosan rémisztő, de nagyon is elképzelhető. Hasonló borzongást éreztem a Per Petterson Lótolvajok című könyvében, de még inkább Linn Ullmann Áldott gyermekében.
De mitől is szívnák magukba az anyatejjel ezek a gyermekek az élet értelmének tudását, amikor a körülöttük élő felnőttek is híján vannak ennek. Senki nem tudja, hogy az a feladatunk, hogy óvjuk és segítsük a gyermekeinket? Mind a szülők, mind a nevelők, mind a szakorvosok tétlenül szemlélik Pierre kiáltását? Tudom, hogy nem érdemes ilyen mélységekig boncolgatni egy irodalmi művet, ami steril, laboratóriumi körülmények közé helyez egy problémát, kicsit olyan „Legyek ura”-s szituációba, de itt jön az én szuverenitásom, én így olvasok, és értelmezem az irodalmi alkotásokat, ahogyan Müller Péter mondta, „-Én több pszichológiát tanultam íróktól és költőktől, mint a tankönyvekből.”
Mondanám, hogy ez a könyv lehetne az újonnan bevezetett erkölcstan, vagy etika oktatás egyik probléma felvető segédanyaga, de félnék, hogy nem megfelelő válaszok híján, csak lavinát indítana el, aminek be nem látható következménye lenne, akárcsak a könyvben.


2015. szeptember 8., kedd

Natsuo Kirino - Kín

Még mindig Japán, de már napjainkban, és egy egészen más társadalmi réteggel ismerkedhetünk meg, mint a korábban általam említett könyvekben. Ez itt a városi szegény réteg, akik nevetséges bérért vállalnak itt-ott munkát, akiknek vágyaik és igényeik túlszárnyalják a lehetőségeiket. A történet négy kulcsfigurája négy nő, akik éjszakai műszakban dolgoznak egy készételt csomagoló gyárban. Nem árulok el nagy titkot, hiszen a fülszöveg is kikotyogja, hogy az egyikük hirtelen felindulásból megöli a férjét. A kétségbeesett asszony egyik kolléganőjéhez fordul, hogy segítsen eltüntetni a holttestet. A furcsa megoldás indítja be a gépezetet, amely egymásra ránt sok-sok embert, és ennek segítségével nyakig merülhetünk a Japán társadalomismeretben illetve a mélylélektanban.

Ami nagyon érdekes a történetben az a négy nő egyéni története. Mindegyiknek megvan a maga keresztje, amit vonszol és ami lerántja olyan mélységekbe, amit talán nem is gondolt magáról. Mire vagy képes, meddig van merszed elmenni, hogy kikeveredj az adósságodból, hogy iskolába küldhesd a gyerekedet, hogy fellélegezhess. Mivel nem igazán krimi történetről van szó, a legelején a szemünk láttára történik meg a gyilkosság, így a könyv legfőbb erénye pontosan ez az alapos ábrázolás. A történtekbe véletlenül bekapcsolódik egy korábban elítélt ember is, remélve, hogy ő majd elviszi a balhét, és az ő múltja -de azt mondom a jelene is- olyan vérfagyasztó, hogy az embernek az élettől is elmegy  a kedve. Tokió társadalmának egy nagyon beteg, roncsolt rétegét ismerhetjük meg, és csak remélhetjük, hogy nem egy általános képről van szó. Bár, amikor azt olvasom, hogy napi szinten milyen mennyiségű és pornó manga jelenik meg náluk, milyen természetes meleg pornó mangát olvasni a metrón, akkor mégis csak arra gondolok, hogy itt nagy bajok vannak. 2006-ban Alejandro Gonzalez Inárritu előrukkolt egy úgy nevezett falhoz verős filmmel, a Bábel-el. Nagyon megrázó történet, talán nem is ez a legmegfelelőbb szó erre, de tény, hogy nagyon a valóságról szól, válogatott egyszerű tragédiák láncba fűzve, ami engem is elképesztett. Abban a filmben mindenki eldöntheti mi veri ki nála leginkább a biztosítékot, nos számomra mindenképp a japán vonal volt az. Képekben elénk teremtve ott áll a nyüzsgő főváros Tokió a maga roncs embereivel, fókuszban egy kamaszlánnyal. Valójában nem is története kiábrándító, bár az is, hanem az a valóság amit lefest a rendező arról a világról, a kapcsolatteremtésről, az egészséges lélek nyomát sem látni a fiatalok körében. Most is ez az érzés hatalmasodott el rajtam a könyv olvasásakor. Ebből nem lehet kimászni, vagy mégis?  A hajdani szép eszméjének a nyomát sem lehet látni, vagy csak ők nem látják meg.





Különleges hangulatú és remekül megírt könyv Natsuo Kirino Kín című kötete. 
((Nagyon zárójelben azért ide írom, hogy voltak bekezdések, amiket átugrottam, kicsit brutálisra sikeredett a leírás, de még az ilyen gyönge gyomrú olvasó is, mint én, képes kiolvasni a könyvet.))

2015. augusztus 22., szombat

A szénégető álma-japán népmese


Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy... - kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és...
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! - képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött - folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették. 

fordította: Hukaya Berta

 

Junicsi Vatanabe-Japán szeretők





Szerető... Szeret-ő.



Ami emögött a kis szó mögött van az egy egész világ. Szenvedély, remény, öröm, boldogság, titokzatosság, veszély. A szerető fogalma a mindennapi élet velejárója lett, legalább is ezt sugallja a média, és a filmek lezser könnyedséggel vetik oda nekünk. Vatanabe ellenben belemászik a valóság legmélyébe. Bármi legyen a véleményed a szeretői viszonyról, ennek a könyvnek a hatására biztos megváltozik. Mert akármennyire is le akarják nyomni a torkunkon ennek a természetességét, az igaz ember lelke mélyén tudja, hogy ez az emberi gerinctelenség tökéletessége. De vajon melyik az a pont, amikor átlépünk a küszöbön? Mikor válik a szerelem bűnné?

Kouki (53) és Rinko (38) mindketten egy kiégett házasságban élnek, amikor megismerkednek, és szerelmi viszonyba keverednek egymással. Ahogy múlik az idő kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy szimpla szeretői viszonyról, mindketten megtalálják egymásban azt, amit mindig is kerestek. Szerelmük fantasztikus magaslatokban emelik egymást, kiteljesednek, feloldódnak egymásban. Mint minden kapcsolat, pláne a szerelemi kapcsolat átalakítja az embert, hatással van rá. Vatanabe ennek a kapcsolatnak azt a hatását emeli ki, ami szerint Kouki megszeretteti Rinkoval tulajdon testét, testiségét, feltárja a nő mélyén lakozó erotikát. Valahol nagyon szép volt az a vonulat, ami megérteti az olvasóval, hogy a kultúra, a vallás vagy a családi neveltetés hatására hány emberben bűnként él a szexualitás. Ebből a rabságból szabadul fel Rinko és kezdi másként látni önmagát. 

Az elszabadult érzékiség azonban fékezhetetlen vadállattá válik, és az eddig  önuralomról tanúskodó nő erkölcstelen, értékeket sárba tipró áldozattá alakul. Számomra mindenképp ez egy kemény határ. Rinko és férje között hosszú évek óta nincs testi kapcsolat, az intimitás semmi jelét nem találjuk köztük. Mégis Rinko szörnyen kezeli házastársát, annak meg nem becsülését. Az író stílusa természetesen nem engedi, hogy olvasás közben ilyen fennkölt érzéseket engedjünk meg magunknak, hiszen a szeretők perzselő szenvedélye mindenképp maga mellé állítja az olvasót, aki maga is valamiféle hasonló beteljesülésre vágyik.  Koukit mélyebben bántja az, amit a családjával tesz, de őt is magával sodorja annak a szörnyetegnek a szenvedélye, aki saját maga teremt. Kártyavárként hagyja szétomlani 53 év felépített jól strukturált életét. Mindent elural a mának élés szelleme. Épp csak barbárként tipornak minden eddig megteremtett értékükön. 

A történet abban a hedonizmusban akar kiteljesedni, hogy hogyan őrizhető meg a ma tökéletes boldogsága. Az a megoldás, amit főhőseink választanak makulátlan logikája mellett gyerekes és erkölcstelen. A szereplőket támogató olvasók nagy része ekkor fordul el végleg tőlük. A szentimentális elragadtatás szintén ragad le a történet. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy gyerekes megoldás mellett döntenek. 

Vatanabe szinte gondolkozni se hagyja olvasás közben az olvasót, hiszen az erotikával túlfűtött csodálatos szerelmi jelenetek, a pár boldogsága sodró erejű, mindamellett, hogy a szerző tökéletes hátteret varázsol a pár köré Japán eldugott, romantikus szállodái, fürdői, hegyei és természeti képei segítségével. Lelki szemeink előtt megjelenik a csodálatos cseresznyevirágzás, a szakura, a rejtélyes nó színház jelenetei, a halk vizű csobogó patakocskák, a hegyekkel tarkított környezett harmóniája, és benne egy szerelmes pár, akik végre boldogok. Ki ne szárnyalt volna velük? 



Az egzotikus keleti világ bemutatása szerves része a történetnek, de nem csak ez tetszett a könyvben, hanem az a stílus, ahogyan az időhöz viszonyul a szerző. Olykor elnagyoltan lép át fontos konfliktusokat, vagy még csak említést sem tesz róluk, miközben hosszan időz a vacsora szertartásának leírása mellett, vagy egy színpad bemutatásánál. Ez mindenképp azt hangsúlyozza, hogy mennyire teljesnek érzik magukat a szeretők új kapcsolatukban. Bárhol is vannak, bármit is tesznek az tökéletes. Ez az arisztokratikus gazdagság süt kapcsolatukból. 
Bár nincs nagy tapasztalatom az erotikus irodalomban, de mindennapi olvasmányaim kapcsán olykor belecsöppenek intim jelenetekbe, és sokszor döbbenek meg azon, hogy mennyire képtelenek a szerzők szépen, szép szavakkal leírni egy szerelmi együttlétet. Nem kétlem, hogy nehéz megtalálni a legmegfelelőbb szavakat ennek ábrázolására, de a jól megragadott szavakban hatalmas erő rejtőzik. Vatanabe ízlésesen volt képes leírni ezeket. 

Igazából sajnálom a történet végkifejletét, és bár nem értek egyet Kouki és Rinko viselkedésével, azt hiszem mindenképp egy nagyon szép könyvet tudhatok magam mögött.