2020. december 31., csütörtök

Sólyom Erika - Szenegálom

Gyorsan mielőtt kitörne-betörne a reményteli 2021-es év szeretnék nektek bemutatni egy könyvet, egy országot és egy izgalmas személyiséget. 

Ebben a téli, ködös, nyákos, nem is hideg, nem is meleg semmilyen időben egy napra kiszakadtam a valóságból. Sólyom Erika könyvét egy lélegzetvételre olvastam el, mondanám, hogy neki adtam magam egy délutánra, de valójában ő adta nekem szeretett Szenegálját, nem is egy délutánra, hanem örökre. 

A rövid könyvecske egy majdnem tíz évvel ezelőtti kalandos utazásról szól, melyet egy szőke, magyar nő tett meg teljesen egyedül Szenegál fővárosában, Dakarban. A visszaemlékezést onnan kezdi, hogy bemutatja miért éppen Szenegál? Ez már majdnem olyan viccesen hangzik, mint a hajdani népszerű filmsorozat, Miért éppen Alaszka?  Nos itt szó sem volt kényszerről, ez egy akkor már tizenhárom éve tartó szerelem volt, melynek gyökerei az Egyesült Államokba vezetnek vissza, ahol Erika nyelvészetet tanult. A New York-i egyetemi évek alatt nemcsak a világ legkülönfélébb embereivel ismerkedett meg, hanem azok kultúrájával és nyelvével is. Mondanom sem kell, hogy a nyelvészeknek a legérzékenyebb érzékszervük a fülük. Így egy nap, amikor meghallott valakit, aki wolof (magyarul írva volof ) nyelven beszélt egy pillanat alatt megváltozott az élete. Ilyen az, amikor az ember lánya szerelembe esik, s nemcsak esik, hanem hagyja magát sodortatni, felül a hullámok hátára. Így ismerkedett meg Cheikh ​Lô-val, a szenegáli zenésszel,  aki még magasabbra engedte szárnyalni ezt az újdonsült szenvedélyt. A világhírű előadóművésszel személyes barátsága lett, amit a New York-i évek után sajnos elég nehéz volt ápolni. A könyv bevezetőjéből részletesen megtudhatjuk, hogyan is alakult ki ez a hatalmas szenegáli vonzalom, milyen egyéb barátságok szövődtek. Igazából napokig olvastam volna már ezt a bevezetőül szolgáló részt is, hiszen egy átlagos ember számára ez az egész egy hihetetlenül izgalmas és érdekes kaland. Hét év múlva Erika visszatért Magyarországra immáron férjével, a török származású Faruk-kal és Jázmin nevű lányukkal. (akinek a könyvet ajánlotta) Az elkövetkező években többek közt külföldieknek tanított magyar nyelvet, nyelvkönyveket írt számukra, vezette az  American Cormer kulturális központot és kismillió egyéb dologban is részt vett, miközben lelkében dédelgetett egy álmot, hogy egyszer elmegy Szenegálba. 

2011 januárjában ez meg is adatott számára. A könyv ennek a 11 napnak a története, tulajdonképpen egy útinapló, de valójában sokkal, de sokkal több. Persze kapunk eligazítást arról is, hogy egy mezei turistának milyen kihívásokkal kell szembenézni, ha ilyen utazásra adja a fejét; az oltásoktól, a taxis lehúzásokon át, a megfelelő ruhaviseletig. Erika mindvégig szeretne kilépni a "turista" szerepéből és kvázi igazi őslakosként velük élni. Ebben nagy segítségére van az, hogy mindenki megdöbbenésére jól beszéli a wolof nyelvet. Karakán, bevállalós, nem a fényképezőgépét kattogtatja, hanem ismerkedik, mosolyog, asszimilálódik. Ottlétének természetesen vannak hivatalosan platformjai, megnézi dakari American Corner Központot, ellátogat a Cheikh Anta Diop Egyetemre, de közben magába szív mindent, amire oly régóta vágyott. 

"Furcsa módon azon gondolkodtam, mit vegyek fel az első napon. Kicsit nevetséges, olyan ez számomra, mint egy rituálé. De tulajdonképpen az is. Elvégre tizenhárom évet vártam erre a pillanatra. Sok-sok érzés és gondolat kavargott bennem, de főképp az, hogy leírhatatlanul boldog vagyok."

Ízek, illatok, szemet gyönyörködtető színek, zene és egy lelassult világ veszi körül. Dakar ezerféle arcát megismerhetjük kóborlásai során. Az ottani filozófiát, az "inshaAllah" -ot, ami valami olyasmit jelent, hogyha Allah is úgy akarja. Ezt nem is kell elmagyarázni, a napok során teljesen megértjük, sőt át is vesszük ezt az attitűdöt, ahogy főszereplőnk is átvette. Egy mindent átélni akaró és tudó magyar nő titkos kísérői lehetünk, átvesszük az ő  elsöprő lendületét, szívét lelkét. Fantasztikus élményeket élhetünk át, ami nem kizárólag a kirándulásokat és izgalmas eseményeket jelent, hanem általa kicsit megtanuljuk azt, hogyan szippanthatjuk ki egy utazás velejét. Vannak emberek, akiknek ez egész egyszerűen megy, ösztönösen tudják, miként csinálják. Nos, Sólyom Erika pont ilyen. Elmegy ebédelni, és veszi a bátorságot, hogy egy helyi étkezdébe menjen be, ahol kedvenc ételét, a szenegáli ceebu jenn-t (hal, rizs, főtt zöldségek) választja. Míg készül az étel, beszélget a pincérnővel, annak fiával, természetesen wolof nyelven. Két percen belül már át is keresztelik Aida-nak, családjukba fogadják és újabb percen belül feltűnik egy zenész is. A helyi griot, a nagy tiszteletben álló énekmondó egy magasztaló, áldó éneket ad elő, melyet az ottani kora hangszerrel kísér. Az autentikus  áldás miatt Erika elárulja lánya és családja nevét is, szóval tényleg szempillantásnyi idő alatt mindent tudnak egymásról. Az ételek és a zene mellé még a mindent belengő csuraj illata is beszegődik, hogy a magyar utazó emlékezetének minden szegletébe sátort verjen. 

Ugyanebben az izzásban telik el mind a tizenegy nap, és elhihetitek egyik reggel sem ígér kevesebb kincset, mint az előző. A hét csúcspontja, a váratlan, de titkon remélt találkozó Cheikh ​Lô-val és egy még ennél is fantasztikusabb élmény. De mindent nem akarok elárulni!

Sólyom Erika hihetetlen jó mesélő, ittam minden szavát, szívet-lelket utaztat. Azt mondanám róla, hogy nagyon tudja, hogyan kell élni és ezt át is tudja adni a sorok között. Olvasás közben természetesen én is rákerestem mindenféle utalására, zenére, előadókra, helységekre, ékszerekre, illatokra. (Azt a fránya csuráj-t nem tudtam beazonosítani, de gondolatban egy keleties illatot társítok hozzá.) Így az olvasás járulékosan egy másik különleges élményben is részesített. Polcz Alaine jutott eszembe, aki talán a Leányregényben írta,  hogy az utazásra való előkészület, a megnézendők betervezése, az útirány feltérképezése, a kellékek beszerzése már önmagában is egy óriási kaland, és amikor nem is tudtak elutazni, akkor gondolatban felkészültek egy ilyenre, és ez már majdnem olyan volt, mint maga az út. Most a kedves olvasó is részese lehet egy ilyen majdnem utazásnak, miközben rengeteg mindent megtud az afrikai országról, történelméről, kicsit a kultúrájáról és életszemléletéről. 

Kedves Sólyom Erika, Aida, Fatu Ndiaye és ki tudja még hány nevet kaptál, csak arra kérlek, hogy mesélj még nekünk! Mesélj bármiről, az egyetemi évekről, más utazásaidról, engem személy szerint a Cheikh ​Lô-val kapcsolatban megemlített vallás is nagyon érdekel. Mesélj ilyen szemlélettel, átéléssel, ilyen szenvedéllyel!

 A képen Malick Baye Fall és Sólyom Erika  látható Katona Gáborral az Írók Boltjában 2020.04.23-ai bemutatón. 
A kép a Napkút Kiadó facebook oldaláról való, készítette Mayer András.
 

 



"Próbáltam az utam során kevés fotót készíteni, inkább a szememmel és szívemmel őriztem meg mindent, de akkor ott azonnal a fényképezőgép után nyúltam. Ezt muszáj volt megörökítenem. Budapestes póló a Dakar melletti teraszról, a youtube-os házból! Egy pillanat alatt pingponglabda méretűvé zsugorodott össze a földgolyóbis."

"Érdekes, hogy az emberek hogyan intik le itt a taxikat. Igazából nem integetnek, hanem pisszentenek. Akkor is, ha valakinek a figyelmét fel akarják hívni valamire. Nincs igazából kiabálás az utca másik oldalára, inkább csak piszszentés."

"Itt senki sem siet. Még egyetlenegy embert sem láttam rohanni. Mindenki komótosan sétál, a pincér is lassan hozza az ételt, a víz is lassan csepeg a zuhanyrózsából. A nagy szegénység mellett van valami nagyon nagy szabadságérzet is itt a levegőben. Fantasztikus, ahogyan a gyerekek egyedül játszanak az utcákon, mindegy, hogy négyéves vagy tíz-, elmehet egyedül bárhova, akár este is, és jön, amikor jön, de mégis tudja, mikor kell jönnie. És jön is."

 "Hajnalonként a mecsetből jövő imaénekszóra ébredtem. Van valami csoda szép ebben. Törökországban manapság már többnyire felvételről szól az ezan, de itt úgy néz ki, még mindig igazi müezzin élő énekhangja száll a levegőben s szólítja imára az embereket. Én beleszőttem az éneket az álmomba, és aludtam tovább. Nem vagyok jó muzulmán."

 



Kiss Tibor Noé - Beláthatatlan ​táj

Volt ennek a regénynek egy számomra érdekes perspektívája, egy olyan nem mindennapi látószöge, amivel nem is tudom, hogy találkoztam-e valaha? 
Ez az első gondolat, ami eszembe jut Kiss Tibor Noé könyvéről. Első olvasásom tőle, de mégsem teljesen ismeretlen a személye, ugyanis több elismerő kritika és egy barátnői ajánlás is hatással volt rám. 
A rövid felvillanásszerű jelenetekre bontott cselekmény négy szálon fut. Az elején, amíg nem volt tiszta mindez, kicsit nehézkesen ment az olvasás, azt hittem, hogy sokkal több szereplő belső monológjának és visszaemlékezésének vagyunk tanúi. Ahogy ez kitisztult sokkal könnyebbé vált a történet megértése. Mégis jól esett ez a kis kuszaság, mert jól modellezte mindannyiunk életét. 

A könyv fókuszában egy baleset áll; a huszonéves Dorkát egy éjjel súlyos autóbaleset éri, kómába esik, kórházba kerül. 53 éves apja a lány betegágya mellett jön rá, hogy alig ismeri Dorkát. Felesége évekkel ezelőtt elhagyta őket és jelenleg partnere sincs. A baleset körülményeit kutatva végigjárja a környéket, amikor megismerkedik a huszonhat éves Zsófival, aki a közelben lakik. A lány és férfi egymásba szeretnek, de mindketten  kételkednek ennek a szerelemnek a létjogosultságában. A hét éve árvaságra jutott lány együtt él öccsével, de ez inkább egymás melletti létezést jelent. Ők négyen  - Dorka és az apja, Zsófi és öccse- azok, akik hangot adnak a történetnek. Saját világukba nyerünk bebocsátást, hogy lassanként megértsük, hogyan vannak egymáshoz kötözve:

"Néha úgy érzem, össze vagyunk drótozva. A testünk, az érzékeink, minden mindenre rezonál. Mégis annyira különbözők vagyunk."

Mind a négy történet egy olyan beláthatatlan tájra visz bennünket, aminek létezéséről tudunk ugyan, de mibenlétét nem ismerjük, mint ahogy azt sem, hogyan függnek össze tetteink. Olvasás közben úgy éreztem, mintha a fűben hasalnék, onnan látnám ezeket az embereket. Valamilyen szinten mindannyian a padlón vannak, veszteségekkel és hiányosságokkal élnek együtt. Ebben a hosszúra nőtt fűben kaszál kezével Kiss Tibor Noé, összesimítva ennek a négy embernek a sorsát. A szálak szorosabbra húzódnak, a feleslegek lekopnak, csupaszon állnak előttünk a maguk és kapcsolataik valóságában. Nem szeretem használni azt a kifejezést, hogy a mai kor látlelete a történet, de annyira erősen tör fel most belőlem ez az érzés, hogy nem vagyok képes másként látni. 

Dorka karakteréről nem tudunk meg olyan sokat, hiszen  állapotából adódóan csak gondolat- és emlékfoszlányok jelennek meg. Mégis a szerzőnek sikerült egyfajta dinamikát belevinni a sorsába. Ő húzza a vonósnégyes alapját. Zsófi a legösszetettebb karakter igyekezetével, belső harcaival és lemondásaival. Számomra nagyon érdekes volt az író által választott lezárás, ami olyan hatalmas nyitott mondatot hagyott maga után, amibe aztán minden belefér. Zsófi öccse szintén  monotonitást hoz a négyes életébe. Ha Dorka az alap, akkor a fiú, a masszív változatlanságban lebegő háttér. Saját világába zárva, cél nélküli nihilbe fojtott élet. Lépten-nyomon traumák, sebzett, törött szárnyú emberek. Ebben a sebzettségükben kellene a lehető legtöbbet kihozni magukból. De hogyan, hiszen pont az a baj, hogy átgázolt rajtuk az élet. S mintegy a színpad közepén ott áll az apa, a munkájában kiégett történelemtanár, aki Zsófival való kapcsolatában talán reményt kap arra, hogy minden megváltozzon, mint ahogyan Zsófi is reményt kap arra, hogy fordulatot vegyen az élete. A depresszióba süllyedt emberek azonban képtelenek megragadni a sors kínálta mentőkötelet. Nem azért, mert nem akarnák, egyszerűen nem tudják. Vagy mégis... 

A könyv érdekesen játszik velünk, mert hiába a nehéz sorsok, a sérült emberek, a szerhasználat és halálközeli élmények, mégis van a történetben egy láthatatlan rugó, ami behúzza a képbe a remény reményének leheletét. De nemcsak ezért érdemes elolvasni Kiss Tibor Noé könyvét, hanem  különleges kép és szöveghasználata is új színfoltot jelentett számomra a kortárs írók között. 

Hozott pontszám: 4.5

                                                                        Kiss Tibor Noé

 

"(…) átmásznék az ágykereten, a fejemet a vállára hajtanám, vigyázva, nehogy kirántsam belőle a műanyag csöveket, hallgatnám a légzését, ahogy beszívja és kifújja a levegőt a tüdejéből, hallgatnám, ahogy berezonál a mellkasában az óriássíp, behunynám a szemem, átkarolnám a derekát, összekulcsolnám a kezünket, egymásba fonódna a lábunk, a forró testéhez simulnék, behunyt szemmel hullanék az álmába, csak keresném és keresném, az agyhullámaival együtt ringanék, együtt a félelemben, öntudatlanságban, csendben, haragban, magányban, tébolyban, ürességben"

***

 "Olyanok ezek a hajszálerek, mint az áramkörök. Egymás mellett futnak, egyes helyeken érintik vagy metszik egymást, csomópontokban rendeződnek, szétterülnek. Az ovális csomópontok felülete sötétebb, néhol teljesen fekete. Finom gyűrődések sorjáznak, miniatűr hegyláncok és folyómedrek, a vájatokban megül a por, a kenyérmorzsa, a radírtörmelék, káprázik a szemem a rovátkáktól és a repedésektől, mintha az agy idegpályáit látnám magam előtt kiterítve, százötvenezer kilométer az asztallapon. Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk, hogyan."

***

"Megint rá gondolok, hiába minden ellenkezés, pedig nem szabad rá gondolnom, mert ha rá gondolok, akkor rögtön azzal szembesülök, hogy én milyen kevés vagyok. Félek tőle, és félek az életétől. mert a szívem legmélyén érzem, hogy nekem nincs helyem abban az életben."

***

2020. december 27., vasárnap

Elizabeth Davis - Carol Leonard : Életkör - A női lét tizenhárom archetípusa

Picit eltűntem, de vizsgaidőszak van, meg karácsonyra készültünk, amit sikerült is elolvasnom, arról meg időm nem volt írni. Viszont Elisabeth Davis és Carol Leonard könyvéről akkor is írnom kell, ha épp nyakig el vagyok havazva, mert ez egy fontos, ámde zavarba ejtő könyv. Elég tisztességes tudathasadást okozott bennem, komoly vitákat rendeztem saját magammal. Megpróbálom bemutatni a kötetet és mint könyvet értékelni, aztán ebbe a belső csatározásba is bevezetlek titeket. 

Az Életkör című könyvre egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet, akivel a "véletlen" folytán kerültünk egy művészetterápiás csoportba. Általában nem tartom fontosnak bemutatni az ilyen jellegű körülményeket, de ez alkalommal számomra ez is fontos volt. A csoportba nyolc különböző korú és életállapotú lánnyal járok. Magamban így hívom őket, magunkat: lányok, csajok. Az élet különböző területéről, az ország különböző részéről jöttünk, mindannyian művészetterápiás foglalkoztatók (terapeuták) leszünk, de ezen kívül összeköt bennünket más is, az, hogy nők vagyunk. A képzés során egyre hangsúlyosabbá válik az, hogy megismerjük azt a nem elhanyagolható dolgot, mit jelent nőnek lenni, hogyan éljük meg, mi lakozik bennünk valójában? Természetesen a férfi oldal ugyanilyen fontos, de jelenleg én még csak itt tartok ebben a történetben. Az adott kultúra, a családi neveltetés és a társadalmi szerepleosztások is nagyban befolyásolják azt, hogy mit gondolunk a saját nemünkről. De ez az önreflexió állandóan változik, és ez így van rendjén, hiszen mi magunk is változunk nő-ségünkben. Erről szól a szerzőpáros könyve. 

Elizabeth Davis és Carol Leonard mindketten tanárok, bábák és a női spiritualizmus gyakorlói, akik munkájuk kapcsán többször futottak össze konferenciákon, megbeszéléseken. A hamar kialakult szimpátia, a közös érdeklődési kör, világnézet és nem utolsó sorban a közös cél okán született meg ez a könyv, mely a nők életben betöltött feladatait és szerepeit vizsgálja végig. A letűnt korok istennőit tanulmányozták, s ennek kapcsán született meg bennük az a vélemény, hogy életünk során tizenhárom női archetípus jelenik meg bennünk. Megközelítésükre jellemző, hogy a női lét egészét tisztelet övezi, nem csupán a reproduktív jogaikat. A fejezetek nyomon követik, hogyan vonul végig ez a szentség a női léten, ha megfosztjuk a kultúrkörnyezet rátelepedett sallangjától. Azt jól tudjuk, hogy a mai világban az Értelem az úr. Viszont a nők önmeghatározása évszázadok óta a természethez kötődő intuitív tudás misztériumában áll. Ez a tudás mélyreható, ösztönös és átörökíthető. Nehéz helyzetben vagyunk, mert a mai kor megköveteli, hogy elnyomjunk magunkban mindent, ami ösztönös. Ezen kívül a jelenleg eluralkodott hagyományok egész egyszerűen törlik vagy silány adatközléssé butítják  a női beavatások jelentőségét. A női tudás és tapasztalat átadása nondirektív módon sem működik, hiszen megszüntetünk magunkban mindent, ami jelen társadalmunk igényeihez mérten nincs elég szépen becsomagolva. Sem az anyák, sem a nők nem örökítik általában ezt a misztériumot. Pedig minden közösség jólétének forrása a megjelenő női energia. Ezt az energiát kellene a nőknek önmagukban felismerni, tisztelni  és felhasználni. Minden életszakasznak megvannak a maga örömei és leckéi. A tizenhárom szakasz, a megjelenő ősminta a : Lány, Szűz, Vértestvér, Szerető, Anya, Bába, Amazon, Matriarcha, Papnő, Varázslónő, Vénség, Sötét Anya és az Átváltoztató. A négy nagy időszak a nő életében pedig az Ártatlanság, a Gondoskodás, a Hatalom és a Bölcsesség. 

A szakaszokat a holdfázisokhoz kötve jelenítik meg. Az évkörben is meghatározzák azt az időszakot, mely leginkább összefüggésbe hozható a nő életének azon idejével. Például a Lány archetípusa a fiatal lány lelkét fejezi ki, amikor még belső világát nem zavarja meg a hormonális változás és a párkeresés társadalmi elvárása. Ezen időben a lánygyermek egy az egyben kapcsolatot tart saját lényegével. A holdja felkelőben van, sarló alakú. Az ideje február hónap, amikor egyre hosszabbodnak a nappalok, erősödik minden. A lány egyéniségkeresése megfelel az Imbolc pogány ünnepnek, más néven a mi Gyertyaszentelő napunknak. Az Imbolc a Föld hasára, méhére utaló kelta szó, az év felgyorsulására, a föld mélyén megújuló életre utal. Maga az ünnep is egy beavató nap volt. 

A kötet először vázlatosan végigveszi a tizenhárom archetípust, majd úgy részletezi őket, hogy az egymással szemben állókat mutatja be kapcsolatukban. Tehát a fenti példánál maradva: a Lány és az Amazon alakjában meglévő hasonlóságon keresztül részletezi a két típust. Mindketten megtapasztalják a gyors növekedést, de amíg a Lány testi értelemben, addig az Amazon a pszichológiai érés turbulenciájában áll. Nagyon érdekes, ahogyan a szerzők kibontják a nők életének  szakaszait. Jó így kicsit kívülről szemlélni az egészet. A mitológiai örökségeken keresztül a személyes tapasztalatok felületén  jelenítik meg a jelenségeket. Olyan tükröt tart elénk a szöveg, ami egyszerre láttat testet-lelket. A bemutatások eszközei többek között a tarot kártya szimbólumai. Sajnos a tarot olvasásában én teljesen ismeretlen vagyok, így a magyarázatok nem voltak számomra kézenfekvőek.
Fontosnak tartom jelezni, hogy ezek a szakaszok nem feltétlenül követik egymást egy nő életében, illetve ugyanaz a szakasz felerősödhet akár többször is az életünkben. Az is lehet,  hogy valaki kihagy egy részt. Az archetípusok habár összefüggnek a menstruációval, de nem kapcsolhatók össze kizárólagosan.

Az egész folyamat, amely a nő formálódását jellemzi az az átalakulás, amely kulcsszerepet játszik a misztériumban. Az átalakulást nem tudjuk megismerni, de fel tudjuk ismerni a jeleit. Az igazi, mély  átalakulások nagy nehézségekkel járnak, különösen a kezdeti időszakban. Ez azért van, mert darabjainkra bomlani és új formába rendezni ezeket, bizony nem egyszerű. Az eredmény sem mindig az, amire számítunk. Viszont semmi sem születhet újjá, ha előtte nem hal meg. Ebben az átalakulásban lényeges szerepet tölt be a félelem, melyről szintén bőven olvashatunk a kötetben. 

Életünk során  sokszor nem is tudjuk hol tartunk a szétszedés állapotában, szükségünk lehet olyan eszközre, amely vezethet bennünket. A könyvben megismerhetünk néhány ilyen eszközt, amely segíthet ebben. Így szó van a tarot kártyáról, a Ji King (a Változások könyvéről), a Rúnák könyvéről, zarándoklatokról, látomás zarándoklatokról, a transztáncról, a transz hangadásról (dal, sikoly, kiáltás), légzőgyakorlatokról, valamint említés szintjén művészetterápiáról, rituális dobolásról, éneklésről, egyéb kártyákról, hipnoterápiáról és hasonlókról. 

Az egész kötet fontos alapvetése, hogy a női életkör s egyben a női lét szorosan összefügg a vérség misztériumával. A menstruációs életciklus is bizonyos fokig meghatározza helyünket a körben. A nők vérzéssel való kapcsolata szintén sokkal mélyebb összhangot igényelne bennünk, ennek a gondolata mindvégig megjelenik a könyvben.

Ahogy jeleztem, szükség lenne arra, hogy a nők átörökítsék azt az élettapasztalatot, amit a régiségben még meg tudtak tenni.  A mai világ a hagyományos utak újragondolását igényli. A már korábban is létezett spontán női körök egy kis rásegítésre szomjaznak, és tudatosan létrehozott női körökre van szükség. Már három személyből is életre hívhatunk egy ilyet, de az ideális a körülbelül nyolc nőből álló csoport, de semmiképp sem több, mint tíz ember. Ha már megvan a kör, kapunk kis segédletet is hozzá a kötetben, milyen témákat hozhatunk be, milyen fakultatív lehetőségeket kapcsolhatunk hozzá, milyen szabály bevezetését fontoljunk meg. Hasznos kiegészítés ez a rész. Végezetül egy rövid teszt segítségével eldönthetjük, hogy épp melyik női szakaszban vagyunk. A könyvet az utószó illetve az utószó a magyar kiadáshoz zárja le, ami egyben jelzi azt is, hogy hol tart ez a kezdeményezés Magyarországon. 

Mivel egy egészen újszerű megközelítést szeretnének a szerzők bemutatni, én úgy éreztem, hogy egyrészről sok információt kaptam, másrészről pedig nem tudtam hova kötni a gondolatokat. Ilyen volt például a fent említett tarot képek elemzése.  Mindez úgy, hogy nincs a kötetben illusztráció sem. Az valamelyest segítette volna elképzelni a leírtakat. Sok dologra rá kellett így is keresnem olvasás közben. Bár a fordítás jó, de néhány mondat így is kissé homályosra sikeredett. Persze nem kell mindent megérteni, majd ráérzünk az idők során. Sok tekintetben nagyon inspiráló volt olvasni egy ilyen megközelítést, meg-megszólalt bennem egy belső hang, sok új megtapasztalásom volt. Legjobban az archetípusok megfogalmazása és jellemzése tetszett. Volt azonban nagyobb bajom is, aminek jó megértéséhez ez a forma nem volt ideális. A már említett vér misztériuma annyira új volt számomra, hogy a fél évszázada belém plántált hozzáállást nem igazán tudta elmozdítani, sőt olykor undort és viszolygást váltott ki belőlem. Azoknak, akik először találkoznak ezzel a hozzáállással, azoknak sokkal lassabb, magyarázóbb valami befogadhatóbb keretet kellett volna  biztosítani. Bár lehet, hogy én vagyok túl korlátozott szemléletű, másnak ez nem jelent majd gondot. 

Nagyon sokat kaptam a könyvtől és melegen ajánlom minden nőtársamnak, hogy olvassa el, engedje át magán a gondolatokat, szemlélje magát egy picit így és integrálja a mindennapjaiba. Én biztosan megteszem; ez szellemi és spirituális kaland is egyben. 

 

                                                                             Évkerék


Karen Vogel féle tarot kártya

"Egyedül kell mennünk, hogy az én ismét egyesülhessen a magasabb Énnel; Jean Bolen azt a képet használja, amikor a magányos utazó a legsötétebb ponton lép be az erdőbe."

"A félelem valójában szerepet játszik az átalakulásban, hiszen katalizátorként szolgál.(…)
Ugyanakkor a félelem szövetségesünk, ha azzá tesszük. A félelem folyamata azzal veszi kezdetét, hogy felfedezzük, tapasztalatunk és meggyőződéseink nem tudnak dekódolni egy új helyzetet – a valóságunk elmozdul a helyéről, és elveszítjük az irányítást felette. A félelem a fejlődés szálláscsinálója, annak a szükségét hirdeti, hogy ki kell lépnünk annak kötöttségeiből, amit eddig igaznak hittünk. Amikor egy olyan kapcsolat ér véget, amiről azt hittük, örökké tart majd, minden más kapcsolatunk kontextusa is megváltozik."

2020. december 8., kedd

Coetzee, J.M.- Szégyen

Ismét  Dél-Afrika a helyszíne Coetzee regényének, ugyanolyan átható minden, mint korábbi írásaiban, és változatlanul meg akarok fulladni az egésztől. Egy ismeretlen világ, ismeretlen törvényei és szokásai között vagyunk, ami ez alkalommal csak azért nem bolyongás, mert a főszereplők legalább szilárdan tudják, hogy hol élnek. 

David Lurie az ötvenkét éves egyetemi oktató romantikus költészetet tanít, amikor felizzik benne a vágy tüze egyik tanítványa iránt. Ahogy az a kötet első sorából is kiderül, az elvált férfi életében elemi igényként jelentkezik a rendezett szexuális élet, amit úgy érezte, hogy jól is kezelt.

"Ötvenkét éves, elvált, és úgy gondolja, a vele egykorú férfiakhoz képest egész jól megoldotta a szex problémáját. Csütörtök délutánonként Green Pointba autózik"  

Valóban -fogalmazzunk úgy-, kiegyensúlyozottan kezeli problémáját egészen addig, amíg a heti rendszerességgel látogatott titokzatos prostituált el nem tűnik egy szép napon. Ekkor önti el a vágy a nála harminc évvel fiatalabb Melanie iránt. Kicsit szerelmes is belé, de nem nagy ügy, hiszen szinte minden félévben belehabarodik valamelyik diákjába. De ez a viszonnyá dagadó kapcsolat botrányt eredményez és magával rántja a férfit a mélybe. A könyv első harmada erről a kapcsolatról és következményeiről szól. Olyan ez, mint egy hosszú bevezető, egy jól összeállított alap. Merthogy ezután következik csak a lényeg, hogy mihez kezd az egzisztenciát vesztett férfi. Felnőtt lányánál, Lucynél talál otthonra, aki egy vidéki farmon próbál önálló, gazdálkodó életet élni. Apa és lánya éppen kezd összecsiszolódni, amikor beüt a baj, megtámadja a fehér bőrű  családot három színes bőrű férfi és súlyos károkat okoznak. Ismét csak felmerül a kérdés,  akkor most mi lesz? Lucy és David egész más elképzelésekkel néznek a jövő felé. Ez a kibékíthetetlen ellentét mindvégig megmarad közöttük és még a regény befejezése után sem tudni, hogy mi lesz velük. 

Rengeteg érzést kavar fel az olvasóban a regény, az értetlenségtől a dühig minden lépcsőfokot megjárunk. Alapvetően persze a vágyról szólt számomra a történet, és ez lehet többféle vágy is,  de közben akárcsak villanásszerűen, de számos egyéb kérdés is megjelenik. David csöppet sem szimpatikus alakja, a komikumig fokozott ábrázolása, ellentétes jellegű önismerete is nagyon érdekes jelenség. Lucy karaktere, sorsa, döntései hasonlóan szerteágazó gondolatokat ébreszt fel az olvasóban. Két hihetetlenül erős és makacs ember jövőképének összecsapását tapasztalhatjuk meg. Óhatatlanul valamelyik fél oldalára állítja az olvasót, belekényszerít Cotzee egy döntésbe, amit igazából nem is lehet jól meghozni, mert úgy tűnik, nem is létezik itt jó megoldás. A végletekig fel tudott húzni a cselekmény alakulása. Az pedig ugyancsak megdöbbentő, amilyen egyszerűséggel vágja oda a szerző az új szituációkat. Gyakran az egyik mondatról a másikra, minden felkészülés nélkül, hirtelen ott terem a kész tény. 

Ez a szerkesztésmód és a jellemek egyedisége méltón igazolja a dél-afrikai Nobel-díjas író tehetségét, még akkor is, ha közben bennem hiányok is megjelentek. Pont ezek a hiányzó részletek vagy hiányzó magyarázatok teszik lehetővé, hogy a szöveg önálló életet éljen mindenkiben. Olyan apró kis kanyarok, szűk sikátorok nyílnak meg, melyek szabadon értelmezhetővé teszik a cselekményt. Irodalmi szempontból kalandosnak tartok egy ilyen regényt, szívesen beszélgetnék róla másokkal is. Érdekelne, hogy kinek hol van a történet hangsúlya, ki hogyan értelmezi Lucy döntését, vagy akár egy tárgyalást is el tudok képzelni? Ugyanilyen érdekes David útja Melanie családjához, vagy az, hogy volt-e benne megbánás például?

Ez nem a bongó dobok Afrikája,  nem az átörökített kultúra, a fűszeres, perzselő hangulatok világa, hanem egy kegyetlen, a megszerzés és uralom, a férfiuralom hona. Abszolút nem kellemes, mégis remek regény. 

Hozott pontszám: 4/5

John Maxwell Coetzee

Fotó

 


2020. december 6., vasárnap

Varsányi Gyula - Franzstadti ​történetek

Így ír könyvet az, aki szerelmese egy helynek, nevezetesen a címben szereplő Ferencvárosnak, akiben megvan a történelmi megszállottság és akiben megbújik azért némi fantázia is. Varsányi Gyula, aki maga is meglelte "végre otthonát" ezen a helyen egy időutazásos helytörténeti sétára invitálja olvasóját. Kézen fog és átbucskázva a fejünkön, mint egy népmesében, máris egy letűnt korban találjuk magunkat, mely csak attól tér el a maitól, hogy másféle cipők koppannak az utcák másféle kövén. De az emberek álma és vágya, küzdelme és lemondása mit sem változott. Erről Kőrösi Zoltán már olyan sokszor és olyan szépen írt. Jó volt most ugyanezt az életérzést egy másik szerzőtől begyűjteni. 

Mielőtt még meglenne az a nagy múltba repítő bukfenc, egy kukásautó kijózanító hangjára ébredünk az első novellában, ami épp az ébrenlét és az álom mezsgyéjén szövi gondolatait. ( Ezt is de szerette Zoli.) Milyen könnyű haragudni a civilizálódás eme vívmányára, miközben  a lófogatú szemetesek is hasonló morgolódást okozhattak valaha. Hiszen minden megvan ma, ami régen, csak kicsit elváltozott, átalakult, kifinomult vagy épp elkorcsosult. A kerület kialakulásának rövid történetét ismerhetjük meg ebben az első írásban, ahol a múltba való alászállást  a ma is létező részletek -házak, utcák, terek, intézmények- adják. Az egymásba kapcsolódó gondolatok inkább úgy tűnnek fel, mint a házak közé belopakodó csalafinta szelek, eljátszogatnak itt-ott, de nem feltétlenül egy konkrét esemény megjelenítői. 

A tizenkét írást magába foglaló kötet mindegyike egy helyi sajátosságot ragad meg és annak kapcsán kezd kutakodni az előzményekben. Ezek a hosszabb-rövidebb lélegzetvételű novellák történeteket mesélnek a régiek életéből. Rögtön a második azokról a bolgár kertészekről szólnak, akik itt telepedtek le. Nehéz ma elképzelni ezt az óriási, lüktető kerületet a város peremének, pedig így volt. A harmadik történet a "Vágóhídi csaták" címet viseli, és ez most különösen érzékeny pont számomra, hiszen a könyv megjelenése óta ez a műemléképület szinte teljes egészében a földdel lett egyenlő. De a novellában nemcsak hogy áll, hanem virágzik is a vágóhíd, megteremtve azt az egyedi szociokulturális közeget, ami a huszadik század derekának lenyomata volt a vidéken. Nekem az egyik leginkább tetsző darab éppen ez az írás volt, sikerült teljesen bevonódnom, egyszerre lüktetett bennem a hely és az idő. 

Na vajon a "A kugler" című rövid történet mögött ki lapulhat meg? A valóság elemeiből felépített novella Móricz Zsigmond és József Attila szellemét idézi meg, akik mindketten éltek a kerületben, nem is olyan nagyon messze egymástól. A további írások szereplői egyre inkább a politika viharában élő huszadik századi kisemberek, akik kivették részüket például az október 23-ai forradalom előzményeiben vagy a közvetlen eseményekben. Itt ismét valós adatokra épített a szerző. Szerencsére mára számos emlékmű, szobor, park segít abban, hogy ne felejtsük el a szabadságukért küzdő embereket. Az utcákat róva, séták közben könnyen alakot öltenek ezek a figurák, Varsányi Gyula a legnagyobb természetességgel tette élővé őket. 

A történetek sorából kicsit kilóg  az utolsó,  a "Labancok" című elbeszélés. Ez egy fiktív mában játszódik, de akár felfoghatjuk allegóriaként is, igazán izgalmas írói kísérletnek tartom. Talán itt csillogtatta meg leginkább a szerző a fantáziáját. 

Immáron én is 24 éve élek ezen a vidéken, de nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, amit látok, ahogyan beleszövi magát a múlt a jelenbe. Nagyon jó érzés volt Varsányi Gyula történetei által kicsit hosszabban elmerengeni a velünk élő örökségeinken. A kötet mindenki számára megadhatja ezt az élményt, de egy franzstadt-inak bizonyára sokkal nagyobb elragadtatást okozhat. Tudom, hogy  nagyon nehéz kiválasztani azt a mennyiségű információt, amit mindenképp bele akar szerkeszteni az ember egy történetbe. Bizonyára a szerző is erősen visszafogta magát, de az irodalmi megélést néha nehézkessé tette  számomra a sok adat. Nekem a kevesebb több lett volna, holott belátom, hogy amikor én is helytörténeti sétát tartottam másnak, akkor mindenről akartam egyszerre mesélni. Minden háznak megvan a maga története és egyik sem kevésbé izgalmas, mint a másik.

 Érdemes eljönni felénk, mindenkit invitálok egy kis könyvön keresztüli utazásra!

Hozott pontszám: 4

Varsányi Gyula 
 Fotó: Pintér Éva

 

2020. november 25., szerda

Bakos Gyöngyi - Nyolcszáz utca gyalog

Nyolcszáz utca gyalog, térben, időben sok százszor nyolcszáz, végtelen, a mindenség. Mintha egy vonaton ültem volna, ahol az ablak előtt robogott volna el ez a rengeteg hely, miközben főhősünk valójában gombostűre tűzve ott ragadt az időben, apja halálának pillanatában. Jönnek és mennek az évek, a kalandok, a férfiak, városok és  kilók, de akármilyen behatás is éri a főszereplőt az apjára gondol. "Apa észre venné, hogy levágattam a hajam, apa órája ugyanilyen volt, mint a vonaton a férfié, apa szerint olyan vagyok, mint Yoko Ono", apa szerint így, apa szerint úgy...

Bakos Gyöngyi elsőkönyves szerző kötetének reflektorában álló nő életét az érzelmek határozzák meg, miközben egy rezignált, fagyos, végtelenül magányos alak képe jelenik meg előttem. Az összemosódó emlékek szétválaszthatatlan időrendiségben bukkannak fel, térben és időben is egymásba csúsznak, jelezve, hogy semmi jelentősége ennek. Az éhségnek van jelentősége, a szomjnak, a betölthetetlen űrnek. A folyamatos úton levés azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy nagyon intenzív regényben vagyunk, de számomra minimális volt csak a változás. Nem volt fejlődés, mivel nem volt vágy, ami hajtotta volna az alakulást. Így utólag úgy maradt meg bennem a történet, mint egy végtelen szomorú, frusztrált lány élete, aki csak rója az életet, de nem éli, főleg nem élvezi. 

A filmelméletet tanult hősnőnk Ingmar Bergmanból írta a szakdolgozatát, nem csupán kényszerből, hanem szeretetből. Akkoriban Dénessel élt együtt, aki kertész volt, és mellette a szobanövényei is virultak. Aztán megjelenik a színen a Görög, aki hízásra hajlamos, csak szeretőnek tartja a lányt, rém udvarias, épp csak parttalan a kapcsolatuk. No és Bé, akinek megismerése is maga a kaland. Bakos Gyöngyi nem árul zsákbamacskát, már az első oldalakon megjelenik az a szókimonó stílus, ami végig jellemző a könyvre. Bár a Nyolcszáz utca gyalog akár felfogható novellafüzérnek is, megmagyarázhatatlan módon, számomra mégis inkább regény, mint novellák. Az, ahogyan egymásba kapcsolódnak a főszereplő gondolatai, ad egy súlyt a könyvnek. A már-már tudományos betoldások, hogy a bambusz éjszaka gyorsabban nő, mint nappal vagy az, hogy eltűnt a Dunából a viza hal és hasonló részletek kijózanítóan hatnak a szövegben. Hozzák azt a merev érzetet, ami  a főszereplőt jellemzi. A főszereplőt, aki egy bevásárlás előtt hirtelen félre állítja a kocsit és szakít párjával, vagy egy mozdulattal kidobja a tortát a kukába, mert nem érkezik meg az ünnepelt. Drámai jelenetek ezek és mélyen szántóak, akárcsak az egész életen át tartó fogyókúrája,  mániákus kalóriaszámlálása, melynek hátterében az anyának való megfelelés kényszere állhat. 

Bakos Gyöngyi könyvét egy tökéletes összhang és egyediség jellemzi. Tömör, masszív alkotás, ahol minden szónak pontosan ott van a helye, ahol lennie kell. Nekem egy olyan Rubik kockára emlékeztetett,  amely akkor van kész, ha jól meg van keverve, ami akkor adja ki az egészet, ha semmi nincs a helyén, mert az a rendeltetése, úgy van megtervezve. A tekerésben, a forgatásban látatja magát. 

Bergman nekem is a kedvencem. Élveztem, ahogyan fel-felbukkan a mester a lány életében, megfűszerezte számomra az olvasást. A végén állt össze, hogy minden fejezet egy Bergman film címét viseli. Érdekes lehet ennek tükrében újraolvasni a regény. Habár egyáltalán nem került hozzám közel a történet, nem tudtam igazából befogadni vagy szeretni, mégis úgy érzem, hogy a könyv egy remek alkotás, egy tökéletes önazonosság jellemzi, érdekes színfolt a kortárs magyar prózában. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

Bakos Gyöngyi 
Kép: Szilágyi Lenke
 
 
 

No és ki dönti el, hogy Bibi Anderson vagy Liv Ullmann volt szebb? 

 Persona forgatása 1966





2020. november 21., szombat

Hesse, Hermann - Lépcsők (Stufen)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Fordította: g. g. a. Forrás: ÉV 2008. december

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wie jede Blüte welkt und jede Jugend
Dem Alter weicht, blüht jede Lebensstufe,
Blüht jede Weisheit auch und jede Tugend
Zu ihrer Zeit und darf nicht ewig dauern.
Es muß das Herz bei jedem Lebensrufe
Bereit zum Abschied sein und Neubeginne,
Um sich in Tapferkeit und ohne Trauern
in andre, neue Bindungen zu geben.
Und jedem Anfang wohnt ein Zauber inne,
Der uns beschützt und der uns hilft zu leben.


Wir sollen heiter Raum um Raum durchschreiten,
An keinem wie an einer Heimat hängen,
Der Weltgeist will nicht fesseln uns und engen,
Er will uns Stuf' um Stufe heben, weiten.
Kaum sind wir heimisch einem Lebenskreise
Und traulich eingewohnt, so droht Erschlaffen,
Nur wer bereit zu Aufbruch ist und Reise,
Mag lähmender Gewöhnung sich entraffen.


Es wird vielleicht auch noch die Todesstunde
Uns neuen Räumen jung entgegensenden,
Des Lebens Ruf an uns wird niemals enden...
Wohlan denn, Herz, nimm Abschied und gesunde!

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
 

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
 

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

Fordította: Keresztury Dezső

 

 

2020. november 19., csütörtök

Finy Petra - Marlenka

Ahogy felkapja a szél a kóbor őszi faleveleket és táncba viszi, úgy kapott most engem is vállára Finy Petra. Bekeringőztünk a Városmajor utcái közé, a parkokba, a kórház kertjébe, a fogaskerekű hídja alá, felhúzott a lombkoronába, hogy megmutasson nekem egy családot. A legszerethetőbb családok egyikét, akikkel Lázár Ervin óta  találkoztam. Volt itt Berzsián és Dideki, Maminti,  Szörnyeteg Lajos és Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon is. De volt más is; átörökölt sors, ki nem mondott családi tragédiák, testet-lelket bénító bélyegek a múltból. 

Marlenka, történetünk főszereplője egy 77 éves özvegyasszony, aki lányával, Pannival és két fiával, Fülöppel és Ferenccel egy városmajori virágüzletben tevékenykedik még mindig. A nagyszájú cukrászlány, Náncsi és Dr. Dobos tartozik még a szűk körhöz. Az egész környék, mint egy nagy család lélegzik együtt. És erre az együttlétre, egymás támogatására szükség is van, hiszen a környéken garázdálkodik a Major banda, akik megnehezítik mindenki életét. A történet éppen úgy kezdődik, hogy Fülöpöt, az örök álmodozó fiút helybenhagyja a renitens csapat, melynek élén a Cipzár nevezetű srác áll. Marlenka körül mindenki egy kicsit furcsa. Ferenc a természettel van szoros kapcsolatban, a fák tetején szeret ücsörögni, amúgy beszél is hozzájuk, Panni nem képes autóban vagy bármilyen járműben utazni, egyébként is szörnyű rémálmok gyötrik, Fülöp menetrendszerűen álmodozik, és Dr. Dobos, az idős úr pedig egy láthatatlan kutyával sétálgat. Marlenkát pedig láthatatlan szellemként öleli körül a múlt. Ez az ölelés inkább behálózás, egy ozmózisszerű egymásba hatás, egy kibogozhatatlan viszony. Marlenka életének egyik legnagyobb tragédiája, hogy valahogy sohasem tudott kiállni önmagáért, hiányzott belőle az erő és az akarás. Így aztán élete egy leheletkönnyű sodródás volt, ami bár bőven meg volt tűzdelve az álmok és vágyak elengedésével, a keserűség hangjai nem szűntek meg létezni, csak lényének mélyére szivárogtak be. Olyan mélyre, hogy már mindenki azt hihette nem is léteztek. Pedig él még a vágy az idős asszonyban, van ott akarat is, mely a történetmesélés közben szépen napvilágra is kerül. 

De titkai nem Marlenkának vannak egyedül. Itt van mindjárt ez a Cipzár nevezetű fiatalember, a környék fenegyereke,  a nagyszájú, kötekedő alak, aki egy váratlan találkozás által lehetőséget kap az élettől, hogy fordítson sorsán. Amolyan múzsai csók ez. 

Az egész regény két színtéren játszódik az olvasóban, mert egyfelől itt van ez a furcsa család a jelenben, és fut egy szál a múltban, ahol sokáig megmagyarázhatatlannak tűnő női sorsok tragédiái bukkannak fel. Szép az, ahogyan a szerző folyamatosan hozzáad egy újabb magyarázó információt az egészhez, és lassan megszületik az olvasóban a mozaikokból felépülő archívum a maga egészében. A kegyetlen múlt, az 1945 januári Maros utcai nyilas vérengzés eseményei, az egyéni tragédiák, árván maradt gyermekek, feldolgozhatatlan sérülések öltenek alakot a homályban, ami mégis  valahogy derengő marad. A jelenben manifesztálódnak ezek a végzetes emlékek. Csak cipelik főhőseink múltjukat, amíg nem válnak képessé arra, hogy lehántsák magukról a hordozott terheket. Szép és meseszerű ez az újjászületés. 

Finy Petra egy pillanat alatt beszippantott a budai környezet világába, amit ismertem, láttam szemem előtt, szerethető és emberléptékű volt. Elvarázsolt az a világ, amit a szereplők védőburokként maguk köré emeltek, és fájt, kegyetlenül fájt a múlt. Legjobban mégis az ártatlan nemzedék hordalékcipelése volt bénító. 

Ez a könyv minden érdeme mellett számomra egy avantgárd festményre emlékeztet, egy újszerű kísérletre, ahol a stílusok keserédesen keveredtek. Sajnos bennem nem tudtak szintézisre jutni a meseszerű elemek, a varázslatos fordulatok a vérfagyasztó történelmi eseményekkel, a bénító női sorssal. Nem is a kettősség zavart, hanem  a megoldás túlságosan élesen ábrázolt, világos valósága. Ettől függetlenül érdekes megközelítéssel találkozhat az olvasó. Nekem mindenképp ezek a szerethető, kedves figurák maradnak meg emlékül, a mágikus világ realisztikus emberei, avagy a reális világ mágikus alakjai.

Hozott pontszám: 4

 

Finy Petra


2020. november 16., hétfő

Irvin D. Yalom - Szemben a nappal

 "A halál olyan, mint a nap; nem tudunk szembenézni vele" 


La Rochefoucauld sorai ihlették Yalom, a közismert pszichiáter és író könyvének címét, melynek alapvető mondanivalója, hogy tágra nyílt szemmel nézzünk a halálba. Ez a megközelítés merőben más, mint amit emberként és szakemberként tapasztalt eddigi élete során. Sőt, ahogy terápiáinak leírásában feltárja, a dolog sokkal összetettebb, hiszen az esetek nagy részében mindennapi szorongásaink hátterében,  az elkerülhetetlen haláltól való rettegés húzódik meg. 

Nem könnyű témát választott a szerző, és meglátásom szerint az, aki leemeli a polcról ezt a kötetet, nem könnyű útra vállalkozik, ugyanakkor megtette az első lépést afelé, hogy sokkal jobban legyen. Mivel, ahogy erre már utaltam is, rengeteg probléma gyökere ez az ősszorongás, így ha valóban megkíséreljük, hogy szembe nézzünk a halál tényével, akkor lényeges jobb kondícióba kerülhetünk az élet minden területén. Yalom gondolatait és eseteit olvasva mindenképp megjelenik az emberben egyfajta oldódás a kötet végére. Igazából rendkívül hasznos könyvnek tartom, mert a halálra fókuszálva újra és újra megláthatjuk, hogy ez mindenkinek gondot jelent valamilyen szinten, és már eleve feloldozást nyújt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ezt kimondja. Mivel mindenki érintett a témában, mindenkinek vannak kisebb-nagyobb elakadásai, így az ezerarcú esetfeltárások bármelyikében ott lapulhat az a félmondat, ami épp neked szól. Ennek az ígéretével bátram ajánlom mindenkinek a könyvet. 

Segítő szakemberként egyéni, külön nekem szóló instrukciókat is kaptam. Ezekre szintén az volt a jellemző, hogy búvópatakként elrejtve, hirtelen törtek a felszínre, akár a legváratlanabb szituációban, szövegkörnyezetben. Pedig, hogy őszinte legyek, nem sikerült elsőre kapcsolódnom a könyvvel. Régóta tervezett olvasás volt, ami  magánéleti helyzetemből kifolyólag, most még inkább aktuálissá vált. Egyszerűen rávetettem magam a könyvre, mohón vártam a megoldást arra, hogy saját kínom csituljon. Talán pont ez volt a baj. Így nem lehet befogadni egy ilyen jellegű vezetést. Lassan alakul át az ember, nyílik fel a szeme azáltal, hogy több oldalról közelíti a témát. A veszteség fáj, a veszteség egyéni. Aki benne van, annak elviselhetetlennek, reménytelennek tűnik az, hogy valaha is jobb lesz bármi is. A szeretet és elköteleződés, ami az emberi élet építőköve, ezek elvesztése szó szerint megrogyasztja létünket. Körülbelül a könyv felénél kezdtem egy kicsit lenyugodni, ott történhetett egy fordulat. 

Az a hosszú élet és gazdag tapasztalat, amivel a szerző rendelkezik, valamint a témában való jártassága mindenkiben előhívhat egy megnyugvást valamilyen szinten. A könyv utolsó harmada inkább a terapeutáknak szól, de magánszemélyként is kaphatunk további segítségeket.Végül az utolsó rész összegyűjti az egyes fejezetekben elhangzott alapvető kérdéseket, amiket feltehet az olvasó magának, ezáltal elindulhat ő maga is egy egyszemélyes úton. Illetve Yalom ezeket a kérdéseket a csoportos vagy egyéni terápiák mankójának is szánta. A kötetet záró irodalmi jegyzetek is azt igazolják, hogy a szerző milyen széles körből táplálta meg mondandóját. Számos filozófiai,  lélektani és szépirodalmi idézet tette teljessé művét.

Minden okossága, hasznossága és a szerző iránt érzett tiszteletem mellett alapvető világnézeti különbség van Yalom és köztem. Ez egy feloldhatatlan feszültség, hiszen értem minden szavát, igazat is adok neki, de ott legbelül, mégis megjelenik bennem az ellenkezés. Teljesen jó, amit az emberekkel csinál, rengeteg haszonnal jár már csak olvasni is sorait, de közel sem adott olyan sokat, mint reméltem. Mivel a halál elemi problematikája a túlvilágba vetett hit léte vagy nem léte, így ez az ellentét tényleg leküzdhetetlen. De nem is kell feltétlenül egy oldalról szemlélni ugyanazt a dolgot, éppenséggel ez adhatja meg a halál mibenlétének teljességét, ha mindenki elmondja milyennek tűnik számára, de így is hiányos marad a dolog, hiszen a túlvilágról nem láthatunk vissza, és nem közölhetjük, hogy na milyen is a halál innen nézve? 

Hozott pontszám: 4 (ez egy erősen szubjektív pontozás, a könyv az 5 pontot is megkaphatná)


Az alábbi idézetek rendkívül személyre szabottak voltak számomra. Nem feltétlenül a leghangzatosabbakat szemelvényeztem. 

"A bölcs meghallgatja a pincében csaholó veszett kutyát." (Nietzsche)

"A súlyos döntések rendszerint igen mélyre vezetnek. Minden döntés magában hordoz egy lemondást is, a lemondás pedig segít tudatosítanunk korlátainkat és végességünket. "
 
"Sok hagyomány próbál úgy felülemelkedni a mulandóságon, hogy a jelenre, illetve a közvetlen tapasztalásra való összpontosítást hangsúlyozza. A buddhista gyakorlat számos meditációs technikát ismer az aniccsával (állandótlanság) kapcsolatban: a gyakorló például arra irányítja belső figyelmét, ahogy a falevelek leválnak a fatörzsről, majd eltűnnek; ezután a fa, végül a saját fizikai teste állandótlanságára koncentrál. Ez a meditációs technika valójában egyfajta „dekondicionáló” gyakorlat, esetleg az expozíciós terápia egy változata, amelynek során a meditáló, mivel célzottan belemerül, lassan hozzászokik saját félelméhez. Talán ez a könyv is hasonló hatást gyakorol némelyik olvasómra."
 

2020. november 14., szombat

Oravecz Imre - 1972. szeptember

 "... tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók."
 
 
 
Búcsúzunk, folyton búcsúzunk, de sokszor se mód, se méltó szó nincs az elszakadásra. Bármitől is válunk meg, az fájó és lemondással jár, még akkor is, ha azt hisszük jót tesz nekünk, vagy ártalmas. Hát még akkor hogy fáj, ha valójában ragaszkodnánk ahhoz, mitől válunk. Azt mondják, hogy ezek mind veszteségek, mindet gyászolni kell. Át, meg átszövik életünket a gyászaink, és igazából senkinek nem megy jól a leválás, legfeljebb vannak, akiknek extrán nehezen megy. A ki nem mondott szavakat pedig egyszer ki kell mondani, az segít, az gyógyít. 

Oravecz Imre is búcsúztat, egyben, sokakat, vagy egyetlent? A legfájóbb veszteségek egyiket, a szerelmet. Egy hosszú, szinte véget nem érő elválás hangjai ezek. Egy ember, aki felvállalja sebzettségét, litániázza mindazt, ami volt, de nincs. Az első találkozást, az ismerkedést, a titkokat, a vágyat, a perzselő szerelmet, a kiábrándultságot, a hiányt, az igazságtalanságokat és a a közönyt. Nincs ebben semmi ismeretlen, minden olvasó érintve érzi magát valahol vagy mindenhol. 

A lírai szépségű költői próza magán viseli a rögtönzés jegyeit, végtelenül természetes, őszinte és ebben rejlik ereje. Nincs kozmetikázva, nincs túlaprózva, egyszerre nyers és tökéletes. Ez adja  tökéletességét, ez a hitelesség. A szerelem tárgyát képző nő csodálatos magasságokba való emelése mellett hangot kap a férfias ösztön éjbe kiáltó búgása, de mit búgása, ordítása, követelése. Van ebben valami állatias, valami idegtépő, a legszebb vágy kínba boruló tombolása. S közben mindent belep a csendes lemondás, ahogy múlnak az évek, fogyadoznak a lehetőségek, már csak a ki nem mondott szavak, az elfojtott fájdalmak rotyognak olykor egyet. 

Kilencvenkét helyet követelő gondolat és érzés, amit Oravecz Imrétől kapunk. Nem sok, nem hosszú, mégis képtelen voltam egyvégtében legyűrni ezeket. Együtt éltem át vele a "földindulást", szerelembe estem, vágytam és kacérkodó nője lettem, hogy aztán meggyötörjön, tükröt tartson, s együtt szánjam magam vele. Irodalmi-érzelmi-szellemi utazgatás volt ez a javából, s hiába is remélem, hogy nem saját panaszdalai voltak, tudom, hogy minden árnyalata valóságból hasított, pengével metszett igazság. 

Versben ez így szól: Csendélet 

Hozott pontszám: 5

Oravecz Imre
Fotó: Szilágyi Lenke

"Már csak azt kívánom,
ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen."

Jászberényi Sándor - A varjúkirály

 Nyugati történetek a kötet alcíme, de magamban csak felruháztam egy másik címkével,  a Bűntudat történetei -vel, és bár szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de csak nem sikerül.

Tizennégy rövidebb írás és egy kisregény, A varjúkirály található Jászberényi Sándor legújabb könyvében. A rövidebb munkák célkeresztjében az a Maros Dániel áll, akit már megismerhettünk a szerző korábbi köteteiben, a Közel-Kelet haditudósítója, aki életét egy megbicsaklott házasság és a vérengző arab világ poklai között kifeszített kötélen táncolja. Mindkét színtéren egy látszólag kézben tartható, valójában a saját maga tragédiájában spirálozó életképek villannak fel. Rendkívül erős, szikár, odavágó történetek, amelyek mozdulatlanná dermesztik olvasóikat. 

Jászberényi Sándor egyedi mind témáiban, mind hangnemében. Férfias, határozott megközelítése az élet legelemibb részeibe vájja bele magát. Valahogy a túlélés körül kering mindegyik írás; a ma éjszaka,  a következő támadás, egy szülés, egy temetés vagy egy keresztelő átvészelése a cél, talpon maradni, kibírni a ringben a lehető legtovább. Az ütések pedig záporoznak, erősek és övön aluliak, a legérzékenyebb férfi receptorokba csapnak bele. Talán ezek azok a közös vonások, melyek leginkább jellemzőek a szerteágazó történetekre, valamint a nyers, gyakran gyomorforgató ábrázolás, ami úgy sűríti be a novellákat, mintha kicentrifugázná belőle az élet minden báját, és a gének ösztöni pusztaságává sorvasztaná a létet. Nem csodálkoznék azon, ha néhányunknak ez befogadhatatlan lenne.  A szerző az élet  legkülönbözőbb szegletébe kalauzolja olvasóját, odavilágít a sarokba, az országhatárra, a szociális peremvidékre, de akár az egzisztenciavesztés horizontján is megbillegteti szereplőit. Nincs nyugalom sehol, sem a jelen, sem a múlt, sem Magyarország, sem a Közel-Kelet, de még a tengerentúl sem ragyogtatja fel a felhőtlen élet reménycsillagát. 

Teljesen felesleges a történetekben párhuzamokat keresni a szerző életével, hiszen bárhogy is rejtőzik a cselekmények azonossága, a megtapasztalt életérzés az, ami igazán fedésben áll a valósággal. Ez a valóság pedig a mi valóságunk; a háttér, támasz, család nélkül maradt emberek vesződsége a mindennapokban. Az ember magára maradásának fájóan szép megjelenítése a Verébfióka című novellában öltött számomra igazán alakot. De esztelenség kiragadni egyet-egyet az írások közül, mert mindegyik önmagában is tökéletes, élesre lecsiszolt darab. 

Ami számomra mégis a legmeghatározóbb az a címadó, A varjúkirály kisregény és a Rá se ránts rövidebb lélegzetvételű munka volt. Mindkettőben egy hihetetlen erős gyermekkorban gyökerező bűntudat jelenik meg, s ennek a romboló és bénító hatása, amely meghatározza a főszereplők létét. A varjúkirály természetesen ennél egy sokkal komplexebb alkotás, olvasás közben a levegőt is belém rekesztette a szerző, és már maga ez az egy történet is hosszas elemezgetésre adna okot. Az ország déli határvidékén élő emberének életérzését hívja elő a migránsokat fókuszba állító kisregény. S közben olyan szereplőkkel dolgozik, olyanoknak ad hatalmat, akik maguk is a társadalom leszakadt, számkivetett rétegéből jönnek. A babonákkal és hiedelmekkel terhelt reménytelenségben leledző fiatalok élete értelmet nyer. Minden csak értelmezés kérdése és az első, észrevehetetlen bűn elkövetésével indul. 

Nekem egytől egyik tetszettek a kötetben megjelent írások, nehéz kedvencet találni. A fent említett két címen kívül  mindenképp a kiemelkedőbbek közé sorolnám  a Nyugati történetet, a Keresztelőt, a Nem könnyű történetet,a Pehelysúlyt és a White Madness -t is. A Hosszú hétvége pedig hozta azt a fordulatot, amit már megszoktam a szerzőtől. Aktuális témák, kirekesztés, felcímkézés, beskatulyázás...

 "Az a fajta tanár volt, aki az év elején a pofád alapján dönti el, hogy mennyit érsz."

A jól megformált  karaktereket egy plasztikus és jellegzetes környezetbe, s nem utolsó sorban erős behatás alá is helyezte a szerző. Így aztán nem kell csodálkozni azon, ha a sztori vehemens erővel robban, s olykor szétszaggatja az ember hitét. Aki vállalkozik arra, hogy egy röpke időre például maga is agymosáson essen át, annak mindenképp katartikus élményeket fognak okozni Jászberényi Sándor írásai. Én nem bántam meg, hogy kés alá feküdtem. 

Hozott pontszám: 5


"Az Isten ugyanis csak úgy ad a magyarnak, hogy ugyanannyit vissza is vesz valahonnan. Ezzel volt tisztában a nagyapám. Ezt pedig azért csinálja a Jóisten, nehogy azt higgyük, hogy pertuban vagyunk vele."

"Magyarország ilyen hely. Ha ideszülettél, még megszökni sem tudsz előle. Veled utazik, bárhová is menekülsz. Ott van a csomagod alján."

"A teliholdat fekete felhők vágták ketté. A fénye mégis elég volt, hogy bevilágítsa a falu utcáját, a hegy oldalában álló foghíjas fákat. Tejként folyt végig az irtásokon, megcsillant a bánya rozsdás vaskapuján."

Jászberényi Sándor

 Kép: Mohos Márton

2020. november 4., szerda

Pinkola Estés, Clarissa - Farkasokkal futó asszonyok

                                                                                                                                                                       

Mondják, hogy a nők általában érzékenyebbek, intuitívabbak,  összetettebbek, mint a férfiak, s egyszersmind érthetetlenebbek is, talán pont ezen oknál fogva. Eddigi tapasztalataim alapján ez teljes mértékeben így van, de mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy egész egyszerűen másra vannak megteremtve. Mindenkinek megvan a maga küldetése, és a nő, aki a gyermekek világrahozatalával, a róluk való gondoskodással is meg van áldva, jó, ha rendelkezik a fenti tulajdonságokkal, míg a férfi ahhoz, hogy betöltse hivatását, teljesen más erősségekkel van felszerszámozva.

De mind a két nem könnyen képes letérni arról az útról, ami eredendő természetéből fakad. De mi is egészen pontos ez az eredendő természet, hogyan lehet kapcsolódni hozzá? Clarissa Pinkola szerint minden nőben él egy ősi erő, amely összekapcsolja eredeti lényükkel. Azzal a forrással, melyet a zabolátlanság, kreativitás, szenvedélyesség, megérzés és korlátlan tudás jellemez. Az idő során ez a kapcsolat többé-kevésbé megszakad, és ilyenkor a eluralkodik a nőkön a szorongás, a félelem, a létezés értelmével szembeni kétely. Ez a könyv mutat egy utat, hogyan lehet helyreállítani ezt a megbomlott egyensúlyt, miként szerezheti vissza a nő önmagába vetett bizalmát? Ennek az ősi tudásnak hordozója  a néphagyomány, ezen belül pedig a népmese. A szerző, aki maga is mesemondó, mesegyűjtő és elemző, több mint harminc év kutatási és gyógyítási eredményének tükrében foglalja össze tapasztalatait, felhasználva ehhez pszichológiai tudását, s ezen belül a jungiánus analitikus megközelítését. 

Nyolc nagy témában mutat rá a női lélek és élet elakadásaira, a rossz döntések eredményeire, miközben folyamatosan arról az elemi erőről beszél, amivel minden nő meg van ajándékozva. Clarissa Pinkola a mélylélektan oldaláról közelít, onnan szed elemeire egy-egy népmesét. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy a denveri C.G.Jung Center igazgatója magyar felmenőkkel is rendelkezik, s megjelenített néhány számunkra is fontos és szívet melengető vonást, mind a magyar néphagyományból, mind  a mesékből és szokásokból. 

A nőiség őseredetének titkába avat be minket a szerző, mely nagy hasonlóságot mutat a farkasok természetével. A farkasokkal, akiket éveken át tanulmányozott, s ez segítette hozzá, hogy jobban megértse a női nemet. Az egészséges farkasokban és egészséges nőkben is jelen van a csalhatatlan megérzés, játékosság, az odaadás magas foka, rendkívüli kitartással rendelkeznek, hűen gondoskodnak kicsinyeikről, társukról és falkájukról. Alkalmazkodnak a változó körülményekhez, bátrak, elszántak és szenvedélyesek. A farkasokat szemlélve rajzolódott ki a szerzőben először a Természeti Asszony archetípusának gondolata, aki nem más, mint maga a női lélek, a nőiség forrása. Ő minden, ami ösztön, ami láthatatlan, rejtett, ő az alap. Ott él a kút mélyén, a fákban, a hóban, a fűszálban, a sárguló levélben, az idők előtti térben. De lakhelye az ének, a költészet, a dobszó... Ha nem élünk összhangban és egységben ezzel a Természeti Asszonnyal, akkor meghalunk nélküle, s ő is nélkülünk. A civilizált világban azonban szinte minden megszakadt, ami ősi természetünkből fakadt, miközben bennünk még megvannak azok az ösztönök és képességek, amik a hajdani harmónia megteremtésének eszközei voltak. Vajon hogyan állíthatjuk vissza önmagunkban  az egyensúlyt, van-e út és mód ennek az ősi természetnek a felfedezésére és felhasználására? Ebben mutat nekünk utat a szerző a mesék tükrében. 

És milyen volt olvasni ezt a könyvet? Felemelő, elgondolkodtató, könnyfakasztó, kifacsart és összerázott, felnyitotta szememet arra, amit eddig is tudtam vagy éreztem. Megnyitott bennem lezárt ajtókat, bevilágított a sötétbe, kifényesítette bennem az értéket, ami csak ócska, régi kacatnak tűnt, a létezés lomjának. De közel sem egyszerű olvasmány, hiszen mindenkinek át kell eresztenie a saját értékrendjén és világszemléletén az olvasottakat, hozzá kell finomítania lelkéhez a részleteket, miközben alapjába véve, hatalmas igazságokkal szembesít. Egy folyamatos önismereti munkára ösztökél, arra, hogy figyeljünk azokra a belső jelekre, melyek figyelmeztetnek, ha nem jó útra lépünk, nem jó kapcsolatba keveredünk, nem jó viszonyokat tartunk fenn, nem jól ápolunk, elfojtjuk készségeinket, megalázkodunk vagy mérgezetté válunk. Sok-sok mese, sok-sok nőalak, gyermek és öregasszony, levágott kezű leány, fókabőrből kibújt nő, szenvedélyes istennő vagy akár egy rút kiskacsa szembesíti olvasóit azzal az eredendő energiával, amivel születésénél fogva rendelkezik egy nő, és amit tudatlanságból a szemétre hajítunk. 

Clarisa Pinkola Estés részletesen, mélyen szántóan  ír a témáról, sűrű a szöveg, muszáj lassan olvasni, időt hagyni arra, hogy megértsük mondandóját. Ez nem egy regény, egy jó kis sztori. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, és azt sem, hogy teljes mértékben egyetértek az olvasottakkal, de az biztos, hogy hihetetlen erős érzelmeket korbácsolt fel bennem, segített tisztábban látni a helyzetemet, hibáimat és ártó tetteimet. Áthevült tüzesség, ugyanakkor pontos józanság sugárzik a könyvből, amit egy olyan nő írt, aki birtokában van annak a harmóniának, amiről könyve szól. 

Minden nőnek el kellene olvasni, még akkor is, ha a végén a sarokba vágja! Kedves férfiak, adjátok ezt a kötetet szeretteiteknek! Legnagyobb kívánságom ezek után ennek a könyvnek a férfi párja lenne, ha volna ilyen...

Hozott pontszám: 5* (kedvenc)


"A mesékben gyógyító erő lakozik. Azóta nagy hatással vannak rám, amióta az elsőt hallottam. Hatalmuk van felettünk, noha nem követeli meg, hogy bármit is tegyünk, cselekedjünk, bármik is legyünk – csak meg kell őket hallgatnunk." (25.oldal)

"Sokkal rosszabb azok között maradni, akikhez nem tartozunk, mint vándorolni egy ideig azokat a pszichikus és lelki rokonainkat kutatva, akikre vágyunk. Sosem hiba ezek után kutatni. Soha." (180.oldal)

"Mondj igazat sebedről, és akkor azt is meglátod, milyen gyógymódot kell alkalmaznod. Ne pakolj be az ürességbe bármit, ami a legkönnyebben megszerezhető. Várd ki a megfelelő orvosságot. Fel fogod ismerni, mert erősebbé és nem gyengébbé teszi életedet."(201.oldal)

"Noha a számkivetettség nem önfeledten vidám állapot, mégis váratlan pozitívumokat hozhat; adományai bőségesek. Az apróra zúzás idején megszünteti a gyengeséget.
Elpusztítja a siránkozást, lehetővé teszi a dolgok tisztázását, erősíti az intuíciót, olyan megfigyelőképességet és olyan perspektívát nyújt, amilyet a „bentlévők” sosem érhetnek el." (205.oldal)

"Amikor a női lényegről beszélünk, akkor valójában a női lélekről beszélünk. Amikor a pincében heverő testekről beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy a lélekerővel történt valami, és hogy mégis, annak ellenére, hogy kifelé megnyilvánuló életerőnket elvették tőlünk, még ha lényegében ki is facsarták belőle az életet, nem pusztul el végérvényesen. Még új életre kelhet." (70.oldal)