Rohr, Richard - Emelkedő zuhanás

 Az emberélet két felének lelkisége

 

Általában életünk felén történik velünk valami, amikor akasztott embernek érezhetjük magunkat a Tarot kártyából. Minden a feje tetejére áll, a világ érthetetlenné válunk saját magunk számára is, amiben eddig hittünk, meginogni látszik, ami eddig elég volt, az most kevés, rengeteg dolog értelmetlennek tűnik az életünkből, míg teljesen új szükségletek követelnek helyet maguknak. Lehet ezt sokféle módon körülírni, de a helyzet akkor is felfoghatatlan. Egzisztenciális dolgok kérdőjeleződnek meg ilyenkor; karrier, család, értékrend, hit. Talán bukásnak éljük meg mindezt, kudarcnak és követelnénk vissza a régi, nyugodt, működő életünket. Richard Rohr ebből az állapotból indítja gondolatait. 

Könyvének első fejezetei azt mutatják be, hogy törvényszerű az, amit életközépi válság néven nevezünk, amikor megéljük, hogy szépen lépdelünk előre és felfelé az utunkon, s mire felérünk a tetejére, ráébredünk, hogy rossz falhoz volt támasztva a létránk. A csúcs elérésének illúziójából indul ki szinte minden emberi élet. A növekedést csakis felfelé vizionáljuk. S akkor hirtelen darabokra hullik szét minden és képtelenség felfogni azt a veszteséget, amit az esetek többségében nem is mások miatt szenvedünk el, egyszerűen csak ott van bennünk. Kell ez a veszteség, kell a bukás és kudarc élménye. A bűn és a botlás hasznos, -és nem más állítja ezt, mint Rohr, aki  katolikus pap, ferences rendi szerzetes. Nem tagadták ki ugyan az egyházból, de nézetei miatt sokszor került kellemetlen helyzetbe. Még a mai napig is kérdéses, hogy hiteles személynek tekinthető-e? Ebbe most nem mennék bele, hiszen a könyvének a mondanivalója pont ezt a teljesen új álláspontot hirdeti, s teszi ezt Jézus szavainak és az ószövetségi hagyománynak a táptalaján. Vagyis mégsem annyira új, amit mond, hiszen a válság megjelenése az életünkben tagadhatatlan. Ami újszerű Rohrnál, az a változás szükségszerűségének fontossága, amit a evolúció részének tart, vagyis álláspontja szerint, az evolúció még most is zajlik. 

Az emberi életet két szakaszra bontja; az első az a hagyományos életforma, amit az ösztönök irányítanak leginkább. Törekvéseink, akarataink, elképzeléseink és vágyaink vannak, ezek a motiválóink. Ahhoz, hogy ezt az utat sikeresen járhassuk, töretlenül menetelhessünk előre, rengeteg dolgot el kell nyomnunk magunkba. Ez bekerül a tudat alatti énünkbe. Így tudunk csak létezni, otthon lenni, biztonságban, kényelemben élni. És Rohr szerint szükség is van arra, hogy jól elvégezzük az élet első felének feladatait. De aztán jön egy fordulat, a "tragikus életérzés", ami az eszmélet állapotába helyezi az embert. Ez a második szakasz. Az út pedig az eddig feketének tartott dolgokkal való szembenézés irányába vezet. Nem is csak szembenézés ez, hanem a tagadott dolgok önmagunkba fogadása. Így válhat csak teljessé az ember. 

A gondolat közel sem volt új számomra, hiszen Ruediger Dahlke tavaly olvasott könyve hozta el nekem ezen felismerés katarzisát. Tehát, amit zuhanásnak élünk meg, vagy a világ a bukásunknak érez, az éppen egy növekedés állapota. 

 

"Ami esésnek, sőt zuhanásnak tűnik, azt felfelé és befelé zuhanásnak is tapasztalhatjuk, egy tágabb és mélyebb világba, ahol a lélek megtalálja a teljességet, összekapcsolódik végre az egésszel, és a nagy képen belül él. Nem veszteség ez, hanem valamiféleképpen nyereség, nem kudarc, hanem győzelem."

 

Ezt az emelkedést, mely a bölcsességben való kiteljesedést, a lényeglátást hozza el magával, ezt taglalja az utolsó fejezetekben a szerző. Közben újból és újból igazolja, hogy ez isteni szándék, az árnyak országát be kell járnunk, magunkba kell olvasztani énünknek azon részeit is, melyeket botránykőnek élünk meg. 

Bár nyelvezetét tekintve érthetően ír Rohr, de aki először találkozik az életközépi válság lélektani okainak feltárásával, annak a katarzis mellett akad majd tiltakozni valója is. Akárcsak a merev hitrendszerben vallásukat gyakorló embereknek. Nagyon túl kell látni a materiális világon, le kell vágni a földhöz rögzítő köteleket, hogy szárnyra kellhessen, emelkedhessen az élet mindvégig. 

A könyv végére érve át kell kalibrálnia az olvasónak a létezés dinamikáját. Egy nagy egészben segít szemlélni mindent. A Nyilas archetípusát hozta be nekem, akinek ló a teste, a földből nyeri erejét, életének jelentős része azzal telik, hogy uralja maga alatt a lovat, de idővel tekintete már nem a földi minőséget célozza meg, hanem az ég felé fordulva feszíti meg íját, nyilának célja a spiritualitás, a lényeg, a láthatatlan. De nem száll le a lóról, annak erejéből képes bejárni ezt az ívet, miközben felhagy már annak babusgatásával. Így képes a két minőséget egyesíteni. 

"Odüsszeuszhoz hasonlóan elhagyjuk tehát Ithakát, majd visszatérünk Ithakába, de az most már teljes mértékben otthonunk, mert mindent magában foglal, és semmi sem megy veszendőbe, semmit sem gyűlölünk. Még a sötét részek is a javunkra válnak." 

 

Nagyon hasznos könyvnek tartom Richard Rohr írását, amivel nem lehet  gyorsan haladni, mert előbb utóbb saját választ kell adnunk az olvasottakra. Pro vagy kontra, de át kell alakítani  tradicionális elképzeléseinket, és egy picit előrébb kell állnunk a kiinduláshoz képest. 

Hozott pontszám: 4/5

Richard Rohr

Oravecz Imre - Ondrok görde - Az álom anyaga

Oravecz Imre "A rög gyermekei" sorozatának első része a XIX. század második  felébe vezet minket, Szajlára, abba a kis Heves megyei faluba, ahol az Árvai család élt generációk óta. Egy olyan paraszti család mindennapjainak jeleneteiben vehetünk részt, ahol az élést, a túlélést a föld adta és jelentette. Ez volt az a bizonyos rögvalóság, aminek kifejezését használjuk a mai napig is, de igazán átérezni jelentőségét pontosan az ilyen jellegű történetekből lehet. És Oravecz Imre minden fennköltség nélkül mutatja be számunkra ezt a szinte elviselhetetlennek tűnő életet. 

A paraszti világról írtak már sokan, mégis a szerző fontosnak tartotta, hogy XXI.századból visszatekintve ismét felállítsa azt a színpadot, ahová elhelyezi alakjait. Ennek oka pedig nem más, mint, hogy rávilágítson a következő generáció Amerikába való kivándorlás-hullámának egész ok-okozati tényére. A trilógia első része még mélyen bele van ásva ebbe a kis völgybe, a földbe, amely a boldogulás záloga. Árvai Jánossal indul a folyam, aki igen okos, vállalkozó szellemű, jó érzékkel megáldott férfi. A szerző rögtön a történet elején rendkívül szemléletesen mutatja be számunkra alakját. Oldalakon keresztül olvashatjuk minden érdemét, szívósságát, kitartását, és aztán egy halk "de" mellett azt is megtudjuk, hogy mi az érem másik oldala. Egy becsületes, erős jellemű családot látunk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe; hiszen az öregek hozzák a maguk bölcsességét, a férfiak az erejüket, az asszonyok a könyörületes szívüket, a gyerekek pedig örök csíntalanságukat, kíváncsiságukat és vidámságukat. Így lassan áttevődik a fókusz Jánosról az ő legidősebb életben maradt fiára, Istvánkára. A fiú is tele volt ötlettel, megfelelési vággyal, ésszel és állhatatossággal. Először inkább az apa-fia kapcsolatát élhetjük át, majd fokozatosan István alakja válik markánssá, míg a kötet végére, az immáron családapává vált fiú történetén lesz a hangsúly. 

Bár mindebből semmit nem tapasztaltam meg saját életemből, nem voltak gyermekkori vidéki élményeim, mégis a Tarna völgye korábbi utazásom révén ismerős volt, így Tarnaszentmária, Feldebrő, Kisnána és persze Sirok említése is megdobbantotta a szívemet. Amikor pár éve Tarnaszentmárián jártam, beszélgettem egy helybelivel, aki azt mesélte, hogy a fiatalok mind elvágyódnak innen, nem akarnak maradni. Nekik Eger jelenti azt a  kitörési lehetőséget, ami Árvai Istvánnak majd Amerika lesz.  

Az Ondrok gödre szépen előkészíti a Kaliforniai fürj útját, bemutatja a gyökerek minden oldalát. Oravecz Imre sorait olvasni nagyon megnyugtató, olyan természetes helyén van minden szó és kép, hogy otthon érzi magát még az is, akinek nincsenek emlékei ebből a világból. 

Hozott pontszám: 5 

 

                                                       Oravecz Imre 

Fotó: Végh László/Magyar Hang

 

Grün, Anselm - Belső erőforrásaink

Egészen pici kis könyv, körülbelül hatvan fejezetnek sem mondható gondolat, amit sorra véve, akár reggeli napindítóként, a lélek kávékapszulájának is nevezhetnék, ami egy befelé és lefelé vezető labirintus Ariadné fonala is lehetne, ahol a teljes kiegyensúlyozottság és béke lehet a jutalom, annak felismerése, ami mindig is bennünk volt és van, csak amit képtelenség megtalálni ebben a többdimenziós anyagi világban. 

Anselm Grün úgy tud semmi újat mondani, hogy közben minden szava újítóan hat olvasójára. A jelenlegi pontod origójában elvezet; csak rajtad múlik merre, milyen tempóban, mely görbét leírva közelítesz. Azt ígéri, hogy megmutatja  a belső erőforrásodat, amire azért van szükséged, mert rá kell jönnöd, hogy semmi sincs olyan a világban, ami benned ne lenne meg, mert minek mennél máshoz kuncsorogni, ha egész egyszerűen magadban kellene ezzel az erővel kapcsolatba kerülnöd. Addig viszont, hosszú az út. Így aztán Anselm atya ír arról, hogy: 

Járj a nyugalom útján, ahol csak ki és belélegzel, nem töprengsz semmin, mert lelked belső  magjában mindig egészen nyugodt vagy, ehhez pedig kell a csend, amely képes gyógyítani, de kell az öröm is, az az öröm, amit csakis a jelenben tudsz megélni, és kellenek a belső támpontok, ami a kiegyensúlyozottság felé vezetnek, az elvárás nélküliség állapotába, ahol az idő ritmusában élhetsz, a belső teredben, így nem is hajszolod magad, ahol lépésről-lépésre haladsz, s közben bízol a szeretetben, mert csak az teszi lehetővé, hogy igazán ember legyél, s kell a kapcsolódás, ami mentes minden érdektől, s ez a szeretet nem üzletel, a cselekvés szabadságába vezet, megnyit, örül az életnek, s azt is elmondja Anselm atya, hogy hogy a léleknek egyetlen tápláléka van, egyetlen gyógyírja, amitől kivirulhat az életed, a mindenre kiterjedő szeretet, ami engedi, hogy valakié legyünk, ami horog  a viharos szélben, s ehhez mindent meg kell tennem, s legfőképp fellélegeznem, elengednem önmagamhoz való ragaszkodásomat, s megéljem az egységet a természettel, ami óv és oltalmaz, ami megtanít arra, hogy otthon legyek önmagamnál. Aztán mindezek közül több megerősítést nyer a későbbi fejezetekben, s közben megjelenik a zene jelentősége, amely átformálja a lelket, ami segít érintkezésbe kerülni  belső forrásommal, mely gátakat szakít fel és vidámsággal ajándékoz meg. 

Kisebb, elnagyoltnak tűnő, inkább gondolatélesztő igazságokkal ajándékozza meg olvasóit a szerző, melyek végső pontja a lélek áradásának gondolata. Az érthetőség nyelvén kapunk spirituális gondolatokat, melyek csak akkor működhetnek, ha egy határozott mozdulattal elvágjuk valódi természetünk felfedezése felé vezető léghajónk földön tartó köteleit, mert addig csak túlmagyarázott, elvont, lelkizős szövegnek tűnik a könyv, mert mint minden üzenetre, így erre is igaz, hogy csak az érti meg az üzenet mondandóját, aki keresi azt. 

Ezúttal nem kifejtős, mindenre kiterjedő magyarázatokat kapunk, hanem olyan egyszerű gondolatokat, melyek olykor patronként robbannak, de az is előfordul, hogy semmitmondónak tűnnek. 

Nekem most ez a forma nem tudott annyit adni, így:

Hozott pontszám: 4