Buda László - Mit ​üzen a tested?

Még tavaly decemberben olvastam Buda László "Mit üzen a lelked" című könyvét, és bár az olvasás maga katartikus volt, mindvégig ott volt bennem egy hiányérzet, hogy inkább a testtel kellett volna kezdeni. Nem is tudtam róla akkor írni, mostanra viszont a két kötet olyan egységgé érett bennem, hogy nem is lenne értelme külön taglalni őket. 

Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta nem utolsó sorban a Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alapítója végtelen türelemmel és érzékenységgel közelít az emberi testhez. Könyvének minden sora abban ad iránymutatást, hogyan kellene mi magunknak is kapcsolódni a testünkhöz, és ha ez meglenne, akkor talán értenénk jeleit, nyelvét, kommunikációját. A test lázadásának tekintjük, hogy fájdalommal, kiütéssel, betegséggel nehezíti mindennapjainkat. De vajon mi hogyan bánunk vele? Igáslóként csak hajszoljuk, elvárásaink vannak irányában, de egyedi hangját csak ritkán hallgatjuk meg. Pedig a test lenyomata nem csupán a külvilágnak, hanem belső történéseinknek is. Ide vésődnek be a gondolataink, érzéseink, fájdalmaink, veszteségeink, konfliktusaink.

Buda László könyvében lépésről lépésre megtanítja olvasóját arra, hogyan veheti fel a kapcsolatot önnön testével. Minden eddigi hozzáállásunk felülírására van szükség ahhoz, hogy az öngyógyítás útjára léphessünk. A szerző rengeteg példa segítségével szemlélteti először testünk működését, majd (újra)felfedezését. Neki magának is rengeteg kérdése volt a megbetegedett testhez, és talán pont ez volt az, ami új utak felé csalta a gyógyulás irányába. Az új út pedig minden eddiginél közelebb vezet magunkhoz. Az öngyógyítás alapreceptje, hogy ismerjük minden szinten a testünket. A fizikai környezet, az érzelmek és kapcsolatok szintjén, a gondolkodás és információk szintjén, valamint a lélek és az isteni minőség oldaláról.  Ehhez további támpontokat kapunk, melyeket fűszernek nevez Buda László. Ide tartozik az önelfogadás, önátadás, személyes kapcsolatok, képzelet és kivetítés, az érzelmek átélése, a rugalmas gondolkodás. 

Ha már betegségről beszélünk, tudnunk kell a diagnózist is, ami szintén önmagunkból kell, hogy kiinduljon. Az öndiagnózishoz pedig belső utazásra hív a szerző vizualizációs feladatokon keresztül. Ha megvan a diagnózis, akkor indulhat a gyógyítás, melyhez a pszichodrámához hasonlító módszert, az úgynevezett szomato-drámát ajánlja és használja. Itt is sok olyan gyógyulással találkozhatunk, ahol a drámajáték hozott áttörést egy betegségben. A könyv második fele főképp ennek bemutatásáról szól. 

Nem tekintem és nem is sugallja Buda László, hogy ez egy új csodaszer lenne a betegségek leküzdésében, mégis az eredmények azt igazolják, hogyha megértjük testünk vészjeleit és segítünk magunkon, akkor maga  a betegség is értelmét veszítve visszavonulót fúj. Persze ez sokkal strapásabb dolog, mint bekapni a vérnyomáscsökkentőnket, szidni a tehetetlen gyógyszeripart, okolni a felmenőinket, a genetikai örökségünket vádolni. 

Valamikor az 1990-es években találkozhattunk először Rüdiger Dahlke betegség értelmezésével, ő hozta be először a gondolatot, hogy a betegség a lélek nyelve, s vajon, mi lehet a valódi értelme és üzenete. Hajlamosak voltunk egy az egyben értelmezni Dahlke mondandóját, ha a lábam fáj, akkor ez és ez lehet a bajom. Az is igaz, hogy a magyar nyelv is tele van olyan kifejezésekkel, melyek a betegség gyökere felé terelnek minket. Például:  "Ezt nem tudtom lenyelni, megakad a torkomon", "megfekszi a gyomromat", "idegeimre megy" vagy a "könyökömön jön ki". Buda László nem akar egyértelmű kódokat adni a betegségekhez, - mondjuk Dahlke is tovább finomította a későbbiekben gondolatait-, hanem arra ösztönöz, hogy fedezzük fel saját testünk, saját nyelvezetét, egyedi üzenetét. Nem is magán a gyógyuláson van a hangsúly, hanem egy szoros együttműködésen, ahol a fizikai síkon történtek ugyanolyan fontossággal bírnak, mint belső történéseink. Mit is üzen akkor a testünk - teszi fel utószavában a kérdést a szerző; azt üzeni, hogy szeresd, hogy ismerd fel, hogy összetartozol vele, gondoskodj róla, mint egy kisgyermekről, hogy figyeld a működését, kommunikálj vele, bízz benne, fogadd el feltétel nélkül, érezz rá, hogy mire van szüksége! Az öngyógyítás kulcsa tehát az önszeretet. Hogyan érezheti magát az a test,  amit folyton szapulunk, hogy gyenge, hogy ronda orrú, nagy fenekű, puhány, foltos, szőrös, kövér, ilyen-olyan? Minden gondolat milliónyi kémiai reakciót indít el vagy módosít, minden gondolat érzelmeket vált ki, az érzelmek testi reakciókat okoznak, és ez a folyamat oda-vissza fut megállás nélkül. Tehát, ha felvesszük a kapcsolatot valamelyik testrészünkkel, elismerjük,  ha teret, bizalmat, hálát, elismerést adunk neki, akkor olyan belső környezetet teremtünk, mely mérhető biokémiai folyamatokon keresztül jótékonyan hat az életünkre. Több ezer évvel ezelőtt Róma gyógyító szentélyeiben is azt írták a falra, hogy: "Nem gyógyul meg itt az, aki aggályoskodik". 

Buda László könyve megtaníthat bennünket, hogyan alakítsunk ki bensőséges viszonyt fizikai testünkkel, hogy megértsük üzeneteit, hogy jól szeressük. 

 

Hozott pontszám: 5 

Hollis, James - Az élet második fele

Út a kiteljesedés felé

 

Olvastam már jó néhány önismerete könyvet, de James Hollisnak ez a könyve a legjobbak közé tartozik. Olvasás közben folyton azt éreztem, hogy ezt így még soha, senkinél nem olvastam. Pedig biztos találkozhattam ezzel a megközelítéssel, de megfogalmazásában, tematikájában nagyon közel állt hozzám. Viszont tényleg voltam olyan részek, amiket most hallottam először. Tehát, tud újat adni a veterán lélekbúvár olvasó közönségnek is. 

Nem szeretném taglalni azt, hogy mi az az életközepén beköszönő válság, aminek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy felfordítja értékrendünket, megváltoztat bennünket egészen addig, míg saját magunk számára is ufókká válunk. Aki belekeveredett már, az tudja, hogy miről van szó, aki meg nem, az meg hiheti, hogy ő majd megússza. Nem is ez a lényeg, hiszen a szerző úgy ír erről a témáról, hogy azt éreztem, nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy megértsük magunkat, ráébredjünk arra, mi az a belső vezérlőelv, ami mentén működünk. Természetesen szépen beleszövi mondandójába a fordulat utáni életérzéseket is, de abszolút nem éreztem mindent a változásra kihegyezve. 

Alap mondandója, hogy az élet célja, nem az, hogy megleljük boldogságunkat, hanem, hogy megtaláljuk az életünk értelmét. A mindennapi sikeres működésünk kerékkötője a tudattalanunk, ahová szépen leülepednek azok a dolgok, melyre az élet első felében nincs szükségünk, a gyermekkori sérülések, traumák,  elkerülések, elfojtások, komplexusok és társaik. Viszont, amiről nem tudunk -hangsúlyozza Hollis mindvégig-, az bizony szenvedést okoz nekünk, és olyan döntések felé sodor bennünket, melyeket valójában nem is akarunk. A nagyvilágban való túlélésünk érdekében olyan működési mintázatokat sajátítunk el, amelyek mélyen a felszín alatt befolyásolják az életünket. A szerző azt javasolja, hogy hagyjuk el ezeket, vállaljuk fel azt a szorongást, amelyet a kiszámítható biztonság elhagyása jelent, mert ha nincs tudatosság, nem lehetséges a szabadság sem, és ott nincs hiteles döntés se. No de ki az, aki a szenvedés megélését választja, az ismerős, jól bejáratott út helyett? Hollis szerint a lélek soha nem néma. Szerinte a szenvedés az első jele annak, hogy a lélek gyógyulni akar, ez egy figyelmeztető jel. Mégis, akármennyire meg akarjuk ismerni magunkat, valahogy mindig úgy manőverezünk, hogy elkerüljük az igazi találkozást önmagunkkal. Ennek a nehézségéről is olvashatunk az énjeink összeütközéséről szóló fejezetben. Rengeteg példát hoz a gyakorló pszichológus, ami illusztrálja a helyzet bonyolultságát. Folyamatosan aláhúzgáltam azokat a részeket, melyeket még többször el kellene olvasnom, meg szeretnék jegyezni, vagy  elemezgetni akarok, de azon kaptam magamat, hogy minden oldalon vannak ilyen sorok. Minden érthetősége és olvasmányos stílusa mellett, ezzel a kötettel lassan lehet haladni. Nem rágja a szánkba Hollis, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel magunknak, miket képezzünk le a saját életünkre, de a figyelmes olvasó ezt óhatatlanul megteszi. Ezért aztán nem is egy haladós könyv, jó, ha rászánunk pár hetet az olvasásra. 

Külön kiemelendő, hogy számos versrészlettel, idézettel és  irodalmi utalással tarkítja mondandóját a Jung nyomdokain járó pszichoanalitikus szerző. Sok új nézőpontot hozott számomra a könyv, de emellett ki szeretném emelni "A mindennapi élet pszichopatológiájából kiemelkedő új mítosz" című fejezetet, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a spirituális tájékozódási pontok eltűnése, hogyan hat korunk emberére. A függőleges találkozás megszűnése, miként vezet az ellaposodáshoz, hogyan vonzza be magának az anyagi világhoz kötődő függéseket, mert az érzékek világa mást sem tud produkálni, mint függőséget. Hollis mindvégig kitart amellett, hogy fel kell vállalni a tudatosságot önmagunkkal szemben, pszichológiai szemmel kell nézni a világot, fel kell ismerni a rejtett motívumainkat, az ismétlődéseinket, még akkor is, ha senki sem tud örökké tudatos lenni. Ez a pszichológiai látásmód azt is jelenti, hogy a korábbinál radikálisabban kell föltenni magunknak a kérdést, hogy mi zajlik a felszín alatt, és felkutatni a mögöttük húzódó energiákat. Meg kell találnunk a saját mítoszunkat, amiért érdemes szolgálni!

A teljesség igénye nélkül, épp csak érintve tudtam felvázolni a könyvet, de remélem, hogy ebből is kiderül, hogy micsoda ívet ír le Hollis gondolatmenete! Nekem kedvencem lett!

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett)

Campbell, Joseph - Az ezerarcú hős

Nagyon örültem, amikor láttam, hogy kiadták Josepf Campbell kötetét, amibe úton útfélen belebotlik az, aki archetípusokkal, mítoszokkal, hősökkel foglalkozik. Így elolvasása után én is úgy gondolom, hogy ez egy megkerülhetetlen kötet. Végtelenül gazdagnak tűnő forrásanyaggal dolgozik, megjegyezhetetlenül sok mítoszt és történetet állít fel példának a szerző. Mind a meseterápiában, mind a művészetterápiában érintettem azt a területet, amit Campbell kutatott, de mégis úgy érzem, ez az a dúsan termő liget, ahonnan indulnunk kell. 

Az első fejezet azt próbálja megértetni olvasójával, hogy a mitológia olyan szimbólumokkal dolgozik, melyeket nem az ember alkotta, nem ő gondolta ki. Hiszen ezeket sem elnyomni, sem kitalálni nem lehet. "A mítoszok az emberi psziché spontán megnyilatkozásai." Olyan természetesnek vesszük a létezésüket, hogy soha meg sem kérdőjelezzük miért és hogy is vannak jelen a gondolkodásban? De ahogy elkezdjük számba venni a hősök problémáit, útjukat, segítőiket, sorsukat egy egyetemes sémát látunk kirajzolódni. S minél többet vizsgálunk meg, annál inkább látszik ez. Ilyen szempontból nézünk rá a könyvben az álmokra is. Mivel a mitologikus hős útja egy kibontakozást jelenít meg, ezért az elszakadás - beavatás- és visszatérés hármas ciklusát nevezi meg Campbell minden mítosz magjának. Ez a hős a hétköznapok világából indul el, mesebeli erőkkel találkozik, hogy döntő győzelmet arasson és olyan erők és képességek birtokában térjen vissza kalandos útjáról, amellyel áldást vagy megoldást hoz az embereknek.  A sikeres út életadó energiák áramlása a világ testében, mely egy láthatatlan forrásból ered, a Világköldökből, mely szimbóluma az univerzum közepének. Egy olyan kultúrában, melyet a mítosz táplál minden megelevenedik, értelmet és magyarázatot nyer. 

A kötet a bevezető után két nagy egységben bontakoztatja ki témáját. Az egyik magának a hősnek az útja - az említett elindulás, beavatás és visszatérés hármasságában, míg a másik a kozmogóniai ciklust tekinti át. Ebben a ciklusban a szerző a mítosz és álom közti különbségből kiindulva elszakad a tudattalan pszichológiai értelmezéstől és éppen ellenkezőleg, a mítoszok tudatosan formált lényegére világít rá, amit erőteljes képekkel (szimbólumokkal) kommunikált hagyományos bölcsességnek vall. Először az emanációról, a kiáramlásról ír, aztán a szűzen szülésről, a hős átalakulásáról, majd a mikrokozmosz pusztulásáról, a feloldódásról. 

Campbell a valaha létezett és létező  bölcseletek tükrében keresi a világ működésének rendező elvét. Archaikus szövegeket, mítoszokat, vallási iratokat, regéket helyez boncasztalára, ízekre szedve mutat rá a mélyben meghúzódó tudás lényegére. Bár rendkívül izgalmas és jól vezetett útba igazításokat kapunk, abszolút nem egyszeri olvasásra való irodalom ez. Valószínűleg sok eddigi gondolatunkat kell megvizsgálnunk, átrendeznünk. Azt sem mondom, hogy el kell mindezt fogadnunk. 

Hogyan élhetjük meg modern korunk hősiességét, miként öltenek testet ma az archetípusok, hogyan tudunk kapcsolódni eltárgyasodott, természettől eltávolodott világunkban az Eredetünkhöz, felfogható-e mai világképünkkel bármi is a létezésről? Ezek már csak utózöngék bennem az olvasás után, akárcsak az, hogy jelen korunk milyen egyedi történeteket ad hozzá a hajdani mítoszokhoz. 

 Hozott pontszám: 5 

Boldizsár Ildikó - "Hogyan segítsek én terajtad?"

Segítő kapcsolatok a mesékben

Magam is segítőként dolgozom jó ideje, így elsőre a könyv címe ragadott meg. Azt hittem, hogy a könyv arról fog szólni, hogyan tud segíteni a mese, mint eszköz egy kapcsolatban. Természetesen a szerző korábbi könyveiben sokszor van erről szó, tehát nem ért csalódás, amikor realizáltam, hogy nem egészen ez lesz a téma. 

Boldizsár Ildikó a kötetet az idén (2023) elhunyt Morcsányi Gézának ajánlotta, aki elsőként hitt mindabban, amit Ildikó elkezdett megalkotni, s így hozzájárult ahhoz, hogy a meseterápia szakmai fejlődése hazánkban is elkezdődjön, avagy folytatódjon, immár más oldalról is megtámogatva. 

A kötet első hatvan oldala bevezet a Metamorphoses Meseterápia módszertanába, kiemeli a kialakulás lényeges mozzanatait és gyönyörűen hozza csokorba azt a mára  sűrűn szerteágazó segítőrendszert, ahol tudatosan alkalmazzák a gyógyításban, rekreációban a meséket. Csodálatos érzés volt látni így egyben ezt  gazdagságot. Ezen kívül ennek a bevezetőnek volt egy lényeges eleme, amit mindenképp ki kell emelnem, mégpedig a mítoszok szerepe. Ez a rövidke fejezet épp csak bevezet a nagy kérdésbe, hogy mi a mítosz funkciója, és bár archaikus időkből származik, miért nem képes mégsem úgy gyógyítani, mint a mese. 

A következőkben pedig bele is vágunk a segítés témájába, a szerző végigveszi, hogy ki szorul segítségre a mesékben és kik állnak a mesehősök mellé. Ezek a mesebeli segítők meglehetősen sokan vannak, nem is mindig emberek vagy állatok, gyakran tárgyak, növények, transzcendens valóságok. Az emberi segítők is meglehetősen eltérőek tudnak lenni, módszereikre, szerepeikre, céljaikra is  a sokszínűség jellemző. A kötet részletesen vizsgálja meg őket, közismert mesékből hozva a példákat. Ha különlegesebb mesét választott a szerző, akkor röviden elmondta azt részletet, ami a téma szempontjából fontos, így nem kell az összes mesét végigbogarásznunk. 

A Metamorphoses Módszer három alappillére a morfológia, a hermeneutika és a beavatási szertartások rítusrendje. A szerző leginkább Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz mesekutató (1895-1970) munkásságára hivatkozik. Fő művében, A mese morfológiájában kiemeli, hogy a hős és a segítő közötti kapcsolat kulcsfontosságú, ezt a gondolatot bontotta ki Boldizsár Ildikó. Többször hangsúlyozza, hogy nem a mese gyógyít, hanem a mesével való kapcsolat, az a szemléletmód és gondolat, amit a mese felajánl, hogy megértsük belső világunkat. "A meseterapeuta abban segíthet, hogy a mesét létrehozó, formáló és megtartó világképelemek (mesemotívumok) gyakorlati, tapasztalati úttá - lehetőségmezővé- alakuljanak." 

A mese létrejöttekor jellemző világkép a függőleges dimenzió volt, mely titkos és profán tanításokat is tartalmazott, a helyreállítási út (a rend) ismeretét és az élet, valamint a természeti erők tiszteletét. A népmesék tehát azt a tudást őrizték meg, melyben keletkeztek. Ez a tudás, hogy létezik  "a világ megtapasztalásának és megélésének egy olyan módja, amelyben Rend van: nincsenek ellentmondások a tapasztalás, a tudás és a gyakorlati megvalósítás között."

A szerző a kötet végére el kellett hogy hagyja nagyra becsült tanítóját, Propp-ot, amikor is megelevenedik a hatvanadik segítő, a táltos paripán mellett egy másik  univerzális segítő. Nem árul el, hogy kicsoda, micsoda ő, aki kíváncsi, járjon utána!

Egy jól olvasható, tanításban bővelkedő kötetet olvashattam, ami számomra inkább tankönyv jellegű volt. Boldizsár Ildikó a bevezetőjében el is mondja, hogy könyvei tankönyv szerepet is betöltenek a Metamorphoses Meseterápia Módszertanában. Ezt eddig nem éreztem ennyire erősen, mint ebben a könyvben. Sokszor strukturál, összefoglal és tematizál, ami természetesen nem baj, sőt egy tankönyv esetében igen hasznos, de ha csak egyszerű olvasóként olvassuk a könyvet, akkor nem hoz olyan erős élményeket. Ezeket az oldalakat át is lehet lapozni, ha nem kell vagy nem akarjuk megtanulni. A könyv igazi fontosságát a szakértők tudják majd értékelni. Kiemelném a kötet szép megjelenését, mely a Magvető gondozásában jelent meg, egységes képet alkotva a sorozat korábbi részeivel.

Hozott pontszám: 4

 

 

Boldizsár Ildikó 

fotó: Kecskés Kala

Tisza Kata - Egyedül

 A szerethető öregedés felé

 

Sokan vagyunk úgy, hogy  a szakdolgozatunkba beleadtunk apait, anyait, akár éveken át szívünkön viseltük a témát. A diploma, esetünkben a doktori cím megszerzése után sem tudjuk elengedni munkánkat és legszívesebben mindenkivel megosztanánk azt, amire jutottunk. Szerencsére így volt ezzel Tisza Kata is, aki könyvéhez pszichológia doktori életútkutatásait használta fel, és egy regény köntösébe csomagolva ajándékozta meg vele olvasóit. Az életkoralapú előítélet, az úgynevezett ageizmus egy létező jelenség, még akkor is, ha a helyesírás ellenőrző hibát jelez. Évszázadok óta belénk rögzült jelenségről van szó, úgy működik, hogy szinte észre sem vesszük. A társadalom elvárja az embertől, hogy egy bizonyos kor után mit tegyen, mit ne tegyen. Míg az ifjabb nemzedéknek óriási toleranciát enged meg, éveink számának  növekedésével, nem elég, hogy nyirbálódnak lehetőségeink, de legszívesebben egy kalitkába, vagy egy terráriumba zárnának, hogy kvázi vegetáljunk, amíg lélegzünk. Érdekes, hogy mindannyiunkban vannak ilyen tudatalatti elvárások az idősödőkkel, illetve öregekkel szemben. Rendkívül jól meg tudjuk magyarázni, miért szolgálja az idős ember érdekét az általunk kalibrált biztonsági fokozat, miközben gyakorlatilag megszüntetjük gondolatban a másik szuverenitását. 

Egy  párját elvesztett öregedő kutatónő gondolatai jelennek meg a lapokon, aki önmagán és környezetén vizsgálja mindazt, amit élete során kutatott. Egyedülléte azonban nem kínzó valóság, hiszen szerelmét ugyanolyan közel érzi magához, mint eddig. Folyamatos párbeszédben van vele, s leginkább a múlt boldogságait és örömeit emeli ki, miközben az emberi életút végső szakaszát boncolgatja. Éreztem egy párhuzamot Szabó Magda Liber Mortis-ával, de ott mindvégig a hiány fájdalmának sirámai zengenek. Itt egy sorsával megbékélt nővel találkozunk, aki még most is életközösségben van szerelmével. A keretet tényleg ez a beszélgetés adja, de valójában ez egy elmosódó, gyakran láthatatlan keret és jóval inkább az emberi életútról szól, rávilágít rengeteg összefüggésre, párkapcsolati működésre, bántalmazásra. Az idő múlásával viszont egyre átütőbben jelennek meg az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák is a regényben. 

Kettősség van bennem a könyvvel kapcsolatban, mert ez a kötet tényleg olyan, mint két dolog kényszerházassága. Egyrészt itt van a főszereplő élménye, egész élete, küzdelme, munkája, fájdalma és sérülései, amibe olykor őszintén be is enged minket. És vitt volna engem is tovább a lendület, de egy hirtelen váltással egy értelmi képességeinek tökéletes állapotában levő kutatónő kristálytiszta gondolatmenetében landoltam. Túl ép volt ez az asszony, túl tökéletes, szálkamentes, mint, akin nem gyalult semmit az élet. De azt hiszem csak ennyi vele a baj, hogy regényként nem működik a könyv. Viszont a másik oldala a dolognak, az igazi mondandó, a szerethető öregedés felé vezető út nagyon tetszett. Nekem önálló kötetként sem lett volna száraz, élveztem minden sorát. Az egyedüllét kérdése talán létezésünk legfájóbb pontja. Aki életét családban, párban élte le, annak még nehezebben elviselhető, ami az egyedül maradásban osztályrésze lesz. Osztódni vágyunk és egyesülni, mert örökké bennünk marad hiányérzetünk, amivel születtünk. Természetes és ösztönszerű reakciónk, hogy megosszuk élményeinket, gondolatainkat, vágyunkat vagy örömünket a másikkal. Párban vagy közösségben a félelmünk is kisebb. A kötetben megjelenő egyedüllét azonban nem  magány. Ezt a belső kiteljesedett állapotot többféle módon el lehet érni, ennek csak egyik formáját láthatjuk a történetben. 

Ebben a körülbelül három hétben, amíg olvastam a könyvet éreztem magamon jótékony hatását. Az, amikor egy idősebb ember szemével látjuk a világot, ad egy nagyobb rálátást az életre, arra, hogy mi lényeges, milyen elvárásokból engedhetünk, hogyan tudjuk még jobban elfogadni magunkat. Lényegesen könnyebben birkóztam meg a mindennapokkal. Mivel még én sem tartok ott, ahol a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy lehetséges-e nem az életből száműzöttnek érezni majd magam akkor, ha már például nem dolgozom, vagy ha anyagi és fizikai ellátásban rászorulok másra? Az anyagiakat Tisza Kata is behozza, mint az öregség életminőség károsító és korlátozó tényezőjét, ami magyar jellemzőként jelenik meg. Lényegesen változik a társadalmi helyzetem, ha nem úgy vagyok jelen a piacon, mint potenciális vásárló. Messzire vezetnek ezek a gondolatok, nem is mennék bele. Megteszi ezt helyettünk a szerző, aki engedi továbbgondolni azt, amivel talán eddig még nem foglalkoztunk. 

A fiatalság, a szépség és a vagyon a legmeghatározóbb értékek manapság a világban, és ezzel nem is tudunk szembemenni. Ezek a siker zálogai.  A tapasztalat, bölcsesség és spirituális tudás most hátul kullog. Persze ezek sem automatikusan jelennek meg az évek számának gyarapodásával, az értékért mindig meg kell dolgozni. 

A könyv segített nekem abban, hogy még inkább nyitottan és készségesen forduljak a nálam idősebbek felé. Számos mondata megült bennem és jelen állapotomban is segítségül szolgált. Én örülök, hogy napvilágot látott a kötet.

 

Hozott pontszám: 4  

 

Tisza Kata

 fotó: Reviczky Zsolt

 

Singer Magdolna - Gyászkísérés

 Együtt a bánat és a feldolgozás útján

A kötet egyértelműen a legjobb segítő könyv a gyásszal kapcsolatban. Inkább segítő szakmában dolgozók vagy segítői attitűddel mások felé fordulók részére ajánlanám. Tehát nem akkor tud igazán hatni, ha a veszteség bánatában vagyunk, bár még ezt sem tartom kizártnak. 

Singer Magdolna könyvében számos összefüggésben mutatja be életünk legnagyobb tragédiáját, szeretteink elvesztését. Nagy tapasztalatából merítve mindenre tud példát hozni, így az olvasó számára is maradandóvá válhatnak üzenetei. Először az ideális segítő személyét jeleníti meg. A mentálhigiénés képzésen elsajátított személyközpontú (rogersi) szemléletet tartja a leghatásosabbnak a gyászolókkal szemben. "A gyász ezer arca" című fejezetben szépen elkezdi felépíteni a támaszt nyújtó, empatikus, ugyanakkor alázatos segítő alakját, aki időt, figyelmet, együttérzést ajánl fel a gyászolónak. Nem csak életszagú példákat hoz a szerző, hanem számos irodalmi alkotással is szemlélteti mondandóját. Az utalások gazdag jegyzékét a kötet végén tematikusan megtaláljuk. Ez külön elismerést érdemel. A hitelesség, az elfogadás és empátia hármasának bemutatása mellett megtudjuk Singer Magdolna saját történetét is, hogyan vált segítővé. A transzparencia jegyében vallja, hogy nem mindig tudunk segíteni, de jelen lenni akkor is képesek vagyunk. Ebben az igen mély kapcsolatban mindkét fél alakul és változik, így a segítő is kap a másik embertől. Erről olvashatunk az első fejezetben.

Ha könyvet akarnék írni a gyászról, az egyik igen nehéz feladat az lenne számomra, hogyan építhetném fel mondandómat. Hiszen a gyász szerteágazóan mindenre hatást gyakorol, felbukkan az élet minden szakaszában és minden területén. A szerző a gyászoló és annak környezetét választotta a második fejezet témájának. Itt megjelennek a tipikus és atipikus érzések és folyamatok. Szó van a halálfélelemről és az ahhoz kapcsolódó szorongásról is. Nem könnyű dolgok ezek, de ahogy megengedjük magunknak, hogy közelebb jöjjenek hozzánk, azt tapasztaljuk, hogy emészthetővé, feldolgozhatóvá válik mindez. A kötet első részének utolsó egysége bemutatja a gyászolók csoportjait, úgy mint például az özvegyek, a kisgyermekes szülők, a magzatot elvesztők, barátjukat gyászolók közösségét. 

A kötet második fele magáról a gyászkísérésről szól. Hogyan zajlik a folyamat, mi történik benne, hogyan tudunk együtt haladni a másikkal ezen a nehéz úton. Ezek konkrét segítségek, tippek és tapasztalat szülte sorvezetők. Itt is sok-sok könyvet, irodalmat találunk ajánlóként. 

Singer Magdolna tárgyilagosan ugyanakkor érzékeny empátiával nyúl a gyász témájához. A kötetet inkább szakkönyvnek nevezném, mégis olvasmányos, jól érthető a stílusa. Olvasás közben nagy felismerésekkel is találkozhatunk, megértjük akár magunk, akár környezetünk korábban nem értett viselkedését, reakcióját. Kicsit helyére kerülnek a dolgok. Egyfajta rendeződést kapunk ezáltal. Mivel a halál és a gyász mindenki számára egyedi és egyéni megélést eredményez, így biztos lesznek olyan dolgok a könyvben, melyek érzékenyebben érintik az olvasókat, kritikusabbak lesznek bizonyos részletekkel szemben. Ha a kísérői habitus elsajátításban szeretnénk elmélyedni, akkor egészen biztos nagy hozadékkal csukjuk majd be a könyvet, és nyomában megérezzük magunkban az erőt, amivel a másik felé tudunk majd fordulni. 

Tartalmas, összeszedett és olvasmányos kiadvánnyal találkoztam, amely súlyos témájának ellenére nem lehúzott, hanem felemelt és erőt adott, bebizonyította, hogy "Azok az élet fontos pillanatai, amelyeket az ember bármilyen áron is, de megoszt másokkal. Ahol a fájdalom megosztódik, ott létrejön a közelsége érzése." ( Shirley Holzer Jeffrey)

 

Hozott pontszám: 5

 

Singer Magdolna

 

Lerner, Harriet - Hívatlan vendégeink

 Félelem, szorongás, szégyen

 

Amikor 2005-ben megjelent ez a könyv, akkor még nem voltunk így elkényeztetve önismereti kiadványok tekintetében. Ajándékba kaptam, nem is nagyon értettem, hogy miért, nem voltam az a kifejezetten szorongós típus. Visszatekintve, akkoriban tényleg nem ismertem a szorongásnak és félelemnek azt a háttérben folyamatosan ott dünnyögő valóságát, amit a későbbiekben azonosítani véltem magamon. De magát a kifejezést sem használtuk annyira általánosan, mint manapság. Az önreflexiónk növekedett, vagy az utóbbi húsz év állított minket nagyobb kihívások elé? Talán mindkettő. A tény végül is az, hogy egyre gyakrabban kell szembesülnünk ezzel az érzéssel és egyre korábbi életszakaszban  jelenik meg. 

Ez a kötet átfogó és gyakorlatias képet ad a három hívatlan vendég megjelenéséről életünkben. Mondhatni, hogy nem is lehet igazán elkülöníteni őket, hiszen egyik a másik nyomában jár. Olvasmányos szinten kapjuk kézhez azokat a tényeket, melyek megnehezítik mindennapjainkat. A pszichológusnő részint betegei, részint pedig saját életéből begyűjtött példákkal illusztrálja mondandóját. Voltak közöttük igazán emlékezetes esetek, például, hogy gyógyult meg valaki egyetlen nap alatt a visszautasítás szorongásától. Természetesen ez inkább egy megmosolyogtató történet, mint gyógyítás, de a végeredményt nem kell lebecsülni azért! 

Aki elolvassa a könyvet, azt érezheti, hogy kezdi kicsit átlátni a dolgok működését, sok válasz is megérkezik elakadásaira. Azt gondolom, hogy sokaknak fog segíteni, de hogy melyik mondat és rész lesz az, ami jókor érkezik, azt képtelenség megjósolni. Mivel leginkább mesélős jellege van a műnek, így  nem lehet benne érezni a teljesítménykényszert, amely mindenáron adatokkal és számokkal akarja megerősíteni állításait.  Nagyon gazdag és szerteágazó helyzeteket járhatunk végig a legkisebb félelmektől a teljes szétesésen át a betegség és szenvedés végletéig. Kiemelném, hogy ez a szerző is szépen behúzza a könyvbe a változást és annak nehézségét. Ezt nagyra becsülöm, mert olyan könnyű kimondani, hogy "jó, akkor változz meg" , de ennek a tehernek a valódi súlyáról nem szabad elfeledkezni. Ha könnyű lenne a változás, akkor jellemzője is lenne az embernek. Mivel a szégyen és félelem kialakulása korai életszakaszhoz köthető, így teljesen egyértelmű, hogy az ezeket érintő változások megtétele a legnehezebb, és leginkább érinti a belső működésünket. Szóval csak szeretettel és empátiával tegyünk ilyen kemény kijelentéseket!

Őszinte és könnyen befogadható az  mód, ahogyan Harriet Lerner a témát taglalja. Van benne egy kis játékosság, s bármily komor is a könyv tárgya, az egészet áthatja ez a könnyedség. Talán nekem most nem tudott olyan sokat adni, hiszen már jó néhány hasonló anyagon végigrágtam magam, de ettől függetlenül jó szívvel ajánlom a téma iránt érdeklődőknek!

Hozott pontszám: 5

 

Harriet G.Lerner

"Az egészséges önbecsülés legfontosabb feltétele az, hogy erősségeinket és gyengeségeinket tárgyilagosan lássuk, és egyensúlyban lévőnek találjuk. Mindenkinek mindkettőből van éppen elég.Csakhogy aki fél vagy szorong, hajlamos szélsőségekre, és ezért történhet meg, hogy hol érzelmi csődtömegnek érzi magát, hol meg úgy tesz, mint akinek kutya baja, és az egész világ a barátja. A szorongás természetéből következik, hogy a szorongó ember képtelenné válik tárgyilagosan szemlélni önmaga folytonosan változó, bonyolult, csodálatos és egyben gyarló személyiségét. Aki pedig magát sem tudja tárgyilagosan látni, az nyilván másokat sem. "

 

 

Hadfield, Sue - Hasson, Gill - Asszertivitás

Egyetlen könyvet sem olvastam eddig a témában. Bár tudtam, hogy mit jelent az asszertív kommunikáció, sőt tanítom a gyerekeknek is, mégis úgy érzem, hogy tudott újat adni ez a könyv. Abban rejlik ereje, hogy jól körüljárja a témát és észrevétlenül nemcsak magáról az önérvényesítésről szól, hanem járulékos haszonnal is jár. 

A kötet két részből áll össze; egyrészt, hogy mit jelent asszertívnek lenni, másrészt pedig, hogyan lehet ezt átültetni a gyakorlatba. Legelőször a választható magatartásformák jellemzőit mutatják be a szerzők, nevezetesen az asszertív, az agresszív, a passzív és a manipulatív reakciókat. A manipulatív viselkedési formát általánosságban passzív-agresszívnek szokták mondani,  de ez a kifejezés is jól lefedi a látszólag együttműködő, valójában támadó jellegű magatartást. Az asszertivitás pedig a magatartásnak, kommunikációnak az a módja, amikor nyugodt hangnemben ki tudom fejezni azt, amire szükségem van. Aki asszertív, az nem akar semmit sem bizonygatni, vállalja a konfrontációt, ha kell, nem engedi, hogy a félelem elnémítsa hangját. Aki asszertív az rendelkezik elegendő önbizalommal, hiszen nem vádaskodik, nem másokat hibáztat, hanem tudja vállalni a felelősséget érzéseiért és szavaiért. Tisztában van mások és saját jogaival is. 

A könyv tehát úgy beszél az asszertivitásról, hogy közben az önbecsülés témájának lényegi vonásait is  mögé helyezi. Mert bizony nem állhat meg önmagában az asszertivitás, ha nem rendelkezik az illető önnön értékességének tudatával. Innen aztán szépen bontakozik ki az elvárások, jogok és értékrendek gondolata. Miután kaptunk egy kis ízelítőt az asszertivitásról, el is végezhetünk egy tesztet, hogy vajon mennyire vagyunk önérvényesítők. Ennek a szónak "önérvényesítés" önmagában lehet, hogy van egy kis negatív éle, de a passzív magatartás mellé helyezve ez inkább felértékelődik. Ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkbe, és végre kimondjuk az addig elhallgatott véleményünket, meg kell ismernünk a változás lélektanát. Ezzel a kérdéssel az elmúlt évben sokat foglalkoztam, és örömmel tapasztaltam, hogy ebbe a könyvbe is bekerültek a lényegi vonások. Bár elmélettel foglalkozik ez a fejezet, mégis van egy gyakorlati jellegű hatása. Sok apró fejezetből adódik össze az egész téma, aminek alapja érzéseink felismerése, azok elfogadása. Innen indulhat ki az a változás, ami a magatartásunkat asszertív irányba tereli. Tetszett az a mondat, mely az asszertivitás lényegét abban határozta meg, hogy az nem más, mint egyértelmű, egyenes közlésimód. Kisebb, de hasznos tanácsokkal találkozunk, melyek a még tökéletesebb megvalósításhoz járulnak hozzá. Attól, hogy asszertíven kommunikálunk, attól még nem az fog történni, amit akarunk. Ezért bejön a határ kérdés, azok kijelölése, vagy a kompromisszum ügye például. 

Az asszertív kommunikáció a probléma megoldására törekszik és nem egy nyertes-vesztes viszonyt akar létrehozni. Elméletben mindez csodásan hangzik, de a megvalósítása nem olyan könnyű. Pláne, amikor érzelmek hevében vitatkozunk. A  második fejezet a család, a  munkahely a barátok, a szolgáltatókkal szembeni önérvényesítésünkhöz mutat példákat, sőt még az állásinterjúk sajátos helyzetére is rátekint asszertív szemmel. 

Azt hiszem, hogy a könyv elég jól bemutatja az asszertivitás lényegét, jól körüljárja a témát. De ettől sajnos még senki sem válik azzá. A sok példa és helyzetgyakorlat viszont rásegít arra, hogy megértsük a gyökerét ennek a viselkedési formának. Nagyon nagy hozadéka az asszertivitásnak, hogy a kapcsolat magasabb szintre történő emelkedésének hozadékával kecsegtet. Javulnak emberi kapcsolataink, mélyebbek, tartalmasabbak lesznek, megszünteti a félelemen alapuló hierarchikus viszonyt. Ahogy mondtam, ettől még nem válunk asszertívekké, viszont megnyitja érzékeinket arra, hogy környezetünkben felismerjük és magunkává is tegyünk a későbbiekben ezeket a reakciókat. Új színt hoz a kommunikációnkba. 

Egészen kicsi gyerekkortól érdemes foglalkozni a témával, én magam már harmadik osztályosoknál bemutatom nekik a maguk nyelvén.  Mert korábban ez tényleg hiányzott a kommunikációs kultúránkból. Az asszertivitás alapja az, hogy azt jelzem vissza a másiknak, hogy mit érzek. Mivel érzésekkel nem lehet vitatkozni, azok  vannak, és olyanok épp, amilyenek, így nem alakulhat ki egy nyerek-vesztek viszony. Nem megy a szkander, hanem problémamegoldás indulhat. Minek után az emberek nagy többségének élete arról szól, hogy fogalma sincs, mit érez, ki sem tudja azt fejezni; egyébként is: érzésekről nem beszélünk. Ezért az igazi nagy változás ebben kell, hogy megtörténjen! Azt tudom mondani, hogy ha valaki megtapasztal egy olyan biztonságos környezetet, ahol ezt megélheti, olyan élménnyel  gazdagodik, ami átírhatóvá teszi az addigi kapcsolódási formáit, és tényleg elindulhat az önérvényesítés útján, miközben tudja, hogy a mellette levő ember is ugyanezt éli meg. 

A tartalmas összefoglaló jellegű kötet könnyen olvasható, értékes mondandóval, ámbár kissé laposkás, kevésbé lelkesült átéléssel íródott. Inkább tudást ad, mintsem mozgósítana. Viszont sok olyan ütős mondat lapul benne, melyek bármelyik elindíthat bennünk egy folyamatot. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

 

Boldizsár Ildikó - Életválságok meséi

Mesekalauz útkeresőknek

 

Boldizsár Ildikó, aki saját életében megtapasztalta a mesék gyógyító hatását, nem is tehetne mást, minthogy azóta is nézi és vizsgálja a különböző élethelyzetekben miként hat a mese az érintettekre. Tematikus könyvsorozataiban mi is célirányosan  keresgélhetünk megoldást. Ez nem is igazán megoldás, hanem amit a mese kínál, az a feloldás.  "A mese bölcsessége abban is megmutatkozik, hogy engedi szabadon áramlani a kétségbeesést, gyötrelmet és haragot, mert tud arról, hogy ezek csak akkor szüntethetők meg, ha tudatosulnak és elfogadottá válnak."

A kötet öngyógyító történetekkel kezdődik. Ez a rész nagyon megérintett engem, mert rögtön az első mese "Az okos orvos" egy nagyon kedves történetbe ágyazva, kép formájában mutatta meg számomra, hogyan szeretnék én is dolgozni, létezni. A segítő szakmában, főként ha szociális munkás az ember, azonnali megoldást várnak tőlünk, valami kézzel foghatót. Ezért automatikusan problémamegoldó üzemmódba vált az ember és gyakran elfelejtődik, hogy mi van azon túl, amit a kliens kimond, mi az, amit  ő sem lát a saját történetéből. Ilyenkor a szavakon túl kell látni, intuitív módon megragadni az információt. Az intuíció nem tanulható készség, de ha az útjába kerülő akadályokat elhárítjuk, akkor hozzáférhetővé válik. A gyógyulás akkor következik be a szerző szerint, ha a beteg tapasztalati úton rádöbben arra, hogy mi is történt vele korábban. 

Ezután hét tematikus fejezetben közelíthetünk az emberi élet válságaihoz. A szorongások és félelmek után a valóságvesztés eseteit, majd a családi rendszer zavarait nézzük át. A párkapcsolati válságokat az életsebek, a betegségek majd a veszteségek követik. A szerző először ránéz a címben megjelenő problémára általánosságban, majd hoz egy ehhez kapcsolódó mesét. Utána egy kis kalauz segítségével élesíti a látásunkat, milyen összefüggésekre figyeljünk, hogyan jelenik meg ez a mindennapi életben. A mese és a való élet párhuzamba állítása indirekt módon adja meg azt a bizonyos feloldást, amit említettem. 

Nem vagyok meseterapeuta, nem használom gyógyításra a meséket a mindennapokban. Amit viszont megteszek, az nem más, mint egy  adott probléma bevezetésére elmondok egy mesét. Mivel elsősorban gyerekekkel dolgozom, náluk pont ennyi kell, hogy belehelyezzem őket a témába. Közös képet adott a csoportnak, ezzel kezdenek el dolgozni, érintődnek. Amit a meseszereplők átélnek, az ismerős az ő számukra is. Hiszen szoktak félni, szorongani, vannak lemondásaik, konfliktusaik és sajnos veszteségeik is. Bár Boldizsár Ildikó azt mondja, hogy minden mesének van egy profán és egy beavatási szintje, én ezzel a beavatási szinttel kapcsolatban hiányt éltem meg a könyvben. Elsősorban a veszteség és halál fejezetben nem éreztem azt a mély tanítást, amit meglátásom szerint egy mese üzen. Persze attól függetlenül, hogy jelen szerző ezt most nem bontotta ki, nem hangsúlyozta vagy említette, azért az ott van benne a mesében, hordozza magában a tudást. Igaz, egy Pressing Lajos féle tanítás után már egész más üzenetek befogadására vágyom én is.

Elindulásnak, alapnak jó volt ez a könyv, szerettem a benne megszólaló meséket is. Szerintem többször fogom majd lekapni a polcról, ha tematikus mesét keresek a foglalkozásaimhoz. 

Hozott pontszám: 4

 

Pressing Lajos - Az égig érő fa

 Szellemi tanítások a magyar népmesékben 1. 

 

"Miután szellemtelen kultúrában élünk, van bennünk egy természetes éhség arra, hogy megismerjünk olyan ébresztő tanításokat, amelyek visszavezetnek minket saját természetünkhöz." Ezzel az erős mondattal kezdi meg könyvét Pressing Lajos, akiről tudni kell, hogy gyakorló pszichológus volt, s a harmincas évei közepén úgy döntött, hogy a szellemi útnak szenteli életét. Mindig is vonzotta a keleti misztika, érdekelte a jóga. A kilencvenes évek második felétől kezdve buddhista papként működik. Ahogy a könyv fülszövegéből megtudjuk, munkásságának középpontjában a keleti és a nyugati kultúra közötti kapcsolódási pontok feltárása áll. Így jutott el oda, hogy a magyar népmesék spirituális gyökereit kutassa. Feltételezése szerint a magyar kultúrában is létezhetett egy eredeti és teljes szellemi kinyilatkoztatás. Vagyis értelmezni tudta az ember a helyzetét, a világhoz fűződő kapcsolatát, és a tudat természetével is tisztában volt. Ez a népi hagyományok egyéb területén is megmutatkozott, sőt át is öröklődött, amit használati tárgyaink szimbólumkészletéből kiolvashatunk. Faragványok, szőttesek, ötvösmunkák és népdal, népmesei örökségek adnak lehetőséget arra, hogy megfejtsük eleink tudását. Átalakult, alapvető természetünkből kifordult életformánk és gondolkodásunk azonban megnehezíti számunkra e jelrendszer felfogását. Sokan gondolják azt, hogy ami régi, az primitív s a tudatlan ember egyszerű gondolkodását tükrözi. Pedig ezek az emberek mindenek voltak, csak nem tudatlanok. A teremtéssel, a természettel, a csillagok járásával összhangban éltek, olvastak a jelekből és tovább is adták a kinyilatkoztatást a saját eszközkészletükkel. A népmesék ilyen időkapszulák, melyek feltörése és értése megköveteli, hogy ne a saját jelenlegi logikánk szerint akarjunk működni. Erre a kalandra hív minket Pressing Lajos. 

A könyv első része amolyan bevezetés, ami segít azt felfogni, hogyan kell más szemmel nézni a népmesékre. Sokan leírták már eddig is, hogy a mese a lélek természetes közege, és ezt nem szabad most sem figyelmen kívül hagyni. A mai képi és kommunikációs kultúránkban mérhetetlen mennyiségben ömlik ránk az információ, de a mesék keletkezésének idejében ez volt az a minden, amiben összeforrhatott és a lehető legintenzívebben hagyományozódhatott tovább a tudás. Így lehetett szellemi vezető a mese, annak szereplői, helyszínei, segítő alakjai, kihívásai és problematikája. A szerző kiemeli, hogy ennek a fajta szellemi hagyománynak a feltárásában már vannak elődei, így hivatkozik Pap Gáborra, Szántai Lajosra. Az áthagyományozott vallási-szellemi igazságok felfedezését a népmesékben rajtuk kívül még Csöpel Láma és Kovács Imre Barna is leírta könyveiben. Amitől ez a kötet mégis más, hogy Pressing Lajos egy sokkal mélyebb és alaposabb értelmezési palettát tár elénk. Erre pedig három népmesét használ fel. A második fejezetben tárgyalt címadó történetet, Az égig érő fa meséjét, majd a harmadik fejezetben Az aranygyapjas kosokat,  és A minden kívánságot teljesítő drágakövet. A szerző az egyedi  jellegzetességeket emeli ki az adott történetekből, arra reflektál. 

A legalaposabb kifejtést Az égig érő fával kapcsolatban kapunk, ahol a szerző  párhuzamban mutatja be a mese elemzését pszichoanalitikus módon, tehát, mintha maga Freud igazolná téziseit az emberi élettapasztalat tükrében. Aztán jungiánus értelmezéssel egy mélyebb tartományba jutunk. Hihetetlen milyen összefüggésekre hívja fel a szerző a figyelmet. Folyamatos eufóriába kerül az ember olvasás közben. S ha ez nem lenne elég, következik egy mitológia-kozmológiai értelmezés, ami számomra a legtöbbet adta ez alkalommal. De negyedikként Pressing Lajos ad még egy olyan olvasatot, ami a mese spirituális mondandójára fókuszál, amihez a buddhista tanítások adnak számára legközvetlenebb támpontot. Nem akarja lefordítani a magyar népmesét a buddhizmus nyelvére, csak kihangosítja azokat népmesei tudásokat, melyek a legtisztábban vannak jelen a buddhizmusban is. Leginkább a tudattal való kapcsolatunk fokozatai és annak természete kerül bemutatásra; a kert, a királylány vagy például a sárkány leírása által. Mindeközben rálátunk arra is, hogy más hagyományokban miként jelennek meg ezek a jellegzetességek. 

A másik két mese már nincs ennyire szétbontva, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudná mélyen elgondolkodtatni olvasóját. Különösen a harmadik mesénél éreztem azt, hogy iszom a szerző szavait, s leginkább arra vágyok, hogy minél több dolgot felfoghassak. Azt kell megértenünk, hogy ezek az események, szereplők nem véletlenül olyanok, amilyenek a mesékben. Nem azért járják azt az utat, amit, mert a mesemondónak így volt érdekes vagy izgalmas. El kell felejtenünk azt a látásmódot, hogy a régiségben ok nélkül, kvázi véletlenül születtek a dolgok úgy ahogy. Gondoljunk már bele egy olyan világba, ahol a papír, az írószer, a világítás, sőt még az idő is oly becses volt, hogy amit kimondtak, leírtak, annak súlya, üzenete volt. Az emberek teremtettek, létbe hívták kezükkel azt, ami lelkükben lakott, ami szellemük üzenete volt. Ezekre az üzenetekre csodálkozhatunk rá a könyv olvasása közben, s persze óhatatlanul reflektálunk mindezekre önmagunkból, jelenünkből és saját élettapasztalatunkból és spirituális megéléseinkből. 

Szerencsére, nincs itt vége még a történetnek, hiszen a kötetnek van egy második része, mely Az élet vize címet viseli és a fülszöveg szerint:

"Legszebb ​népmeséink a női spiritualitásról, a természetben munkáló magasabb erőkről és a női szellemi energiákról szóló ősi tudást közvetítik. Néphagyományunk a maga rejtett, szimbolikus nyelvén a nyugati kultúrába való beilleszkedés során is megőrizte az Anyaistennő ősi kultuszának nyomait és más, ázsiai eredetű tanokat. A meseelemzések második kötete a népmesék olyan titkos tanításait tárja az olvasó elé, amelyek a nyugati vallásokból vagy teljesen hiányoznak, vagy az utóbbiak történeti fejlődése során – részben e vallások intézményesülése következtében – háttérbe szorultak."

A könyv minden sorát élveztem, mélyen elgondolkodtató még annak is, aki nem most találkozik először ezzel a megközelítéssel. Sok darabka tud bepattanni a helyére olvasás közben - talán így tudom a legjobban kifejezni. 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)

Kornfield, Jack - A bölcs szív

 Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára

 

A kedvenccé vált könyvekről írni a legnagyobb kihívás számomra, mert egyértelműen elfogulttá válik az ember. A bemutatómban igyekszem tárgyilagosan ismertetni a kötetet, melynek legnagyobb érdeme, hogy jókor került hozzám. 

Mindig van bennem egy kis vigyázzállás, amikor   amerikai szerzőtől olvasok életmód, életszemlélet vagy vallással kapcsolatos köteteket. Bizonyára többen tapasztaltuk, hogy a tengerentúli kommunikáció sokszor inkább meggyőzni akar, mint sem mesélni saját élményeket. Meg valahogy a szerzők könnyebben esnek szélsőségekbe, szívesen ragadtatják el magukat. Teljesen megértem, hogy az ottani környezetben vagy kommunikációs kultúrában ezzel lehet hatást gyakorolni az olvasókra, de emiatt sokat veszítenek ezek a kötetek az értékükből Európában. Szerencsére Jack Kornfiel nem esik ebbe a hibába, hanem nagyon is képes megtartani a mesélő szerepét. Mesél élettapasztalatából, kliensek vagy tanítványok, sőt tanítók történeteiből, s teszi ezt a legnagyobb egyszerűséggel, minden szenzációs felhang nélkül. 

Már maga a kiadvány is sokat elárul a tartalomról. Nagyon megkapó volt számomra a borító, egyszerűen nem engedett el. Még ki sem nyitjuk a vaskos kiadványt, de már szemléletváltásra ösztönöz minket. Maga a szerző fiatalabb korában tíz évet töltött távol-keleti buddhista kolostorokban, ott tapasztalta meg a tanítások sorsfordító hatását önmagán. Visszatérve az Egyesült Államokba klinikai szakpszichológus lett, de nem szakított a buddhizmussal, sőt kolostort is alapított Kaliforniában. Mondandójában szépen ötvözi a két megközelítés lényegét, tompítva a nyugati pszichológia sarkosságát, illetve a buddhizmus lényegi elemeit kiemelve, ezeket átültetve a mi nyelvünkre. A kötet elején még éreztem a két világ éles elkülönítését, de ez valahogy egyre inkább eltűnt a későbbiekben, és csak az elme és a szív transzformálásának buddhista megközelítését éreztem hangsúlyosnak. Kornfield leszögezi, hogy a nyugati pszichológia valahogy az ember sötét oldalára összpontosít. Ennek oka szerinte, hogy egyfajta orvosi megközelítés jellemzi, mely a patológiát hangsúlyozza. S miközben az agresszióra, a depresszióra, a félelemre fókuszálunk, megfeledkezünk arról, hogy kik vagyunk valójában, eredendő jóságunkról, nemességünkről. Olyan szépen tud erről mesélni, hogy már itt elkötelezett engem, mindenféle propaganda szöveg nélkül. 

Az első rész arról tanít, hogy kik vagyunk valójában; többek közt nemességünkről, a tudatosság elszíneződéséről, a titokzatos illúzióinkról.  Ezek a fejezetek úgy épülnek fel, hogy van egy-két idézet, mely az adott témához kapcsolódik, majd a szerző bemutatja, hogy mik a tapasztalatai erről, s csak utána mutatja be, milyen alapelvként jelenik ez meg a buddhizmusban. Aztán érzékelteti velünk, hogy  ennek a nyugati pszichológiában milyen alapjai vannak, hol van eltérés. Minden fejezetet végül egy gyakorlat zár, ami segít átültetni az elméletet a mindennapokba. Ezek többnyire vizualizációk, meditációs gyakorlatok, érzékelések, vagy tudatosan elvégzett tettek. 

A második rész a nyugati mindfulness jelenség buddhista megfelelőjének, az éberségnek témáját járja körül, majd a szenvedés okairól, a szabadságról és végül a bölcs szív megtestesítéséről szóló részek visznek egyre mélyebbre a témában. 

Kornfield gondolatai egyre jobban áthatják az embert olvasás közben. Nem lehet kiemelni egyetlen olyan szegmens sem, ami hangsúlyozottabban szerepelne a kötetben. Azt vettem észre, hogy lassan haladva egyre inkább beborított az a nyugalom, ami a sorokból áradt. Egy elmét lecsendesítő, tudatos viselkedésen alapuló odafordulás a másikhoz, az élethez és önmagunkhoz. Úgy mutatta be a buddhista gondolkodásmód alapjait, hogy közben azt éreztem, ez a világ legtermészetesebb módja. Rengeteg szempontot kapunk ahhoz, hogyan szemlélhetjük másként a világot, mint eddig. Miként engedjük el haragunkat, hogyan idomuljunk a vágyainkhoz?

Ez a kötet segíthet a felébredésben, hogyan valósíthatjuk meg azt, amire teremtve vagyunk, milyen jelentősége van ebben a bölcsességnek és a szívnek. Olvasást tekintve, én kifejezetten minden reggel vettem kezembe a kötetet, pár oldalt olvasva indítottam a napomat, hogy aztán ezek mehessenek tovább bennem. Így a tanítás képes hatást gyakorolni az emberre, nem ragad meg az ismeretterjesztő  minőségében. Kicsit a tanítvány szerepében érezhettem magam, ahol a tanítóm egy ösvényen vezet. Rossz érzés is volt megtapasztalni, hogy vége. De igazából sosincs vége, ha újra kezdem a könyvet, más mondatok ragadnak meg, máshol tartok most, mint akkor. 

Hozott pontszám: 5*, kedvenc lett 

 

Téves észlelés-részletek

"A nemtudás legmélyebb szintje az, amit a valóság téves észlelésének nevezünk. Ez az a szint, amelyet a legnehezebb észrevenni, mert olyan feltételezéseket kérdőjelez meg, amelyek nagyon kedvesek a szívünknek. Alapvetően nemtudás jellemző ránk a boldogság és az állandóság tekintetében, valamint annak a valakinek a természetével kapcsolatban, akinek hisszük magunkat.

* * *

Amikor megfeledkezünk valódi természetünkről, akkor különállónak érezzük magunkat, elveszünk a saját kis nézőpontunkban, úgy mozgunk, mint a szemellenzős ló. Ugyanígy ragadjuk meg testünket, tovaillanó érzéseinket és gondolatainkat, és alapvető identitásunknak tartjuk őket.

* * *

Amikor nemtudás van bennünk, nem a megfelelő perspektívából szemléljük a dolgokat ragaszkodunk és megfeledkezünk valódi sugárzó természetünkről. Alan Watts ezt hívja úgy: a tabu, ami tiltja hogy megismerjük kik vagyunk.

* * *

A nemtudás egy pillanat alatt szétoszlatható . Soha nincs túl késő ahhoz, hogy a bölcsesség fénye mindent beborítson.

A bölcsesség, amit keresünk önnön bölcs szívünkben található."

 

" Az ember sokkal inkább a nehézségekből, mint a könnyű helyzetekből gyűjt bölcsességet. Meg kell tanulnunk erőt meríteni a nehézségekből… meg kell tanulnunk lángra lobbantani a villámot a szívünkben, hogy bevilágítsa a viharos éjszakát.”
Ang Szán Szu Csi

 

 

Wilber, Ken - Integrál szemlélet

 

Igazságtalan lenne értékelnem ezt a könyvet, mert minden erőlködésem ellenére az 58.oldalig bírtam. Minden idegszálam tiltakozott az olvasottakkal szemben, ezen felül pedig meg kellett küzdenem a kiadvány küllemével szembeni előítéletemmel. Attól, hogy valami rövid, meg bevezető jellegű, attól még nem kellene ennyire…. Nem találok erre megfelelő szót. Ugyanis egyfelől az átadásban van valami primitív és hatásvadász. Az egész oldalas fejezet számtól kezdve, a fontosnak vélt szlogenek szintén oldalnyi kiemelésén át, azok megfogalmazásáig. 

„Mi lenne, ha lenne egy átfogó térképünk önmagunkról és erről a szép új világról, amelyben találjuk magunkat?” 

 
Bármennyire is szerettem volna befogadni az integrál szemlélet témáját, melybe említés szinten már többször belefutottam, a fenti mondat már nehezen engedett tovább.
Tartalmilag sem tükrözte a saját világképemet. Ken Wilber megkíséreli az összes létező kultúra állításait az emberi lehetőségekről számba venni és kiteríteni az asztalra. Utána ezek között megkeresni a fejlődés kulcsmozzanatait, és tovább víve a feltételezést, mi lenne, ha felhasználnánk ezek után az összes nagy hagyományt, hogy létrehozzunk egy nagy-összetett, mindent magába foglaló térképet, mely ezeknek a hagyományoknak az elemeit tartalmazza. Ez az intergál térkép. Ez a térkép az összes ismeretet felhasználva végül öt egyszerű tényezőre szűri le a komponenseket, hogy „feltárja és elősegítse az emberi evolúciót. ” Ezt az integrál térképet az élet bármely területén használhatjuk, legyen szó jogról, ökológiáról vagy pszichoterápiáról. Abban segít, hogy bármely területén az életünknek erőforrásaink teljes spektrumát kihasználhassuk, ezáltal sikeresek lehessünk. Másrészről pedig fel tudjuk ismerni ezt az öt tényezőt saját tudatosságunkban. Ennek a térképnek a másik neve IOR (Integral Operating System), vagyis egy szoftver az életünkhöz.
Ami ezután következik, ott kezdtem lassan teljesen elveszíteni a fonalat. Nagyon erőltetettnek, feleslegesnek éreztem ezt az egészet.

Intergál életmódgyakorlatok célja a saját tudatosságunk természetére való felébredés. Mert, ahogy írja: „ A felébredett bölcs nem csak egy India barlangjaiban vagy Tibet hegycsúcsain ücsörgő különlegesség.” Nekem ez a gondolat és a megfogalmazása is rendkívül bántó és pökhendi. Az intergál életmódgyakorlatok, ILP alapelvei egyszerűek, vegyük például az elmét, a testet és a szellemet (erre a szintekre van felosztva az ember nála) majd az ént, a kultúrát és a természetet, s ezeket kombináljuk, akkor a felébredés és fejlődés kilenc lehetséges területét kapjuk….
Nem szeretném ragozni, mert tényleg szembemegy mindennel, ami a saját világnézetem. Másrészről attól tartok, hogy ez a kiadvány nem segítette elő, hogy megértsek ebből az egészből bármit is.
Nem áll tőlem távol az egységben való szemlélet, hiszem, hogy a beteljesülés vágya az egyik legerősebb hajtóerő bennünk, mégis úgy érzem, hogy ez egy erőltetett rendszer, és minél bonyolultabb valami, annál távolabb áll az igazságtól.

 

Grün, Anselm - Az emberélet útjának felén

Az élet útjának nagyjából felén történik velünk valami. Az emberek nagyobb része átél egy olyan megmagyarázhatatlan megingást az élet akár több területén is, ami lépésre készteti. Ez a krízis nem kíméli a szerzetesi életet élőket sem. Anselm Grün ezzel úgy szembesült, hogy az évek alatt néhány negyven év feletti rendtársa kilépett  a közösségükből. A "midlife crisis" mindent felforgató hatása a legtöbb embernek problémát jelent, állapították meg a szerző rendtársai is, így egy teológiai munkanap keretén belül csak ezzel a problémával foglalkoztak. Ezeknek az előadásoknak a kivonata tulajdonképpen ez a vékonyka kötet. Két beszámoló képezte a megbeszélések, így a könyv alapjait is. 

Az egyik ösvény Johannes Tauler (1300-1361) német misztikus gondolatainak útján halad, mely elsősorban egy vallásos nézet. A másik alapot pedig -a dolog egzisztenciális válságának okán - Carl Gustav Jung adta. Tauler gondolatait hat fejezetben vezette végig Grün; A krízis, a menekülés, a lemaradás, az önismeret, a higgadtság és az Isten születése. 

Tauler gyakran beszélt övéinek a negyven körüli évekről. A bibliai szent számot (40 napos jézusi böjt, 40 év vándorlás a pusztában, 40 napos vízözön) szimbólumként kezelte, mely az ember szellemi fejlődésének mutatója. Életének első felében cselekedeteire koncentrál az ember, és bár vallásos téren is el akar valamit érni, de még nem képes arra, hogy a lelki fejlődést ne saját önerejéből képzelje el, hanem Isten által. Tauler szerint tehát ennek a fordulópontnak az a lényege, hogy hagyja magát az ember kiüresíteni Istentől, hogy aztán újonnan beöltözhessen kegyelmébe. A krízis tehát döntő horderejű, ahol az forog kockán, hogy megmarad-e az ember önmagában vagy feltárja magát Isten kegyelme előtt. 

Ez a krízis tehát az első lépés, amikor azt érezni, hogy a megszokottat elvették és nincs helyette semmi új. Tauler a vallásos gyakorlatra utal, de ehhez  az érzéshez egyetemessége által, mindenki tud kapcsolódni vallásgyakorlatától függetlenül. Az eddigi kapaszkodót nyújtó szellemi erőfeszítések kudarcot vallanak, a külső formák kiüresednek. Tauler kimondja, hogy véleménye szerint maga Isten juttatja az embert a válságba, hogy rákényszerítse, hogy megtalálja a saját igazát, újszövetségi képet használva, hogy megkeresse az elgurult drachmát. Ez a drachma maga a lélek alapja. Persze az ember rosszul reagál erre a krízisre, nem ismeri fel benne a Gondviselést és inkább menekülőre fogja a dolgot. A második fejezet a menekülés módozatait mutatja be, majd a lemaradást tárgyalja a harmadik részben. Ez ugyan nem menekülés, de egy megtorpanási reakció a helyzetre. Szintén a vallásgyakorlati példával ábrázol, amikor kifelé azt mutatja, hogy minden rendben, megreked a formális rítusban, de elveszti hitének kisugárzását. Láthatjuk, hogy ez teljesen jellemző mind a párkapcsolati, mind a hivatásbeli, mind egyéb tekintetben is. Ezért a szerzetes szavai a nem hívő ember számára is irányt tud mutatni. Azok a  gyakorlatok, melyek támaszt jelentettek a  korábbi években, az ember belső növekedését, Istenhez jutását szolgálták, kiszáradt ciszternává válnak. A válsággal való megbirkózást a negyedik fejezetben tárgyalt önismereti munka jelenthet. Utunk befelé, a lélek alapjai felé vezetnek. Nem olyan könnyű ezzel megbirkózni, ennek nehézségeiről is olvashatunk. Ami segíthet még ezen kívül, az a következő fejezetben leírt higgadtság, amely nem sztoikus, fásult nyugalmat jelent. Az önmagunkról való lemondás, vagy nevezzük inkább átengedésnek. Ahogy Anselm Grün leírta: "Az élet fordulópontján fellépő krízis tulajdonképpeni célja, a vezetőváltás. Már nem én vagyok a vezető, hanem engedem, hogy Isten vezessen."

A születés nem egy fájdalommentes dolog, legyen szó a testi világrajövetelről, a kamaszkori személyiségszületés kríziséről, vagy az életközépi Isten születésről. Ez a születés egy új szintű találkozás Istennel, amikor képessé válik az ember arra, hogy engedje magát Isten által átalakítani. Nagyon szép, misztikus párhuzamokat találunk itt, ami igazán puhán és érzékenyen hat a befogadó olvasóra. 

Így érkezünk el a kötet második ciklusához, ami az élet fordulópontjának problémáit Jung értelmezésében összegzi. Ez a harminc oldalas összefoglaló tényleg csak  egy áttekintést ad, mégis jól érthetően mutatja be a változás lélektani aspektusát. Jung természettudósként vizsgálja az élet értelmére adott vallásos válaszokat, hogy mennyiben járulnak hozzá az emberi lélek egészségéhez. Érdekes, hogy a misztikus és a pszichológus különböző startvonalról indul, de ugyanabba a célba érkezik meg; "Igazi valónkhoz, ahhoz a megismerhetetlen képhez, amelyet Isten kiről-kiről alkotott."

Először az egyénné válás lépéseit kell átgondolnunk, azaz azt a folyamot, melyet az egyén gerjeszt, hogy EGY énnek, azaz osztatlan egységnek élje meg önmagát. Ennek pedig két ciklusa van; egy kifelé irányuló terjeszkedés, ez az élet első felére jellemző, és a második, amikor introverzió, befelé irányulás van. Az élet fordulópontjának a problémája című rész azzal az időszakkal foglalkozik, amikor egyre halkul a külvilág szava és egyre hangosabban halljuk önmagunk belső igényeit. Ekkor tudhatjuk, hogy elérkeztünk ehhez a fordulóponthoz. És itt lép be a feladataink közé az árnyékszemélyiséggel való munka. Ugyanott vagyunk, mint Tauler felosztásában a Lemaradásnál. Megmerevedetten ragaszkodunk a régihez, vagy meg merjük tenni a fordulatot, amire az élet hív. Sajnos itt is több hibás lépés van; megrekedünk vagy mindent kidobunk. Jung felhívja a figyelmet arra, hogy nem az a cél, hogy megtérjünk eddigi értékeink ellentétéhez, hanem az, hogy  értékeinket megtartva ismerjük el azok ellentétét is. Itt kerül szóba az animus és anima integrálásának feladata is. A nő eddig önmagában elnyomott animusa, férfi oldala most teret követel magának. A szilárd véleményalkotás igénye, a kritikus érvelések, a viták, melyek ez ideig visszahúzódva lapultak a mélyben, hogy a nő nőies oldala tudjon fejlődni és kiteljesedni, most energikusan törhetnek a felszínre. A férfiaknak is meg kell küzdeniük az önmagukban hordozott ellentét párjaikkal, fel kell ismerniük, hogy mindaz, ami annyira vonzotta őket egy nőben, azt lényegében önmagukban hordozták. Ez különösen azoknál nehéz, akiknek  saját férfiasságuk fontos szerepet játszott eddig. Ennek az időszaknak ugyancsak nagy feladatát, a mulandóságunk elfogadását is szóba hozza Grün az utolsó lapokon. 

A szerző végül nem engedi egybe, nem ütközteti a két megközelítést, hiszen jól érezzük, hogy a feladat mindkét útnál ugyanazt a nyitottságot és önfelajánlást követeli meg, amely képessé teszi az embert arra, hogy lemondjon önszántából akaratáról, elképzeléseiről. Ahogy Grün atya zárja a kötetet, bevallja, hogy ez a nyitottság azért is fontos, mivel ilyen krízis többször is előfordulhat az életünkben, amikor el kell engednünk mindazt, amiért eddig küzdöttünk.

Mindkét szerző elismeri, hogy ez egy igen nehéz időszaka az életnek. 

Nem túl részletes kötet ez, alapműnek nem mondanám, de egy elindulási kísérletnek jó a témában. Az utóbbi időben több hasonló könyvet vettem a kezembe, ennek tükrében érzem a téma lényegét és fontosságát, de nem biztos, hogy egymagában ez a kis kiadvány elég jártasságot ad. Viszont nagyon tetszett ez a két oldalról történő megközelítés, és annak is örültem, hogy először a német misztikus került sorra és csak utána  a svájci pszichológus gondolatai. Sajnos beszerezni már közel sem olyan egyszerű, könyvtárban még fellelhető néhány példány.