2019. július 28., vasárnap

Tariq Ali - A gránátalmafa árnyékában

Tariq Ali pakisztáni származású brit író, aki történelmi és politikai tárgyú könyveket ír elsősorban. Ebben, az első magyarul megjelent könyvében a muszlim és a keresztény civilizációt ütközteti az 1499-es évek Granadájában. A muszlimok immáron évek óta számkivetetten élnek, vallásukat csak titokban gyakorolhatják, sok közöttük a megtért keresztény. A trónon uralkodó Izabella királynő úgy gondolja, hogy minden mórnak térdet kell hajtania  a kereszténység előtt. A hírhedt spanyol inkvizíció nem irgalmas az  arab kultúrával szemben sem. A történet éppen egy kegyetlen könyvégetéssel kezdődik, amikor az uralkodó  elrendelik az összes muszlim könyv megsemmisítését. Nyolcszáz év felbecsülhetetlen értéke lesz a lángok martaléka. Egyedül a medicinával foglalkozó kötetek menekülnek meg. Ez nem csupán a könyvekről, hanem az egész arab kultúra eltiprásáról szól. 

Hogyan élhetik túl a viszontagságokat a még itt élő mórok? Egy család életén keresztül nyerhetünk bepillantást az ő világukba. A Banú Hudajl család még 932-ben hagyta el Dimaskot, és telepedett le az iszlám nyugati peremvidékén Granada, vagy ahogy ők mondták Garnata közelében. Mint minden családban, itt is megvannak a kisebb-nagyobb nézeteltérések, viszályok és családi titkok, melyek generációkon ívelnek át. Ha főszereplőt kellene választanom a népes famíliából, akkor a kilenc éves Jazidot választanám, a család legkisebb sarját, aki eszes és ügyes, korát meghazudtoló bátorsággal és sakktudással rendelkezik. A családi élet ízes-szagos idilli világában  könnyen elbódul az olvasó, finom csemegék, kardamom fűszeres kávék kipárolgó gőze mellet könnyen elfeledjük, hogy a túlélésért harcol ez a maroknyi ember. Szorul körülöttük a hurok. A királynő Cisneros fanatikus katolikus érseket bízza meg az eretnekek megtérítésével. Három választásuk van, vagy megkeresztelkednek, és talán megtarthatják földjeik egy részét, vagy maguk mögött hagyva mindent, elmenekülnek, vagy ellenállnak, és Allah nevében a végsőkig harcolnak. Mindenki másként értékeli a helyzetet, de mind azt gondolják, hogy: 
 
"Az egyedüli szabadság, ami megmaradt nekünk, az annak megválasztása, hogyan halunk meg.."
 
Tariq Ali kitűnően ért a hangulatok megteremtéséhez. Az említett illatok és ízek bűvöletén kívül fontos szerepet tölt be -mint minden arab kultikus történetben-, a kert és a varázslatos gránátalmafa liget, mely egyben a szerelmesek titkos találkahelye is. 
Ami nagyon tetszett a regényben, az a különleges perspektíva, melyet a szerző alkalmaz. Mert nemcsak Jazid, a kilenc éves kisfiú szemszögéből látjuk a zajló eseményeket, hanem a család legidősebb tagjának, Amának, a szolgálónak állandó jelenléte is behoz egy tekintetet. Olyan, mintha ő mindig jelen lenne, mindent látna, mindent tudna. Az ősöregek bölcsességét rebegi fogatlan szája. Az a típus, aki hallgatásával is többet mond, mint bárki más. Az ő kettejük egyidejű szemléletén át kell az olvasónak megérteni a főszereplők lelkében dúló viharokat. Menni, vagy maradni? Harcolni, vagy meghajlani? Mit kíván tőlük Allah? 
Miközben ezeken méláznak, megismerhetjük a család eredetét, régi történeteiket, az anekdotákat, a kisebb titkokat is természetesen, s mindezektől az egész történet hihetetlenül élővé és megfoghatóvá válik, a Hudajl család befogad köreibe. Egyben az olvasó is gyakran felteszi maga magának, hogy is van ez a vallás dolog?
 
Az egyetlen nehézséget olvasás közben számomra a sok hosszan leírt név jelentette. Nehezen álltam rá a könyv stílusára. Jobban esett volna, ha gördülékenyebben megy. Nagyon kellett figyelni, a legkisebb zavaró tényező is könnyen kizökkentett. Ha azonban ráállunk a történet sodrására,  akkor onnan már rosszul esik kijönnünk.

Hozott pontszám: 4
 
 
 
 
 

Tóth Krisztina - Fehér farkas

Tizenhat kőkemény mai, ugyanakkor időtlen novella Tóth Krisztina legújabb kötetében. Tömören így foglalhatnám össze a tegnap délutáni olvasási élményemet. 
Csutkára szedett valóság, csontig lecsupaszolt lélekre vetkőzések jellemzik ezeket az írásokat. 

Már a tavalyi Párducpompánál is éreztem egyfajta komolyodást a témákban, de amíg az a kötet valahogy inkább kívülre néz, a környezetre, addig a Fehér farkas befelé fordul. A novellák főhősei nemhogy önmagukra fókuszálnak, hanem még  annál is mélyebbre utaznak, befelé, lefelé a múltba. A korábban átélt élmények feldolgozatlan, vagy feldolgozhatatlan auditálása zajlik, amikor a szereplők próbálják élni jelenlegi életüket. A legtöbbjük hordoz magában egy sebet, amire leginkább az öntudatlan létezés jellemző. Van ott valami, valami meg nem fogható, ami hat, ami befolyásol, amiért azt teszik, amit tesznek. Az olvasó pont azért tud azonosulni ezekkel az alakokkal, mert benne is van egy hasonló seb, egy heg, egy hiány, egy vágy, amit ő maga sem tud talán megfogalmazni, de hordozza. Számomra ezt leginkább a Tizenhét lakás című novella jelenítette meg, melyben egy fiatal nő végigjárja a lakótelepi eladó ingatlanokat, melyek gyermekkori lakásuk alaprajzával megegyezőek. Keres valamit, át akar élni valamit, de csak sejthetjük, hogy mi lehet az. 
A történetek egyértelműen sötét tónusúak, szinte kivétel nélkül határátlépésekről szólnak. Az intim zóna megsértéséről, gyermekkorban elszenvedett abúzusról, gyászról, eltitkolt szexuális orientációról,  titkokról.
A mindennapi életünk képeibe kapaszkodik a szerző, onnan hozza a figuráit, sőt a helyszínek is kézzel foghatóak, leginkább a lakótelepi környezet dominál, de van balatoni nyaraló, kórház, antikvárium, pályaudvar is. Egyszerű dolgok, ahol minden megfordulhat egy pillanat alatt.

Tóth Krisztina prózáját a minimalizmus jellemzi, minden felhasznált szava és képe funkcióval bír. Nincs bennük semmi felesleges. Fájdalmas novellák ezek, nem is jó egyedül olvasni. Kell hozzá egy támasz! Igazából mindegyik írás megtalált engem, de leginkább a Borjú, a Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját tetszett a legjobban. Sőt, az első, a Lift című novella is nagyon találó, és ad a kötetnek egy jó felütést, bár kicsit egyszerűnek tűnhet elsőre, mégis mindvégig ott kering bennünk, mint a lépcsőház falai között rekedt zokogás. 

Hozott pontszám: 5



2019. július 27., szombat

Hesse, Hermann - Mann, Thomas - „Kedves ​és tisztelt barátom”

Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése

 Az előttem tollászkodó férfi hátizsákja éles fordulattal verte ki kezemből a könyvet, amely madárként, szétterülő szárnnyal repült, majd hason fekve landolt a Nemzeti Galéria kövezetén. Lomhán hajoltam utána, kíváncsi voltam hol nyílt szét. 
-Na, mit üzensz nekem, drágám?- motyogtam félhangosan.
A turista, aki elsöpörte könyvemet kérdőn nézett rám?
-Hogy mondja?- kérdezte legnagyobb megdöbbenésemre magyarul. S miközben hátrafordult, konstatálta, hogy szerencsétlen forgolódásával, ő okozta a bajt. 
-Jaj, elnézést! Nagyon sajnálom! - s már nyúlt volna a kövön heverő kötetemért, aminek lapjai közt már időközben kerestem a választ, hogy hol nyílt ki, mit akart üzenni?
-Ön ezt a könyvet olvassa? - meredt rám a turistám, mintha nem is tudom milyen szennylapot tartanék a kezem között. Döbbent arckifejezése láttán egy mosoly terült szét az arcomon. 
-Igen, uram, bármily meglepő, én ezt a könyvet olvasom. Ismeri esetleg a kötetet?
-Nem, nem - habogta, de egy lassan hömpölygő szóáradattal belefojtottam minden szót...

A két legnagyobb német író fennmaradt levelezését tartalmazza a könyv. Hermann Hesse és Thomas Mann kortársak voltak, németek, akik emigrációban éltek. Hesse 1912-től 1962-ig Svájcban élt,  önszántából hagyta el hazáját, Mann bolyongott a világban, de aztán ő is végleg hátat fordított Németországnak. 1903-ban, amikor Hesse az első méltatást írja Thomas Mann novellás kötetéről, a két férfi még nem is ismeri egymást. De 1904-ben megismerkednek, és attól kezdve életük végéig leveleznek, találkozgatnak, olykor együtt vakációznak. Két teljesen ellentétes, de hihetetlen nagyságú férfi barátsága ez. 45 évig leveleznek egymással. Felfoghatatlan, igaz? Hesse életében körülbelül harmincötezer levelet írt. Mindenkinek válaszolt, aki megkereste. Nagyon sok fennmaradt ebből. A Hesse-Mann levelezésből,  melyet először 1968-ban, majd 1975-ben állítottak össze, mind a mai napig csak tizenhárom levél hiányzik. 
És milyenek ezek a levelek? Képzelje, magázódtak! Az első pillanattól kezdve, az utolsóig nem változott a beszélgetések hangneme. Persze érezhető az egyre bizalmasabb légkör, a sok korábbi találkozásra való visszautalás, a családi eseményekre történő reagálás, de alapvetően  mély tisztelet sugárzik minden levélből. Jó, néha modorosnak hatnak -ezt belátom-, de el kell ismerni,  hogy akkoriban a levelezés egészen más szerepet töltött be, mint manapság. Főként, ha két ilyen befolyásos emberről van szó. Márpedig ők, azok voltak. Mindketten Nobel-díjasok lettek, tudta? Thomas Mann  1929-ben, Hesse pedig 1946-ban kapott irodalmi Nobel-díjat. Egymás közötti levelezésük remekül lefesti az 1910-1955 közötti világtörténelmi időszakot. Minden írás szoros összefüggésben áll azzal a tanulmánnyal, vagy könyvvel, amit éppen írtak. Rengeteg apró kis információ, utalás található a levelekben, amiket vissza lehet vezetni a munkáikra. Szóval, úgy írtak egymásnak, hogy az egyszerre volt személyes és baráti, ugyanakkor a külvilág előtt is vállalható formájú, informatív. 
Ez a levelezés élvezetes még azok számára is, akik nem irodalomtörténettel foglalkoznak, de tény, hogy kell egy kis fanatizmus valamelyik íróval kapcsolatban. 
Én Hesse-ért rajongok. Minden magyarul megjelent könyvét olvastam.  De feszítő késztetést érzek most, hogy olvastam a levelezésüket, hogy ismét elővegyem őket. 

-És mondja csak, hol nyílt ki végül is a könyv, amikor leesett? - csapott le a pillanatban beálló csendre a férfi. Elmosolyodtam, mert egy kis "post it" jelzős oldalon  volt nyitva, ahol egy vers található, amit előző éjszaka többször is elolvastam: 

Hesse -Egy virág élete

Zöld levélrajból gyermekin-riadtan
Körbetekinget, szemlélődni nem mer, 
Érzi, hogy úszik a fényáradatban,
A nyári nap - ki érti? - kékségben hever.

Kegyét lesi a fény, a szél, a lepke,
S ő riadt mosollyal feltárja szívét,
Felolvad - mily röpke is e földi lét-
Áradatában az áloméletnek.

Tarka szinekben pompázik és kacag,
Duzzad kelyheiben arany virágpor,
Dél tüze perzseli mohón s tikkatag,
Ám este ernyedten a lombra omol.

Szirma, akár az érett asszony ajka,
Tüzes még kacaja, ám lent a mélyben
Öregség sejtelme reszket már rajta, 
és jóllakottan dereng kesernyésen.

De jaj, zsugorodik már és töpped
A fáradt levél a  mag öle felett.
Fakulnak már a színek, ó, rettenet,
s a haldokló a nagy titokba süpped.

Fordította: Horváth Géza

Hozott pontszám: 4/5

Hermann Hesse és Thomas Mann
1931 februárjában a St. Moritz-i Chantarella előtt
Fotó: Alfred A. Knopf




2019. július 23., kedd

Gulvin, J.M. - Hosszú számolás

Egy huszárvágással kiléptem a magzatburkomból, elhagytam a jó meleg komfortzónámat, és olvastam egy krimit. 
Mivel elég rég, körülbelül a szülés körüli depresszív időszakban olvastam ilyet, így nulla összehasonlítási alappal tudom majd csak értékelni a könyvet. De nézzük csak, mire számíthat az, aki hasonlóra vállalkozik!

Szóval, a Drága kis szívem után kellett valami, ami kihoz egy kicsit a hangulatból, de Sándor Erzsi könyve, ahogy írtam, nem volt jó választás. Így azt gondoltam, hogy egy izgalmas, fordulatos bűntény megoldása orvosol itt minden problémát. Valahogy így is lett. A Hosszú számolás közkedvelt könyv krimirajongó ismerőseim között, szóval azért  biztosra  mentem.

Quarrie texasi ranger - na ilyennel se volt dolgom-, egyedül neveli tízéves fiát, akivel a történet elején éppen harcsázni indulnak a folyóhoz, ahol hatvan évvel ezelőtt, 1905-ben egy vonat siklott ki, majd süllyedt el. Már rögtön itt megtudjuk, hogy mi az a számolás, amit a cím jelez. A másodperceket jelöli, amit az ember a víz alatt el tud tölteni. A víkend nem tart sokáig, mert halfogás közben találnak a mélyben egy gyerekkoponyát.  Már ez a kis kirándulás is megadta a könyv alaphangulatát, mely alapvetően egy férfias, ugyanakkor érző világot fest le, ahol a barátság és a család is fontos szerepet kap.
Visszatérve a munkához a rangert egy öngyilkossághoz riasztják, ahol egy veterán hős tartott pisztolyt a fejéhez. Quarrie-nek az első pillanattól kezdve világos, hogy itt gyilkosságról van szó, de a helyi seriff másként vélekedik. Már el is engedné a történetet, amikor kiderül, hogy egy közeli gyilkosság, ahol egy ötven körüli nő arcát verték péppé, összefüggésben állhat a veterán halálával. Mint útjelző bóják, egyre másra tűnnek fel a látszólag véletlenszerűen meggyilkolt emberek. A szálak egy hat hete leégett speciális, bűzözőket kezelt pszichiátriai intézet falai közé vezetnek, ahol a tűzesetben eltűnt néhány ápolt is. Talán a lángok emésztették őket fel, vagy itt bolyonganak valahol az erdőben? Egy ilyen eltűnt Ishmael, aki az öngyilkos veterán fia volt. Az ő ikertestvére Isaac, aki éppen akkor érkezett haza a vietnámi háborúból, és azzal kell szembesülnie, hogy apja meghalt, testvére eltűnt. 
Az események begyorsulnak, a kórház személyzetéből is sorra tűnnek el az emberek. Mi folyik itt? 
Quarrie ranger mindvégig nyomában van a kegyetlen gyilkosnak, de nem segíti tevékenységét, hogy mindenki egy közös titkot takargat. Vajon mi zajlott az intézmény falai között?

A csavaros történet mindvégig tartogat meglepetéseket olvasója számára. Ugyanakkor az apró elejtett nyomok segíthetnek megtalálni nekünk is a megoldást. Erre mondják, hogy én is végig jó nyomon jártam, persze azért erre nem számítottam. Már magáért a hangulatáért is érdemes elolvasni a könyvet, mely szerencsére nem túlzottan kegyetlen és véres, legalábbis ábrázolásában.

Utólag azért van, amit nem értek, azért a pontlevonás.

Hozott pontszám: 4

 




2019. július 22., hétfő

Sándor Erzsi - Meddig jössz

"Vajon ha Miklósról lekerül minden, ami színház, marad rajta még bármi is? A sárm, a viselkedés, a kultúra, amit én nagyviláginak, nagypolgárinak látok, és amit ő láthatóan élvez és kihasznál, túlnyomórészt zavarja és védekezésül használja a világ ellen. Mint a kövér ember a háját. Körbeöleli, és nem engedi magához közel a talmi bizalmaskodást."

Gondoltam jól fog esni egy kis színházi kaland, egy kis bohém szerelmi történet, de elég nagyot tévedtem. Több oldalról is betalál a történet, ha csak egy icipicit is engedjük hatni. Valójában önfúróként csavarodik az emberbe, csak találni kell egy apró kapaszkodási pontot az olvasóban. Ilyen kapaszkodó pedig akad, ha más nem, akkor az önérvényesülési vágy vagy a szerelem. 

Lili már tíz éve tagja egy vidéki társulatnak, amikor hajdani tanára, a Kossuth-díjas Miklós megérkezik, hogy  színpadra állítson  egy darabot, melynek női főszerepét a lány kapja meg. Úgy tűnik, hogy Lili nemcsak a főszerepet, hanem a férfi szívét is elnyeri. Ahogy alakul a darab, úgy bonyolódik kettőjük szerelmi viszonya is, hiszen Miklós házas, felesége Mária, a budapesti pszichiáter, kapcsolatuk pedig sziklaszilárd: "...ezek ketten olyanok, mintha meggyilkoltak volna valakit, és csak ők tudnák, hol van elásva hulla..." Vajon meddig fér bele ebbe a kapcsolatba a fiatal színésznő, meddig mennek el? 

A szeretői-szerelmi kapcsolatok ingoványos talaján állunk mindvégig, ahol a szereplők egyrészt önfeledten merülnek el  viszonyukban, de másfelől hajtja őket egy vágy, hogy még teljesebben adhassák át önmagukat a másiknak, miközben tudják, hol vannak leverve a határjelölő cölöpök. Meddig is jöhet itt az ember? Milyen eszközöket vetnek be, hogy több elköteleződést csikarjanak ki a másikból, avagy kinek mi elég? Mindig a gyengébben szerető fél szabályozza a kapcsolat mélységét. Így van ez Lili és Miklós kapcsolatában is. 

Önmagában ez is elég érdekes kérdés lenne, de az igazi csemege az a színházi táptalaj, ahonnan az egész történet kibontakozik. A színházi kapcsolatok, szerelmek, félrelépések, a szerepekért folyó érdekharcok, azok a kulisszatitkok, amikről még csak nem is sejtünk semmit, a babonák, a deszkák mögötti láthatatlan világ miliője. Egy érdekes környezet és egy vággyal teli kapcsolat regénye a könyv, ami mindezeken túl felveti az örök kérdést számomra: Valóban minden csak játék? Hol van a határ az élet és a színházi között? Kamaszéveim egyik kedvence volt Maugham Színház című könyve. Mire befejeztem a kötetet, saját magam sem tudtam volna megmondani, hogy milyen ember valójában Júlia? Úgy összemosódott a megtestesített figura és az alkotó alakja, hogy bármit elhittem neki. Ha már itt tartunk, többször tapasztaltam ilyet íróknál is. A legmeghatározóbb Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt, ahol alkotó és alkotása elválaszthatatlanul tapadtak össze. Ebben a regényben is mindvégig ott vibrált bennem, hogy melyek az igazi érzelmek, és hol kezdődnek a játszmák. Mert a történet valójában a játszmák regénye. És mint minden játszma, így ez is elég visszataszítóvá tud válni. Természetesen érdekes ennek a pszichológiájába belelátni, de nekem nagyon irtózatos, és kiábrándító volt. 

A regény szerkesztése is nagyon tetszett. Miklós és Lili titkos londoni közös útjával  kezdődik a történet, az olvasó tehát azzal a biztos tudattal kapcsolódik be az eseményekbe, hogy a pár együtt van. Majd végigélhetjük kapcsolatuk kibontakozását, és a maga módján történő kiteljesedését. Mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez az egész egy óriási monológ, egy siratófalnál elregélt panaszdal, amibe belesajdul az ember szíve. Engem, női olvasót teljesen magával ragadott az a féktelen, önátadó vágy, amit a főszereplő megélt Miklóssal szemben, a várakozás időtlensége, melyben Lili az önpusztító edzésekbe fojtotta magát. Vele reszkettem és vágyakoztam.  Sándor Erzsi szédületes erővel vont be szereplői közé, de sikerült meglepnie, holott tudtam, hogy bármi megtörténhet. 

Hozott pontszám: 4


Sándor Erzsi
Fotó: Gordon Eszter

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten. Tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere és újságíró. Néhány éve a Magyar Színház sajtósa. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban, a nagy sikerű Anyavalya pedig 2016-ban jelent meg.

2019. július 19., péntek

Tallent, Gabriel - Drága ki szívem

Gabriel Tallent megírta Anton Chigurh, a Nem vénnek való vidék főszereplőjének gyermekkorát. 
Amikor olvastam a vadnyugat lidérces kísértetének történetét elgondolkodtam, hogyan válhatott valaki ilyen lelketlen gyilkológéppé, egy minden erkölcs nélküli hóhérrá? A drága kis szívem regénye alaposan bemutatta ennek minden részletét. 

A történet főszereplője Teknőc, a tizennégy éves kamaszlány, aki özvegy apjával él egy mindentől elzárt területen, valahol Észak-Kalifornia erdővel szegélyezett óceánparti részén. A családhoz tartozik a közelben élő apai nagyapa, aki sokáig egyetlen támasza az ő "cukorborsó" unokájának. A regény egy témát jár körül, ennek a bántalmazói családi környezetnek a működését. A bántalmazás mindhárom formája, a tettleges,  a szavak erejével ártó és a szexuális bántalmazás hármas fogata tombol az Alveston családban, megfejelve az egészet azzal, hogy gyermekkel szembeni bántalmazásról van szó.

Az iskola is érzi, hogy a furcsán viselkedő és beszélő lány életében valami baj van, sejtik is, hogy az apja bánthatja, de lépni igazán senki nem lép. Mint ahogy a nagyapa is csak elég későn szánja rá magát, hogy beleszóljon a család életébe. Mindeközben Teknőc életét az erdőben való bolyongás, a lőgyakorlatok, fegyvertisztások töltik ki. Egyáltalán nem azzal foglalkozik, amivel egy gyereknek kéne. Magányos szenvedését abban a kettősségben éli meg, hogy tisztában van azzal, hogy apja szereti őt. Sőt, kizárólagos módon szereti és birtokolja, ugyanakkor ez a szeretet fájdalmat okoz neki. Képtelen elszakadni tőle, hiszen ezt az egyetlen szeretetet ismeri. A törődés pofonjait, a megerősítést szolgáló obszcén kiabálásokat, a testét használó apa perverz vágyát. Kizárólagosan követeli magának a lányt, aki  képtelen szabadulni ettől az apai függéstől, bár belátja, hogy tennie kéne valamit. A történetben akkor áll be  csavar, amikor az apa eltűnik három hónapra, majd beállít egy 8-10 év körüli kislánnyal, Cayenne-nel.  Teknőc egyszerre féltékeny a kislányra és félti őt. Ismét egy erős kettősség, amivel a kamaszlánynak szembe kell nézni, és meg kell hoznia egy határozott döntést. 
Hogyan lehet kiszabadulni a pokollá vált életből? Mint csapdába esett állat vergődik Teknőc  saját lőporszagú életében, ahol a napi megerősítő rutin a fegyverek zsírozása, a lőgyakorlatok és az állandó fenyegetettség érzése. Ezt a fenyegetettséget az olvasó is folyamatosan átérzi, tudja, hogy ennek csak rossz vége lehet, a rengeteg elszalasztott lehetőség fokról fokra megfosztja a reménytől. Kálváriát járunk mi is olvasás közben. A felháborodás, a szánalom és a kiábrándultság stációit. 

Gabriel Tallent írása nagyon erősen hat olvasójára. Gyönyörű prózája szétfeszíti a távolságot a kegyetlen apa tettei és meghittség és szeretet utáni vágy között. Az emberben meglévő kettősséget, a tudatosságot és az ösztönök harcát jeleníti meg benne. A környezetért aggódó férfi, aki közben leteperi lányát. 
Nagy kihívásra készüljön az, aki el szeretné olvasni a könyvet, mert bár felejthetetlen élménnyel fog gazdagodni, de előtte meg kell járnia a pokol bugyrát is. Fizikai fájdalmat fog okozni, hogy nem térdelhet Teknőc mellé, és nem ölelheti meg a lányt. 

Két dolog tette volna még intenzívebbé bennem az olvasási élményt. Az egyik, hogy a cselekmény gyakran elment a számomra végletekbe menő részletezésig. Akciófilmeket megszégyenítő alapos leírásokkal terelődött el a figyelmem a lényegről. Jó lett volna megtartani a lelki dinamizmusok bemutatásának fókuszát. Ez különösen a cselekmény csúcspontját jelentő eseménynél éreztem fontosnak. A másik, hogy nem tetszett a lezárás. Szintén azt éreztem, hogy levon a téma fajsúlyából. Természetesen ez egy teljesen szubjektív dolog, objektív értelemben, a lehetőségeihez mérten a szerző megóvja hűséges olvasóját, aki mindvégig kitartott Teknőc mellett. Ez egyébként nem is nehéz, hiszen a sodró lendülettel, csodás leírásokban gazdagon bemutatott történetet képtelenség félbehagyni. 

Nyitott mondatként megmaradt bennem, miért választ egy fiatal író első könyvének ennyire erőszakos témát?

Hozott pontszám: 4/5

Gabriel Tallent


2019. július 16., kedd

Huszti Gergely - Mesteralvók hajnala

-Sikurat omnipotrae dithasum! - Legyen úgy, ahogyan lennie kell.


El tudtok-e képzelni egy világot, ahol az embernek nincs szüksége alvásra, ahol a nap teljében felhasználható munkára, vígságra s minden huncutságra? Mert hajdan, az aranykorban létezett egy ilyen világ. Ennek a dicső időnek a  Vasháború vetett véget, amikor is elhagyták az embereket azok a mesteralvók, akik addig átvállalták tőlük az éjszakai alvás terhét. A mesteralvók városvédő csontjait azonban ereklyeként tartják becsben. A Dakorleon városában őrzött Rufhus mester földi maradványai egyik éjszaka eltűnnek, s éppen két héttel a nagy Éberünnep előtt. A csoda felfedezője az éj leple alatt a sekrestyébe lopakodó 224. szürkegém nővér. Mielőtt kitudódna a nagy baj a városmester, Koriolan Kán titkos küldetéssel bízza meg Vulgarus Pokk cellarus urat, a  pince és éléskamra mestert. De nem csak Vulgarus indul útnak, hanem tőle függetlenül  a szürkegémek diakonisszája is útra bocsátja a 224. nővért. Ennek a 224. néven nevezett nővérnek van egy különleges tulajdonsága. Teher vagy áldás? - ki tudja-,  de nem képes aludni. Akárcsak Milán, azaz Miló, aki napjaink vehemens, kalandvágyó kamasza. Milóval sem történik kisebb csodák, hiszen egyik pillanatról a másikra egy filmforgatásban találja magát, ahol a maszkmesterek és kellékesek tökéletes munkát végeztek.
A Mesteralvók hajnala ennek a három szereplőnek a küldetését kíséri nyomon, mely a történet legvégére szépen összesimul.
Kalandos útjuk mindvégig  bővelkedik kihívásokban, jó és csalárd barátokban, megoldásra váró rejtélyekben.

A három szálon futó cselekmény mindegyikébe könnyen képes belehelyezkedni az olvasó. Huszti Gergely olyan, elsősorban nyelvi eszközöket használ, melyek alkalmassá teszik az olvasót erre a tér és időben való utazásra. A nővér és Vulgarus idejében egy nagyon sajátos formát használ a szerző, melyre nem az jellemző, hogy ne értenénk a szavakat a mondatokban, hanem valahogy a mondatszerkezet változik meg, és ehhez társul egy igényes szóhasználat.

"Kétszer jött el a hajnal azóta, hogy kényszerű némaságom börtöne magába zár. Mintha  a nap is búbánatra adta volna a fejét miattam, felénk se néz, csak könnyeit potyogtatja az égből. " 

- olvashatjuk például az 56. oldalon, amit most csak teljesen találomra ütöttem fel. Ugyanez igaz Miló fejezeteire. Annyira friss, és mai, hogy egy helyen még a nekem is segítséget kellett kérnem. 

"Ideje valami szépre gondolnom, hogy kicsit lenyugodjak. Legyen az a Brigi. Nem, mégsem jó, szépnek szép, de tiszta noob lennék, ha vele pörgetném tovább az amúgy is maxon tekerő szívem...Hát ez über nagy szívás. " 

A regénynek tehát van egyfelől egy ódon, középkori hangulata, melybe integrálódik ez a hiper modern srác a maga számítógép játékos lazaságával, és próbálja beleadni a maga részét a nagy probléma megoldásába.
A könyv műfajilag a fantasyba sorolható, ami ugye nálam nem éppen a befutó, mivel képi világához nem tudok magamból hozzáadni, így sokszor nehézséget jelent összefüggéseket megértenem vagy elképzelnem a jeleneteket. Így volt ez ebben a könyvben is. Sajnos a vége felé nem jöttek át olyan könnyen a miértek, de ezt tényleg saját hiányosságomnak élem meg. Ettől függetlenül egy nagyon érdekes, ízes kortárs ifjúsági regénnyel volt dolgom.

Hozott pontszám: 4/5 

Huszti Gergely bátran nyúlt a témához, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen ő az első magyar ASMR-fantasy szerepjáték alkotója, és nem utolsó sorban tizenöt éven át a Libri Kiadó szerkesztője volt. Útjára bocsátott a Libri Insomnia sorozatát. A kötet folytatását a Mesteralvók viadala címmel várhatjuk, reméljük hamarosan. 


2019. július 13., szombat

Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter - Az emeberek országa

Kalaallit Nunaat - Az emberek országa című könyv a 2019-es Ünnepi Könyvhét újdonságai között jelent meg. Teljesen  új, friss, akárcsak a téma, amivel foglalkozik.
Egy olyan disztópikus társadalomban járunk, ahol az emberiség katasztrófáját a klímaváltozás okozta. Ez az új műfaj a climate fiction, amit a sci-fi után szabadon, cli-fi címkével fogjuk talán jelölni. A kifejezés a magyar nyelvben még egyelőre nem terjedt el, de ha ilyen ütemben látnak napvilágot  e témájú könyvek, akkor nem jósolok neki hosszú várakozási időt.

Körülbelül hatszáz évvel később járunk, amikor a bolygó felmelegedése miatt csak a Föld egy kicsiny része  lakható, a hajdani Grönland területén létrejött Emberek Országa, a Kalaallit Nunaat. A népsűrűség rendkívül magas, a mai értelemben vett boldogulás elképzelhetetlen. A lakosság a szűkös erőforrások miatt már nem a hagyományos életet éli. Itt áll az ország legfontosabb oktatási intézménye a Heim, otthon, ahol az úgynevezett Mamarut-teszt által  kiválasztottak tanulhatnak, szüleiktől elszakítva, 15 éven át. Majd ismét egy teszt dönt későbbi sorsukról, hivatásukról.
A történet elején magunk is iskolapadba ülhetünk, és megismerhetjük a 2600-as évek diákjait. Különös tekintettel a főszereplő Nanoukot, Umiat, Oorsit, instruktor tanárukat, Tootegat, és még  néhányukat. A Heim életének mindennapos része a Qujan, a meditatív köszönet, amikor megemlékeznek arról, hogyan menekültek meg a forróság és a szárazság miatt halálra ítélt Egyesült Államokból. A szertartás része, hogy mindenki iszik az Élet Forrásának vizéből. A bajok akkor kezdődnek, amikor Nanout megundorodik a forrás ízétől, és csak tetteti, hogy iszik. A kihagyott ivás furcsa változásokat eredményez a fiú életében. Álmok kezdik el gyötörni, amiket lassan emlékekként azonosít magában. A fiú ráébred sorsára, és meg akarja találni gyökereit. Ezért egy nap elszökik, és magával viszi a lányt, akit testvérének vél. Amikor elkapják a szökevényeket büntetés gyanánt egy feladattal bízzák meg őket, fel kell kutatniuk egy Yuka nevezetű férfit, és elhozni a központba.  Az ő utazásuknak és tudatra ébredésüknek lehetünk tanúi, miközben megismerhetünk egy lehetséges társadalmat, ahol az emberek kolóniákban tengetik életüket, és mindannyian egy igazságosabb, szebb jövőről álmodoznak.
A cselekmény egy odüsszeuszi hatalmas utazás, ahol minden kolónia egy sajátos sziget, egy lehetséges  megoldási forma. Hamar kiderül, hogy senki sem elégedett a jelenlegi helyzettel, és a színfalak mögött egy összeesküvés zajlik, melynek célja a Szabad Kolóniák Szövetségének létrehozása, s ennek vezetője az a Yuka, akit más néven Szabadon Születettnek neveznek. 

Sok minden van ebben a regényben. Elsősorban a világ és az összefüggések megismerése, illetve megértése. A kalanddal, szerelemmel és barátsággal átitatott utazás alaposan megmozgatja az olvasó fantáziáját. Mint minden utópisztikus történetben, így itt is kell egy jó kis idő, amíg az embernek sikerül ráhangolódni arra a másfajta világra.  Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter alaposan felépített egy eléggé bonyolult és összetett világot, ahol a legutolsó pillanatban is megtudhatunk valami addig nem hallott részletet. Sajnos nekem ez a lehetséges berendezkedés nem volt elképzelhető, nem olyan sorrendben jöttek a magyarázatok, ahogy kényelmes lett volna, rendkívül megterhelő volt a nevek megjegyzése, nem is tudtam kimondani magamban, olvasás közben inkább fotografikus memóriámra hagyatkoztam. 
Nem vagyok egy befogadó sci-fi olvasó, ráadásul a célközönség is inkább a 14 év feletti korosztály, így teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy ők élvezni fogják. A föld alatti életet bemutató világ hangulata súlyosan tapad az emberre,  ennek a miliője  rabul ejti az olvasót. A finoman érzékeltetett, bontakozó szerelemben is együttérezhetnek a fiatalok a szereplőkkel. 
De a történet több erkölcsi dilemmára is felhívja a figyelmet, legyen szó a hatalomról, és annak eszközeiről, a problémák megoldásának módjairól  vagy éppen a környezetvédelmi felelősségtudatról. Mivel a cselekmény elég fordulatos, így ezek a morális kérdések sem tűnnek didaktikusnak olvasás közben.
A szerzőpárosnak sikerült lekerekítve lezárni a jelenleg felmerült problémát, de mivel az új megoldás sem tűnik mindenki számára ideálisnak, elképzelhetőnek tartom, hogy a történet akár folytatódjon a jövőben. 

Hozott pontszám: 4



2019. július 11., csütörtök

Cognolato, Luca - Silvia Del Francia - A ​láthatatlan hős / Franco Perlasca visszaemlékezésével

Egy igaz ember budapesti története

Van ​egy gyönyörű zsidó legenda, mely szerint Isten azért nem pusztítja el a világot, noha az tele van gonoszsággal, mert az emberi történelem minden pillanatában él a földön harminchat igaz ember – olyan férfiak és nők, akik egyszerűen nem tűrik az igazságtalanságot. Senki sem tudja a nevüket, és ők sem tudják magukról, hogy az igazak közé tartoznak.
És van egy olyan gyönyörű legenda, mely szerint élt egy olasz húskereskedő, aki 1944-1945 között több, mint ötezer magyar zsidó életét mentette meg azzal, hogy spanyol konzulnak adta ki magát, és a budapesti spanyol védett házakban menedéket adott nekik. 

A két legenda közti különbség az, hogy Giorgio Perlasca egy valós személy volt, aki ha nem is titkolta, de nem verte nagy dobra hősies tetteit. Valójában a dolog súlyát nem is fogta fel a világ, amíg egy napon két asszony fel nem kereste Perlascat padovai otthonában, hogy megköszönjék mindazt, amit értük és a többi zsidó családért tett a vészterhes időkben. Maga Perlasca fia is ámulva hallgatta apja igaz történetét. 

Az egyszerű, jól követhető cselekmény elsősorban a 12-13 év körüli korosztályt célozza meg. Mindannyian tudjuk, hogy micsoda  megaláztatást, nehézséget és rengeteg veszteséget kellett átélni az üldözött zsidó népnek a Holokauszt idején. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, ami érzékelteti a borzalmak súlyát, de még nem feldolgozhatatlan egy gyerekolvasó számára. Az olasz szerzőpáros szerintem remekül eltalálta ennek a mértékét. A gyermekszereplők bevonása pedig még átérezhetőbbé tette a történelem valóságos voltát a fiatalabb olvasók részére.

Az "Egy igaz ember budapesti története" úgy tanítja olvasóinak a történelmet, hogy azok ezt észre sem veszik. De emellett lényeges szerepet kap az ember tetteinek a fontossága, a váratlan helyzetekben meghozott bátor döntések jelentősége. 

A könyv, bár tényleg nem tankönyv, de jól átgondolt szerkesztést mutat. A belső borítókon találunk egy budapesti térképrészletet, ahol a spanyol védett házak vannak ábrázolva. A történet végén pedig helyet kap egy korrajz is, mely az eseményeket időrendben foglalja össze, valamint a kötetben szereplő személyeket és fontosabb kifejezéseket magyarázza meg. Emellett szó van a Holokauszt Emlékközpontról és az Élet Menetéről is kapunk némi felvilágosítást. Mindezek mellett még maga Perlasca is elmondja pár sorban, hogy ő hogyan ítélte meg szerepét az események alakulásában. 
A sorozat megjelenéséhez az olasz Külügyminisztérium a fordítás támogatásával járult hozzá. 

Fordította: Toledo Anna

Hozott pontszám: 5

Yad Vasem - Izrael, Jeruzsálem

"Jeruzsálem határában ma egy fiatal fácskát fognak elültetni - 1989. szeptember 24- a Jad Vasemben, vagyis az Igazak Kertjében, az Igazak egyikének tiszteletére. Giorgio Perlasca, ez a név áll a táblán. "

Perlasca történetét Alberto Negrin vitte vászonra, Perlasca - Egy igaz ember története címmel. A képi ábrázolás már inkább felnőtteknek ajánlott. 









2019. július 9., kedd

Sümegi György - A Kecskeméti Művésztelep (1909-1944)

Komoly és összetett feladatra vállalkozik az, aki művészetről, pláne egy művészeti időszakról próbál bemutatókönyvet írni. Bizton állítom, hogy minimum kétszer annyi információt, és háromszor annyi képanyagot szeretne beletenni könyvébe, mint amire végül lehetősége lesz. Hiszen hogyan lehet meghúzni a határokat, mi az, ami erőteljes befolyással bír a művészetre, és mi az, ami kevésbé? Ki az, akinek mindenképp szerepelnie kell könyvében, mit hagyhatunk ki az összegzésből. Minden tiszteletem Sümegi Györgyé, aki megkísérelte csokorba gyűjteni, és szelektálni ezeket a behatásokat. 

A Kecskeméti Művésztelep születésének időpont meghatározása is már nehézségekbe ütközik. Az 1909-es évet nevezhetjük meg a megalakulás idejének, habár csak 1912-ben foglalhatták el  helyüket az első alkotók. Sajnos az 1911-es kecskeméti földrengés is hozzájárul ehhez a késéshez, de az építkezés körüli pénzforrás megteremtéssel is bajok voltak. Egyáltalán miért volt szükség Nagybánya, Szolnok és Gödöllő után még egy ilyen vállalkozásra? A választ a művészeti csoportosulásokban, az új hangszínekben, másfajta nézőpontokban kell keresnünk! Nem szabad figyelmen kívül hagyni a Nyolcak szerepét, mely a legjelentősebb magyar avantgárd művészcsoport volt a XX. század elején, és az úgynevezett "neósokat", akik tulajdonképpen azok az új festői elveket valló posztmodern, ultramodern törekvéseket hirdető nagybányai művészek voltak, akik kiváltak az "anyaintézményből". A telep létrehozatalát Kecskemét akkori polgármestere, Kada Elek karolta fel. Nem szabad azt sem kihagyni, hogy az újításokat más kulturális behatások is alakították, úgy, mint az irodalomban a Nyugatos hatás, melynek szele erőteljesen fújdogált Kecskeméten, ahol akkoriban nyolc nyomda is üzemelt. Ennek köszönhetően számos heti és havilap látott napvilágot. Hármas műfajban szerettek volna hatást gyakorolni a mindennapok igényes képzőművészetére. Egyik szak a textilművészet, a másik a kerámia, a harmadik pedig a grafika. Ez a gondolat gyönyörűen ki van fejtve a könyvben. 

 
Nagy nehezen tehát 1912-ben  elindul az alkotóműhely, mely nyolc műteremvillával kezdi meg működését, és vezetésével  Iványi-Grünwald Bélát, volt nagybányai művészt bízzák meg. A művésztelep első időszaka 1909-1919 közé tehető, mely magába foglalja az indulás nehézségét, a kecskeméti földrengést, és az első világháborút. A könyv végigveszi ennek az időszaknak alkotóit, ábrázolási módjukat, és azokat a nézeteltéréseket, amikkel számolniuk kellett a csoporton belül. 
Az 1920-1944-ig terjedő második időszak vezetését Révész Imre nevéhez köthetjük. Bár jellemző volt, hogy ekkoriban már megszilárdultak a működéshez szükséges alapvető feltételek, szabályok, mégis új kihívásokkal kellett az alkotóknak szembenéznie. Nem mondok újat, ha ismét a pénzt jelölöm meg a bajok forrásának. Miből legyen bevételük, ki támogassa a tehetséges alkotókat? Mennyire engedhetnek szabad teret alkotói szabadságuknak, vagy legyenek inkább eladhatóak, maradjanak a fotográfiai minőségű képeknél? Míg a művészek egy része a fronton szolgált, a másik fele békés csendéletekkel bíbelődött a telep műtermeiben. Az érzékeltetett probléma ráadásul csak épphogy a széle annak a nagy egésznek, ami ezt az időszakot világszerte kísérte. 
A kiadvány a Kecskeméti Művésztelep  1944 október 24-ei kiürítésével zárul. 
1957-1982 között vendégházként üzemeltek a megmaradt épületek,  1982 után pedig, eredeti rendeltetésének megfelelően ad otthont íróknak, festőknek, művészeknek. 

Ahogy az elején is beismertem, nem könnyű feladat bemutatni egy művésztelepet. Bár a kötet  jól illusztrált, alapos, Sümegi György szakdolgozat minőségű pontossággal jelzi a hivatkozásokat, ami 146 oldal, gazdagon illusztrált könyv mellett is 261 végjegyzetet jelent, el tudjuk képzelni, hogy a szöveg rendkívül töredezetté és élvezhetetlenné válik. Sokkal kevesebb jön át a hangulatból, az áramlatokból, az élvezetből, mint ha más lett volna a célkitűzés. Azok az elcsípett gondolatok viszont, amik még így is elértek hozzám nagyon inspirálóak voltak. Elmondhatom, hogy bár nem egy album minőségű könyvről van szó (mérete kb. 18x25 cm), a bennük bemutatott alkotások mégis gyönyörűek. Képtelenség legjobbat választani. Ahányszor átlapozom mindig új kedvencet találok, így csak nézegetve is lélekemelő tevékenysége lehet bárkinek egy nehéz nap után. A képek különlegességét igazolja, hogy nem találtam a világhálón linkeket, így csak a saját, gyenge minőségű fotóimon keresztül idézem fel a számomra legkedvesebbeket.

Gombos Lilly - Műkert (fotó a könyvről, nem találtam eredeti képet)
Járitz Józs - Fiatal lány (fotó a könyvről, nem találtam eredeti képet hozzá)




Uitz Béla -  Almaszedők
A könyv eredeti ára elég borsos, de a  Könyvudvarban most még kedvezményesen beszerezhető.

2019. július 7., vasárnap

Rooney, Sally - Normális emberek

Nem szoktam friss megjelenésű könyveket olvasni, pláne vásárolni. Szeretem átengedni a dolgokat egy kis szűrőn, amit drága ismerőseim és ízlésőreim megtesznek nekem a moly oldalon. De néha jó eltérni a sémáktól. Egy rádiós beszélgetés kapcsán figyeltem fel a könyvre, melyben a 21. század munkatársa mutatta be az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyveiket. Nem is tudom már mi fogott meg a beszélgetésben, valószínűleg, ahogy szoktam  jóval túlgondoltam  magamban a hallottakat. De így utólag nem bánom, hogy nagyobb teret engedtem a könyvnek. 

A történet egy első szerelem regénye, mely Sligo megyében, Carricklea kisvárosi falai között indul. Főszereplője Marianne, egy középosztálybeli család 17 éves lánya, aki fivérével és anyjával él csinos kis házukban. Hozzájuk jár takarítani Lorraine, aki Marianne osztálytársának, Connell-nek az édesanyja. A fiú azokon a napokon, amikor az anyja Marianne családjánál  dolgozik, kocsival érte megy. Így kerül a két fiatal iskolán kívül is kapcsolatba egymással. A lányt, aki rendkívül okos, de a maga módján elég furcsa, osztálytársai leginkább kizárják maguk közül, sőt tanúi vagyunk egy bántalmazásnak is. Connell, az osztály egyik közkedvelt figurája, a sulicsapat menő focistája, azonban meglát valamit Marianne-ban, ami oda vezet, hogy a két fiatal az ágyban köt ki. Szándékosan nem használtam a szerelem szót, hiszen úgy tűnik, hogy itt szó sincs erről, inkább valami vonzalomféle dologról. De mi az, ami vonzó lehet a lányban? Nem kimondottan szép. "Egyesek szerint ő volt a legcsúnyább lány az iskolában." Hamar kiderül Connell számára, hogy bár a lány szabad, ő azonban nem. Őt mindenféle megfontolások, mások véleménye tartja csapdában. Így kapcsolatukat nem is vállalja fel a többiek előtt.  Ezzel nem is lenne baj, egészen addig, amíg el nem érkezik a végzősök bálja, ahol a lánynak nem lesz partnere. Ezt a súlyos hibát nem bírja el a kapcsolatuk, olyan sebet ejt Marianne-n, amit nem tud feldolgozni. Később mindketten a dublini Trinity College-ban folytatják tanulmányaikat, ahol letéve  a középiskola béklyóit, új szerepben tűnnek fel. Marianne már nem az a furcsa, introvertált lány, aki folyton csak a könyveit bújja, és Connell sem olyan népszerű, mint korábban. A regény az ő kapcsolatuk évek alatti alakulását mutatja be. Mert azt elég hamar megértik mindketten, -még ha önmaguknak nem is akarják bevallani-, hogy ez nem csak szex volt közöttük. 

Felfoghatjuk úgy is a történetet, mint egy fejlődésregényt. Nem mondom, hogy ne lenne igaz, hiszen lényeges akadályokat ugranak meg az évek alatt, ugyanakkor be kell látni, hogy van miért aggódnunk még az utolsó pillanatban is. 
Viszont sokkal izgalmasabb kérdés volt számomra maga a cím. Sally Rooney társadalmi lenyomatot ad nekünk arról, hogy mi számít ma normálisnak, kik a normális emberek. Ezen el lehetne filozofálgatni, de akkor is az a tény, hogy az normális, amit egy adott szociális környezet elvárható, követendő mintának tart. Többször halljuk, hogy a lány furcsa, de igazából nincs is meghatározva, hogy mitől lenne az. Stigmaként lebeg körülötte, és megszabja a kötelező viselkedést vele szemben. Az a normális, ha nem jársz vele, ha belecsípsz a mellébe, ha nem vállalsz fel vele semmi közöset. 
Új környezetben új normák születnek. A főszereplők megpróbálják felvenni azt a ritmust, amit várnak tőlük. Connell-nek ez könnyebben megy, lesz egy barátnője Helen, egy teljesen hétköznapi, normális lány, akivel jól kijönnek. Marianne-nak viszont  nem megy olyan simán, ő több bántalmazó kapcsolatba is belekeveredik. A történet végére mindenki számára kikristályosodik, hogy mitől is érezték osztálytársai furcsának a lányt, milyen terheket cipelt egész életében. A bántalmazói környezetben felnőtt emberek mindig magukon viselik ezeket a jegyeket, és megtapasztalhatjuk, hogy Marianne-nak is milyen nehéz ezektől megszabadulni. A felnőtté válás regénye ez a könyv, melynek lényegi része, önmagunk felvállalása. 

Másrészről nagyon fontosnak tartom a történetet abból a szempontból, hogy igazán friss, nagyon mai. Határozottan nyúl a napjainkban súlyosnak érzékelhető problémákhoz. Az elköteleződés nehézségéhez, a meghitt kapcsolatok kiépítésének lehetőségeihez, ahhoz, hogy a mai fiatalok mennyire másféle szerelmeket akarnak megélni, mint szüleik generációja, amellett, hogy a társadalmi különbségek ma is ugyanúgy megvannak, és nem egyszerű átlépni ezeket a kasztokat.

Sally Rooney kifinomult pszichológiai érzékek mentén tereli a cselekményt, ahol az események alakulását nem kifejezetten a tettek, hanem az érzések vezetik. Prózája sokszor inkább nyersnek tűnik, melyben jelentős szerepet játszik a kisvárosi nyelvezet és egyszerűség. A  romantikus  hangulatot most mellőznünk kell, még akkor is, ha alapvetően ez egy love story. Azt azért még megjegyezném, hogy jól be lettem húzva a csőbe, mert annyira egy amerikai poros kisvárosi hangulat jelent meg olvasás közben előttem, hogy amikor először szerepelt az "euró", mint pénz kifejezés, azt hittem elírás. Rooney maga is a dublini Trinity College-on végzett, amerikai irodalom szakon.

A fiatal írónő a Baráti beszélgetések című könyvével debütált, mely 2017-ben elnyerte a Sunday Times - legjobb fiatal írónak ítélt díját.  A Normális emberek kötetet az év regényének tartják, jelölték a Man Booket-Díjra is. (Számos egyéb díj mellett) A 21. Század Kiadó oldalán olvastam, hogy a könyv az eredeti, Henn Kim által tervezett borítót kapta meg.

Hozott pontszám: 4/5 
 

Sally Rooney
Fotó: Tony Gavin

2019. július 5., péntek

Valachi Anna - A nő számomra rejtély

Azt hiszem hiba volt ezt a könyvet elolvasnom. Már közben is éreztem, hogy nem tesz jót nekem, de ilyen azért már máskor is előfordult, és volt, hogy az olvasás végére rendbe is jöttek a dolgok. Most mégis úgy érzem, jobb lett volna enélkül. 

Több, mint 35 éve tart fogva József Attila. Körülbelül akkortájt olvastam tőle először. Volt idő, amikor minden fellelhető háttéranyagot be akartam szerezni róla, hogy megértsem, felfogjam, hogy válhat valaki olyanná, aki így meg tudja ragadni a lényeget. Szerintem vele kapcsolatban hallottam először skizofréniáról, ő segített először átéreznem az éhezést, belém oltotta a vágyódást Párizs után. És ezek csak azok, amiket be tudok azonosítani. 

Aztán nem régiben találkoztam egy versével, amit nem ismertem, és elképzelésem sem volt, hogy kihez írhatta. Akkor bukkantam Valachi Anna könyvére, gondoltam ebből majd megtudom, ki a titokzatos ihlető. 

Nos, megtudtam elég sok mindent. Nem volt jó ilyen kontextusban találkozni a nagy költő szerelmeivel. Valachi Anna (1948-2018) kutatási területe József Attila élete, valamint az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolata. Mindent tudott a költőről. Könyve alapos, kimerítő. Laikus olvasóként persze felmerül az emberben, hogy vajon minden kihegyezhető egyetlen dologra? A kötetből erőteljesen ez az érzés jön át, és bár  be is látom, hogy igaza van; József Attila, édesanyjának korai elvesztését soha nem tudta feldolgozni, és a későbbi mentális zavara, valamint a skizofrénia megjelenése szintén alkalmatlanná tette a szerelem és gyönyör beteljesedett átélésére, de kendőzetlen ábrázolása sokkolóan hatott rám.
Egyértelműen Judit lettem, és kinyitottam azt az ajtót, amit nem kellett volna.


Azért titkon remélem, hogy el tudom felejteni, amit olvastam.
Ilyet sem mondtam még.

Hozott pontszám: 3

Heijmans, Toine - A tenger

Sok címkét tudnék most ajándékozni ennek a könyvnek, hogy "apa regény", meg "krimi", de nekem elsőre mégis valami "hajós-vizes" kifejezés jut eszembe. 

A fejemben létezik egy  kaszt, amibe az olyan regények kerülnek, mint a Tengeróceán (Novecento), Az öreg halász és a tenger, a Hullámfutó, A tengerparton futó tarka kutya, de még a Horgonyhely is, ahol egy zárt térben, nevezetesen a tengeren, a külső ingerektől -mondjuk úgy- korlátozott körülmények között vannak jelen a szereplők. Olyanok, mint a tesztalanyok.
Klausztrofóbia a végtelen óceánon. Azért ez dermesztő, nem?

Különösen jellemző ez Heijmas regényére. Az elsőkönyves, holland szerző főhőse egy apa és az ő hétéves lánya, Maria. A férfi otthagyja állását, vesz egy kisebb vitorlást, és afféle tengeri hobó módjára éli életét. Három hónapja kalandozik kint a vizeken, amikor útjának utolsó szakaszán felveszi lánykáját, hogy a hátra lévő két napot együtt töltsék az Északi-tengeren.
Az úton levés szimbolikája mellé, ami ne felejtsünk el a végtelen vizeken zajlik, csatlakozik az anya felé közelítő család képe. A magyarázatok végtelen sorára ad lehetőséget a szituáció. De amellett, hogy a szerző kiemeli a szülői szerepkört, a tudás átörökítését a következő generációra, valójában szétszedi olvasóját.

Ez a kétszáz oldal valódi hajókázás. Aki olvasni kezdi Heijmans regényét, az beszáll abba a lélekvesztőbe, ami a viharos tengeren hánykolódik. Hihetetlen feszültségek közepette próbáljuk fejünket kint tartani a vízből, megérteni mi történik valójában, miközben oldalról oldalra át leszünk dobva egy másik nézőpontba. 
Utólag, ennek a kisregénynek legnagyobb bravúrja az az írói eszköztár, amit a szerző alkalmaz. Ringat, és ringat, és ringat, majd kiborít a csónakból. 
Mi meg még élvezzük is. 

A könnyen és gyorsan olvasható történetet Jeanna Arts egyoldalas, kifejező illusztrációi hozzák még közelebb. Érdemes rászánni ezt a két három órát. Aki kéri, annak kölcsönadom. 

Hozott pontszám: 5



"Túlélni is csak rutinból lehet. Ha baj van, vakon tudni kell, mi hol van. Ha nincs meg ez a rendszeresség, összegabalyodnak az ember gondolatai. Minden egyszerre jut eszébe.(...) Aki nem gondolkodik tisztán, azt magával sodorja a tenger."



"Nem akartam a végére gondolni. Az egyelőre maradjon a lehető legtávolabb tőlem. A tengeri út első óráiban az ember mindig a túlpartra gondol. Aztán, amikor megpillantja a túlpartot, már nem is akar eljutni oda."





2019. július 4., csütörtök

Könyörgöm, maradj!



Nádasdy Ádám - Maradni, maradni


Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.


Könyörgöm, maradj még velünk! Imádkozom érte!
Nagyon beteg Nádasdy Ádám!

Kép: innen

2019. július 2., kedd

Eger, Edith Eva - A döntés

Háromnapos képzésen voltam a múlt héten, ahol az egyik téma a családon belüli erőszak, a másik az emberkereskedelem és gyermekkereskedelem volt. Számos oldalról közelítettük meg a témát, elemeztük az általános nézőpontokat is, és sajnos megállapítottuk, hogy a közvélemény addig jut el például a kapcsolati erőszak nehézségében, "Miért nem megy el az illető, miért nem menekül? " Sajnos nem ilyen egyszerű a kérdés. Anélkül, hogy elmerülnék a témában, csupán jelzem, hogy egyrészt olyan mértékben traumatizáltak az erőszakot megélő személyek, hogy képtelenek a logikus döntést meghozni, másrészt a lehetőségeik is szűkösek, arról már nem is beszélve, hogy kiszolgáltatott vagy megzsarolt helyzetben vannak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy innen már nincs kiút. Van, csak nem olyan egyszerű, ahogy azt elképzeljük. Mindig van döntési lehetőségünk. 

Erről a döntési lehetőségről mesél Edith Eva Eger, aki nem egy bántalmazói kapcsolatban sínylődött, hanem 16 évesen koncentrációs táborba került, egy szemvillanás alatt veszített el mindent, amit addig fontosnak tartott. Családját, jövőjét, lehetőségeit, otthonát, nyugalmát. Amint ránéz ruháitól megfosztott, lenyírt hajú nővérére, aki azt kérdezi tőle, "-Hogy nézek ki? Mondd meg az igazat!", egy pillanat alatt megérti, hogy van döntési lehetősége. Dönthet úgy, hogy arra figyel oda, amit elvesztettek, vagy arra, ami még megvan. 

"-A szemed - mondom a nővéremnek - annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad."

Ez a felismerés olyan elementáris erővel hat a fiatal lányra, hogy egész életében képessé válik arra, hogy a legnagyobb kétségbeesésekben is iránytűje és mécsese legyen. Nem csak a láger borzalmainak átélésében, hanem a túlélésben is ebbe kapaszkodik. A világ másik részén kezdi újra életét, megromlik a házassága, nem találja a hivatását. De az a tény, hogy hatással lehet saját életének alakulására, mégpedig tisztán a hozzáállásának köszönhetően, lehetővé teszi számára, hogy megoldja a problémákat. Önelfogadási filozófiáját szívesen viszem magammal, mert ez sem elmélet, hanem maximálisan átélt, önmagán tesztelt csodaszer. Vallja, hogy önmagunk elfogadásának abból kell erednie, hogy "amit meg tudok tenni, azt csak én tudom úgy megtenni, ahogyan én tudom megtenni." Ez pedig azt jelentette számára, hogy megtanulja újrakeretezni a traumát: hogy a fájdalmas múlt, a benne rejlő erő  a fejlődésének a tanúbizonysága, nem pedig a veszteség és kár igazolása. Van rá egy egész élete, hogy ezt a tökéletességig csiszolja. Áldozatból olyasvalakivé válik, aki képes virágba borulni, csakis azért, mert dönthet úgy is, hogy szabad lesz, dönthet úgy, hogy felelősséget vállal a nehézségeiért, a gyógyulásáért.

Edith Eger ötvenhárom évesen fejezi be tanulmányait és lesz klinikai pszichológus. Munkájával többek közt a poszttraumás szindrómában szenvedő amerikai katonáknak segít, hogy felépüljenek, de tevékenyen részt vesz a holokausztról szóló emlékek felidézésében és megőrzésében is. Szerepelt a CNN különkiadásában, amely az auschwitzi tábor felszabadításának hetvenedik évfordulójára készült, valamint a holland televízió által forgatott dokumentumfilmben is.

Filozófiája, életének története és munkássága annak a ténynek az igazolása, hogy van lehetőségünk választani. Elmeséli ezt nekünk olvasmányos, közérthető formában. Életének alakulása számos izgalmas, sokszor  véletlennek tűnő események láncolata. Táncol a hírhedt Joseph Mengele előtt, barátja és mentora lesz a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl pszichiáter, és legnagyobb sikere, hogy képes meggyógyítani önmagát.

A magyar származású pszichológus és írónő könyve inspiráló segítő kötet, melyről így vall:
"-Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: -Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!"   Úgy legyen!

Hozott pontszám: 4/5

 Edith Eva Eger