2022. június 25., szombat

Enger, Cecilie - Lélegezz

 Hogy történhetett ez meg? - Leginkább úgy, hogy nem tanulok a hibáimból.  

 

Hogy történhetett ez meg? – Leginkább úgy, hogy nem tanulok a hibáimból.

Többféleképpen olvasunk. Én alapvetően spirituális olvasónak tartom magam, aki hiszi, hogy nem véletlenül kerül ott és akkor a kezébe egy könyv, amikor. A tavalyi megjelenésű Cecilie Enger könyvet rögtön várólistára tettem anélkül, hogy különösebben megjegyeztem volna a fülszövegét, hiszen előző kötetét nagyon kedveltem. Pár hete meg is kaptam a könyvet és alig vártam, hogy elkezdhessem olvasni. Így történt meg ez a nem túl szerencsés találkozás, hogy akkor kellett a főszereplő, Carla gyászát végigélnem, amikor én magam is saját anyukám temetését kellett, hogy rendezzem.

Azt hiszem, hogy elválaszthatatlanná válik ezen a ponton az olvasó és a történet. Az egyébként is szubjektív érzékelés bepárolódik, s csak reménykedhetünk, hogy nem robban szét semmi sem! Robbanni nem robbant, de tükröt tartott nekem, és picit hátrébb kellett lépnem, hogy felfogjam azt, amit látok.

A hatvanéves aneszteziológus, Carla Oslóból szülőfalujába utazik, hogy meglátogassa édesanyját, aki a helyi idősek otthonában él. Lesz egy útitársai is, aki egy ismerőse által csatlakozik hozzá, a fiatal rendezőnő, Synne személyében. Bár akkor találkoznak először, Synne a huszonévesek már-már szemtelen bátorságával kérdez bele Carla életének legmélyébe. Nem csoda, hogy Synne kérdései kényelmetlenül érintik őt és nem tudja szívébe zárni a lányt. Mindez talán nem is lenne olyan fontos, ha egy kanyarban nem csúsztak volna meg egy lefagyáson, és a balesetbe ne halt volna bele a lány. Carlának be kell látnia, hogy egy ideig nem képes úgy folytatni az életét, mint eddig, nem tudja ellátni a munkáját. Szabadságot vesz ki, és hosszabb időre elutazik az anyjához. Ez amolyan térbeli odabújás a gyermekkorhoz, az anyához. Miközben próbálja túltenni magát azon a fájdalmon, hogy egy fiatal halálát okozta, belekezd egy könyv megírásába, mely az érzéstelenítés történetét mutatja be. A lelassult élet teret ad arra, hogy saját lányával, Ingriddel is közelebbi kapcsolatba kerüljön. Ingrid akkor ismerkedik meg egy férfivel, aki légzés tanfolyamokat vezet, és ez mind az életébe, mind a történetbe behoz egy új személetet. Miközben oldódik Carlában a fájdalom, folyamatosan mélyül Ingrid szerelme, szembe kell nézniük azzal, hogy el kell búcsúzniuk a nagyitól is, aki erejének végére jutott. Valójában erre nem számítottam. Oly nagyon előtérben állt Synne halálának feldolgozása, a szülőkkel való találkozás kérdése, hogy hihetetlen volt még egy ilyen erős szál befűzése a regénybe. Pedig ott van.

A háromgenerációs női alakok és sorsok egybefonódását jelentette számomra ez a regény, ahol egyik kezünkkel a meghittséget simogatjuk kapcsolatainkba, másik kezünkkel meg lazítjuk a kötelékeket, hogy el tudjuk őket engedni. Egyszerre szép és fájdalmas ez, aminek átélésében segít az írónő egyszerű, letisztult gondolkodása.

Számomra most mégis kicsit sok és túl direkt volt a több megjelenő téma, nem tudott igazán egységre jutni a végére. A bűntudat, az öregedés, az elengedés, a lélegzés, az orvosi érzéstelenítés megjelenése okozta változások párhuzamba állítása az emberi sorssal, önmagában is igen erős témák. Jobban esett volna, ha lassabban, részletesebben élhettem volna át, ha messzebbre jutottunk volna. És engem sajnos a fordítás is többször kidobott. Nagyon szeretem Petrikovics Edit munkáit, de itt többször belefutottam olyan mondatokba, amikről el sem akartam hinni, hogy az ő munkái. Fogjuk a saját jelenlegi állpotomra, a türelmetlenségemre és indulataimra. Talán majd egyszer újra el kellene olvasom ezt a könyvet, amikor tudat alatt nem kapkodom be a fájdalomcsillapítóimat olvasás közben.

Hozott pontszám: 4,5 

 

Cecilie Enger


 

2022. június 16., csütörtök

Chozen Bays, Jan - Tudatos étkezés

"Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet"
(William Blake)
 
Jan Chozen Bays orvos,  zen tanító,  táplálkozási szakértő, író. A tudatos jelenlét az a terület, ahol ezek a tevékenységei összeérnek, könyvében is ezek a források alkotnak egy nagy folyamot. Mivel az étkezés alapvető biológiai szükséglet, egyben hozott családi minta és szokásrendszer, így könnyen nélkülözi a tudatosságot. A szerző először szétbontja a tudatossággal kapcsolatos nézeteit, majd áttér az evéssel kapcsolatos tudatosság kérdésére. Egyébként ez a két kulcskifejezés mindvégig jelen van a könyvben, csak egyre transzparensebbé válik, ahogy több oldalról közelítünk hozzá. Már ebben az első fejezetben is megjelennek a különböző egyszerűnek látszó gyakorlatok, melyekhez általában hanganyag is tartozik, melyet a kiadó oldaláról le lehet tölteni. Bevallom, hogy a gyakorlatok elvégzését én kihagytam, most csak az elmélettel foglalkoztam. Még így is nagyon próbára tette a türelmemet, és talán ezért is írtam fentebb, hogy csak "egyszerűbbnek látszó", mert elvégezni ezeket nekem biztos nem lenne gyerekjáték. 
 
A második fejezet volt talán a legtanulságosabb, mert tudtam ugyan valamit az éhség fajtáiról, tapasztalom is magamon, de mégis, sorba szedve, részletesen átbeszélve jobban ráérezhetünk a lényegre. Szóval az éhségnek van hét fajtája: a szemünk, az orrunk, a szánk, a gyomor,  sejt, az elme és a szív éhsége. Mindegyik ismerős, ugye? A tudatos jelenlét pontosan arra tanít meg, hogy észleljük és reagáljunk arra, hogy melyik csenget be épp hozzánk! Mindegyik típushoz társul gyakorlófeladat is, tehát van, ami megtanít bennünket, hogyan reagáljunk. 
 
A következő négy nagy fejezet szintén hasznos tudnivalókkal lát el, itt nyakon csíphetjük a viselkedéssel és szokásokkal kapcsolatos táplálkozási sémáinkat. Az a csodálatos a könyvben, hogy nem akarja megmondani, hogy mi egészséges és mi nem, nem a vegetarianizmus, veganizmus vagy bármi egyéb mellett kardoskodik a szerző, hanem arra tanít, hogy felfogjuk a testünk-lelkünk üzeneteit. Ebben segít az a hat irányelv, melyet Chozen Bays bemutat. Természetesen mindvégig megjeleníti a világban tapasztalható észszerűtlenségeket, túlzásokat és szélsőségeket, de sorai közt még halvány ítélet sem húzódik meg. A mértékletességről ki ne hallott volna? Vagy a lassításról? A könyv alcíme -Felejtsük el a fogyókúrákat és figyeljünk a testünk bölcsességére!- viszont kicsit felbosszantott, valószínűleg csak marketing fogás, mert bár tényleg van benne szó a fogyókúrákról, de a zen mester egyáltalán nem ezt helyezi a központba.
 
A könyv a legvégéig tartogat igazán elgondolkodtató észrevételeket, csöppet sem közhelyes megállapításokat, legalábbis ebben a kontextusban nem tűnnek annak. Nekem nagyon sokat adott összességében a kötet, leginkább azt, hogy mindenkinek van a táplálkozással problémája. Nem akarom Chozen gondolatait szétcincálni, mindannyian látjuk, hogy sokszor nem is táp-lálkozunk, hanem valami egészen mást csinálunk. A könyvben leírt rengeteg gyakorlatot magammal viszem, és megfogalmazódott bennem egy a saját munkaterületemet érintő új feladat is, ami talán kidolgozásra kerül hamarosan. 

A tudatosság, a manapság sokszor előforduló mindfulness eszmék praktikus alkalmazása az, amivel meglepi olvasóit a szerző. 

Hozott pontszám: 5 (de sokszor idegtépő volt nekem az, amit elvár)
 

Jan Chozen Bays


 
 

2022. június 13., hétfő

Barnowski-Geiser, Waltraut - apa, anya, pia

Több szempontból is megrendítő könyv, sajnálom, hogy csak most olvastam el. 

A kötet alcíme, "Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők gyermekei mégis a boldogságot", felveti a kérdést, hogy alapvetően mindenki nehezen találja meg a boldogságot, mitől lenne más az ő sorsuk? Talán elsőre az gondolnánk, hogy ezek a gyerekek amint kilépnek a szülői házból, egy csapásra megszabadulnak minden addigi nyomorúságuktól. Régóta tudjuk, hogy ez az állítás sajnos  önmagában nem igaz, a helyzet jóval összetettebb. 

Waltraut Barnowski-Geiser 2015-ben napvilágot látott kötete arra vállalkozik,  hogy összegyűjti azokat a legfontosabb jellemzőket, amelyeket egy szenvedélybeteg szülő gyermeke élete során magával visz, amit örökségként a ballagási tarisznyába pakol a nevelő család. Mindannyian viszünk magukkal ezt-azt természetesen, de ez a fajta hordalék olyan sajátosságokkal rendelkezik, amivel ha szembenézünk, akkor jóval kezelhetőbbnek tűnik, mintha semmit nem tudnánk eredetéről. 

Két óriási hozadéka van ennek a könyvnek. Az egyik az, hogy segíthet megérteni a környezetünkben lévő emberek -főleg a gyerekekre gondolok- viselkedését, illetve lehetőséget nyújt arra, hogy mindenki önmagába nézve megvizsgálja, hogy vajon érintett-e személy szerint a témában? Ne legyintsünk könnyedén, hogy az én szüleim sohasem ittak, mert számos olyan szenvedélybetegség létezik, amivel szemben jóval elfogadóbb a társadalom, de ugyanazokat a sebeket ejti a gyermekeken, mint az alkoholista szülők viselkedése. Mi is ez a viselkedés? Egyszóval meghatározva az: elhanyagolás. Az elhanyagolás olyan szintű bántalmazás, ami nem feltétlenül hagy látható jegyeket áldozatán, de egész életre kiható stigmákat nyom a másikra. Ezért éreztem azt, hogy későn olvastam ezt a könyvet, mert számos  helyzetben másként reagáltam volna a velem szemben ülő gyermekre, ha ezeket egységében látom. 

A kötet hat fejezeten keresztül ad a témára rátekintést. Nem tankönyv, nem az addiktológia bibliája, mégis hiánypótló érzékenységgel és szemlélettel közelít. Először az érintettek mesélnek magukról és a családban lévő szenvedélybetegségekkel kapcsolatos megéléseikről, így az alkoholbeteg,  a munkaalkoholista, a drogfüggő, a gyógyszerfüggő, az anorexiás, a bulimiás, az internetfüggő, a szerencsejáték szenvedélyben szenvedő szülőkkel való mindennapokról. Nagyon hasonló tünetek hordozói lesznek a tőzsdéző és a droghasználó szenvedélybeteg szülők gyermekei. Megdöbbentő egymás után olvasni ezeket az élettörténeteket, azt hogyan vállalják magukra már a legkisebbek is a család sérüléseit. A kötet kihangsúlyozza, hogy senki sem egyedül beteg, az egész családnak szerepe van kialakult helyzetben. A negyedik fejezet az, ami a könyv gerincét adja, ugyanis itt Barnowski pontba szedi a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek hét sebét. Erről hallani nem egyszerű, de attól még, hogy nem olvasunk róla, a helyzet ugyanaz, csak még tenni sem tudunk ellene. Ezután a szerző rávilágít arra, hogy ezek a sebek miként működnek erősségként, s egyben árulkodó jelként akár egy felnőtt életében. Ebben a részben szó van a terhelhetőségükről, az emberfeletti kitartási képességükről, a hűségükről, a szociális képességeikről, érzékenységükről, menedzseri képességükről és a szeizmográfként működő hangulatérzékelő radarjukról. A sérülések pedig lelki sebeket hagynak bennük. Bármilyen nehéz is, lássuk, mik ezek! A megtévesztés-, az elszigeteltség-, a túláradó érzelmek-e, a belekeveredés-, az üresség-, az otthontalanság-, az elértéktelenedés sebe. Egyik sem szívderítő jelenség, mégis jobb, ha látjuk ezeket!

A következőkben pedig egy olyan önismereti tesztet ad kezünkbe a szerző, ami igazán egyedi módon közelít a témához. A teszt elvégzése után képet kaphatunk magunkról, ugyanis, ha a felsorolt nyolc hős tulajdonsága túlteng bennünk, akkor nagy valószínűséggel érintve vagyunk. Aki tehát Robin Hood-ként viselkedik folyamatosan az élete színpadán, a jó célért való küzdelem, a bosszúállás vezérli tetteit, az egy olyan rejtekben élő, erős személyiség, aki életfeladatának tartja a gyengék védelmezését. Vajon honnan eredhet ilyen fokú érintettsége? A kötet bemutatja a "hősök" jellemzőit, illetve azt, hogyan lehetne helyes mértéken belül tartani a felelősségvállalást. Nagyon tetszettek a megnevezett figurák, tényleg markáns jellegzetességek megjelenítői. Akik a segítő szakmában dolgoznak, hallottak már erről sokat, de talán mégsem gyalulták magukban simára  a témát. A "helfer szindróma" ennek egy szélsőséges megjelenési formája, jó, ha  mindenki figyelemmel kíséri magában ennek alakulását! Ilyen tekintetben tehát ez a teszt segít annak meghatározásában, hogy miben és mennyire lehetünk érintve. 

Végezetül nem enged el üres kézzel a szerző, mert egy úgynevezett AVOKADO 7 lépcsős programot ajánl fel, amit mindenki otthon, akár egyedül is, de terápiában, önsegítő csoportban is el tud végezni. Nem szabad elfelejteni, hogy hosszú idő alatt alakul ki az emberben ez a viselkedésforma, így a gyógyulásra is sok időt és folyamatos tudatosságot kell szánni. A hétlépcsős boldogságprogram pedig bárki számára sokat adhat, nem csak a szenvedélybeteg szülők gyermekeire vonatkozhat.

Összességben ez egy nagyon hasznos könyv, befolyásolja a témához való érzékenységünket, lehetőséget ad arra, hogy akár pedagógusként, akár nevelőként vagy csak felnőttként is átéljük és megértsük, mi történik egy ilyen hatásnak kitett gyermekkel. Érzékeny, informatív, olvasmányos és hasznos könyv, ami nem enged el üres kézzel. Van a kiadványnak egy  párja Jerry Moe Gyerekszemmel ​a függőségről és a felépülésről, mely még inkább gyakorlati segítséget kíván nyújtani a bemutatott program segítségével. Aki többet szeretne tudni a témáról, vagy megszólítva érzi magát, az bátran térjen be a  Fogadóba! 

Hozott pontszám: 5 

 

                                            Waltraut Barowski-Geier

 

2022. június 9., csütörtök

Szeifert Natália - Örökpanoráma

"Hogy miközben úgy érzem, az idő rohan, sőt száguld, hogy a nap úgy kel fel, hogy már éles a fénye, és szinte látom hanyatlani a hegy mögött, mert a napok csak peregnek, az évek csak peregnek, addig a másodpercek, ezek a még éppen értelmezhető parányi egységek mégis kitágulnak."

Az idő fogalmának megragadása számtalan irodalmi alkotásban központi helyen szerepel, hiszen az emberi mulandósággal való szembenézés elkerülhetetlen, s olykor elviselhetetlen szorongató tud lenni. Számomra Szeifert Natália negyedik könyvének alaptémája pontosan ez a szorongató idő. Érdekes végkifejlet felé terelte el történetét a szerző, ami látszólag megtöri a generációs regény ívét, de lehet, hogy talán épp ezzel süvegelte meg.

Egy látszólag valóságos helyszínen, Magyarországon, a fővárostól két órányi távolságban, Szegélyen vagyunk. Ez a bányaváros olyan, mint bármilyen más kisebb település. Trenk vonzáskörébe tartozik,  van orvosi rendelője, iskolája,  jó ideig boltja is. Ide érkezik, s alapít családot  körülbelül  száz évvel ezelőtt Mariana és Karel. Történetüket lányuk, Catalina sorsán keresztül követhetjük, majd az ő lánya, Gilda kerül előtérbe. A családregény valóságosnak tűnő helyszínen, akár még történelmi korban is jól behatárolható időben játszódik, de mindvégig érezhető benne egyfajta darabosság,  egy folyamatos morzsolódás. A szöveg is mállik szét a kezünkben, amit azzal ér el a szerző, hogy folyamatosan ugrál az időben, a generációk egymásra vetülő árnyképként alkotnak meg egy összképet. Egyáltalán nem kényelmes olvasni, mert éppen csak elhelyezkedtünk egy szituációban, máris dobódunk tovább. Mégis ez a nyugtalanító érzés berántott a történetbe és képtelen voltam kiszállni belőle. Valami ősbizalommal hagytam, hogy csináljon velem a szöveg azt, amit akar. Gyakran nem értettem a "túlírtságát", miért ez a részletesség, ami nem alaposságot jelent, hanem inkább "sokaságot". De hittem, hogy helye s szerepe lesz mindennek. A könyv körülbelül kétharmadáig egy családregényben éreztem magam, érdekes karakterekkel megajándékozva. Nem egy klasszikus értelemben vett teljes, plasztikus családot kaptam, de mégis felállt ez a szellős szerkezetű történetmesélés. Aztán az időnek egy másféle értelmezése lépett színre. Ahogy a testen láthatóvá válik az öregedés, úgy Szegély is a szemünk láttára sorvad el. 

A kötet utolsó harmada pedig laboratóriumba helyezi a túlélőket, és az idő fogalmának egy harmadik nézetét hozza be, a túlélés, a halhatatlanság kérdését. Zavarba ejtő váltás, nem is gondolnánk, hogy erre ment ki a játék. Sokféle  olvasói értelmezésre ad ez lehetőséget, azt hiszem megosztó könyv lesz. A valóság és a lehetséges jövő  közti zizegő hártya olyan vékony, hogy talán nem is tudjuk, melyik oldalon állunk. Szeifert Natália behoz egy genetika etikai kérdést, van-e jogom a saját genomomba beavatkozni, génsebészeti eljárással megváltoztathatom-e magam, vagy ki rendelkezik a testem felett? A kötetben említett CRISPR -szisztéma egy valóságos, létező dolog, igenis vannak "kutatók", akik genetikai kísérleteket folytatnak -mondjuk úgy-, sufni tuningban, bárki megvásárolhatja az ehhez szükséges berendezéseket és akár egy fehérjeláncolatot. 

A lassan elnéptelenedő világban a három főszereplő, a Doki, az asszisztense Gilda és Valter az író, túlélésre játszanak. A soha meg nem született, de folyamatosan készülő regény megköveteli magának az időt, ezzel az írónő allegorikusan megjeleníti azt, ami túlél minket, magát a mesét. 

Valójában tényleg nem lehet tudni, hogy ez valóság vagy mese? Benne van egy jó adag mágia, maguk a szereplők nevei is ezen a határmezsgyén billegnek, a jelenben újra s újra felbukkanó vírusok és járványok is a kihalás felé való sodródást erősítik, miközben talán kezünkben való az örök élet lehetősége. 

Nagyon szerettem ezt a történetet,  leginkább a megteremtett világot, a bennük megjelenő szereplőket és azt a kapcsolatot, ami az utolsóknak adatott. Számomra ott megjelent az időtlenség, a világ sürgető zajától való eltávolodás, amit leginkább a haldoklással tudok azonosítani; amikor mindennek már csak  az esszenciája marad fent a létezés szűrőjén,  az emberi kapcsolatok, a gyönyörködés, az apró gesztusok egyedülállósága, a kimerevített pillanatok. 

Más ez a könyv, mint a szerző korábbi munkái, én még a nyelvezetében is megtapasztaltam egy váltást, másképp tetszett nekem, de tetszett. 

Hozott pontszám:5 

 

Szeifert Natália
Fotó: Merész Márton