Strahan, Jonathan - Az ​év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

 Kénytelen vagyok Pat molytag idézetével kezdeni:

"És most érkeztünk el a legfontosabb részhez. Mert miért vallom én magam büszkén, de tényleg nagyon büszkén a zsáner, és azon belül is a science fiction elkötelezett rajongójának?
Azért, mert én azt gondolom, hogy aki e műfajokat szereti rossz ember nem lehet valószínűleg elég nyitott szemléletű. Szereti a dolgokat tágabb perspektívából, több szemszögből megnézni. Toleránsabb. Könnyebben elengedi a saját, szűkebb információkészleten alapuló véleményét, meggyőződéseit. Képes nagyot álmodni. Megváltoztatni a világot" 

Valami ilyesmi kíváncsiságtól vezérelve kezdtem el én is olvasni ezt a könyvet. Egészen pontosan Geoff Ryman  Nevető árnyékok című írásával kapcsolatban hangzott el egy értékelés, amely kinyittatta velem a kötetet:

„Az eredendő bűn az, hogy létezik két különböző nem, és az egyiknek, amelyik nem hordja ki a gyereket, tudnia kell, hogy az a gyerek az övé, amiből egyenesen következik, hogy tudnia kell, hogy a nő is az övé, és mivel kölcsönkenyér visszajár, neki is a nő tulajdonává kell válnia. Ha pedig egyszerűen muszáj birtokolni azt, akit a legjobban szeretünk, akkor mennyire fontos az, hogy birtokoljunk minden mást, amit kevésbé szeretünk vagy akár csak kedvelünk?”

Csodálatos hangulatú írás arról, hogy milyen árat fizetsz a vágyódásért, akár teljesülnek valaha a vágyaid, akár nem. Leginkább a – szinte szemérmes – távolságtartásával ránt magához, vagy inkább bújik egyenesen a bőröd alá.
Eddig az egyik váratlan, kellemes meglepetés."

Katarzis volt számomra a javából, mivel két igen fontos témát,  a vágyat és a birtoklást boncolgatja. De az a mód, mellyel a science fiction fantasy (SFF) dolgozik az lehetővé tette, hogy a kérdést egy steril környezetben szemléljem. Nincs a jelen berendezkedéséhez semmi köze, lerántja róla a hátráltató köteleket, és belehelyezi egy elképzelt jövőbe, egy  kitalált világba. Él bennem egy kép, egy tenyerét nyújtó kar, amin ott van a tárgy, az objektum, az alany vagy bármi, ami  csak ott, és csak önmagában létezik. Egy új nyelvi és képi világot kell kialakítanunk, amely a lehető legsemlegesebb,  sőt a  legjobb, ha nem is létezik. Létezzen csak gondolati szinten! Olyan ez, mint a szerelemben az érintés vagy  a tekintet, amely nem szűköli a szavakat, mert abban a pillanatban, hogy szavakban ölt testet,  összetörik, és karácsonyi üveggömbként szilánkolja magát.


Képeket használ ez a műfaj, valami óriási allegóriát, mely minden egyes novellánál a semmiből építi fel magát. Kacatokból, falra kent drogból, furi űrlényekből, sárkányokból, vascipőkből, planétákból és elmehajókból, az élet esszenciáját megőrző kristályokból. A környezet mindig minimalista, letisztult, por és űr, hegyek, csupasz puszták, rideg fém, a semmi. Ebben az egyszerűségben tűnik fel a novellák témája. Voltak összetettebb gondolatokat tartalmazó írások, általánosságban ezek kevésbé tetszettek, mint azok, melyek egyetlen dologra fókuszáltak. Érdekes volt szűz környezetben ugyanazokat a dinamizmusokat tetten érni, melyek a mindennapjainkat irányítják, mint például a kapzsiság vagy a hatalomvágy.
Izgalmas színezetet adott a könyvnek, hogy a  huszonnyolc novella mind különböző szerzőtől származott. Még egy ilyen kis kezdő zsánerolvasónak is mint én,  megkülönböztethető volt például a keleti szekció. Ken Liu neve ismerős volt ebből a csapatból, de a Jonathan Strahan által beválogatott többi  írás is kitűnő színvonalú. Gyakran szépirodalmi igényességgel megalkotott darabokra bukkantam, ami elfeledtette velem azt is, hogy mit is olvasok valójában.

"A nappályáról lenézve mintha parányi, töltényforma rovarok felhője rajzana az űrben, fénycellával borított páncéljukon csillogó napsugarak, icike-picike lángok a sötét semmiben.
Elviselhetetlen lassúsággal araszolnak a sztratoszféra szeletnyi héján, akár egy csupasz obszidiánsziklán vonuló bogársereg. Csak a Nap nem mozdul. Uralja égboltjukat most is, mint mindig." (Lavie Tidhar: Terminál (Végállomás)

 A most idézett Lavie Tidhar írása például torokszorító. A Mars felé sodródó  űrjárgányok  végtelen magányban utazó embereket rejtenek, akiket ebben a magukra maradott állapotban csak hang köt össze. A zene, és az egymással való rádiós beszélgetés. Mire képes ilyen puritán környezetben, a nagy nihilbe, a síri csendbe beszabaduló emberi hang? Fájóan gyöngéd és melankolikus megközelítése törékeny emberi valóságunknak, mely a legvégsőkig,  kétségbeesetten szomjazza a szeretetet.


A legtöbb novelláról elmondható, hogy hátrébb kell lépni, hogy felfoghatóvá váljon üzenete, de talán ez épp szimbolikus jellegéből is adódik. Lehet, hogy elolvasás után rögtön nem is hat, de mivel még a leggyengébb írás is remekmű, így azt tapasztaljuk, hogy  bőrünk alá mászik a hangulat, és összerendezi magát jelen helyzetünkkel.
Ami újszerű volt számomra és kiemelnék, az a műfajok zseniális keveredése. Itt legfőképp a mese, tündérmese elemeinek laza használata tetszett. De nemcsak a műfajokat, hanem az időt is hanyag eleganciával kezelik az alkotók, mely szintén új és izgalmas ízeket ajánl fel az olvasónak. Ez  lehetővé teszi számunkra, hogy fantáziánkat a végtelenbe szétterítve, minden kötöttség nélkül használjuk. Ennek okán eddig nem tapasztalt csatornák megnyílását érezhetjük magunkban, új képeket, elképzeléseket, ötleteket, összefüggéseket és valami végtelen gazdagságot élhetünk meg, mely bőség ily gazdagon talán a teremtés pillanatában lehetett jelen.

Maradandó élménnyel, egy új kinccsel gazdagodtam.

Hozott pontszám: 5

  

Az első - Tizenöt író, tizennégy történet arról, amiből csak egy lehet

A Csapody Kinga és Nagy Boldizsár szerkesztette könyv tizennégy novellát tartalmaz az elsőről. Igen, arról. Nem az első szerelemről, nem az első csókról, hanem arról az elsőről. Életünk egyik talán legintimebb és legmeghittebb pillanatáról, amikor odaajándékoztuk érintetlenségünket szerelmünknek. Azaz, csak jó esetben ajándékozzuk, és jó esetben szerelmünknek. Ezek a történetek a legkülönbözőbb elsőkről szólnak. 

Óhatatlanul saját emlékünkre gondolunk vissza, miközben szembesülünk azzal, hogy talán nem csak nekünk nem volt az első az, amit várt tőle az ember. Mert milyenek is vagyunk ilyen koron? Gyámoltalanok, nyuszik, idegesek, bénák, türelmetlenek, körülményesek, ész nélküliek és gyakran őrülten szerelmesek. 
Elsőként azt a bizonyos tizenötödik író sorait olvashatjuk, akit az alcím megjelöl. Ő pedig Nyáry Krisztián, aki egy nagyon kis laza összefoglaló bevezetést ad nekünk rávilágítva arra, hogy az irodalomtörténet nagy alakjai is hasonló nehézségekkel küzdöttek, mint a könyv szereplői. Elsőként Dragomán György Madarak című írását olvashatjuk, ami a tétova szerelem mozzanatait örökíti meg. Nekem az egyik leginkább kedves olvasmány ez volt, bár a történet megmarad az álom és ábrándozás szintjén. Fiala Borcsa Az elsők című novellája következik, ami szintén a tervezgetésből és álmodozásból indul, de ha a többes számú ragot lenyessük és ott marad Az első, akkor az igencsak hátborzongató történet, tudva, hogy nekem is járt így egy barátnőm. Garaczi László Mit üzen a szél? egy nagyon tipikus, talán az egyik legtipikusabb elsőről szól. Zene, bulik, hormonok, a "sezlon rugói besüppednek, nyikorognak" hangulatú írás, melyben kulcsfontosságú  a tapasztalat, és annak hiánya. Ebben a történetben a férfiúi szemszög  szép és intim. Mennyire vágyik már rá a fiú, és mennyire kétségbe tud esni, hogy mi lesz, ha nem történik meg a dolog. Mi lenne? Öngyilkos lesz. A kimódolt öngyilkossághoz dukáló búcsúlevél röpke nyolcvan oldalra sikeredik. Garacz Lászlónak sikerült ebbe a komoly problémába  a humort is becsempésznie, nekem öt pontos írás ez is.

Gimesi Dóra Absolute Beginners a csajok fejében kavargó gondolatok megjelenítője. Az előző történet tükörképe is lehetne, hiszen ebben az írásban is megjelennek a polcról kukucskáló könyvek és a zene eleme, igaz ez utóbbi sokkal hangsúlyosabb. Majd Grecsó Krisztián Daru szerelmi viaskodásának tanúi lehetünk a Taxisblokád, rózsateknő, Sucsej című novellájában. Kilenc rövid oldal alatt a vágyódásból eljutunk a szakításig. Majd Háy János Csak azzal munkája ismét a férfiak, a hódítani akaró suhancokból szívtiprókig felnövő férfiak oldaláról nevet ránk. Kalapos Éva Veronika Beforre-after főszereplője egy olyan lány, aki nagyon alapos, mindent előre elrendez, gyertya, vacsi, szőrtelenítés, gyönyörű ruci, védekezés s a többi, de a szerelem viharában mindez nem is lesz olyan fontos. A szerző mindkét félt megszólaltatja, s ugyanannak a tétovaságnak vagyunk ismét a tanúi, ami sok elsőt jellemez. A novella aztán lassan az egymásra hangolódás zöngéit is megérinti.

Karafiáth Orsolya Gyakorló című novellája azokról a bizonyos nagyot mondó lányokról szól. Rengeteg filmben találkozni ezzel a típussal, de be kell vallanom, hogy én még soha nem találkoztam életem során ezzel a típussal.  Majd Lakatos Levente egy feledhetetlen elsőt mesél el nekünk. Nagyon tetszett ez a novella is, és nem csak a tanulságos téma miatt, hanem, mert Levente nagyon erősen tudja a szerelem témáját elénk tárni. Már korábban is éreztem, hogy elvonatkoztatva az ő fő téma- territóriumától nagyon jól bánik a pennával. Ismét egy hölgy, Mészöly Ágnes mesél nekünk egy elsőről, ami szintén nem egy tündérmese. Ebben a történetben éreztem talán leginkább azt, hogy ez a kötet nem felnőtt olvasóknak szól elsősorban, hanem annak a meghatározhatatlan korú fiatal rétegnek, akik vagy még előtte, vagy közel utána vannak az első szerelmi aktusnak. A szerző próbálja a tragikum élét tompítani. Mint irodalmi alkotás értem és értékelem, persze nem gondolom, hogy ez így jó lezárás lenne az életben. Molnár T. Eszeter a következő elsője a nyárhoz, nyaraláshoz kapcsolódik. Egy balatoni úszás tempózása közben emlékezik vissza az előző nap eseményeire. Ő sem nagyon emlékszik a dolgokra, és hát mi sem érthetjük meg mi történt. Az biztos, hogy megvolt. Kicsit olyan, sehova sem vezető történet ez. El kellett még egyszer olvasnom, mert a történetet mesélő személy nemében sem voltam biztos. Nagy Ildikó Noémi Dallamtapadás egy Amerikából érkezett zeneakadémiás lány történetébe helyez minket, aki mindig mást kapott, amit várt. 

Németh B.Eszter A kiválasztott legendája nem igazán tetszett, mert ezzel sem tudtam mit kezdeni. Kavargó érzések, metafora, (lehet, hogy egy ostoba selyembugyogó vagyok) és érzelemfoszlányok. Semmi maradandó.

A kötetet Tasnádi István elveszteni című írása zárja, mely ismét a "meghódítani, megcsókolni, megkapni" hármasságának nótája. Nagyon szép írás, ismét az erősebbik nem szemszögéből. Méltó befejező gondolata ennek a kötetnek. 

"Levetkőzött. Kész, vége. Ezt nem lehet kibírni. Iszonyatosan vonz. Nem a fénye, a világossága. A teste. A nyaka, a lába, a popsija, a hosszú lába, az apró mellei. Most már semmi se számít, a fejem üres, mindent kitöltött valami boldog zsongás, csak addig tudok gondolkodni, amíg össze nem olvadunk. De a gondolatokkal együtt eltűnik a szorongás is. Lelassul az idő aztán teljesen felszívódik. Időn és téren kívül lebegünk, csak ketten vagyunk, a bőrünkön túl kezdődik a semmi, úgy érzem , ránk vár a feladat, hogy megteremtsük a világot. A kettőből egy lesz, aztán szétválik az ég és a föld, a lent és a fönt, újra helyére kerülnek a dolgok, újra, pedig csak most lettek megteremtve. Mintha egy nagy körtáncba álltunk volna be, mintha ebben az intimitásban nem csak ketten lennénk, valahogy részt vesz benne az összeg férfi és nő, aki valaha a világra született. ők segítenek láthatatlanul. Minden magától értetődő és tökéletes."

Az elsők a maga sokszínűségében mutatja be nekünk annak lehetőségét, hogy nincs kőbe vésve az első szerelmi együttlét követelménye, de azt is érzékelteti, hogy nem érdemes nagy ábrándokat kergetni, sőt az sem baj, ha nem az első szex lesz életünk csúcspontja. Arra azonban minden írás felhívja a figyelmünket, hogy jól válasszuk meg azt a személyt, akinek elajándékozzunk kincsünket! 

Abban a tekintetben kicsit csalódás volt nekem a könyv, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy  nem kifejezetten felnőtt szépirodalmi kötet. De ez már az én figyelmetlenségem is. Láttam ugyan, hogy a Lírában az ifjúsági 10-es lista élén van, de akkor még őket kuncogtam. 

Hozott pontszám: 4