2022. február 13., vasárnap

Kőrösi Zoltán - Budapest, nőváros

2022 február 6.

Az ötvenedik születésnapom. 
Tegnap volt 6 éve, hogy el kellett mennie közülünk Kőrösi Zoltánnak. 
Ülök a vonaton, Keszthely felé robogok. Olvasom a Budapest, nővárost, mert mit kezdjen az ember a veszteségével? Gyógyítgatja magát, ahogy bírja, ahogy lehet, ahogy adódik. Olvasom:"Azon nyáron a Balatonra utaztam, Keszthelyre..."
Nincsenek szavaim, nincs is kihez beszélnem, nem is baj, csak megint az az érzés, az az összecsengés, ami mindig. 2012 óta így megy ez. És még mindig van mit adni, kapni. 
 
Márciusban lenne 60 éves. Emlékolvasást szerveztem a molyon. Belevágtam egy emléktábla állításának a kezdeményezésébe, szeretném, ha imádott Ferencvárosa többre értékelné, lenne Kőrösi séta a könyvei alapján, jelölnék Ferencváros posztumusz díjra és méltón emlékeznének meg róla a születésnapján. Legfőképp pedig azt szeretném, hogy minél több emberhez eljutna a prózája, mert az nem lehet, hogy lehet élni anélkül, hogy: 
"...ami egyszer már megtörtént, az itt él velünk, s nem is kell a föld mélyébe, három emelet mélységbe fúrni érte, nem kell hozzá mélygarázs, s nem kell, hogy dübörgő teherautók hordják ki a földet az emlékek fölül, elég egy óvatlan pillanat, és máris körbefordul az idő, lecsorog a sárga napfény, egy talált tavaszi nap a novemberben, amikor olyanok a levelek, mint a rozsda..."
 
Persze lehet élni nélküle, de a tegnapi színházi élményemre utalva, Kőrösi Zoltán sorai olyanok, amikért érdemes élni. 
 
Eredetileg a korábban olvasott Szerelmes éveket terveztem az emlékolvasásra elővenni, de  a fent említett intézkedések közben, valahogy mindig előbukkant a Budapest, nőváros, így hallgattam a sugallatokra és ezt olvastam újra.
 
Eddig mindig előtanulmánynak éreztem ezt a könyvet a későbbi regényeihez, vagy korábbi életérzések végső alakban papírra vetülő formáinak. Most alkotásként fogadtam, egyfajta komplex irodalmi műnek, ahol a kvázi vízjelként háttérben futó fényképeknek ugyanolyan hangsúlyos szerepük van, mint a novelláknak és a pármondatos, olykor csupán egyetlen mondatos gondolatoknak. Ezek az életérzés szilánkok fogják közre a novellákat, melyek szigetként emelkednek ki a habokból. A darabok együttesen megajándékoztak az elfogott és kalitkába zárt, térhez kötött  idő élményével. Ez a hely pedig Közép- és Belső Ferencváros, ahol "hirtelen megszélesedett, elterpeszkedett az idő!"  Jelentéktelennek tűnő mozzanatokból építi fel Kőrösi Zoltán örök városrészét, belemerítve tollát a történelmi emlékek sűrűjébe, s mindehhez a tőle megszokott lírai árnyaltságot hozza kötőanyagul. 

Összességében egy életérzést, egy látásmódot hoz közel olvasójához, ahol a megalkotott képek belénk ívódnak. Azon már nem is csodálkoztam, amikor napok múlva egy övéhez hasonló írás szólalt meg bennem. Az összes érzékszervemet és figyelmemet áthuzalozta. Mintha ő  írta volna   fejemben tovább ezt a nővárost, ezt a Budapestet, "ezt a hervadófélben szomorkodó asszony(t), aki időnként a sminkkészlethez nyúl, s megrázza magát".
 
A kötet méltán nyerte el 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázat 1. díját,  illetve 2005-ben  az év könyve kitüntetést. Czabán György fényképei és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény archív fotográfiái szépen  simulnak a történetek hangulatába, hiszen a képek kimerevített mozzanatai testvérien karolnak bele a sorokba. Hihetünk a szemünknek, amikor Molnár Ferencet látjuk iskolába sietni, vagy a házak közt  verbuválódó vörös ingeseket futkározni, akárcsak a kis József Attilát vagy Móricz Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, Krúdy Gyulát, Cholnoky Viktort vagy Vörösmarty Mihályt, aki épp a Vén cigányt dolgoztatta.  A könyv egyben méltó emléket állít a hajdani Szentfalva iparosainak, kereskedőinek, bolgár kertészeinek és név nélküli lakosainak éppúgy, mint a helyi  gírosz árusok mai csapatának, vagy annak a nőnek, aki kerekes ágyában tolta éveken át fiát a kerület utcáin át.

A 2004-ben megjelent kötet utolsó oldala,  utolsó képe Az ítéletidő, Kőrösi Zoltán utolsó könyvének a borítója  lett. A zárósorral fejezem be én is gondolataimat, miszerint: 
"az idő mifelénk másként működik, telik, de nem múlik." 
 
 
Hozott pontszám: 5  
 
 
Kőrösi Zoltán - kollázs tőlem
 


 "… nincs ilyenkor okosabb, mint megállni a mi terünk útkereszteződésében, észak, kelet, dél és nyugat találkozásánál, a Tompa utca és a Ferenc tér összenövésénél, megállni a mi lapockacsontot formázó kerületünk kellős közepén, a nulla ponton, és olyan lassan körbefordulni, mintha maga az idő forogna körülöttünk észveszejtő gyorsasággal…"
 
 
"…mindig azt kérdezem magamtól, hogyan lehet az, hogyan, az emberek vajon hogyan tudják elviselni az életet. Mert nem csak az idő folyik el előttem, az elmúlt napok, az egyformán lecsöpögő évek, de látom az árnyékokat is a konyhakövön, és a lábam alatt olyan a kövek rácsa, mintha árnyék volna. Nézem a párkányon, a járdán, a fák csúcsain világító havat, nézem a fákat, tudom, folytonosan csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, nézem a fénybe hulló hópelyheket, felvillannak és sötétbe olvadnak újra, alig volt reggel s már este van megint."
 
 
 
 
 

2022. február 11., péntek

Danyai Zoltán - A rózsákról

Terítéken az esendőség.

Az elmúlt időszak olvasmányai leginkább az emberi esendőség és kiszolgáltatottság életérzését hívták elő bennem. Keresztury Tibor Hűlt helyem kötetének főhőse felnyitotta önmagát olvasóinak olyan rétegekig, ahol puszta valóságában látszik az ember. Danyi Zoltán még tovább ment, mert bár egyazon kín őrlődésének végtelen útját járja, de a sérülések az intimitás mélységében fokozottabbak. Névtelen főszereplőjét számos csapás éri, melyek között nem is lehet sorrendet felállítani. Az anya elvesztése, a délszláv háború bénító valósága, a feleség-nem feleséggel történő folyamatos tapogatózás, a munka hiánya, vagy értelmetlensége önmagában nem könnyíti meg életét. Ehhez társul egy húgycső daganat, aminek minden mozzanatába betekintést nyerünk. S ha ez nem volna elég, minden mögött ott duruzsol egy lüktető kényszerzavar, ami belső parancsokat kiabál szenvedő emberünknek. Számoljon, maradjon, menjen, meg ne mukkanjon! 
Miért jó részese lenni egy ilyen férfi belső monológjának?Miért jó olvasni ezt  a könyvet?
Bevallom számomra  nagyon szerethető volt ez az ember. Annyira természetesek voltak az érzései és reakciói, hogy még a legmegdöbbentőbb viselkedését is el tudtam fogadni. Önmagát az apja rózsáival való viszonyában értelmezte, a virágok fejlődésének minden mozzanata jelentőséggel bírt. Szabadulni akart tőlük, de rezonanciájuk ennél sokkal egymásra hangoltabb, létezésük sokkal  összefonódottabb, semhogy egy elégetés vagy egy utazás elszakíthatná ezt a szálat. Mégis megtörténik a gyógyulás. A változás ismét csak több frontvonalon zajlik, és főhősünknek le kell menni mindennek a mélyére, hogy irányt váltva felbukkanjon a felszínen. 
Jelképesen Brüsszelig kell utaznia, vagy még inkább Lille- ig. Ez a belga túra egy baráthoz, majd annak ismerőséhez Hermann Hesse Sziddhárta történetét juttatta eszembe, ahol Sziddhárta megérkezik az örök folyó partjához és azzal minden a helyére kerül, minden rendben lesz. Az egyszerűségben fellelhető értelem és nyugalom sziklája ez, ahol vagy megállunk és maradunk, vagy visszatérünk oda, ahol még dolgunk van. 

Danyi Zoltán kötete a maga nemében igazán különleges. Az azonnali, legsúlyosabb titkokba való beavatása elkötelezi az olvasót és nem engedi maga mellől akkor sem, amikor igen kellemetlen témák kerülnek elő. Hiába érezzük, hogy ez már a groteszk határát súrolja, egy tragikomédia színfalai között vergődünk. A végtelenbe kiszélesített  nyomorúság, a főszereplő rezignáltsága, érzelmi analfabetizmusa az, ami megóvja a könyvet a szenvedéstörténet címkéjétől. A hosszú, áradó mondatok, a gyakran átfedéses gondolatok,  a bő terjedelem mégsem válik unalmassá, mert van benne egy láthatatlan hajtóerő. Talán a feloldást keresők szomja nem engedi, hogy lankadjon a lelkesedés, talán mi magunk is vissza akarunk térni önmagunk rózsájához, ahhoz a valamihez, ami segít abban, hogy túléljünk. 
 
Erre a cseppet sem könnyű utazásra vár bennünket a kötet. Legyünk bátran stopposai  Danyi Zoltán főhősének, mert "Győzelem nincs, hanem csak át kell menni rajta..."
 
Kedvencem ugyan nem lesz, de meghatározó olvasmány.

Hozott pontszám: 5 


Danyi Zoltán 
fotó: a szerző FB oldaláról