Halász Margit - A vitéz közalkalmazott

"A nap hol előbújik, hol előkacsint. Nem fárad. Még ilyenkor is van kedve bújócskázni. Persze hogy van: ő nem földi, hanem égi test. Neki semmi pluszjelentéssel nem bír a péntek délután."

A Gyöngyhomok után ez volt a második találkozásom az írónővel. Ahogy kinyitottam a kötetet, az első írástól kezdve visszatért az a hangulat, amit a kunsági Homokháton tapasztalhattam meg. Egy kis  mágikus por szabadult fel a lapokból, valami, ami tényleg képes elvarázsolni a hétköznapok prózai valóságát. 

Ez alkalommal egy alapvetően  más műfajba tartozó könyvről van szó, és ezzel mindenkinek számolnia kell. A vitéz közalkalmazott tárcákat és tárcanovellákat tartalmaz, annak irodalmi sajátosságaival. A rövid, olvasmányos, inkább csevegő hangnemű darabokhoz ötleteit a szerző a mindennapok sűrűjéből meríti. A tizenkét fejezet, egyenként 5-5 tárcát tartalmaz. A csoportosításban van némi összecsengés, ez különösen az útitárcáknál fedezhető fel, ahol a Hortobágy, vagy  Finnország vagy Skócia a közös nevező. 

Az első fejezetekben még nagyon is a magyar valóságban vagyunk, utazunk a buszon, állunk a Damjanich utcai trolibuszmegállóban, termékbemutatók forgatagában. Szenvedünk, csöpög rólunk a víz, küzdünk a karácsonyi bevásárlással és ide toppan be valami más, valami, ami megdöbbent. A fordulatot az események elszenvedője, jelen esetben az írónő szemlélete hozza be. Ez a helyzetben gyakran idegennek ható valósághoz való viszonyulás egyszerre mosolyogtatott és döbbentett meg. Amolyan jó érzéssel töltött el. Így sorakoztak egymás után a meghökkentőbbnél meghökkentőbb sztorik. A tárcák vagy karcolatok lehetnek ötletes kitalációk is, de pont az a sajátosságuk, hogy annyira a mindennapok talaján állnak, hogy teljesen hihetőek. Ezzel én is így voltam. Szinte mind egy szálig elhittem az olvasottakat, a betöréstől, a gyilkosságig. Olykor meghatódtam, majd mérgelődtem, de a legtöbb esetben jót szórakoztam a történeteken. 
Az útitárcáknál is megmaradt ez a felhőtlen jókedv, és tényleg csak a lokáció más,  a szemfüles megfigyelő itt is lecsap az érdekes  eseményekre. 

Nehéz kedvencet választani az olvasottak közül, tény, hogy van, ami kicsit jobban megmaradt bennem, de szerintem ezzel mindenki így lesz majd, aki olvassa a kötetet. A címadó darab, A vitéz közalkalmazott egyenletesen simul a többi darab közé, és hangulatos,  kicsit cinikus, kicsit pikírt, de mindenképp pozitív hangnemet hoz magával. 
Az egyetlen bajom a könyvvel maga a könyv volt. Ezeket a habkönnyű darabokat érzésem szerint valóban az újság hasábjain vagy egy blogbejegyzésben kellene olvasni, és nem kötetbe szerkesztve. Így nem tudja betölteni azt a szerepet, amire való. Odalesz az a sajátos plusz, amit maga a tárca műfaja  jelent, hogy fűszer legyen a mindennapokban. Fűszert sem eszünk kilószám magában. Úgy egész más lenne. Elveszti csiklandós báját, bajusz alatt fülig szalajtó mosolyát. 
Nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás, hiszen én is igyekeztem lassan olvasni, de akkora önuralomra nem tettem szert, hogy két hónapig csemegézzem a novellákat. Annál is inkább, hiszen a legtöbbje alig 2-3 oldal terjedelmű. Így viszont tudom, hogy ha egy kis vidámságra vágyok, akkor csak le kell vennem a könyvet a polcról, és máris belophatok egy kis fénysugarat a napomba. 
A könyv nagyon ízléses küllemű,  jó kézbe venni, a benne található néhány illusztráció is kellemesen igazodik a kiadványhoz. 

Egyszer hosszú évekkel ezelőtt, amikor  meséltem valakinek Baricco Novecento  regényéről, az illető rávágta, hogy "ez micsoda jó, csajozós történet". Valahogy most én is így érzek, hogy bárkit le lehetne venni a lábáról ezekkel a tárcákkal.

Hozott pontszám: 4 

Halász Margit

 

Nádasdy Ádám- A ​vastagbőrű mimóza

Nádasdy Ádám- A ​vastagbőrű mimóza
Írások melegekről, melegségről

"Melegnek lenni: baj. El lehet fogadni, meg lehet szokni, lehet szépen levezényelni, mert egy életünk van, és szex nélkül sivár volna, és nem tudnánk szeretni. De akkor is baj, amit nem kért az ember."

Nádasdy Ádám költő, műfordító,  egyetemi tanár 1995-2014 között megjelent, melegekről szóló gondolatait olvashatjuk ebben a kötetben. Egyik-másik ismerős lehet, hiszen többnyire az ÉS-ben is találkozhattunk velük. Őszintén ír saját identitásáról, tapasztalatairól és mindenről, ami a "melegség" témakörében eszébe jut.

A kötetben kronológiai sorrendben szerepelnek az írások, ami nagyon is érzékelhetővé teszi, milyen sokat is változik a világ hozzáállása a témához, még ha csigalépésekből is áll össze ez a menet. A gondolatok témája is elég változatos. Ami közös bennük, hogy mindig találni a sorok között meghökkentő gondolatot, észrevételt. Bevallom, hogy bár tetszettek Nádasdy gondolatai a melegek témáját érintő filmekről, de nem éreztem helyét a kötetben. Sőt, kicsit erőltetettnek gondolom beválogatásukat. Mivel szubjektív véleményekről van szó, így óhatatlan, hogy az olvasó-néző más véleményen legyen. Míg a saját élettapasztalatait feltáró írások, hogy úgy mondjam tények. E kettő keveredése itt nem szerencsés. 

Így is kemény dolgokat kell meghallanunk. 

Szeretném a lehető legkevésbé személyessé tenni a bejegyzésemet, ezért csak annyit biggyesztenék ide, hogy úgy vélem, nagyon jó, hogy megszületett ez a könyv. Jó lenne, ha egyre több hasonló látna napvilágot, mert nagy lemaradást kell bepótolnunk, és jó volna az is, ha a melegekről kialakított összképbe több  racionális vonás kerülne, mert ma a melegekről való vélekedést sokkal inkább a közhangulatból lehet leszűrni, a körülöttük lévő porból, mint saját hangjukból. 

Tehát, ahogy utaltam rá, a kötetben több tárca is filmekkel foglalkozik. Találkozhatunk a Túl a barátságon című filmmel, a Vágy titokzatos tárgyával, az Éjfél a jó és a rossz kertjében cíművel,  a Teljes napfogyatkozással, volt egy Almodovar film is, de az nem ugrik be. Nádasdy a hitelesség szempontjából értékeli a filmeket, illetve szemünket a a bennük megjelenő szépségre próbálja fókuszálni. Ezek az írások nagyon személyes jelleget öltenek. 

Aztán sorra következnek időben azok a megélt tapasztalatok, amiket Európa szerte, s nem utolsó sorban hazánkban kellett átélnie a szerzőnek.  Berlinben 1997-ben hol s hogyan lehetett ismerkedni, homoszexuálisoknak szóló kiadványokat beszerezni, miféle egyezményes jelek léteztek ezek beazonosítására. És egyáltalán hogyan reagálnak minderre tőlünk kicsit nyugatabbra. Aztán persze szerte a világból begyűjtött élményeket is tartogat a könyv, és mindenféle gondolatot melegfesztiválokról, élettársi szerződésekről, identitáskeresésről, titkokról, tabukról, undorról valamint sok-sok olyan apróságról, ami segít elképzelni hogyan élik meg mindennapjaikat ezek a nők és férfiak. Milyen a lelkületük, érzékenységük, hogyan élik meg a szerelmet, a csalódást? Ezek voltak a legszebb részletek.

Épp a múlt héten  jelent meg a hír, hogy immáron Németországban is lehetséges az azonos neműek házasságkötése. Ez, a könyv megjelenésekor természetesen  még nem így volt. (Akkor még csak a Benelux Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Skandináviában) 

Összességében A vastagbőrű mimóza (csodás cím) leginkább annak a megértésében segíti az olvasót, hogy felfogja, ugyanolyan minőségben próbálják élni a melegek is az életüket, mint a heteroszexuális  párok, és az életük nem a szexre van kihegyezve.

Nem is választok most kedvenc részt a könyvből, hiszen mindegyik darab a maga nemében jó.

 

Nádasdy Ádám

Hozott pontszám: 4 

A napokban olvastam két nagyon erős cikket, amit mindenképp szeretnék megosztani, ha már a toleranciáról beszélünk:

Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot 

Büszkeség és bikiniméret 

Mert, hogy erre is vágyunk. 

 

Tóth Krisztina- Párducpompa

"A kölcsönzős egész háta egy gigantikus tigrisfejjé változott. A tigris orra éppen a lapockák közé esett, mintha az állat kicsit leszegte volna a fejét. Az egyik szeme maga a sötét anyajegy volt, kis fehér udvarral a pupilla körül. A másik szemét a művész odatetoválta a bal lapockára, de olyan ügyesen, élethűen, hogy senki, aki azelőtt nem ismerte a kölcsönzőst, meg nem mondta volna, hogy  a két szem között van különbség. Ahogy  a kigyúrt hátú ember hajlongott, a tigris pofáján finoman megmozdultak a csíkok, ha pedig összeszorította a lapockáit, mert mondjuk  a magasba emelt valamit, a tigris arca hirtelen ráncba gyűrődött, mintha támadni készülne....

Tavaly aztán a tigrissel valami különös dolog történt.

A gyerekek vették észre először, és mondták a szüleiknek, hogy jé, a bácsi hátán a tigris könnyezik..." 

Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, és kicsit érdekes is, hogy egymás után két a tárca műfajába tartozó könyvet olvastam el. Ha még azt is hozzávesszük, hogy közben  a Félszárnyú Pegazust forgatom, mely szintén súrolgatja imitt-amott a műfaji határokat, akkor egyenesen nem értem magam. Azt viszont észrevettem, hogy bejön nekem ez a stílus. ( ?)

Tóth Krisztina írásai között mindig találni  olyat, ami tetszik az embernek, ezért úgy tűnik, hogy nem nagy lutri leemelni a polcról egy munkáját. A körülbelül ötven novellát összegyűjtő Párducpompa most kifejezetten  jól esett. Gyakran érezzük a novellásköteteknél, hogy hát hullámzó, meg vannak erősebb darabok. De most nem. Számomra teljesen kiegyensúlyozott, már-már szerkesztett volt az írások textúrája. Nem hatása, mert az nem igaz. Inkább azonos súlycsoport. Ennek oka lehet az is, hogy nem engedte elszaladni a tollát, szinte minden darab 3-5 oldal terjedelmű. De mi minden történik ebben a pár lapban?

Nos, nem a habkönnyű élet lesifotósa az írónő, az biztos. Nagyon tetszik a cím, mert teljesen lefedi a könyv tartalmát. A "Párducpompa", az utolsó kis írás a könyvben, nem más, mint egy sötét aluljáró pink graffitije. Elhaladtunkban rápillantunk, látjuk, nem értjük, de beleég a retinánkba. Akárcsak azok a történetek, amiket leírt Tóth Krisztina. Utazik, lát, hall, érzékel és mint író reflektál, azaz leírja ezeket. S az élet már csak ilyen. 

Ha nagyon szegregálni akarnék, akkor tényleg vannak a könyvben súlyos, komor darabok, de messze vannak attól, hogy letargiába sodorjanak. Nem kevés novella foglalkozik a migránsokkal, bevándorlókkal, vagy faji kérdésekkel, de ezek is csak azt mutatják, hogy az életből kanalaz a szerző. Erről hallani mindenhol. A plázákban, a húsboltban vagy a faluban.  

(Milyen ezek! Milyenek? Ismeretlenek. )

Aztán nem csak az idegenekről kapjuk le a keresztvizet, hanem górcső alá kerül a gonosz tanár, a szívtelen fodrász, a postán várakozó nyárspolgár is. A Párducpompában helyet kapnak csendesebb darabok is. Egy puha pislantással a kutyasétáltató, egymásba szerető párra vetül tekintetünk, akik lopott tapintattal szeretik egymást. Majd egy újabb pislantás, és a lift előtt állunk egy ikerpár előtt, akik közül az egyik beteg. 

Tóth Krisztina szemével nézünk. Átcsorog rajtunk a látvány, de igazából már lépünk is tovább. Inkább szociográfia, ez igaz. Olyan, mint egy félbe hagyott mondat, amit te fogsz befejezni. 

Tóth Krisztina

Hozott pontszám: 5

Kedvenc: Verset állva, A fésű.....,
Kutyás történet (nehéz ám választani)

Szív Ernő-Az irodalom ellenségei

"Darvasi László a Szív-köteteket természetesen Szív Ernő néven dedikálja. Egyszer a barátai megmutatták grafológusnak Darvasi és Szív Ernő kézírását, aki nem tudta, hogy a két ember ugyanaz, és Szív Ernőt egy vidám, lelkes, jószívű embernek írta le, míg Darvasit depressziós, gyilkos hajlamú remetének. "

Darvasi László nem tagadja, hogy ő az a Szív Ernő nevű firkász, aki könnyed kis tárcákat írogat, s aki úgy vágja oda neked a legsúlyosabb gondolatokat, mint Mici néni pontban délben a legkülönlegesebb ebédet. Hanyag, elegáns és sziporkázó, mint aki egy kicsit mindig szalonspicces. Egy kicsit bolond, de csak annyira, hogy mindent megtehet, mindent kimondhat, és ebben az őszinteségben nem kis irónia is gomolyog. 

Hét blokkra osztotta írásait, aminek legtöbbje olyan szösszenetféle. Ír arról, hogy mi van, ha felismerik az írót, s mi van, ha nem? Mi van, ha nincs ihlete, ha szorongatják a határidők, ha pocséknak érzi magát, vagy ha épp őt tartják annak? Mit kapott olvasóitól, és mit kapott honoráriumként. Ír mindenről, ami megeshet íróval és olvasóval, szerkesztővel, irodalmárral, szereplővel.

Van egy-két nagyobb lélegzetvételű, de még mindig szorosan a témába vágó írás, mint például a "Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt", ami a könyv kétségtelenül egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Legszívesebben minden ismerősömnek felolvasnám, és újból, és újból végigkacagnám. De lassan csitulni is kell, mert az utolsó ciklus, tulajdonképpen egyetlen monumentális írás, egy egészen friss darab, 

A Legionella-füzet a szerző tavalyi súlyos betegségének lázálmos valóságából lakmározik. Szív Ernő a halál mezsgyéjén bóklászik, s csak örülhetünk, hogy nem Esterházy Hasnyálmirigynapló kötetének sorsára jutott. Darvasi maradt velünk és reméljük, hogy még sok írásával megörvendeztet bennünket. Ami nem is lehet olyan nehéz, hiszen olvasás közben folyton azt érezhetjük, hogy ez az ember egy kimeríthetetlen bánya, egy örökké írást-duruzsoló sámán. Vannak, aki úgy vélik, hogy ezek a tárcák csak szétszabdalják, aprópénzre váltja bennük tehetségét. Én minden esetre odavagyok értük, hisz a szerzőtől eddig olvasott négy kötetből három ebbe a műfajba tartozik. Terve vettem a Taligást is,  majd utána újból visszatérek erre a kérdésre. 

Ami számomra kicsit levon a kötet értékéből, és ezért nem lett tökéletes 5 pontos, hogy így együtt az egész, nekem kicsit sok. Simán megfeleztem volna a könyvet. (Ezer bocsánat Szív úr!) 

(Ja, még azt is üzenem, hogy olvasás közben egyfolytában válaszolgattam önnek, hogy legyen kedves, és ne gondolja például azt, hogy vannak olyan könyvek, amiket senki nem olvas! A Moly-on kifejezetten léteznek olyan kihívások, amelyben elfeledett, vagy nem olvasott könyveket karolnak fel a lelkes olvasók. Bizony. Meg azt is megígértem magamnak, hogy sokkal elnézőbb leszek az írókkal szemben ezentúl. Bizony.)

 

Szív Ernő Darvasi László

/Erről a Szív Ernő névről mindig Szép Ernő ugrik be. Véletlen?/

Hozott pontszám: 4/5

"Ki is mondta, hogy az irodalom valójában egy park? Hogy az irodalom, hát hogy az egy folytonos séta, üldögélés, napfény, zápor, havas eső, újra napfény, valami alánk vérzik, kit kéne megölni, ki akar bennünket megölni."

"A többi meg kapálózás. Fölnyalni a homlokod  mögé egy pohár igazi bort, legyen neked egy másik, csinnadrattás lélek, egy hajzuhatagos Kishúgod, egy választási megfigyelőd, vagy hogy megfürödhess a szarban, hempergőzhess a selyemben, és legyen valamennyi pénz, otthon, bankban, útközben. Milyen érdekes érzés, ha a pénz útközben van hozzád. Na és, a kerti fák neked lomboznak. A bokrok neked kéklik az áfonyák zafírjait, és úgy mondod ki a neved, hogy közben nem hajolsz meg. Igen, előfordulhat, hogy efféle csip-csup helyzetekben si eltévedhet az értelem. Sőt!"

"Ismertem, persze, és ő is tudott rólam, közeli évjáratból kanalazott ki bennünket a sors."

"Azért írok könyvet, mert az nekem olyan, mint a lélegzés. Gázálarcban lefutom a maratonit, kérlek. Hogy Isten meghalljon, azért írok, meg is hallott, csak azt hiszem, félreértett."