Alekszijevics, Szvetlana - Csernobili ima

Szvetlana Alekszijevics nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa a modern idők legnagyobb földi poklát:

"A csernobili újsághírek tele voltak háborús kifejezésekkel: atom, robbanás, hősök… Ezért nehezebb megérteni azt, hogy új történelemben létezünk… Megkezdődött a katasztrófák története…"

Húsz éven keresztül hallgatja az embereket, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak annak a felfoghatatlan borzalomnak, ami 1986 április 26-ra virradó éjszaka köszöntött Fehéroroszországra, a Szovjetunióra, a világra. A csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanása egyben a nagy orosz birodalom szétesésének is a jelképe, ahogy azt a kötetben többen is kimondják. Ugyanakkor rengeteg illúziónak a szertefoszlása, mely nem csupán az oroszok, hanem az emberek mindenhatóságának téveszméje is volt (volt?). De hogyan lehetséges megörökíteni ezt a tömény rettenetet? 

Egyetlen fotó is képest ezt megalkotni. Akár a könyv borítóján látható alkotás. Akkor mi az, amit a Nobel-díjas írónő hozzá tud adni mindehhez? Leginkább ez ragadott meg engem ebben a könyvben. A tragédiáról már 1995-ben láttam dokumentumfilmeket, így arról, hogy mi zajlott a zónában, milyen hatással volt a lakosokra, volt némi fogalmam. Nincs jobb szó erre, mint a felfoghatatlan. Minden apokaliptikus alkotás prototípusa az, ami ott található, aminek megszületésében segédkeztünk. 

Mit képes az irodalom hozzátenni mindehhez? 

Szvetlana odaül az emberek mellé, kinyitja minden csatornáját, mert szerinte:  "A lélek az egyetlen érző lény."  Ide kevés a fül,  az agy, a papír és a toll. Nem csinál mást, csak hallgat. Az emberek pedig beszélnek arról, hogy mit láttak, mivel áltatták őket, miket ígértek nekik, hogyan távolították el őket otthonukból, miben reménykedhettek? A beszélni is alig képes szemtanúk pedig ezer oldalról skiccelik fel gyászukat. Mert itt nem terem más, csak a veszteség fakó virága. A beszámolók hulló pernyeként rakódnak egymásra, térdig gázolhatunk bennük. Az elképzelhetetlen borzalmak lázálmos képei talán maguktól soha nem tudtak volna testet ölteni. Ehhez kellett egy író, aki beengedte magába és megformálta hozzá a keretet. Hogyan mondhatná ki az a  nő a veszteségét, aki tanúja volt fiatal házasként szerelme kínszenvedésének, a létből ellehetetlenedett alakban való távozásának, egy metamorfózisnak? Vagy az anyák fájdalmának, akik gyermekeik tragédiáját követhették nyomon napról-napra? A kirekesztettség, a meg nem értettség és a folyton felbukkanó váratlan félelmek rettenetét, ki képes lefesteni?  S mindeközben a lehetőségek beszűkölését kellett megtapasztalniuk. Mit egyenek, hova menjenek, mi legyen állataikkal, értékeikkel, miből és hogyan kezdjenek új életet?  Mit érnek a kitüntetések, a hősi címek kongó ürességei? 

A beszámolók egyedien ölelik körül a témát. Ebből a sokszínűségből áll össze egy olyan masszív egység, mely megadja a könyv sajátos hangvételét. Már harminc oldal után is képes   páncélt pattintani az emberre, amely kipréseli  az olvasóból az életkedvet is, ugyanakkor belemászik a fejbe, a bőr alá, és nem ereszti. Háromszáz oldal után sem fásultam bele az olvasottakba. 

Kietlen és reményvesztett vidék ez. A legelképzelhetetlenebb borzalmak hona, a világűr némasága és egy ismeretlen energia zabolátlan csodája: 

"Csakhogy a fejlődés áldozatokat követel, minél messzebbre jutunk, annál nagyobb áldozatokat."

Összességében csak megjelenik az ember szeme előtt a villogó kérdőjel, hogy az emberiség vajon mit kezd mindezzel? Ez csupán a környék tragédiája? Mikor és miért kell felelősséget vállalnunk?

A fehérorosz írónő ötvözi írásában a tárgyilagos korrektséget és az emberi létezés igazi értékeinek tiszteletét. Észrevétlenül olvastatja magát a történet. Kiemelkedően sikerült Szvetlanának úgy bevonni olvasóját a beszámolókba, hogy nem a tragédiák szenzációja, hanem az emberi érintettség vonzza magához az olvasót. 

A katasztrófa ideje mindannyiunkban maradandóan ott él. Én kamaszként, felvételire készülve, elfoglalva saját nyűgjeimmel csak a felnőttek intő szavára emlékszem, "Nem szabad most salátát enni!" Hogy pontosan miért is, mekkora a baj az nem tudták megmondani. De honnan is tudták volna, hisz Csernobil tragédiája éppen az elhallgatásban nő óriásivá, abban a politikai befolyás alá eső szilenciumban, ami az információk birtoklásának egyeduralmát jelentette.  Mondanám, hogy nem vagyunk már érintettek a dologban, de "Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele."  És abban sem vagyok biztos, hogy pontosan tudjuk, hogy milyen hatással van ez ránk, a rákos megbetegedések emelkedő számára, és egyáltalán a földünkre.
Mindenki érintett.

Hozott pontszám: 5  

Szvetlana Alekszijevics

Mezei Károly - Hiszek a zene erejében...

Szőnyi Erzsébet zeneszerzővel beszélget Mezei Károly

Érdekes nap lett végül ez a mai. Napok óta kerülget a betegség, nem voltam túl jól, ezért ma ki sem tettem a lakásból a lábam. Habár reggel óta nagy pelyhekben havazott, most megelégedtem azzal, hogy bentről élvezem a látványt. Így egész délután olvashattam. 

A Szőnyi Erzsébettel készült vékony kis interjúkötet évek óta a kívánságlistámon volt. Pár évvel ezelőtt a baráti társaságommal elhatároztuk,  hogy mindenki elolvas a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni sorozatából egy részt, és kicsit bemutatja az általa  kiválasztott személyt a többieknek, és felvezet egy, a témához kapcsolódó beszélgetést. A nagy elhatározásból végül nem lett semmi, de akkoriban átnéztem a sorozatot, és jó pár részt célkeresztbe is vettem. 

Szőnyi tanárnővel kezdtem a sorozatot, akiről  általános iskolás koromban hallottam először. Iskolai kóruson énekeltük az Altatódal című darabját, ami annak ellenére emlékezetes maradt, hogy elég ifjú is voltam, meg egy hangzásában mindenképp modern kórusműről is volt szó. (Weöres Sándor -Altatódal) Neve a rövid találkozás ellenére megmaradt bennem, és azt hiszem nagyon jó, hogy így alakult. 

A most 94 éves zeneszerző, zenepedagógus és karvezető 1924-ben született, és leginkább a Kodály-módszer elterjesztésében végzett óriási munkája révén vált ismertté. Nemzetközi pályafutása is ezzel összefüggésben indult, amikor 1963-ben kijutott Tokióba, az ISME-konferenciára (International Society for Music Education). Egy vakmerő, előre, a felsőbb vezetéssel meg nem beszélt lépéssel meghívta a konferenciát az 1964-es budapesti találkozóra. A börtönre is felkészülve érkezett haza, de legnagyobb meglepetésére az illetékesek, Aczél György, a kultúrpolitika teljhatalmú ura és Szávai Nándorné, a Zeneművészek Szövetségének főtitkára is beleegyezését adta a következő évben megrendezésre kerülő ISME-konferencia budapesti helyszínéhez.  Ez volt a Kodály-koncepció igazi kapunyitása a világ felé. Bár Kodály akkor már évtizedek óta ebben a szellemben tanított, a hazai zeneoktatás is erre az alapra épült, mégis ez a mozzanat engedte ki a szellemet a palackból.  A könyv szemelvényesen igyekszik bemutatni azt a zenei izzást, ami a korszakot jellemezte. Anekdotázó hangneme olvasmányossá teszi, de meg kell jegyezni, hogy az alaposság igénye nélkül. Ez persze nem róható fel, hiszen az egész sorozatra jellemző, hogy viszonylag tömören, körülbelül 100 oldalban mutat be egy-egy hírességet. 

A Szőnyi Erzsébettel folytatott beszélgetésben szó esik a magyar népzene jelentőségéről, a világ zenéhez és a zeneoktatáshoz való hozzáállásáról, és bemutatja a tanárnő pályafutásának további alakulását is. 

 

"-De azért a XX. századi avantgárd, bár nem nagy súllyal, az ön műveiben is jelen van. Említhetném az 1967-ben írt Siratót, amelyet Kodály emlékére komponált. Ebben az eredeti népi sirató dallamok mellett a vissza-visszatérő fuvola hangja dodekafon, tizenkétfokú, vagyis rendkívül modern. Vajon mit szólt volna a Mester ehhez a műhöz?  

-Az egyik nagyon művelt és igen tekintélyes kollégám a bemutató után azt mondta nekem: "Te, hogy milyen hamisan játszott az a fúvós!" Úgy hiszem, ez a kolléga korábban nem nézte volna ki belőlem, hogy beleteszek egy ilyen vonalat ebbe a műbe. 

Hogy  Kodály mit szólt volna hozzá? Lehet, hogy összehúzta volna a szemöldökét és mondott volna valami ironikusat, de megbocsátott volna. "

Sajnos, bár tartalmilag a könyv teljesen rendben volt, szerkesztése félvállról vettnek tűnt. Sokat ugrált össze-vissza mind témájában, mind az időben, ez zavarta az olvasási élményt. Ami rövid, az még tömörebb és összeszedettebb kell legyen. Nem sugallhatja azt, mintha egy 300 oldalas könyvből lenne kiollózva. A tanárnő munkájához méltó, magas színvonalú könyvecskét érdemelt volna. A riporter stílusa is kívánnivalót hagy maga után. 

Hozott pontszám: 4

Sok továbbgondolásra ösztönző részlet bukkan fel a sorok között, így aztán hiába csak egy vékony könyv ez, muszáj állandóan hozzáolvasni, és hozzáhallgatni. Nagyon hálás vagyok ezekért az inspirációkért, szép darabokat hallgathattam meg, és rengeteg emléket idézett fel bennem. 

Én már az a  nemzedék vagyok, aki teljes egészében a Kodály-módszer alapján tanultam a zenét, és hát nem is akárhol, nem is akárkiktől. A budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolában tanultam Lantos Rezsőné, Edit nénitől, aki az akkori énekkönyvünk szerzője is volt, aztán Lukin Lászlóné, Eszter nénitől és Lukin Laci bácsitól, bár őrá nem emlékszem annyira. (szerintem akkoriban csak a gimnazisták kórusát vezette) Egyre másra néztem meg a videókat azokból az időkből, a rengeteg bemutatóóra emléke is beugrott, és nagyon sok minden, amiért őszinte hálát érzek.

Az alábbi videó a Budapesti Sportcsarnok 1982-es átadóján készült. Én is ott éneklek kisdobos nyakkendőmben. 

Singer Magdolna - Érző férfiak

 18 személyes történet veszteségekről és feldolgozásról

"Mikor arra jártam, mindig megálltam a kapu előtt, és viccesen bekiabáltam. Már nem tudok bekiabálni. Vagy ha mégis, mert nem bírom a hiányt, csak a hűlt helyét találom, egyszerűen nem létezik. Hogy lehet ezt ép ésszel felfogni?"

Amikor azt mondjuk gyász, arra gondolunk halál. Pedig a gyászfolyamat elindul minden veszteségben. A barátságok elszakadásakor, a meg nem született gyermekkel kapcsolatban, a szakításokkor, a váláskor, de a kisebbeknél, akár a tárgyak elvesztésében is. 

Miért olyan fontos ez? Mert a korai, akár kisebb, fel nem dolgozott veszteségek megakadályozzák azt, hogy a nagyobb tragédiákkal megküzdjünk. Ebben férfiak és nők teljesen egyformák. A baj a társadalmi elvárásokkal van, azzal, hogy a férfiaktól keménységet, mindent átvészelő heroizmust remélünk. Ezért aztán az őket érő veszteségek valahogy könnyebben maradnak feldolgozatlanok, mint női társuké. Ezzel a témával foglalkozik Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó, a Hospice mozgalom lelkes híve. 

A könyv egy körülbelül harminc oldalas bevezetővel indul, amely igazán röviden felvázolja  a témát. Bemutatja milyen típusú veszteségek léteznek, mennyi ideig tart a feldolgozásuk, milyen pszichés változásokra lehet számítani, milyen megküzdési stratégiák léteznek, illetve bevezet a veszteség, mint ajándék gondolatába. 

Aztán tizennyolc férfi mondja el az őt ért legkülönbözőbb veszteségeket. A legtöbbjük be tud számolni több, komolyabb veszteségről, melyet az évek alatt kellett elszenvednie.  Ezek a férfiak az élet más-más területéről érkeztek. Van közöttük író, zenész, táncos, építész, orvos, serpa, de még lelkész is. Akárhonnan is valók, sok közös vonással rendelkeznek, melyek olvasás során ismerősen csengenek vissza. Például, hogy az autójukhoz, autójukba menekülnek a gyász idején. 

De ugyanilyen hasonlóságot mutat a válásuk során átélt tragédia, mely a gyermekeiktől való kényszerű elszakadást jelezte. Ez aztán tényleg sokszorosan ki nem mondott fájdalom. Számomra talán ez volt a legmegrendítőbb dolog, amit eddig  én sem gondoltam át kellően. Valahogy az igazukért küzdő szülők fekete-fehér birkózása eltakarta a szemem elől ezt. Mert, ahogy  a riportalanyok elmondják, még a leghumánusabban indult válások is a legrosszabbakat hozzák ki az emberből.

Ugyanilyen szomorú volt végignézni a gyermeküket, akár vetélés, akár abortusz okán elvesztő apákat.  A veszteség tehetetlen szemlélése idegőrlő lehet, főleg, ha az elvárt viselkedés egyedül a támogató szerep. 

Ahogy a válásban sem a jó szülő és a rossz szülő szeparációjáról van szó, úgy a könyv sem a férfiak kizárólagos mélységes gyászát akarja bemutatni. Inkább segít ráébreszteni arra, hogy a keménység álarcai mögött érző emberek lapulnak. Singer Magdolna férfiai megszólalnak, és ez az első és legjelentősebb lépés. Meg kell szólalni, fel kell vállalni azt, amit a gyász jelent. 

Sajnos társadalmunk nem rendelkezik a gyász feldolgozását támogató eszközökkel, illetve nem használja azokat. Kétségtelen, hogy ez a  nehezebb út, ami gyakran torkollik tragédiába. Azért, hogy ez ne történjen meg, legyünk mentálisan felkészülve, elkerülés helyett átélésre berendezkedett harci díszben. Ordítsunk, mozogjunk, sírjunk, alkossunk, keressünk támaszokat, és beszéljünk róla! Végső esetben, ha nem sikerül feldolgoznunk a minket ért veszteséget, forduljunk szakemberhez!

Ebben segíthet pszichológus, gyászfeldolgozásra szakosodott mentálhigiénés szakember, de többek között az alábbi helyeken is elérhető segítség:

Gyászfeldolgozó portál

Gyászfeldolgozás

Hospice ház

Gyászportál

Hozott pontszám: 4/5

Singer Magdolna

"Lett egy magyar vizslám egy barátom jóvoltából, és akkor már vele gyalogoltam, aztán írtam verseket, és hallgattam a Sors szimfóniát. Erősen működött bennem, hogy az én életem az enyém. Ha nem tudok vele mihez kezdeni, az az én problémám. Akkor így jártam. Fel is akaszthatom magam, ha úgy gondolom, szabad a pálya, dönthetek bármiben."

A kötetben megszólaló férfiak: 

Gerendás Péter előadóművész, Haas György nagyvárosi serpa, Molnár András informatikus, 

Szabó Róbert táncművész, Gulyás Károly konduktor, Kovalszky Dániel fotográfus, Nyáry Krisztián író, Bálint István biológus, Kiss Tamás szociológus, Dr. Buda László pszichiáter, Nagy-Alpár Csaba lelkész, Juhász Péter közgazdász, Dr. Csókay András idegsebész, Hegedűs Csaba építész, Szaniszló Csaba az Apák az igazságért Egyesület vezetője, Gánti Bence szakpszichológus, Balász Áron asztalosmester, Gyulavári Béla coach.

Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 

Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."

"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."

Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"

 Richter- Pekingi utca alkotása

 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."

 Kép: Richter

„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."

1958, Kijevben

 

"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."

 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt.