Nguyen Du - Kieu története

A könyv hozzákerülésének története egy budapesti könyvszekérnél kezdődik. Nem ismertem a kötetet, nem is kerestem, de első pillanatra megfogott szépsége. Egy vietnámi fametszet illusztráció van a borítón, melyet fehér transzparenspapír borított. Amikor belelapoztam a kötetbe, dedikálás fogadott, mely szerint Schmidt Egoné volt a könyv. Megvettem és itthon barátnőmmel kinyomoztuk a bejegyzést.

„Schmidt Egonnak baráti szeretettel

Dezső
1989.I.12-n
Szpéró 7 1/2 éves”

A könyv fordítója, Tandori Dezső ajándékozhatta Schmidt Egonnak. Aztán találtunk egy ilyen idézetet:

„Tandori Dezső barátom híressé tette könyveiben Szpérót és a többi, az utcán felszedett, fészekből kipottyant és felnevelt házi verebet. Jártam nála, láttam szeretettel és hozzáértéssel gondozott védenceit, valamennyi külön kis egyéniség volt. Amikor Dezső mesélt róluk, a szinte kifogyhatatlan epizódokat hallgatva láttam, mennyi mindent nem tudunk még erről a közönségesnek kikiáltott madárról.”
Schmidt Egon: Madarak Budapesten című könyvből, 191. oldal" 

Nguyen Du (1765-1820) verses regényét a vietnámi klasszikus költészet legnagyobb műveként tartják számon, de a szöveget olvasva, valami sokkal ősibb, régibb írásnak éreztem. Bevallom, jól jött Truong Dang Dung szövegvégi jegyzetei, melyek a kifejezések, szimbólumok, nevek értelmezésében segítettek. Az egész leginkább egy ősi, szájhagyományon átörökített meséhez hasonlít, melynek főhőse egy  szépséges fiatal leány, Thuy Kieu, akinek sorsa a mesékből jól ismert hányattatásokkal terhes. De ezek a kitérők csöppet sem gyermekfüleknek valók, hiszen a lány, hogy megmentse apját a szegénység és letartóztatás szégyenétől eladja magát egy gazdag kereskedőnek, majd örömlányként él és rengeteg szenvedést él át. Pedig szépsége mellett műveltsége, finom érzékenysége, "áldott esze", vers-írása, kép-festése, lantjátéka is különlegessé teszi. Nem is csodálkozunk, mikor történetének elején szívében szerelem lángja gyúl, s udvarlója egy gazdag ifjú, ki "földi létet keres égi ésszel", Kim Trong lesz, aki  ekkor még nem áll készen, hogy megküzdjön a lányért. Később egy hős lovag, Ti Hai szabadítja meg kiszolgáltatott állapotából, de a katona cselvetés áldozata lesz. Kieut újabb megpróbáltatások várják, de végül ismét találkozik első szerelmével, és sorsa immár nyugvópontra ér.

Persze a történet közel sem ennyire kerek és egyértelmű, hiszen a szöveg természeti képekben gazdagon burjánzó, illat, hang és fényhatásokkal teletűzdelt, és a szokatlan nevek megjegyzése is nagy figyelmet igényel. Ez a lágyan ringató dallamú versezet viszont sodor magával, és gyakran azon kaptam magam, hogy nem is értem miről van szó. Vissza-vissza kellett térnek az előző sorokhoz, hogy megértsem a képek üzenetét. Olyan az egész, mintha egy  végtelen haiku-füzér lenne ez a ballada. A szöveg lüktetését a 10 és 12 szótagú verssorok hullámzása adja, amit Tandori Dezsőnek köszönhetünk: 

"Gyönyörű szép lány, mint a hold fénye,

Kisebb Thuy Van, s a nagy, íme, Thuy Kieu maga.

Karcsú virágok, színük menny hava, 

Szépségüknek semmi híja, teljes-ékes,

Egyéni más-más; Van ünnepélyes, 

Telihold-arc, keskeny-íves friss szemöldök: 

Jade-kacaj, mint könnyvirág öltött;

Bőre havat, haja felhőt szégyenít meg."

 

Ahogy olvasom az eredeti vietnámi versezet a "luc-bát"-belső rímes versformában íródott, ami fontos szerepet játszik a vietnámi népi lírában. A neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl. Kieu hazájában sokan a mai napig is kívülről fújják az egész alkotás szövegét. Az biztos, hogy meghatározó szerepe van a vietnámi irodalomban, számos eleme beleolvadt  népük folklórjába, és például a köz­nyelv Ső Khánynak (So Khanh) nevezi a nők lelkébe tipró szoknya­vadá­szo­kat. A történet egyrészt a társadalmi elnyomás tanújele, másrészt a mindennek ellenére lélekben megmaradó tisztaságnak is jelképe. 

Mivel a szövegben hangsúlyos szerephez jut a zen buddhizmus, így  felvetődik bennem, hogy vajon milyen szerepe lehet a műben a sors, a karma kérdésének. 

 

Nem könnyű, de nagyon szép olvasmány az 1800-as évek legelejéről, Vietnámból. S ha lehet ilyet mondani, a Tandori Dezső fordítás még emel egyet ezen az egészen. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

 

 

Puchla Nikolett - Ha újranő a sorsfonal

Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel.  A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.

A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.  

"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott. 

Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:

 

"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel

sosem ölt materializált fogódzkodót." 

 

Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet.  Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis  a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem  az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni" 

A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal  Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben. 

Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha  meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból. 

Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek. 

 

Remélem, hogy  a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket! 

Hozott pontszám: 4/5

Portré

Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.

Kákosy László (szerk.) - A ​gyönyörűség dalainak kezdete

Az óegyiptomi szerelmes versek a munkahelyem kerítésének kőpadkáján pihentek. Valaki ott hagyta, én elhoztam, és a költészet napján kinyitottam. Mindkettőnk történetében van valami rejtélyes, valami ki nem számítható, különleges. Ezek az i.e. 1400-1100 közötti időben, óegyiptomi írással keletkezett szerelmi költemények a mai napig olvashatóak, bár verstani sajátosságairól szinte semmit nem lehet tudni. A hieratikus írás csak a mássalhangzókat jelöli, és a rímek felismerése is szinte lehetetlen, tekintettel arra, hogy holt nyelvről van szó. Mégis az az érzelmi megragadás, közvetlen kifejeződés, ami a verseket jellemzi, ősivé és annyira ismerőssé teszi a költeményeket, mintha csak bennünk születtek volna. 

A papiruszokon vagy cserépdarabokon fennmaradt írások sokszor töredékesek, hiányoznak belőlük sorok, vagy nagyobb részek. Homogénné csiszolása révén, ami Molnár Imre nevéhez köthető, stílusában behozza az egység érzetét. Olyan, mintha a nép ajkán születtek volna, amit aztán a költők fontak volna versbe. A versek naiv bája, természetközeli képei őszinte megnyilatkozásai a szerelemnek. Magyarázat nélkül is hamar rájövünk, hogy a fivéremnek-nővéremnek jelölt szereplők nem testvéri kapcsolatban állnak. A költemények között vannak olyanok is, melyek a szerelem képét használják az isten-ember szeretet ábrázolásához. Ez nem is annyira ismeretlen, hiszen az ókori keleten több ilyen alkotás  született. A héber Énekek éneke szintén a férfi-női szerelem képét használja, valamint Rumi - Cseppek a borból  kötetben megjelent versei is arra vállalkoznak, hogy láthatóvá tegyék  a láthatatlant. 

Az alkotások tisztasága, egyszerűsége és szókimondása fogott meg leginkább. Kicsit nehezen találtam meg már magamban ezt a lelkesült szerelem érzést, de megvolt, csak mélyen, fiatalkori életérzésekben lapulva. Ebben a könyvben maga  a létezése a leginkább lenyűgöző. Az, hogy van, hogy olvashatjuk. Kákosy László végezte a nyersfordításokat az óegyiptomi eredeti szövegből, de Molnár Imre adott hangot nekik magyar nyelven. Hogy még inkább benne éljünk a keletkezés  körülményeiben, a kötetet egyiptomi fali és sírképek részletei illusztrálják. 

Az 1976-os kiadás a mai napig felfoghatatlan értéket tükröz. Jó volt visszamenni a líra gyökeréhez a költészet napján, belemarkolni egy láthatatlan kötelékbe, ami összerántja mindazt, ami széthullni látszik manapság.

Hozott pontszám: 5

 

MEHMEH VIRÁGOK

Meghallgattam a szivem.
Úgy bánok véled ezentúl,
ahogy ő diktálja, midőn ölelésbe fonódunk.
Ragyogó festéke a szememnek a vágy,
ha reád röpitem tekintetemet.
Szemem világossága te vagy;
csak azért törekszem közeledbe,
hogy érezzem lobogásod,
ó, én szivemnek mindenható ura, te!
Gyönyör-áldotta idő ez;
ó, bár az öröklét
volna ez óra tanyája!
Amióta karodban aludtam,
megkönnyebbült a szivem.
Sem gyász feketéje,
sem öröm ragyogása
nem távolíthat el soha tőlem.

 

Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 

Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:

Hesse, Hermann - Lépcsők (Stufen)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Fordította: g. g. a. Forrás: ÉV 2008. december

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wie jede Blüte welkt und jede Jugend
Dem Alter weicht, blüht jede Lebensstufe,
Blüht jede Weisheit auch und jede Tugend
Zu ihrer Zeit und darf nicht ewig dauern.
Es muß das Herz bei jedem Lebensrufe
Bereit zum Abschied sein und Neubeginne,
Um sich in Tapferkeit und ohne Trauern
in andre, neue Bindungen zu geben.
Und jedem Anfang wohnt ein Zauber inne,
Der uns beschützt und der uns hilft zu leben.

Wir sollen heiter Raum um Raum durchschreiten,
An keinem wie an einer Heimat hängen,
Der Weltgeist will nicht fesseln uns und engen,
Er will uns Stuf' um Stufe heben, weiten.
Kaum sind wir heimisch einem Lebenskreise
Und traulich eingewohnt, so droht Erschlaffen,
Nur wer bereit zu Aufbruch ist und Reise,
Mag lähmender Gewöhnung sich entraffen.

Es wird vielleicht auch noch die Todesstunde
Uns neuen Räumen jung entgegensenden,
Des Lebens Ruf an uns wird niemals enden...
Wohlan denn, Herz, nimm Abschied und gesunde!

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
 

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
 

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

Fordította: Keresztury Dezső

 

 

Kálnoky László - Egy mítosz születése

Gondolatok egy verseskötet kapcsán.

Talán vagyunk egy páran, akik elhagyva az iskolapadot, felnőtt fejjel is néha olvasunk verseket. Az utóbbi pár évben valahogy elkapott engem is ennek a lendülete, és eltávolodva a kötelező verselemzések világától, csak úgy kedvemre, a költemények hangulatáért, egyedi hangneméért, képeiért, ritmusáért, tökéletes szerkesztéséért, de rendszeresen olvasok verseskötetet is.  Néha érdemes elővenni egy ilyet, és nem csupán innen-onnan csipegetni a versekből. 

Egyszerre kapjuk ajándékba egy ember gondolatait, érzéseit, képi világát, kreativitását, a létezésre reagáló művészi benyomását. Valahogy így voltam most mindezzel én is, amikor Kálnoky László életének utolsó darabjait olvastam. 1982-1983 Téli naplója ez, három hónap, decembertől februárig terjedő időszak strófái. A költő 1985 júliusában távozott közülünk.

A ciklust egy Kálnokyhoz hasonló korú ember ajánlotta nekem, aki így vall magáról: 

"Idős egér vagyok. Egy lyukban élek,
szép nagy lakásban, ahol sok a sajt.
A kandúr, akitől tisztára félek,
nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt:
lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt,
némán, puhán, lélegzet-visszafojtva.  

Igen, Nádasdy Ádám az, aki  szintén sajátos hangnemben ír öregségéről a Nyírj a hajamba című kötetben. Kálnoky alkotásaiban is egyértelműen ez a világtól távolodó, a saját életére rátekintő szemléletmód érvényesül. Kicsit réveteg, olykor szánakozó, komoly alkotások. Pedig nem volt ez mindig jellemző rá. Alföldy Jenő azt írja róla, hogy "Alkati humorából következett, hogy sokszor álarcosbálnak látta az életet - két kötetének már  címe is erre utal: Letépett álarcok, illetve Farsang utóján"    Egy csekély öniróniát vélek felfedezni ugyan a versek között:

"Horoszkópomban áll:

magas kort kell megélnem,

de mégsem múlhatok ki

természetes halállal..."

de mégis, az elmúlás ezer árnyalatának megjelenése az, ami jellemzi ezeket az írásokat. Egyesével talán nem is érezném fájónak, de így, egyberendezve, ugyanannak a dolognak ezer aspektusából, térben ölt alakot, megelevenedik, közszemlére bocsátja magát. Hiányok, veszteségek, búcsúzások, lemondások sorai ezek, melyek között azért felüti fejét a hála is, de ezek hangja halk neszezés csupán az eliramló élet panaszai mellett. 

A verses napló első része a már korábban megjelent, "Bálnák a parton" (1983) című műben is szerepel, de ez a szikár anyag egységében alkot masszív tömböt. Formailag minden költemény egy versszakra korlátozódik, ez is hozzájárul  a nyerseség érzetéhez. Kopár, kifejező képek, melyek gyakran egyetlen pillanatot rögzítenek. Egy végigélt, szenvedésekkel megtűzdelt élet tapasztalatai bújnak elő mindenütt. Címeiben is hordozzák a súlyukat: Zűrzavar, Üres városok, Érzéketlenül, Kialvó lámpák, Rég elhagyott szobák, Csüggedés, Lefokozás...

A versek egy jó része H.SZ. Álomlátásaira, Fohászaira és Jelenéseire, mint forrásanyagokra hivatkozik. E titokzatos monogram Homálynoky Szaniszló-t takarja, aki egy dunántúli pályatársa Kálnokynak, de itt a költő saját alakmása. A jelzett iratok pedig nem is léteznek. Ezek a hivatkozott versek egy még távolabbi szemléletet tükröznek, mintha nem is a költő érezni azt, hogy: 

"Ott áll a sötét helyiségben,

ahonnan elmenekült,

s most egy végzetes ostobaság

folytán visszakerült. Megáll

a sötétben, fülét

a zárt ajtóra tapasztva.

Odaátról ismerős lihegést,

bosszúra szomjas fújtatást hall. 

Fél rettenetesen.

Mégis lenyomja a kilincset,

mint, aki fegyvertelenül

lép be a tigris ketrecébe. " 

Rövidségükben is súlyuk van a verseknek, erőteljesen képesek kifejezni számomra egy életút végén felbukkanó kérdéseket és tapasztalásokat. Nincs bennük sok vigasz. De a maguk tökéletességében megfogalmazott mulandóság költemények egy titkos sugár miatt, mégsem húznak le teljesen. Hogy mi ez a cseppnyi fény? Mindegyik versben valami más, olykor megfoghatatlan, olykor láthatatlan, talán nincs is ott, csak a nyoma.
Keressétek!

"Avagy van-e, ki nékem megbocsát?

Sajtolhatok-e könnyet 

márványszobrok szeméből?

Koporsók között tántorogva,

a földre zuhanok félszegen,

hasztalanul kérlelem őket,

hiába átkozom el magamat.

Bárcsak próféta lennék,

s tudnék fakasztani

sziklából tiszta forrást!" 

(Szobrok könnyei I.28.

H.Sz. Fohászai - ból)

 Kálnoky László

 

Makay Ida - Se fény, se kegyelem

Makay Ida 1933-ban született Pécsen. A Pécsi Tanárképző Főiskola magyar szakán végzett, majd egész életét a tanításnak szentelte. Általános iskolai tanár volt Siklóson, Berkesden, majd harminc éven keresztül Véménden. 1959-től kezdve jelentek meg versei folyamatosan a Magyar Naplóban, Élet És Irodalomban, a Somogyban, a Látóhatárban. A Jelenkor munkatársa volt az 1959-es évtől kezdve. 1988-ban nyugdíjba vonult, és élete hátralevő részét Véménden töltötte. 

Már itt-ott rábukkantam verseire, sajátos hangzású írásai vonzottak, szerettem volna egy picit egyben látnia  költészetét. Az antikvárium polcáról emeltem le a Se fény, se kegyelem 2001-ben megjelent, késői verseit tartalmazó vékonyka kötetet. A Jelenkor Kiadó gondozásában napvilágot látott verseskönyv első, fejezeten kívüli verse is megadja a könyv alaptónusát. 

Értelmetlen és kérlelhetetlen Anélkül, hogy verselemzésbe mélyednék, elmondható, hogy ez a két, végleteket kifejező szó azt az alapjainkban rejtőző igazság és érték természetét mutatja meg, mely minden tettünk mögött meghúzódik. "Mint végső axiómák" Ki felé, vagy mi felé mutat ez az elköteleződés, az szinte mindegy is, hisz bárki is legyen, az törvényeken kívül működik, él, hal vagy feltámad. 
Tükrök, Sötét láng, Árny három fejezetébe tagolódnak a költemények. Mindegyik rövid, általában egyetlen versszakból áll, olyanok mint egy nagy sóhaj, egy felrepülő gondolat és annak elröppenése. 

De nem csupán külsejükben, hanem tartalmukban is nagy hasonlóságot lehet észrevenni. Szinte mindegyik alkotás az életre reflektál, központjában az elmúlás, a veszteség áll. 

Ugyanaz a fájó érzés járja át az embert minden veszteségében. Ebbe a személyes terébe, a gyász áhítatába  enged be minket Makay Ida.  

Áhítat, mert van benne valami csodálatos fényesség, minden szomorúsága mellett méltósággal telt, emelkedett. 

"A legutolsó szárnycsapások

alkonyi óceán fölött

Ennyi, ez maradt a létből"  

A végtelen éj felé tartunk, ahol már se fény, se kegyelem, de addig van egy fáklya, ami vezet, akár a járatlan utakon is. Mi ez a fény? A túlvilág felől jövő hívó üzenet, a mindent magába foglaló, megfejthetetlenség. 

A végső csend felé vezet, amikor az idő betelik, minden véget ér, minden elsimul, rezzenéstelen teljességre jut. Egy partot érésről mesélnek a versek, az idő örökkévalóságának megtalálásáról. De addig folyik a  cirkuláció, az anyag örök körforgása, a teljesség óhajtása.

A búcsúnak és távozásnak meditatív kötete ez, melyben minden vers tökéletes megjelenítője annak  a végnek, melyet a költőnő megtalált, megtapasztalt. Az ember maradni vágyása is megjelenik, de már erősebb az elvágyódás érzése, amikor összeborulnak a kalászok mögöttünk, amikor már csak egy ott ragadt illat marad a másik után. 

Szerintem kivételes, nagy érzékenységgel megírt verseket olvashatunk a kötetben, mely méltón hódol a kiválasztott emberi érzések "szentsége" előtt. 

Hozott pontszám: 5* 

  Makay Ida

"Beleúszom ebben a nyárba,

A vadvirággal habzó rétbe,

Az ég homorú tengerébe,

A ott érek partot, hol az árny

ölelő-hűsen hull rám.

     Ahol örök a délután.

     Ahol nem lobban sose el

a Naplementék örökmécse.  "

(Partot érni)

Nézel utána.- Árnyéka sincsen.
Ahogy a köd s a pára szétrezeg
a fák fölött, és fölisszák a rétek,
de konokan még keres a szemed.
S mint hullócsillagok villanása
augusztus bársony éjjelében,
örökre elmerült hajók
a mérhetetlen tengeréjben,
a szó sírdermedt némaságban.
Villant el léte, vele a tiéd.
Összecsap fölötte fölötted
Atlantisz tengerhallgatása.

(Árnyéka sincs)

 

Nagy László - Ég és föld

Nagy László Oratórium alcímet viselő kötete egyetlen hosszú drámai ének, mely 1971-ben jelent meg a Mikrokozmosz füzetek sorozatán belül. Ez a sorozat tulajdonképpen éppen arra volt hivatott, hogy a hosszabb, de nem kötetnyi terjedelmű költői vállalkozások kultuszának adjon teret. (Például: Weöres Sándor- Áthallások, Jékely Zoltán - Minden csak jelenés, Kormos István - N.N.bolyongásai) 

Eddig még az irodalomban nem találkoztam az oratórium megnevezéssel, ezért a zenei előképekből ítélve, valami emelkedettebb, biblikus történetre készültem. Ehhez a belső átrendeződéshez az is hozzájárult, hogy a viszonylag vékony kötetet felvágatlan, dupla lapokra nyomtatták. Ez is szokatlan, eddig soha nem tapasztalt jelenség volt. A belső oldalon rögtön egy Kondor Béla rézkarc, a könyv egyetlen illusztrációja fogadott. Egyéni megítélés kérdése, hogy mit ábrázol az alkotás, nekem egy káoszba való zuhanást, az ég rendezettségéből és tisztaságából való lebucskázást juttatta eszembe. A cím -vagyis az Ég és föld-, segítségével pedig előkészítettem  immár a végső bevezető képet magamban.

Az oratóriumban három hang, az Atya, a Fiúk és a Hang szólalnak meg. Maga a Hang két alkalommal, a történet legelején és a közepén kap szerepet, ezzel egyben jelzi is, hogy két találkozás zajlik le. Nem csupán tagolja, hanem fel is vezeti az eseményeket, a drámákból ismert kórus feladatát látja el. Az atya elkeseredetten, könnyein át szemléli az ősi rend felbomlását. Ez a káosz a természeti egyensúly felborulásának képeivel jelenik meg, melyhez a költő kemény szavakat párosít az élővilág szépségeivel:   "a cicka-füvek vad rugózását" "ezüst vizek zubogását" 

Ekkor lépnek be a fiúk, akik illendően köszöntik apjukat, és rögtön arra kérik őt, hogy emelkedjen ki a bibliai sötétségből és tekintsen fel az új világ haladásának ragyogásába. A váltakozó párbeszédek  ezt az alapvető nézeteltérést járják körül. Vagyis az ősi hagyományok ütköznek a haladással, a szülő-gyermek viszonyának folyton meglévő feszültségei öltenek alakot.  Az oratórium irodalmi szövegelőzményének tekinthetjük Bartók Béla Cantata Profana-ját, melyet az 1930-as évek morális válsága ihletett. Ebben a darabban egy öregedő apa kilenc fia szarvassá változik. Az apa hiába kéri gyermekeit, hogy változzanak vissza, azok úgy maradnak, ezentúl csak tiszta forrásból ihatnak. Mind szövegében, mind dallamvilágában a Bartók által is gyűjtött román kolindákban gyökerezik a mű. A kolindák, román karácsonyi, pogánykori szövegemlékek, azt a sorstapasztalatot fogalmazzák meg, mely szerint, aki egyszer elhagyta eredetét, az soha nem térhet oda vissza. 

Hasonló véglegességet élhetünk át ebben a műben is. Ha szigorúan a szöveg mentén haladunk, akkor tapasztalhatjuk a két generáció végleges elszakadását. Alapvetően az oratórium nem azt a folyamatot mutatja meg, ahogyan ez az eltávolodás megtörténik, hanem magát a végső elválást. Ilyen tekintetben jelenik meg az oratórium súlyos drámaisága. A második hang után, a második találkozás hozza majd el a szakítást. 

Az apát, mivel atya-ként van megnevezve, az égbe helyezzük, s egyébként is van egy letekintő perspektívája. A fiúk így a földet uralják. Az ég, mint az ősi törvények lakhelye és a föld, mint a haladás helye ütközik végérvényesen a műben. Nem is  kifejezetten az apa támad fiaira, hanem egy örökösen meglévő nézeteltérés, különböző világkép jelenik meg a sorok között. Talán innen a cím is, föld és ég, mely nem átjárható, s valamelyik fél végső bukásával zárul. Itt köszönt vissza számomra a bevezető rézkarc ábrája. 

 Kondor Béla rézkarca a könyvből

Nagyon jó volt elkalandozni kicsit ebben a műfajban. Nekem biztos sokat adott az élményhez az is, hogy egy ilyen bibliofil igénnyel megalkotott köteten keresztül ismertem meg a művet.  Nagy László életének utolsó időszakában írta  egyetlen  oratóriumát, melyben a tőle megszokott  természeti képekben és millió színben ábrázol, de számomra érzékelhető volt egyfajta keménység, szikárság is. 

A két nézőpont gyakori összeférhetetlensége, a kompromisszumot kizáró helyzetek bemutatása nem csupán az apa-fiú viszonyára, hanem a korszak megalkuvást nem tűrő hozzáállására is vonatkozhat. Mert a szarvassá vált fiúk már csak a tiszta forrásból ihatnak. 

 Nagy László