Mörk Leonóra - A ​herceg és a lányka

Mörk Leonóra könyveivel idén már tettem egy próbát,  érzem és tudom, hogy érdekesen és jól ír, ám mi ketten mégsem  passzolunk össze. Könyveinek  címe, külalakja, fülszövege nagyon ígéretes és tetszetős, azonnali elolvasásra ösztökél.  Így van ez
"A herceg és a lányka" című, legutóbb megjelent köteténél is. Egyszerűen minden megvan benne, amire én ugrok. Művészet, zene, kutakodás, mese, múlt és egy belevaló, karakán lány, aki meg akarja találni soha nem látott édesapját!

A tizennyolcadik életévét betöltő Nóri, teljes nevén Leitner Leonóra édesanyjától egy flopilemezt kap születésnapjára, az egyetlen emléket az apjától. 2019-ben nem kis teljesítmény egy ilyet megnyitni, s amikor feltárul a tartalma, akkor Ludwig van Beethoven idejében találjuk magunkat egy történet közepében.

A regény három idősíkban és térben játszódik. A gitárművésznek készülő Nóra Berlinbe utazik tanulmányai végett, s nem utolsó sorban apja felkutatására. Közben idegenvezető édesanyja az afrikai Zöld-foki Szigetek egyikén dolgozik. Innen gondol vissza és ismerteti meg olvasóit saját életével. A harmadik időszak pedig Frieda, vagyis a címben szereplő "leányka" az 1800-as évek elejébe enged bepillantani. A három történetet pedig összekapcsolja a zene szeretete, Bach és Beethoven varázsa. A regény olvastatja magát, képtelenség eldönteni, hogy melyik szál sodorja jobban az olvasót. Erika, Nóri édesanyjának élete is  eleven, erős színekkel és hangulattal ábrázolt. Ő a  '70-es években élte gyerekkorát, története tipikusnak mondható, jól elképzelhető. Későbbi szárnybontogatása és útkeresése hitelessé teszi figuráját. Bonnba nemcsak Beethoven szülőházát találja meg, hanem élete szerelmét, Thomas Eckhardtot is. De bármilyen erős is közöttük a vonzalom, Erika úgy érzi, hogy nem köthetik össze az életüket. A fiú ekkor írja le azt a történetet, melynek főszereplője Louis Ferdinand, Poroszország hercege, aki életét veszti a napóleoni háborúk idején, 1806-ban. Ehhez az alapötletet egy könyvtárban talált levél szolgáltatja. De a herceg nemcsak kitűnő katona, hanem korának egyik tehetséges zenésze és zeneszerzője és Beethoven ismerőse is volt. A Thomas által megírt regényben észrevehetetlenül keveredik a valóság és a fantázia, s mindez a zene égisze alatt. Olvasás közben készítettem egy playlist-et is, végig hallgattam a megemlítésre kerülő darabokat, átütő időutazás élményében részesültem. A romantikus történet nem tartogat nagy meglepetéseket, egyik szálban sincs  semmi csűr-csavar, aki ilyenre számít, csalódni fog.

Louis Ferdinand
 Jean-Laurent Mosnier alkotása
A portré fontos szerepet tölt be a könyvben.

Nagyon szépen és alaposan van felépítve a regény gerincét alkotó tizenkilencedik századi eseménysorozat, melynek Poroszország végnapjai adják a hátteret. Innen emelkedik ki, akárcsak egy fali szőttesből a herceg és  a lányka alakja. Tracy Chevalier - A hölgy és az egyszarvú könyvének olvasási élményét juttatta eszembe, talán a cím miatt is. A brit szerző hasonló akkurátus munkájával gyűjti össze a múltbeli események alapját, mint Mörk Leonóra.

Kivételes élményt nyújt ez a kötet, melyben a zene csak emeli tovább az ember lelkét.

Szépirodalmi igényességgel megírt történettel van dolgunk, és éppen ezért esett megint csak rosszul, amikor hirtelen kidobott a szöveg. Képtelen vagyok befogadni azt a didaktikusságot, amit a szerző használ. Ennyire profánul nem lehet nevelni az embereket. Egy ilyen szép és kedves regényben, ahol elmélázva szendergünk a csodás zenei futamokban, kijózanító pofonként hatnak a környezetvédelem érdekében tett, amúgy nagyon helyes intézkedések. Sajnos a járulékos nyereség beiktatása, járulékos veszteséget eredményezett nálam. Akárcsak a gyereküket egyedül nevelő,  főként anyákról szóló állandóan előkerülő apróságok. Nagyon félrevihet ez mindent. Erőszakos betoldásnak érzem az egészet. Nem azt mondom, hogy nem fontos a kis teknősök megmentése, vagy a társadalom érzékenyítése az egyszülős családokra, csupán azt, hogy nem ebben a szépirodalmi alkotásban lenne a méltó helye. Aki ettől el tud vonatkoztatni, az egy nagyon olvasmányos és kedves történettel ismerkedhet meg, tartalmas időtöltésben lesz része. Én összességében nagyon örülök, hogy olvashattam a regényt, és tudom azt is, ki fog örülni majd, ha kölcsön kaphatja tőlem.
 (Talán környezetvédelmi szempontból, talán nem, de a könyv rendkívül vékony papírra van nyomtatva, már attól is hullámosok lettek a lapok, hogy a kezemben fogtam. Megnyugtatásul, később el fognak halványulni és tűnni ezek a bosszantó kis jelek. De azt nem sikerült megfejtenem, hogy miért hiányoznak olykor az oldalszámok??)

Hozott pontszám: 4

Vodolazkin, Jevgenyij - Brisbane

Már Vodolazkin előző kötete,  a 2012-ben megjelent Laurosz is elbűvölt csodálatos, személyesen nekem szóló hangnemével. Emlékszem, hogy túl minden írói elismerésen, abban a kötetben is volt egy olyan plusz, amit nehéz elkapni és megfogalmazni, de létezik. Most valami egészen hasonló élményben volt részem. A Brisbane talán még bizonyos szempontból jobban is tetszett, mint elődje.  

Kedvenc témáim egyikében barangolhattam, nevezetesen a művészvilágban. 

Gleb Janovszkij a gitáros előadóművész 2012 áprilisában azzal szembesül a párizsi Olympia színpadán, hogy tremolója nem sikerül olyanra, mint szerette volna. Nos, egy zenész bizonyára nem egyszer találkozik ezzel, de mint kiderül, ez nem is egy egyszeri eset volt, hanem egy homályban settenkedő betegség első moccanása. Még a fellépés után, a repülőn megismerkedik Szergej Nyesztyerov íróval, aki felajánlja neki, hogy megírja az életrajzát. Gleb végül rááll a dologra, és elmeséli honnan indult, hova jutott. A két szálon futó cselekmény egyik fele az ő történetmesélése lesz, a másik a jelenben játszódó események bemutatása, melybe egyre szorosabban, mondhatni szétválaszthatatlanul szövődik bele maga Nyesztyerov is. 

Zenei mű ez a könyv, és nem csupán azért, mert zenészekről van benne szó, hanem azért, mert úgy tud  a múlt és a jelen egyszerre zengeni a történetben, hogy közben egy tökéletes művet szólaltat meg. És nem azért, mert valami elképesztő dologról mesél, még csak veretes igazságokat sem kapunk, hanem egyszerűségében tud kerek lenni. Az elmúlásról, az együttélések és lemondások csendes mozzanatairól ír Vodolazkin. Gleb fokozatosan távolodik el a világból, egyre több lemondással hajtja tovább az élet kerekét. A régi időkben való barangolásból megtudjuk, hogy mit jelképez Brisbane, az ausztráliai város, ahová Gleb anyja vágyott. Mert kell egy távoli cél mindenkinek, ami segít abban, hogy könnyebb legyen  a napok terhét felvenni reggelente. 

A Brisbane számomra szembemegy minden elvárható dologgal. Glebnek ugyanis a szülői minta ellenére, nincs meg a maga világítótornya. Ő egész másképp áll a világhoz. A sikereiben alkonyuló művész találkozik volt diákkori szerelmével, és annak kislányával, az  igen tehetséges zongoristával, Verával. De e tekintetben sem a klasszikus papírforma szerint alakul a történet. Ebben a zenedarabban nem veszi át a dallamot a következő zenész, hanem kis eltolódással, egymás  mellett fut az alapmotívum, sőt megkockáztatom, hogy új fődallamot hoznak létre. Nem hiába a polifónia volt  Gleb Janovszkijnak a kutatási területe, mely azt a sokféle hangzást jelöli a zenében, melyben minden szólam önállósága megmarad, s függetlenségüket megtartva alkotják meg a darabot. Vera és Gleb kiegyenlített erőviszonyai olyanok, mint a regényben megjelenő ukrán orosz "kapcsolat", vagy Németország és Oroszország, vagy Gleb és felesége, Kátya házassága. Sehol nincs elnyomás, egymás mellett léteznek, ugyanolyan súllyal veszik ki részüket az egészből. Ez a ki nem mondott, de beteljesített elfogadás ejtett rabul engem a könyvben, ami csendben ott lüktet mindvégig. A csendesség mögött azért sok egyéb dolog is megbújhat. Az ukrán-orosz házasságból származó gitáros gyerek alakja, kimondatlanul a máig jelenlévő népek közti feszültséget is felvillantja.

Elkápráztatott Vodolazkin írásában az az elegáns nagyvonalúság, ahogyan mindig elejtett egy olyan pici, de izzó parazsat, ami nagyon cselesen, de felszította a kíváncsiságomat, ébren tartotta a figyelmemet. Ezek tényleg megfoghatatlan, intellektuális apróságok, kicsi semmiségek voltak, melyek szenvedélyessé tették számomra az olvasást. Ezek közül az élmények közül két dolgot kiemelnék, az egyik Vera és Gleb közös koncertje. A semmiből robban be a történetbe ez a rész. Slendrián lazasággal jelenik meg, de ahogy közeledik a fellépés, hirtelen minden részletessé válik, mindkét szereplőt nagyítón keresztül látjuk, hogy a színpadon létrehozzák a közös művet.
A másik talán teljesen el is törpül egy koncert dübörgő sikere mellett. Ez pedig Kátya és Gleb szerelme. Leheletfinom, gyöngéd, észrevétlen. Olyan láthatatlan, hogy nem is csodálkozom, ha nem tűnik fel majd senkinek. A férfi ki nem mondott szeretettel fogadja el feleségét gyengeségével együtt. 

Pont ez a mesteri  Vodolazkinban, hogy szinte teljes némaságban tár fel elképesztő rétegeket. Az biztos, hogy érzékeny olvasást kíván meg tőlünk, amolyan pianissimot is meghalló közönséget vár, cserébe gazdagon ajándékozza meg őket. 

Mind az Európa Kiadó gondozásában megjelenő Lauroszt, mind a Helikon kiadós Brisbane fordítását Pálfalvi Lajosnak köszönhetjük, aki ez alkalommal bőven hozott nekünk ukrán nyelvű mondatokat is. Ennek szerepe vitathatatlan a könyvben, remélem bennem is azt idézte elő, ami a szerző szándéka volt.  Összességében tehát ismét kedvencet avathattam.

Végezetül egy kis olvasási kedvet felszító, zenei ajánlást szeretnék megosztani. Mert -bár nem tértem ki rá külön, de- a regényt csodálatosan befonja maga a zene.

Hozott pontszám: 5*

 Jevgenyij Vodolazkin

Fotó: Sergey Semkin

"Nos, mondjuk mindig volt fejlődés az életemben. Most meg hirtelen a végére jutottam, érted? Itt állok, és nem világos, mit tegyek, egyáltalán nem világos. Mi értelme van ennek az állapotnak?
Mefogyij(..): abból indulsz ki, hogy a szőnyegen csak előre lehet menni. De ez nem így van. A fejlődés kibontakozás -mintha lecsavarnál valamit, ami fel volt csavarva. Ugyanazt a szőnyeget A végére értél, te meg ott állsz és előre nézel. A hátad mögött vannak a beleszőtt minták -járkálj rajtuk, amennyit csak akarsz.
Gleb: ebben az esetben csak visszafelé mehetek, a mából a tegnapba. Mi értelme az ilyen mozgásnak?
Mefogyij: az örökkévalóság szempontjából nincs sem idő, sem irány. Ezért az élet nemcsak a jelen pillanat, hanem minden pillanat, amit megéltél.
Gleb: A jelenről és a múltról beszélsz, de hallgatsz a jövőről, mintha az nem is lenne.
Mefogyij: az tényleg nincs is. Egyik pillanatban sincs. Mert az csak jelen formájában jön el, és hidd el nagyon más, mint amilyennek elképzeljük. A jövő képzelgések vagy ami még rosszabb, utópiák halmaza, a megvalósításukért pedig feláldozzák a jelent. A jövőbe vetítenek mindent, ami életképtelen.
Gleb: az emberre az a jellemző, hogy a jövőbe törekedik.
Mefogyij: jobb lenne, ha ez az ember a jelenbe törekedne."

Szántó T. Gábor - Európa szimfónia

Wilhelm Kerr, a Berlini Filharmonikusok vezetőkarnagya közel tíz éven keresztül próbálkozik megalkotni azt a tökéletes zeneművet, amely  a második világháborúval kapcsolatos érzelmeit szándékozik  a felszínre hozni. Az Európa szimfónia, mely Beethoven V., Sors  szimfóniájának egyfajta modern válasza igyekszik lenni, immáron elkészült, s a tökéletességhez szükséges utolsó hozzávaló is megvan. Ez a csöppet sem elhanyagolható alkotóanyag pedig a Kolozsvári és a Berlini Filharmonikusok közös zenekara, akik a darab megszólaltatói. 1971-ben ez nem kis teljesítmény. Romániában virágkorát éli a Ceaușescu diktatúra, Berlinben áll a "Fal", sehol sem könnyű. Különösen nem Kolozsváron, ahol történetünk játszódik. 

András, avagy Andreas Pop a kolozsvári párttitkárhelyettes, Gheorghe Pop és Magyari Enikő, ápolónő vegyes házasságának egyetlen gyermeke. A csendes kisfiú zenei tehetsége hamar megmutatkozik, és apja tiltakozása ellenére hegedülni tanul. De a szigorú szülő nem csak a zenei, hanem a német nyelv tanulásával szemben is ellenérzéssel viseltet. Mintha egyrészt saját kisebbségi komplexusát kellene legyőznie,  másrészt úgy érzi, hogy ezek szakadékot képeznek a fia és közte. Egyre nehezebben találja meg a gyerekkel a közös hangot. András zenei kibontakozásának és felnőtté válásának lehetünk a tanúi a hidegháborús években, ahol mindenhol elhallgatással és titkolózással találkozhatunk. Ebben a nehéz időszakban csak a zene tartja  a lelket a fiúban, s a lassan színre lépő szerelem. Választottja Maia, az anyai ágról magyar származású, kolozsvári hegedűs lány. Útjuk hirtelen szétválik, ami megviseli az éppen önálló életet kezdő  Andrást. Nagy esélyt kap az élettől, amikor kilátásba kerül, hogy eljuthat a zenekarral Berlinbe, Wilhelm Kerr szenzációs koncertjére. Ez a  fiatal tehetség egyetlen esélye, hogy felfedezzék, és új életet kezdhessen a vasfüggöny mögött. A kijutásnak azonban meg kell fizetni az árát. Vajon a beteljesülésre vágyó szerelem és művészi ambíció elég húzóerő ahhoz, hogy meghozza ezt az áldozatot. 

Anyja úgy véli, hogy András elég felelősségteljes már ahhoz, hogy feltárjon előtte valamennyit a múlt elhallgatott titkaiból. A hihetetlen borzalmak a háború utolsó éveinek kényszermunkatáborait mutatják be a fiúnak, de ez még mindig csak egy része az igazságnak. Az utolsó lapig van a szerzőnek kitárásra váró ajtaja. Mindeközben kicsit a nyugat-németországi idillbe is beleszagolhatunk, érintőlegesen találkozhatunk az újabb generáció háborúfeldolgozó tudatával, a felelősségvállalás kérdésével. 

Szántó T. Gábor kötete olvasmányos, könnyen követhető a történet cselekménye, igazán élvezetes regény. Az olvasó egész végig érzi egy nagy titoknak a zsibongását a háttérben, aminek a kipattanásig meglévő feszültsége szintén hozzáad az olvasási élményhez. Emellett a  mindent beborító zene dallamosan viszi tovább az eseményeket, átível nemzeteken, országokon, és feleslegessé teszi a tolmácsolást is, akárcsak azok az elemi érzések, melyeket a terror évei hoznak napvilágra. A szerző mégis kissé óvatosan  nyúl ezekhez a súlyos dolgokhoz. Emiatt úgy éreztem, hogy semmi nem kapta meg a kellő mélységet, minden csak a felszínt kapargatta. Nem tudtam igazán átélni Enikő tragédiáját, András vágyait vagy Kerr életét. Tényleg fontos problémák kerülnek terítékre, de kicsit címke jellege volt mindennek; zsidóság, magyarságtudat, kényszermunka, beépített emberek, 1968-as események, Románia szerepe, disszidálás, ideológiai forradalom, apai-fiú kapcsolat. Egyik téma sem tudott igazán átütő lenni, picit elnagyoltnak éreztem ezeket, mégis a szerző sikeresen hozta a reményteli jelenbe történetét.  Nekem nagyon sokat dobott a könyvön  a zenei -talán nem is annyira háttér-, szál, ami tényleg erősített abban, hogy egy hiteles képi világ jelenjen meg a szemem előtt. Emiatt méltán érezhetjük mindannyian, hogy egy nagyon jó film is lehetne a regényből, ami jó történelmi tablót kínálhat az időszak áttekintéséhez. 

Hozott pontszám: 4

 Szántó T. Gábor

Fotó: Czirják Pál

"Radu becsempészett nyugtatókon él azóta, hogy eltávozásán, Kolozsváron egyszer kigombolt kabátban, sapkával integetett be szülei ablakán, és egy civil ruhás katonatiszt ráordított, hogy vegye fel a sapkát, gombolja be a kabátot, és tisztelegjen."

"Sosem tudta elmondani pontosan, mit érez, amikor hirtelen átszakad az idő fala, és minden, amit átélt, újra itt van."

"Klausra mindenki felnéz. Nemcsak műveltsége és tájékozottsága, hanem személyiségének súlya és meggyőző ereje miatt is, amiben szerepe van férfias szépségének, dús barna szakállát ellensúlyozó lágy arcvonásainak. Nem túl magas, de erőteljes testalkatú férfi, Peter úgy tippeli, idősebb a többieknél, de nem a kora, még csak nem is a műveltsége, inkább valami, jobb híján így fogalmazta meg magának, szuggesztív erő teszi őt a csoport középpontjává."

"Egyre nyomasztóbbá válik, hogy folyton figyeli önmagát. Mintha valami hasadás folytán időben elcsúsznának a tettei és az észlelései, és rálátna a lehangoló, szűk hasadékra." 

Mezei Károly - Hiszek a zene erejében...

Szőnyi Erzsébet zeneszerzővel beszélget Mezei Károly

Érdekes nap lett végül ez a mai. Napok óta kerülget a betegség, nem voltam túl jól, ezért ma ki sem tettem a lakásból a lábam. Habár reggel óta nagy pelyhekben havazott, most megelégedtem azzal, hogy bentről élvezem a látványt. Így egész délután olvashattam. 

A Szőnyi Erzsébettel készült vékony kis interjúkötet évek óta a kívánságlistámon volt. Pár évvel ezelőtt a baráti társaságommal elhatároztuk,  hogy mindenki elolvas a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni sorozatából egy részt, és kicsit bemutatja az általa  kiválasztott személyt a többieknek, és felvezet egy, a témához kapcsolódó beszélgetést. A nagy elhatározásból végül nem lett semmi, de akkoriban átnéztem a sorozatot, és jó pár részt célkeresztbe is vettem. 

Szőnyi tanárnővel kezdtem a sorozatot, akiről  általános iskolás koromban hallottam először. Iskolai kóruson énekeltük az Altatódal című darabját, ami annak ellenére emlékezetes maradt, hogy elég ifjú is voltam, meg egy hangzásában mindenképp modern kórusműről is volt szó. (Weöres Sándor -Altatódal) Neve a rövid találkozás ellenére megmaradt bennem, és azt hiszem nagyon jó, hogy így alakult. 

A most 94 éves zeneszerző, zenepedagógus és karvezető 1924-ben született, és leginkább a Kodály-módszer elterjesztésében végzett óriási munkája révén vált ismertté. Nemzetközi pályafutása is ezzel összefüggésben indult, amikor 1963-ben kijutott Tokióba, az ISME-konferenciára (International Society for Music Education). Egy vakmerő, előre, a felsőbb vezetéssel meg nem beszélt lépéssel meghívta a konferenciát az 1964-es budapesti találkozóra. A börtönre is felkészülve érkezett haza, de legnagyobb meglepetésére az illetékesek, Aczél György, a kultúrpolitika teljhatalmú ura és Szávai Nándorné, a Zeneművészek Szövetségének főtitkára is beleegyezését adta a következő évben megrendezésre kerülő ISME-konferencia budapesti helyszínéhez.  Ez volt a Kodály-koncepció igazi kapunyitása a világ felé. Bár Kodály akkor már évtizedek óta ebben a szellemben tanított, a hazai zeneoktatás is erre az alapra épült, mégis ez a mozzanat engedte ki a szellemet a palackból.  A könyv szemelvényesen igyekszik bemutatni azt a zenei izzást, ami a korszakot jellemezte. Anekdotázó hangneme olvasmányossá teszi, de meg kell jegyezni, hogy az alaposság igénye nélkül. Ez persze nem róható fel, hiszen az egész sorozatra jellemző, hogy viszonylag tömören, körülbelül 100 oldalban mutat be egy-egy hírességet. 

A Szőnyi Erzsébettel folytatott beszélgetésben szó esik a magyar népzene jelentőségéről, a világ zenéhez és a zeneoktatáshoz való hozzáállásáról, és bemutatja a tanárnő pályafutásának további alakulását is. 

 

"-De azért a XX. századi avantgárd, bár nem nagy súllyal, az ön műveiben is jelen van. Említhetném az 1967-ben írt Siratót, amelyet Kodály emlékére komponált. Ebben az eredeti népi sirató dallamok mellett a vissza-visszatérő fuvola hangja dodekafon, tizenkétfokú, vagyis rendkívül modern. Vajon mit szólt volna a Mester ehhez a műhöz?  

-Az egyik nagyon művelt és igen tekintélyes kollégám a bemutató után azt mondta nekem: "Te, hogy milyen hamisan játszott az a fúvós!" Úgy hiszem, ez a kolléga korábban nem nézte volna ki belőlem, hogy beleteszek egy ilyen vonalat ebbe a műbe. 

Hogy  Kodály mit szólt volna hozzá? Lehet, hogy összehúzta volna a szemöldökét és mondott volna valami ironikusat, de megbocsátott volna. "

Sajnos, bár tartalmilag a könyv teljesen rendben volt, szerkesztése félvállról vettnek tűnt. Sokat ugrált össze-vissza mind témájában, mind az időben, ez zavarta az olvasási élményt. Ami rövid, az még tömörebb és összeszedettebb kell legyen. Nem sugallhatja azt, mintha egy 300 oldalas könyvből lenne kiollózva. A tanárnő munkájához méltó, magas színvonalú könyvecskét érdemelt volna. A riporter stílusa is kívánnivalót hagy maga után. 

Hozott pontszám: 4

Sok továbbgondolásra ösztönző részlet bukkan fel a sorok között, így aztán hiába csak egy vékony könyv ez, muszáj állandóan hozzáolvasni, és hozzáhallgatni. Nagyon hálás vagyok ezekért az inspirációkért, szép darabokat hallgathattam meg, és rengeteg emléket idézett fel bennem. 

Én már az a  nemzedék vagyok, aki teljes egészében a Kodály-módszer alapján tanultam a zenét, és hát nem is akárhol, nem is akárkiktől. A budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolában tanultam Lantos Rezsőné, Edit nénitől, aki az akkori énekkönyvünk szerzője is volt, aztán Lukin Lászlóné, Eszter nénitől és Lukin Laci bácsitól, bár őrá nem emlékszem annyira. (szerintem akkoriban csak a gimnazisták kórusát vezette) Egyre másra néztem meg a videókat azokból az időkből, a rengeteg bemutatóóra emléke is beugrott, és nagyon sok minden, amiért őszinte hálát érzek.

Az alábbi videó a Budapesti Sportcsarnok 1982-es átadóján készült. Én is ott éneklek kisdobos nyakkendőmben. 

Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 

Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."

"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."

Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"

 Richter- Pekingi utca alkotása

 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."

 Kép: Richter

„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."

1958, Kijevben

 

"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."

 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt. 

Ravel -Bolero

1970 12.31.
Ravel-Bolero
Karmester: Charles Münch
Charles Münch Bolerója
Újévi ajándék
Óriási fokozás, a ritmus diadala; már oly sokszor hallottam, mégis mindig az a benyomásom, most hallom először. S aztán még hetekig ott zakatol az ember fejében, meghosszabbítva a gyönyörűséget!
Bravó, Monsieur Ravel"
                              Részlet Richter feljegyzéseiből.

A Bolero 1928-ban keletkezett. Elmondható, hogy a merő véletlennek és szerencsének köszönheti létét. A szerző ugyanis egy Albéniz-zongoraművet szeretett volna eredetileg meghangszerelni Ida Rubinstejn számára, de a művet egy másik zeneszerző már jogilag lefoglalta magának. Ekkor született meg Ravel új terve: egy olyan mű koncepciója, amelyben ugyanaz a téma ismétlődik egyre nagyobb hangerővel, s mindig más és más hangszereléssel, a ritmus megrögzött állandóságát pedig a pergődob ütései alkotják. A mű először 1928 novemberében hangzott föl először, s éppen lenyűgözően eredeti gondolatai miatt ellentétes reakciókat váltott ki: egy nő például egyenesen kijelentette, hogy a szerző bolond. A művet később Toscanini vitte a világsikerig, bár Ravel mindig is ellenezte az olasz dirigens túlságosan gyors tempójú felfogását.

Az alkotás mára ugyanolyan tananyag a zeneszerző-hallgatók számára, mint Bach Kunst der Fuge című műve. A Bolerót már bemutatásának idejétől kezdve balettváltozatban is rendszeresen előadták. (wikipédia)

Emlékeim szerint Vaszary Gábor -Csak Te című könyvében is előfordul a darab, elég érdekes formában!

Yann Tiersen - Porz Goret

A táncosok, igazából akrobaták  Tarek Rammo és  Kami-Lynne Bruin.
A zeneszerző az Amélie csodálatos életéből már ismert Yann Tiersen francia zeneszerző és előadóművész, akinek munkáit a minimalizmus és sokszínűség  jellemzi.

Elefánt - Kedvenc felhőmnek

kifordult szervek között bágyatagon nézem a narancsra panírozott égen szalad a luftballon két kézzel erősen kapaszkodom milyen pici az egész világ pici domb pici kert aprócska ház apró szemek a sok kis bogár pislog csak egyik se semmit se lát mmm látlak a felhők alatt vagy a felhő vagy kedvencem az összes felhő közül szivárvány a napfény ha a görbülő ajkaid szélére szédül most zuhanok át a szemeiden nem pislogsz hagyod hogy földet érjek most fordulok ki bágyatagon maradunk egészek egymás szívében

Ha összetörsz én nem szégyellem

A vágy mint a baj rám talált,
Nem bánom nem is fájt,
A harapás nyom a szívemen.

A vágy tárt karú zuhanás,
Itt vagyok, hogy látva láss.
Ha összetörsz én nem szégyellem.

Csak vágy vagy talán szerelem,
Nem tudom kedvesem,
Úgy ölelj ahogy még senkit nem.

Csak vágy, hogy nem jön már soha más
De mondd, hogy tart a varázs,
és nem történhet most jobb velünk,
Így csak így legyünk!

A vágy lángra gyúlt akarás,
Testbe zárt lobogás,
Csak az tud élni aki égni mer.

A vágy, lázrózsás dobogás,
Tág szemű látomás,
Ez hozott hozzád újra el.

Csak vágy, vagy talán szerelem,
Nem tudom kedvesem,
Úgy ölelj ahogy még senkit nem.

Csak vágy, hogy nem jön már soha más
De mondd hogy tart a varázs,
s nem történhet most jobb velünk,
így csak így legyünk.

A vágy tárt karú zuhanás,
itt vagyok hogy látva láss
Ha összetörsz én nem szégyellem,
csak így, csak így legyen!

Mendelssohn-e-moll hegedűverseny Hilary Hahn szólistával

Tegnap a Margitszigeti Szabadtéri Színházban hangzott fel a 2017-es Budapesti Nyári Fesztivál megnyitójaként Hilary Hahn és a Nemzeti Filharmonikusok előadásában.

See how the night has fallen
Fallen upon you and me
See how its cloak has covered us
Guarding our mysteries

And how the stars are sinking
Sinking below you and me
Lost in a dream of oblivion
Lost in the shimmering sea

As the wind flies over the world unseen
Lilac eyes shine in the dark
And with the rise and fall of our unspoken dreams
She gathers us into her arms with
Songs and silhouettes
Songs you won't forget

Feel how the world is floating
Floating around you and me
Feel how the air is whispering
Secrets of eternity

As the wind flies over the world unseen
Lilac eyes shine in the dark
And with the rise and fall of our unspoken dreams
She gathers us into her arms with
Songs and silhouettes
Songs you won't forget

Songs and silhouettes
Songs you won't forget

White, Karen- Köztes ​idő

Karen White az Egyesült Államokban él, Oklahomában. Talán ott találkozott olyan emberekkel, akik életéből ihletet merítve megírta ezt a történetet, melynek egyik vezérmotívuma a második világháború vége felé Magyarországról Amerikába menekülő Szarka testvérek élete.

A jelenben futó szál Amerikában Edistón szigetén játszódik, ahol Helen Szarka éli idős napjait. Lelke mélyéig meg van rendülve, mert szeretett húga meghalt. Unokaöccse, Finn egyik alkalmazottját, Eleanort kéri meg, hogy heti pár alkalommal látogassa meg Helen nénit. Legyen a társalkodónője. Eleanor elvállalja a munkát, mivel tolószékben ülő nővére, Eve ellátásában akar még többet segíteni. A dolgot nehezíti, hogy Eleanor gyengéd szálakat táplál sógora, Glen irányában. Velük él még az édesanya, aki szintén nem könnyíti meg Eleanor dolgát.

Eleanor lassan beleszokik az életbe Edistónban, ahol gyermekkorát töltötte. Akkoriban még élt édesapja, aki zongorázni tanította, s lelkesen készülődtek együtt a zenei pályára. De az apja egy nap nem érkezett vissza a tengerről. Nem sokra rá, egy buta játék kapcsán Eve balesetet szenved, ami miatt Eleanor magát hibáztatja. S valljuk be, az egész család így viszonyul hozzá. Vezekelj a hibádért.

Finn, egyedül neveli a lányát, a tízéves Gigit. Az ő történetük is egy teljesen komplett egység. A kislány leukémiás volt, most gyógyult, de az anyja képtelen volt elviselni a helyzetet, amit a betegség teremtett, és magára hagyta a családot.

Ez a három kis tökéletes buborék találkozik, pukkad ki, majd fonódik egybe a "Köztes időben".
Az összekapcsoló motívum pedig a zene lesz, mely mindenkiben sebeket tép fel, de egyben gyógyít is.  Helen Magyarországról érkezett 1944-ben, testvérével, Bernadettel. Mindenki hatalmas terheket cipel, amiket képtelen letenni, felesleges vezekléseket folytat. Képtelenek beszélni ezekről a terhekről, pedig a megbocsátás és felemelkedés egyetlen útja csak ez lehet.
Helen lassan megnyílik Eleanornak, goromba modorával rákényszeríti a fiatal lányt, hogy ő is magába nézzen, és válaszoljon, miért hagyta abba a zenélést, ki tehet valójában a régi balesetről?
Chopin C moll nocturne -ért cserébe Helen elmeséli azt a réges-régi történetet, ami lelkét nyomja. Hogyan szöktek meg Budapestről, mit hagytak maguk után és honnan kerültek hozzájuk a falukon lógó értékes festmények.

Tartalmas 400 oldal ez, de minden romantikus eseményen túl, nekem leginkább az írónő stílusa tetszett. Az első 70 oldal után le mertem volna fogadni, hogy kedvenc lesz, de aztán csak előjött az a rossz beidegződés, hogy az amerikai számára megemészthető sztorit kell írni. Pedig milyen szépen le lehetett volna csupaszítani a dolgot, és Karen White meg tudta volna csinálni így is a dolgot. Vérzett a szívem. (de azért megadtam érte az 5 csillagot.)

spoiler
Teljesen felesleges volt az autósbaleset, az egymásra találás megtörtént a szereplők között.
spoiler vége

A karakterek nagyon kidolgozottak, a cselekmény is érdekesen alakul és értékeltem, hogy nagyon finoman szövődik az eseményekbe a szerelem. Apró kis ecsetvonásokkal, kicsi pöttyökkel, egy pillantással, egy összenevetéssel.

A történelmi szál, mely ugye azt az időszakot jeleníti meg, amikor Magyarországot megszállják a németek és a zsidóság után hajtóvadászatot folytatnak. Majd Budapest szisztematikus bombázását, amikor mindenki menekül, ahogy tud. Ebben a forgatagban menekülnek a Szarka nővérek is Svájcba, majd Amerikába. Bernadett beteg, nincs eszméleténél, Helenának kell erősnek lenni, dönteni és cselekedni. Aztán egy életen át cipelni a döntés következményeit. Helena is abba a hibába esik, hogy önmagát vádolja, akárcsak Eleanor.

A köztes idő -érdekes cím- elhozza  a feloldozást. De ezt már a katolikus egyház is megmondta réges-rég, és a pszichológusok is ezt alkalmazzák...tessék kibeszélni magunkat!

Hozott pontszám:5
Kedvenc karakter: -


Eredeti cím: The time between
Fordította: Frei-Kovács Judit
Megjelent: 2013/ 2015 Alexandra Kiadó