2014. január 4., szombat

Új év

Tudom, hogy minden nap egy új év, új lehetőségek, új utak, változás, mélyülés, közeledés. Mégis valami megmoccan ilyenkor az emberben, és amikor sok emberben moccan valami, nem lehet nem meghallani, mert a sok kis szuszból egy nagy vágy sóhajt fel az ég fel. 
Hallom ezeket a csendes, de forró szavakat.
Bennem is cérnavékonyan megszólal egy hang, "-Segíts! Segíts, hogy jobbá váljak ebben az évben! Segíts, hogy könnyebb legyek magam számára!"
Kívánom, hogy az év végi számvetéskor a megelégedettség hullámának moraja terüljön szét felettünk!
Egy mesét küldök ajándékul az új évre!

                                                                      




Mészöly Miklós: A hét torony kedvence



Volt egyszer egy szép ifjú király, boldogan élt a szép ifjú feleségével.

Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, és a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki sem viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt, amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.

Hát lehettek volna még boldogabbak?

A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb falucskába is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: „Vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti, vagy a hites urát?” És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, ragyogó, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi minden történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna s még seregnyi apró bolondságot, ami senki 248másnak nem jutott volna eszébe. Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királynő el nem aludt, egyre csak azt mesélte.

– Ugye tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:

– Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes királyuram…

Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is még sokkal-sokkal szebben.

A királynő majdnem tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király sose tudta meg, hogy ott mit csinált.

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.

A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük, s ő csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz fütyülgetne. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kék szemű, a haja a derekáig ért, s egy fehér kövön ült.

A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… Hát nem lenne gyönyörű?”

És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.

Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, már mind 249a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.

És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” S az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.

Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.

Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!

S csakugyan úgy lett.

A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.

De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.

A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki rettegett.

A nagy farkashajtásból azonban senki sem maradhatott ki; így 250rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királynő is; mert hiszen nem a farkasokért, minden őérette volt.

Gyönyörűség volt nézni, hogy hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.

– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal a király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.

A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.

– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.

Most már igazán nem tudta senki, még a királynő sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?

De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje.

Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.

A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.

És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkerítette, az óriás fák között kanyargó csapást 251vágatott, széleset, mint egy vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királynő lábát, ha arra jár.

Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta, de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.

A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá: – Még soha nem voltam ilyen boldog, édes királyuram…

De a király nem nyugodott.

Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött az este, akkor sem voltak sehol.

Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga… már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyúj252253tózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király…

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.

Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királynő szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.

S mikor eljött a nagy nap, ezt a gyöngyöcskét ajándékozta a királynak harmincadik születésnapjára. Az egész birodalom elküldte ajándékait a palotába, de ehhez a gyöngyöcskéhez foghatót senki sem tudott küldeni. Meg is becsülte a király, minden kincsénél jobban. És hogy mindig nála legyen, soha el ne veszíthesse, az udvari mívessel aranyba foglaltatta, és puskája agyába – díszül – beleépíttette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése