Enomiya, Hugo M.-Lassalle SJ. - Az elmélyülés útja

Először is pár mondatot írnék az eltűnésemről, illetve a szünetelő bejegyzésekről. Már a júliusi poszt is nehezen ment, hiszen fenekestül felfordult az életem, ami megkövetelte a gyakorlatias üzemmódot tőlem. Ha olvastam is, képtelen voltam írni róla. Az elmúlt két hónap egy utolsó nagy nekirugaszkodást követelt meg tőlem, és reményeim szerint most már nyugalom lesz körülöttem egy ideig. Elköltöztem szeretett Ferencvárosomból, és sok egyéb dolog is változott körülöttem. Ennek túlélésében sokat segítettek most is a könyvek. A könyvek, amik nem csak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak, válaszokat követelnek tőlünk olyan kérdésekre, amiket talán fel sem tettünk, de folyamatosan nyomnak belülről. A változás pedig mindig fáj, mindig nehéz, de ez az egyetlen útja a fejlődésnek. 

 

Körülbelül két éve kezdtem meg azt a rutinomat, hogy felébredés után reggel, valamilyen tartalmas, mélyreható, spirituális tartalmú könyvet olvasok. Megdöbbentően másként hatnak ezek a sorok ébredés után, amikor egész más csatornáink vannak nyitva, mint napközben. Ennek előnye másrészt az, hogy nagyon kis darabokat olvasunk, van, hogy csak fél oldalt, ami egyértelműen azt hozza magával, hogy  részletesebben átgondoljuk, sőt átéljük a sorokat. Új lakhelyem első spirituális olvasmánya így pater Lassalle jezsuita atya (1898-1990) könyve volt. Már a bevezetőben leírt bemutatóból is kiderült számomra személyének kivételes volta. Japán misszióba kerülve megismerkedett a  zennel, aminek egyenesen a szívéig akart hatolni. 1943-tól japán mesterek vezetése alatt zen gyakorlatokat kezdett el végezni, és 1978-ban hivatalos zen mesternek ismerték el. Személye és tevékenysége hidat épített Kelet és Nyugat, a zen és a nyugati ember világa között. A könyv fő kérdése, hogy mi a különbség a keresztény spiritualitás és a zen buddhizmus között, létezik-e átfedés, átjárhatóság a kettő között? 

Előre jelezném, hogy a könyv nem gyakorlati útmutató, nem akar megtanítani sem a kontemplációra, sem a meditációra sem a zazen útjára. Viszont rengeteg oldalról körüljárja a témát. Bemutatja a zen meditációt, a világnézeti hátterét, nehézségeit, beszél kicsit a meditáció végzésről, hatásáról és a kóanok szerepéről is. Közben érthetően bevezeti az olvasót a tárgyas és a tárgyat meghaladó meditációba, melynek tisztázása  nekem sokat jelentett. Szót ejt a szatoriról (a lényeglátásról), amely a legmagasabb rendű tapasztalat a zenben, így talán mondhatni a célja is ez. A legnagyobb nehézség természetesen azzal kapcsolatban adódik, hogy ezeket az élményeket nehéz leírni és megfogalmazni, hiszen pontosan olyan állapotban lépnek csak működésbe, amikor a  tárgyias és deduktív gondolkodás kikapcsolódik. Egyébként is nehéz a szatori állapotát szavakba önteni. Amikor önmagunk tudata eltűnik, akkor kerekedik felül a jelenvaló létnek tudata. 

"Én vagyok. Sem a test, sem az érzékek, sem semmilyen gondolat, sem a közösség tudata, amely e tapasztalatot hordozhatta volna, nem maradt meg. Csak ez a feltörő, felvillanó, önmagából felfakadó, saját páratlan világossággal ragyogó, önmagában fennálló és minden kötöttségtől mentes tapasztalat: Én vagyok." 

Katartikus és misztikus élményekről évszázadok óta beszámolnak a keresztény misztikusok is. Mivel Lassalle elmélyülten foglalkozott Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János misztikájával jól látta a párhuzamot illetve a különbséget, a zen és a keresztény szemlélődés között. A kötet második része a két misztikát veti össze. Szent Bonaventura, Nüsszai Szent Gergely, Areopagita Dénes, Eckhart mester, a Szentviktoriak, Johannes Tauler nevei tűnnek fel. Illetve a keresztény meditáció néhány jellegzetességéről is képet kapunk. A zen az Önmagam tudatától való megszabadulásra és minden dualitás meghaladására törekszik. Nincs jelen benne semmilyen elmélkedés, tárgyi objektum. A keresztény meditáció ilyen téren egészen más, hacsak nem hatol el a misztikus tapasztalatig, amit a fenti szerzők jól példáznak. Vagyis van útja a mélyülésnek a keresztény szemlélődésben is. Nekem alapvetően az jutott eszembe, hogy a szándék a befelé figyelésre és a külvilág kizárása mindig is jelen volt a keresztény vallásgyakorlatban. Eleve a kezek összetétele, imára kulcsolása egy folyamat elindítását jelenti. S ahogy mélyül a hit, tapasztalható az imaéletben is, hogy egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet hallgatunk. Én beszélek, Isten hallgat; én hallgatok, Isten beszél; én hallgatok, Isten is hallgat. De a kontempláció, a szemlélődés, az elmélkedés után is vannak további fokozatok, amit szintén el lehet érni, méghozzá, ahogy Lassalle bemutatja, több módon is. Ahogy tűnik el az imából bármilyen nemű reflexió, csökken az értelmi tevékenység, egészen addig, amíg eljut a tiszta affektív imához. 

Bár tényleg nem gyakorlókönyv ez a kötet, azért a szerző rávilágít az elmélyülést segítő néhány mozzanatra, alkalmazható metódusra. Végezetül azt a hasonlóságot emeli ki a zazen és a keresztény meditáció között, hogy egyik sem kedvtelés vagy sport, nem küzdelem önmagával, hanem egy magatartást átható formáló, teljes összhangot teremtő valóság. A magatartásnak állandóan összhangban kell lennie a meditációval, így tud életünk minden pillanata előrelépés, fejlődés lenni. 

Nagyon tetszett a téma bemutatása, logikusan felépített szerkezete, mely biztos kihívást jelentett már csak a téma nehézsége, megmagyarázhatatlan, leírhatatlan jellege miatt. Mindannyian tapasztaltuk, hogy milyen nehéz olyan élményről beszélni, amihez foghatóval nem találkoztunk, mennyire félreérthetőek olykor a képek, amiket alkalmazunk, mennyire erősen szükség van a befogadásra. Így aztán csak olyan ember olvassa ezt a könyvet, aki be akarja fogadni, aki képes dolgozni magán azért, hogy ne csupán szellemi tevékenységében, gondolkodásában és kognitív tudásában legyen több, hanem megtapasztaljon valami többet. 

Hozott pontszám: 5

 

               Hugo Makibi Enomiya-Lassalle, S.J.- alias Aiun- ken

 

Nouwen, Henri J.M - A szeretet belső hangja

Henri Nouwen ismert spirituális szerző, tanító volt már, amikor 1987 decemberében életének legnehezebb időszakába került, és olyan mély krízisbe jutott, hogy abban sem volt biztos, hogy kitart az élet mellett. A teológus, egyetemi oktató pap egyben pszichológus is volt, amit csak azért érdemes tudatosítani, mert alázatra inti az embert, nehogy átsuhanjon rajta az ítélkezés szele. Szóval legyünk bármilyen edzettek, felkészültek, tanultak, olvasottak és tudatosak, mindenkivel előfordulhat, hogy egy mély trauma kiszámíthatatlan hatása alá kerül. Ennek a válságos időszaknak -1987 decembere és 1988 júniusa között- gyümölcse ez a kötet, mely eredetileg a szerző "titkos naplója". A bevezetőben Nouwen őszintén leírja, hogy mi történt vele. Egy hosszú hontalan életút volt a háta mögött, s amikor végre otthonra lelt, amikor végre megérkezett a helyére,  akkor omlott össze benne minden. Egy nagyon mély barátság megszakadása váltotta ki belőle ezt a krízist. Olyan szépen mutatja be, hogy miután Franciaországban éveket töltött a Bárka közösség sérült emberei között,  felhagyott önmaga belső védekezésével, hiszen ezek között a sérülékeny emberek között erre nem volt szükség. A bekövetkezett krízisben tudta, hogy "olyan úton járok, hogy senki más nem szegődhet kísérőmül, mint Jézus". 

Ezen az úton az írás is vele volt. A papírra vetett gondolatokat nyolc év múltán újraolvasták. Ekkor  láthatóvá vált,  hogy a spirituális felszólítások sokkal általánosabb jellegűek, mint ahogy azt a szerző vélte.  Így került sor 1996-ban a napló kiadására. A sors fintora, hogy Nouwen még ebben az évben szívroham következtében elhunyt. 

És akkor a bejegyzések:  

Mélyről indulnak, a szakadékból. Ugyanakkor már itt megszólal a józanságnak egy olyan hangja, ami azt éreztette velem, hogy úton vagyunk, nem belesüppedve az iszapba, hanem a tátongó sebet kívülről szemlélve. Az egyes szám második személyben íródott intelmek mindegyikében van valami apró egyedi kis szilánk, ami a személyes megélés hitelességét jelentette számomra. S bár Nouwen a bevezetőben azt írja, hogy azt élte meg, hogy Isten elhagyta, mégis minden reménységének forrása, ugyanebbe az Istenbe vetett hite már a kezdőlapokon megjelenik. Az "Éli, éli lamma szabaktani" szavak, melyek Jézus szájából is elhangzottak, pontosan arra utalnak, hogy csak az élhet meg ilyet, aki nagyon mély, elkötelezett kapcsolatban van Istennel. Saját hitének kötelébe kapaszkodva teszi meg lépéseit Nouwen a világ felé. 

A körülbelül egyoldalas írások többségének megértéséhez, szerintem kell, hogy legyen az olvasóban egy  ugyanolyan fajta sérülés, mint, amit a szerző megérint. Egy-egy téma így indul például, hogy: "Amikor hirtelen úgy érzed, hogy mindent elvesztettél..., Ha bármikor egyedül érzed magad...,Ha egyre csak a barátság bizonyítékait keresed..." Ebben a helyzetben ül mellénk, hogy elmondja, ő mire jutott. Tapasztaltam, hogy olykor, talán soha ki nem mondott fájdalmainkat nevezi meg: "Születésed óta vágysz bensőséges lelki kapcsolatokra". Ebben érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, s talán a szerző erőssége is abban áll, hogy tudja azt,  ő sincs egyedül ezzel az érzéssel, mert az elkülönülés fájdalma szinte genetikai örökség az emberben. Ezután osztja meg saját megélt élményeit olvasójával. Valószínűleg, amikor először leírta ezeket magának, pontosan az volt a célja vele, hogy amikor ismét elragadná egy szélsőséges érzelem, lássa, tudatosuljon benne, hogy az érzelmek jönnek, mennek, de a megtapasztalás marad. 

Pontosan a fentebb említett közös sérülési élmények hiánya vagy megléte okán, voltak olyan gondolatok, amik jobban vagy kevésbé érintettek meg engem. Nem tagadom, hogy olyan is akadt, amikor képtelen voltam követni a fonalat, láttam a sorokat, értettem az írottakat, de hiányzó láncszemeim voltak. Ez nem gyengéje a könyvnek, csak jellegzetessége. Mint ahogy az is, hogy nem egyszeri olvasásra való. Ha nem is ismernénk a kötet keletkezésének történetét, akkor is érezhető benne, hogy ez  egy sokat megélt ember bölcsességének gyűjteménye, amit ki-ki szükségletének tükrében hasznosít majd. Az írások rendkívül személyesek, de talán azért, mert nem egyes szám első személyben íródtak, mégis van bennük egy általános jelleg. Ennek ellenére mindvégig tudni kell, hogy egy személyes veszteségélmény áll a háttérben, és a fájdalom leüti a józanság útjelzőit, nem várhatunk logikus lépéseket egy adott szituációban. 

Nouwen ajánlja, hogy ne olvassunk egyszerre sokat belőle, mert ezek hosszú idő alatt íródtak, és így is kéne őket befogadni. Emellett én azt éreztem, hogy akárcsak a szerzőnek, nekem is többször vissza kell majd lapoznom egy-egy részhez.

Henri Nouwen