A 2009-ben napvilágot látott kötet előszavában az szerepel, hogy "az íjászattal foglalkozók tábora nem kicsi". Sőt, szerintem az azóta eltelt közel tizenöt évben a számuk igencsak megszaporodott. Különböző indíttatásból, de sokan veszik kezükbe ezt az ősi eszközt, melyről elsőre talán legtöbbünknek a harc jut eszébe, de ha alaposabban megismerkedünk vele, megérezzük, hogy ősi gyökerek irányába vezet utunk. Baranyi Tibor Imre négy tanulmányt szerkesztett a kötetbe, mondhatni négy oldalról közelít. Mindegyik téma a maga nemében értékes darab, de együtt még sokkal távolabbra és mélyebbre mutat.
Ananda Kentish Coomaraswamy az íjászat szimbolikájába vezet be. A különböző kultúrákban egyaránt megjelenő íj és nyíl útja nem más, mint a cél felé vezető ösvény, ahol az íjász mindig centrális és paradicsomi helyzetben van. Coomaraswamy feltár részleteket a irodalomban gazdagon megjelenő íjászatról, a tanulási folyamatról, a beavatás és íjászat kapcsolatáról, magának az eszköznek a magasabb tartalmakat hordozó lényegéről és nem utolsó sorban az emberben megszülető és fejlődő "célra tartásról". A szerző alapvetően az Upanisadok szövegére támaszkodik, de olyan források is megjelennek, mint például Dante pokla. Baranyi Tibor jegyzeteivel segít érthetővé tenni az olvasó számára a ceyloni metafizikus, történész és filozófus gondolatait, akinek nevéhez köthető az ókori indiai irodalom megismertetése a nyugattal.
William R.B. Acker az íjászat japán művészetéről ír. Amikor kapcsolatba került a japán íjászattal, akkor ő már ismerője volt az angol íjaknak. Hosszú tanulási évekkel szerette volna megcáfolni az állítást, hogy külföldi nem viheti sokra a tradicionális japán íjászatban. Tanulmányában azt meséli el, hogyan tanították meg neki mesterei a japán technikát. Számos részletre kitér az íjászkodással kapcsolatban, úgy, mint a beállás, készenlét, a szemrevételezés, az egyensúly, a légzés, a húzás-célzás-oldás és hasonlók. A szöveget olvasva egyre jobban átérezhetővé válik számunkra is az a gyökér, amiből megszülethetett az íjászat. Mélyen spirituális, testet és szellemet összhangba rendező erőről van szó, ami távol áll a kapkodástól vagy az ártástól.
Ezt a belső rendező erőt hangsúlyozza Eugen Herrigel írása is, aki szintén európai filozófusként érkezett Japánba, és a zen megértéséig gyakorolta az íjászatot. Szellemi gyakorlásnak tarja az íjászatot, melynek célja a szellemi küzdelem: "az íjász alapjában véve saját magát célozza meg, és jó esetben....Önmagára talál". Éveken át tartó tanulási folyamatán keresztül nyerünk bebocsáttatást ebbe a szellemi útba. Ez a szöveg sokkal könnyebben olvasható és érthető a nyugati olvasó számára.
Végezetül egy mestert, Awa Kenzot és tanításait ismerhetünk meg John Stevens jóvoltából. Ez a vékony kötet sokkal többről szól, mint egy harceszközről, harcmodorról. Utat mutat a XXI. század emberének, hogy ráérezzen a tradíciók lényegére, vezérfonalat ad, hogy közel kerülhessen a tanítások lényegéhez, hogy ismét csak rájöjjön, hogy a régi nem primitív, hanem tanúbizonyság az eredet közelségéhez, egyúttal fel is kínálja önmagát mindenki számára. A dolgok, így az íjászat szimbolikus értelmezése, a rítusok gyakorlása maga az út. A könyv kihat olvasójára is. Magamon éreztem a figyelem és összpontosítás mélyülését, segített a rendezettség érzésének megtapasztalásában, nyugalmat és tisztulást hozott. Nem is egyszeri olvasásnak gondolom, jó lesz ezt még elővenni.
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése