2024. június 20., csütörtök

Uri, Helene - Szavak a múltból

Úgy tűnik, még mindig a számi nép és annak története foglalkoztatja a gondolataimat. Egyik film dobja fel a másikat, akárcsak a könyvek is sorban vezetik egymást. Van bennük egyfajta séma, ami azon alapul, hogy a 21. század leszármazottja felfedezi  gyökereiben az ősi  számi vért. Másrészről pedig a kihaló félben lévő nyelv és kultúrkincs újrafelfedezése is nagy szerepet játszik ezekben a történetekben. Helene Uri szépen ötvözi mindkét vonalat, amikor könyvében egy két szálon futó cselekmény eseményeit gyúrja össze. 

A szerző naplószerű történetében bemutatja, hogyan kel életre benne új regénye. Főhőse, a nyelvész Ellinor Smidt váratlan megbízást kap, hogy utazzon  egy észak-norvégiai megyébe, hogy a kihaló félben lévő számi nyelv vizsgálata közben adatokat gyűjtsön a nyelvek kihalásának mozzanatairól. S közben maga a szerző, Helene Uri is kap egy váratlant telefont, ami szerint a dédapja pontosan olyan tengeri számi volt, mint akik között Ellinor épp kutat. A regénybeli események váltakozva jelennek meg a jelen történéseivel. Néha olyan gyors a váltás, hogy időbe telik, vagy egy apró elhullatott nyomnak kell megjelenni, hogy tudjuk, kinek a történetében járunk. Közben Helene is északra utazik, hogy minél többet megtudjon múltjáról, mely kirakós módjára épül lassan egy világos képpé. Arányaiban talán ez teszi ki a regény nagyobb részét, mégis a másik történet az, amiben több izgalom és spiritusz van. Hiába, a fikció azért mégis jobban beindítja az embert. 

Szerencsés erről a könyvről írni abból a szempontból, hogy a bemutatásban nem kell, hogy lelőjem a poénokat, nincs igazi spoilerezés, mert valójában nem is a két történet cselekménye jelenti a lényeget, hanem az, hogyan tudunk a múltunkhoz kapcsolódni. Mind Helene, mind Ellinor életében döntő szerepe van a tárgyaknak, melyek olyanok, mint a múlthoz vezető bóják. Ezek a kapaszkodók rengeteget jelentenek még akkor is, amikor egy anya-lánya kapcsolatról van szó. Egy pulóver, egy cserépmalac, egy üveg levélnehezék, egy játékhajó; mind-mind kiemelkedővé válhat egy szempillantás alatt. A tárgyak  a könyv olvasóiban is beindítanak egy nagyon ismerős érzést. Lehet, hogy ezek lesznek az elindulásjelzők, de nyomukban megjelennek a családi hagyományok, a legendák vagy épp azok a hiányzó láncszemek a család legendáriumából, amik tovább hizlalják vaskos történelmünk elmúlt részleteit. 

Amíg olvastam a kötetet, nagyon élveztem. Különösen Ellinor és a kutatás kötötte le a figyelmemet, illetve az a fejlődés, amin keresztülment. Bevallom, Helene kicsit visszahúzta számomra az egész lendületét, bár statikailag pont megteremtette az egyensúlyt. Amit most összességében hiánynak érzek, hogy ha valaki nem tudott semmit a számikról, akkor nem kap tiszta képet a történetükről. Másrészről a könyv borítója is eléggé félrevezető lehet. 

Ez a könyv szép kis darabja  a számik történeti csomagjának, de önállóan mégsem tartom kiemelkedőnek. Kétségtelen, hogy Helene Uri sikeresen összesodorta a regény két  szálát, de számomra voltak egyenlőtlenségek. Az egyik részen az elaprózott felmenők és oldalági leszármazottak néha követhetetlen, de semmiképp sem olvasmányos tekeredése, a másik szálon pedig egy elmagányosodott nő, kihívásokkal nehezített életének kibontakozását, szerelmét, barátságát és sikerét követhetjük nyomon. Szinte nem is kívántam kilépni Ellinor történetéből, amit a szerző nyitva is hagyott lelkes olvasói számára. Egyáltalán nem hagyott rossz érzést bennem a kötet, szerintem, aki elkezdi olvasni, azt szépen behúzza majd. Többen is megtalálhatják benne azt a pontot, melynek révén magukénak érezhetik Helene vagy Ellinor sorsát. Az identitáskeresés mellett a  gyász mindkét nő életének aktuális pontja, a család, a gyermekáldás kérdése, a karrier, vagy siker is központi helyen áll, de megjelenik a pártalálás nehézsége, az elhagyatottság vagy az idős szülőhöz való kapcsolódás is.


Hozott pontszám: 4

 





2024. június 16., vasárnap

Canetti, Elias - Marrákes hangjai

"Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja."

Micsoda gyönyörűség volt magamba szívni Marrákes színeit, illatait és  szerző által megidézett hangjait ebben az útinaplónak nevezett  prózában, mely sokkal inkább életképeket kölcsönözve szeretné az arab világot felfedni, mint egy út folyamatát ábrázolni. 

Az 1905-ben született spanyol származású Elias Canetti élete olyan érdekes, hogy mindenképp érdemes elolvasni akárcsak a lényeget kiemelő wikipédia szócikkét. Az eredetileg ladino anyanyelvű szerző Bulgáriában született, majd élt Angliában és Ausztriában is. Ez azért érdekes, mert végül német nyelvű Nobel-díjasként jelöljük, s mindennek ellenére Svájcban fejezte be életét. Természetesen élete során sokfelé utazgatott is. 1954-ben vetette papírra  marokkói utazása hatására a Marrákes hangjait. 

Tulajdonképpen nem is ezt a könyvet szerettem volna most olvasni, de vásárlás után hazafelé belelapozva a kötetbe,  rabul ejtett az első fejezet, és le sem bírtam tenni. Az első fejezet, ami a nyugati ember találkozását írja le a tevékkel. Már ez a próza is teljességében behozza az egzotikus ugyanakkor kendőzetlen valóság ábrázolásának duális megjelenését, mely az egész könyvre jellemző. Ezzel a kíváncsisággal és elfogadással megy tovább Canetti a szúkok, az arab piacok fűszerillatú hűs tarkaságába és mesél el az alkudozás és vásárlás rítusát. Mi áll valójában az eladása mögött, mi történik keleti szemmel a vásárlás során, ahol semmi sem áll az eladott portéka és a járókelők között. Milyen messze van ez már a mai internetes vásárlások gyakorlatától. A fejezetek lehetővé teszik nem csak az időutazást, hanem azt is, hogy lényeglátásban és igazi tartalmi szempontok szerint utazhassunk. 

A piacok után a nyelvek gondolkodtatják el a szerzőt, aki annak ellenére, hogy a spanyol, az angol, a német, bolgár és francia nyelvet is beszélhette akkoriban nem akart egyetlen berber vagy arab szót sem megismerni, hogy semmit se veszítsen el "az idegenszerű kiáltások erejéből." Azt akarta, hogy benső valójukkal érintsék meg a hangok. Így közelít a koldusokhoz, a vakokhoz, az arab világ zsidó lakosaihoz is. Tervezetlen utazások ezek, véletlenek vezérelte, gyakran merésznek tűnő sodródások. Nagyon szeretek olvasni olyan útikönyveket, ahol az utazó egy olyan nyílt lelkű kalandor, aki előtt a váratlan élmények tárháza nyílik meg. Egy asszony tekintete, egy zsivajgó gyereksereg, egy meglesett  lakodalom képei adnak lehetőséget a bebocsáttatásra. 

A kötet minden fejezete elvarázsolja olvasóit mesés képeivel és izzó hangulatával. Ez nem a háborúk kegyetlen arab világa, itt fennkölt mesemondók és írástudók üldögélnek földre kuporodva, hogy az áhítatosan hallgató emberek feje felett tüzes szavakkal adják tovább titkaikat. 

Canetti rövid, kerekre csiszolt prózái életérzéseket adnak át, melyek felébresztik az emberben az utazás és a beavatás vágyát. A bazárok és bárok világa vágyakat is zárnak magukba, míg végül eljuthatunk "A láthatatlan" megtapasztalásához, s hogy egyetlen hang maradjon csak kongva bennünk, mely "minden más hangot túlél." Ez Marrákes hangja. 


Hozott pontszám: 5