Weöres Sándor - Nyisztor Zoltán - A keleti út

 Párhuzamos útinaplók

Weöres Sándor 1937-ben már a Nyugatban rendszeresen publikáló, 24 éves, fiatal költő.  Az 1936-ban nyert Baumgarten-jutalom 3000 pengőjéből egy távol-keleti utazásra fizette be magát a Conte Rosso nevű olasz hajó fedélzetére. Az út két és fél hónapig tartott, Genovából indult, majd Szicília és az afrikai partok mentén, a Szuezi-csatornán át, a Vörös-tengeren haladt. Majd az Arab-tenger, Bombay, Ceylon, Szumátra, Malakkai -szoros, Maláj-félsziget, Szingapúr következett. Innen a Dél-kínai tengeren utazva, Manilát érintésével Sanghajba ment a hajó, s végül Hongkongot érintve hazatért. Fantasztikus, élménygazdag utazás lehetett ez, felfoghatatlan mennyiségű információval. A filozófia szakos pécsi egyetemistának ez az utazás lehetett a dédelgetett álma, hiszen már tizenhat éves kora óta ismerkedett a keleti irodalommal és bölcselettel. 

Ugyanezen a hajón utazott Nyisztor Zoltán katolikus teológus, pap, korának elismert gondolkodója. Érdekes, hogy a Weöresnél épp húsz évvel idősebb Nyisztor is filozófiai érdeklődésű volt, ő 1913-ban doktorált filozófiából Rómában. Az 1937-es Manilai Eucharisztikus Kongresszusra utazott egy magyar csoporttal.  A fiatal költő ismerte Nyisztor munkásságát, de a pap még nem hallott Weöres Sándorról. Bár nem derül ki, hogy beszélgettek volna egymással, de érdekes, hogy mindketten naplót vezettek az út során. Kettejük utazási élményeiből válogatott részleteket Steiner Ágota és állította őket párhuzamba. Ez a pici könyv egyfajta kísérlet, egy kíváncsi betekintés a két utazó jegyzeteibe. Ugyanarról írnak, de egész más dolgok állnak figyelmük középpontjában. 

A könyv bal oldalán Weöres Sándor sorait olvashatjuk, míg a jobb oldal Nyisztor Zoltáné.  A szerkesztő igyekezett úgy ollózni a naplókból, hogy ugyanazon útszakaszok álljanak párhuzamban. Weöres Sándort minden érdekli, de leginkább a földrajzi viszonyok, a természeti jelenségek és az ezzel kapcsolatos érzéseire, megfigyeléseire összpontosít. Káprázatos szavakkal varázsolja elénk a horizontot. A fiatalok izgatottságával várja, hogy olyat lásson, amit eddig még soha. Szomorúan konstatálja, hogy kihagyta például a Sinai hegy látványát, mert nem ébresztették fel éjszaka, amikor elhaladtak mellette. Semmit sem akar elmulasztani, minden hat rá, s ezzel kapcsolatban verseket is ír. Néhányat olvashatunk mi is a naplóban. 

Közben Nyisztor Zoltán amellett, hogy őt is elkápráztatja a tengerek világa, a látvány és az égbolt, ő kevesebbet ír arról, hogy mit vár, és többet az emberi kapcsolatokról. Milyen beszélgetéseket csíp el, milyen népek képviseltetik magukat a hajón, kivel, mi történik ebben a zárt világban. Persze a kikötői élményeikről, városnézéseikről is olvashatunk, valamint a keleti világ művészi megnyilvánulásairól. Érdekes egymás mellett látni a két finom érzékenységgel megáldott utazó gondolatait.

A könyv leginkább egy kedves gondolat, egy érdekes kísérlet ötletének felel meg. Mivel nagyon rövid és befejezés nélküli, lecsapott a vége is, erős hiányérzetet hagy maga után. Szívesen olvastam volna még a sok-sok kalandról, az ottani hihetetlen világról. Egy hajóút mindig magában hordoz egy különleges élményt, nem csak maga az utazás izgalmas, hanem arról olvasni is szeretek. A kötetet Steiner Ágota utószava zárja, néhány fontos, a naplók megértését segítő információval. 

A könyvecske a Terebess Kiadónál rendelhető meg. Örültem, hogy olvashattam!

Hozott pontszám: 4

Fejes Endre - Rozsdatemető

Az idei évet egy olyan magyar szerző könyvével kezdtem, akitől eddig még semmit sem olvastam. Pedig a neve abszolút nem volt ismeretlen, jó pár művének a címe megvolt nekem, mégis valahogy kimaradt. 

Rozsdatemető - milyen megkapó cím. Egy soha nem használt szó, mégis van hozzá belső képünk. De ha nem is lenne, Fejes Endre az első bekezdésében pontosan meghatározza mi az, amiről beszélni akar. Egy helyszín; ahol kiselejtezett, hajdan hasznos, mára kolonccá vált mázsás gépek rozsdazabálta, felismerhetetlen roncsai fekszenek, s várják végső megsemmisülésüket. Vajon tényleg csak azért ez a címe a könyvnek, mert a kiinduló jelenet, egy gyilkosság helyszíne? 

Ifjabb Hábetler János 1962 tavaszán megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben. Ha el akarná mondani az igazat, ha kinyitná az eddig néma száját, akkor az első világháborúig kellene visszamennie, amikor ő maga még nem  élt. És megteszi, vagy megteszi helyette Fejes Endre, aki egy majd ötven éves ugrással mesélni kezd apjáról, Hábetler Jánosról. Annak háborús történetéről, feleségével, Pék Máriával való találkozásáról, esküvőjükről, viszontagságos életükről, gyermekeikről, akik közül Gizike, Jani, Hajnalka és Eszter maradt életben, s akik a könyv főszereplői lesznek. Egy család életén keresztül tanúi leszünk az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjainak, a második világháború,  a Horthy--korszak és zsidó elhurcolás néhány eseményének, majd a kommunista időszaknak. Közben láthatjuk, miként érinti őket az 1956-os forradalom, a környezetükben találkozhatnak a hortobágyi kitelepítéssekkel és egy szocialista agitátor is részese a család mindennapjainak. 

Nagyon érdekes az, ahogyan Fejes Endre egy nyolcadik kerületi munkáscsalád  szemüvegén át szemléli az eseményeket. Mivel maga is itt élt, jól ismerte őket, regényei és novellái szociográfiának is tekinthetők. Azt látjuk, hogy a Hábetlerek nem csak a város peremén, hanem a történelem peremén is élnek. Igazán nem tud hatni rájuk semmi, nincs véleményük, nincsenek vágyaik, nem lázadnak, tiltakoznak. Az ő létezésük a sodródás. Amit felajánl a sors elfogadják; ha kell udvart sepernek, ha kell temetéseken énekelnek, felszolgálnak. Bármit elvállalnak, csak dönteniük ne kelljen. Számomra olyan volt az életük, mint egy vegetáció. Nem voltak képesek még a konfliktusokat sem megélni, így semmi esélyük nem volt arra, hogy fejlődjenek. Életük céltalan volt, de nem zavarta őket. Mivel látjuk, hogy hosszú évek alatt hogyan adódik át egyik generációtól a másikra ez a tanult tehetetlenség, bennünk olvasókban  inkább egyfajta elfogadás jelenik meg.  Azért azt láttam, hogy nem mindent vagyunk képesek elfogadni. Amikor nálam is megjelentek azok a pontok, amik már engem is felháborítottak, megszületett bennem  az ellenszenv. Ezt leginkább a  két kisebb lány szerelmi életénél éreztem. Nem volt bennünk vágy, kötődés, törődés és féltés sem, követhetetlen mennyiségű és nevű férfivel találkozunk. Az egész családot mégis egy szoros összetartozás jellemzi. Mindenki tud mindenről, ebben a környezetben nem létezik magánszféra, nincs az a baj, amit Pék Mária rántott hala és túrós csuszája ne tudna orvosolni. A regény nyomán megszületett a hábetlerizmus kifejezés, amit eddig ugyan nem hallottam használni, de tényleg jól leírja a jelenséget, amit a kitörés képtelenség, kicsinység és jellegtelenség jellemez.

A Rozsdatemetőben több dolog  az olvasóra van bízva, nem hiába emlegetik antiregényként. A figurák ábrázolása szinte teljesen hiányzik, de ennek az ötven évnek a bemutatása is sovány kétszáz oldalon történik. Sőt,  igazi drámák és konfliktusok sincsenek. Aki azt gondolja, hogy a gyilkosság majd meghozza a fordulatot, az csalódni fog, még az utolsó pillanatban is holmi szendvicsekkel és nyugdíj emeléssel vannak elfoglalva a Hábetlerek. A történet egyetlen valóban erős jelenete a gyilkosság előtti párbeszéd, amikor Jani és annak volt sógora beszélgetnek, és a férfi kendőzetlenül szembesíti Janit a Hábetler család működésével. Fájó szavak ezek, Jani érzékeny pontjára találnak, s nyomában megszületik a tragédia. 

Nem volt ismeretlen a regény miliője, kicsit később, de magam is ott nevelkedtem. Ismerem az utcákat, ahol a szereplők élték napjaikat;  a Ludovikát, Mátyás teret, a Nagyfuvaros utcát, az Orczy kertet. De ha a helyszín nem is ismerős mindenki számára, azzal a jelenséggel, amit a szerző boncolgat, még napjainkban is találkozunk. A gyors, pergő események letehetetlenné tették számomra a könyvet, ami megírása óta másokra is nagy hatást gyakorolt.  1962-es megjelenése után rövid időn belül 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették és többször színpadra is állították. Kedvet kaptam, hogy mást is olvassak Fejes Endrétől. Jó évkezdés volt!

Hozott pontszám: 5

 

Száraz Miklós György - Pécs

Még az előző év november 22-én kezdtem el olvasni a könyvet, kedves barátnőm temetésére, Pécsre menet. A könyvet azon a nyáron tőle kaptam ajándékba. Aztán eltelt három hónap és senki nem gondolta volna, hogy ilyen apropó miatt fogom kezembe venni szeretett városának, Pécsnek meséjét. 

Próbálok a könyvről írni valamit, de képeim folyamatosan összeolvadnak Nelly barátnőmmel kapcsolatos pécsi élményeimmel. Talán nem is baj, hiszen nincs olyan olvasó, aki a kötetet lapozgatva ne saját tapasztalataiba kapaszkodva indulna el a város zegzugos utcáin. Évszázados, sőt évezredes utazás az, ahová Száraz Miklós György elhív bennünket. Mesének neveztem az imént a könyvet, mert a történelmi adatok nem önmaguk tényszerűségében állnak, hanem minden érzékszervünket megmozgatva belengi őket egy színes, bűvös szövet, ami segít, hogy  egész közel engedjük magunkhoz a várost. "A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a viccekben, dalokban és gyermekmondókákban kell megidézni" -írja bevezetőjében a szerző, és valahogy tényleg így ismerjük meg a leírtakban Pécset.

Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű adat közül kellett kiválasztania, hogy mi jelenjen meg a lapokon, és ezt a bőséget mindvégig éreztem olvasás közben. Kilenc fejezetre, kilenc témára osztva  fedezzük fel Pécs városát. A misztikus, olaszos táj arra keresi a választ, hogy miért ejti rabul ez a hely annyira az idelátogatót, s ezt fekvésével, hangulatával és természeti adottságaival magyarázza. A történelmi város sokszínű lakossága kerül bemutatásra, majd a szőlő, a bor és a gyümölcsök után az egyház városalakító hatásával ismerkedhetünk meg.  Ugyanilyen fontos tényezőként a kultúra és színház jelentőségét emeli ki Száraz Miklós György, aztán az ipar kerül bemutatásra. Ezek az erős hatások mind, egyszerre bírnak alakító erővel, akárcsak az oktatás vagy a szerző által kiemelt vizek témája. Az utolsó fejezet, a búcsú azonban hosszasan arra inti olvasóját, hogy egy város sokkal több, mint a házak és épületek és létesítmények csokra. Nem szakadhatunk el a legendák és ünnepek építő erejétől sem, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a város elsősorban mi magunk vagyunk, a mi álmaink, ábrándjaink és láthatatlan valóságunk, mert a város lakóiban él. 

A Pécset bemutató kötetet mindvégig a Száraz Miklós Györgyöt jellemző líraiság jellemzi. Bármelyik mondatát kiragadva a szövegből azt érezhetjük, hogy egy kis kerek tökéletességgel találkozunk, és azt hihetnénk, hogy ez az egész szöveg lelke. Valójában minden fejezet hemzseg a miniatúraként felépített mondatoktól. Talán ez az egyik nehézsége az olvasásnak, hogy ettől kissé nehezen befogadhatóvá, olykor sokká vált számomra. Gyakran le kellett tennem, mert hamar elteltem vele. 

Mivel nem pécsi vagyok, így nekem nem tudott annyit adni a könyv, mint azoknak, akik ismerik minden szegletét. Többször olyan kis üzleteket, utcákat említ a szerző, melyek nekem nem jelentenek semmit, nem tudtam semmihez kötni őket, így elszálltak mellettem, de gondolom, a pécsieknek megmelengetik a szívüket. Ettől függetlenül természetesen működik a történet, csak más rétegekben érintődünk. Amikor nyáron, cél nélkül Pécsen sétálgattam, valami hasonló érzés kerített hatalmába  engem is, mert egyszerre éreztem a múlt és a jelen két hatalmas erejét magam körül. A könyv ezeknek az érzéseknek adott alakot. Ebben segítenek azok a könyvet illusztráló zseniális fekete-fehér fotók is, melyek főként a Fortepan oldaláról lettek kiválogatva.

Hozott pontszám: 4

 

 

Száraz Miklós György

Fotó: PKÜ/Onda Róbert

 

"Minden város mesél. Sétálsz az utcáin, bekukkantasz kongó templomaiba és udvaraiba, elmélázol a temetőkertjeiben, és a város lassan kitárulkozik. Pécs hajdani birodalmakról mesél. A Herkules oszlopaitól az Eufráteszig, a britanniai Londiniumtól az egyiptomi Thébáig terjedő hatalmas császárságról, Rómáról. Mesél ókeresztény vértanúk mennyországáról, az Isten égi birodalmáról, mesél a fényes padisah evilági szultánságáról. És persze ünnepekről és hétköznapokról, pestisjárványokról, tűzvészekről, nagy ostromokról és háborúkról. Ha szívvel hallgatod, sok mindent megtudhatsz egy városról, de mindent soha. A várost azok sem ismerik, akik kérkednek vele. Mert a város él, örökké változik. Egyet állíthatunk csak biztosan, hogy amikor röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozogtunk, láttunk valamit. És jó, ha tudjuk, hogy csak keveset láttunk, mert a nagyobbik rész soha nem lett a miénk, számunkra örök titok maradt."

(Ez a kiemelés Nelly barátnőmtől származik)