Rozsdatemető - milyen megkapó cím. Egy soha nem használt szó, mégis van hozzá belső képünk. De ha nem is lenne, Fejes Endre az első bekezdésében pontosan meghatározza mi az, amiről beszélni akar. Egy helyszín; ahol kiselejtezett, hajdan hasznos, mára kolonccá vált mázsás gépek rozsdazabálta, felismerhetetlen roncsai fekszenek, s várják végső megsemmisülésüket. Vajon tényleg csak azért ez a címe a könyvnek, mert a kiinduló jelenet, egy gyilkosság helyszíne?
Ifjabb Hábetler János 1962 tavaszán megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben. Ha el akarná mondani az igazat, ha kinyitná az eddig néma száját, akkor az első világháborúig kellene visszamennie, amikor ő maga még nem élt. És megteszi, vagy megteszi helyette Fejes Endre, aki egy majd ötven éves ugrással mesélni kezd apjáról, Hábetler Jánosról. Annak háborús történetéről, feleségével, Pék Máriával való találkozásáról, esküvőjükről, viszontagságos életükről, gyermekeikről, akik közül Gizike, Jani, Hajnalka és Eszter maradt életben, s akik a könyv főszereplői lesznek. Egy család életén keresztül tanúi leszünk az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjainak, a második világháború, a Horthy--korszak és zsidó elhurcolás néhány eseményének, majd a kommunista időszaknak. Közben láthatjuk, miként érinti őket az 1956-os forradalom, a környezetükben találkozhatnak a hortobágyi kitelepítéssekkel és egy szocialista agitátor is részese a család mindennapjainak.
Nagyon érdekes az, ahogyan Fejes Endre egy nyolcadik kerületi munkáscsalád szemüvegén át szemléli az eseményeket. Mivel maga is itt élt, jól ismerte őket, regényei és novellái szociográfiának is tekinthetők. Azt látjuk, hogy a Hábetlerek nem csak a város peremén, hanem a történelem peremén is élnek. Igazán nem tud hatni rájuk semmi, nincs véleményük, nincsenek vágyaik, nem lázadnak, tiltakoznak. Az ő létezésük a sodródás. Amit felajánl a sors elfogadják; ha kell udvart sepernek, ha kell temetéseken énekelnek, felszolgálnak. Bármit elvállalnak, csak dönteniük ne kelljen. Számomra olyan volt az életük, mint egy vegetáció. Nem voltak képesek még a konfliktusokat sem megélni, így semmi esélyük nem volt arra, hogy fejlődjenek. Életük céltalan volt, de nem zavarta őket. Mivel látjuk, hogy hosszú évek alatt hogyan adódik át egyik generációtól a másikra ez a tanult tehetetlenség, bennünk olvasókban inkább egyfajta elfogadás jelenik meg. Azért azt láttam, hogy nem mindent vagyunk képesek elfogadni. Amikor nálam is megjelentek azok a pontok, amik már engem is felháborítottak, megszületett bennem az ellenszenv. Ezt leginkább a két kisebb lány szerelmi életénél éreztem. Nem volt bennünk vágy, kötődés, törődés és féltés sem, követhetetlen mennyiségű és nevű férfivel találkozunk. Az egész családot mégis egy szoros összetartozás jellemzi. Mindenki tud mindenről, ebben a környezetben nem létezik magánszféra, nincs az a baj, amit Pék Mária rántott hala és túrós csuszája ne tudna orvosolni. A regény nyomán megszületett a hábetlerizmus kifejezés, amit eddig ugyan nem hallottam használni, de tényleg jól leírja a jelenséget, amit a kitörés képtelenség, kicsinység és jellegtelenség jellemez.
A Rozsdatemetőben több dolog az olvasóra van bízva, nem hiába emlegetik antiregényként. A figurák ábrázolása szinte teljesen hiányzik, de ennek az ötven évnek a bemutatása is sovány kétszáz oldalon történik. Sőt, igazi drámák és konfliktusok sincsenek. Aki azt gondolja, hogy a gyilkosság majd meghozza a fordulatot, az csalódni fog, még az utolsó pillanatban is holmi szendvicsekkel és nyugdíj emeléssel vannak elfoglalva a Hábetlerek. A történet egyetlen valóban erős jelenete a gyilkosság előtti párbeszéd, amikor Jani és annak volt sógora beszélgetnek, és a férfi kendőzetlenül szembesíti Janit a Hábetler család működésével. Fájó szavak ezek, Jani érzékeny pontjára találnak, s nyomában megszületik a tragédia.
Nem volt ismeretlen a regény miliője, kicsit később, de magam is ott nevelkedtem. Ismerem az utcákat, ahol a szereplők élték napjaikat; a Ludovikát, Mátyás teret, a Nagyfuvaros utcát, az Orczy kertet. De ha a helyszín nem is ismerős mindenki számára, azzal a jelenséggel, amit a szerző boncolgat, még napjainkban is találkozunk. A gyors, pergő események letehetetlenné tették számomra a könyvet, ami megírása óta másokra is nagy hatást gyakorolt. 1962-es megjelenése után rövid időn belül 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették és többször színpadra is állították. Kedvet kaptam, hogy mást is olvassak Fejes Endrétől. Jó évkezdés volt!
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése