Valamikor régen került ez a kötet a várólistámra és örülök, hogy nem hagytam ki végül. Bjørnson stílusát leginkább népiesnek, realisztikusnak, ugyanakkor romantikusnak nevezném. Ebben a két kisregényben a norvég parasztság kerül reflektorfénybe. Az ő küzdelmes, gyakran reménytelen hétköznapjaikat mégsem a kilátástalanság jellemzi, hanem valami sorsszerű fatalizmus lengi be. Az olyan apróságnak tűnő részletek, mint hogy ki születik a hegy lábánál, s ki a hegyre, az egész későbbi élet meghatározójává válik. Figuráira főleg a puritán egyszerűség jellemző, mondjuk ezt sok skandináv szerzőről elmondhatom, de nála megjelenik egyfajta eposzi hős alak is, aki szembeszáll népének sorsával, csupán annál az egyszerű oknál fogva, hogy szenvedélyes. Bjørnson szövegeiben fontos szerepet tölt be a természetábrázolás, elevenen vonja körül karaktereit az erdő, a mező vagy a hegyek lüktető valósága.
A kötetben található első kisregény az Arne egy olyan fiúról szól, aki Kampenen hegyén született egy titkos szerelmi viszony gyümölcseként. Anyja a keménykezű gazdálkodó, Margit, apja pedig Nils szabó, aki valójában muzsikus volt. A táncos, tüzes éjszakai kaland után nem is akar tudomást venni fiáról, de a sors közbelép és olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ahol éles fordulatot vesz élete. Margit és az ő anyja igyekszik Arne fiúból kiirtani a szenvedélyesség minden csíráját, de az olyan mélyen lapul a fiúban, hogy észre venni is csak későn lehet. Verseket ír és elvágyódik otthonról, tervei vannak és álmodozik, miközben mardossa a lelkiismeret már attól is, amire vágyik. Egy meghasonult világban él, ahol a realitás és a vágyak annyira nem férnek meg egymás mellett, mint apja és anyja. Van-e kiút ebből az ördögi körből? Bjørnson nem engedi főhősét eltiporni, a végsőkig vele van a küzdelemben, s végül felvillantja a járható út egyetlen kis morzsáját, ami elég a túléléshez.
A szöveget át, meg átszövi a líraiság, amit egyrészt a tájleírások már-már mágikus jellege adja, másrészt azok a versek, szinte balladai történetek, melyekkel megtűzdeli a szerző a cselekmény alakulását. A beillesztett versek szerves részét képezik a szövegnek, nélkülük érthetetlen lenne Arne és Nils szabó élete.
A másik történet Synnöve Solbakken és Thorbjön szerelmének balladája. Synnöve a hegyen született, ahol sok a napsütés, minden hamarabb érik be, Thorbjön a völgyben, ahol nehezebb az élet. Egyikük szilaj és szenvedélyes, másikuk csendes és nyugodt. Csalfa utak, makacsság, veszély és heves verekedések visznek egészen a halál torkáig. De Bjørnson itt is kisimítja az ellentéteket, gyengéden tereli főszereplőit, puhítja és edzi őket, hogy sorsuk megbékéléshez vezessen. Ebben a regényben is jelen van a virtus, a mindent vagy semmit akarása. Az sem lepett meg, hogy Synnöve történetében ugyanolyan fontossággal bírnak a versek, énekek szövegei, mint az első írásban. Elválaszthatatlan a szerzőben az író és a költő. Egy folyónak két ágaként van jelen mindvégig.
Bjørnson írására jellemző a színpadias megjelenítés. A jeleneteket előadásszerűen láttam magam előtt, ahol a szereplők beszélnek magukhoz, kihangosítva a bennük lejátszódó eseményeket. Nem csodálkozom, hiszen Bjørnson pár évig átvette Ibsentől a bergeni színház vezetését, sőt színi kritikák írásával is foglalkozott. Ha hasonlóságot keresek a két történet között, az is eszembe jut, hogy mindkettőben megtalálható egyfajta szimbolika, mégpedig a rossz, a gonosz megjelenésének motívumában. Arneba hogyan kerül az ellenkezés, ha anyja neveli? A Thorbjön mellett lapuló démoni, rosszra csábító alak kézzelfoghatóan meg is jelenik. Az idillikus környezetben is helyet követel magának az ellenkezés.
Ha a két történet utórezgését figyelem magamban, akkor megelégedettséget, nyugalmat és romantikus beteljesülést, kisimulást érzek. Érdekes és szép betekintés volt a romantikus, norvég irodalom egy szeletébe Bjørnson két kisregénye.
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése