Mostanában ritkábban írok és többet élek.
Az olvasmányaim egyre inkább arra késztetnek, hogy működésemben is változások jöjjenek létre. Nem is fogalmaztam meg magamban ezt tisztán, csak azt észleltem, hogy egyre ritkábban írok arról, amit olvasok. Egy ideig ez bántott, azt gondoltam, hogy lustaság, lazaság, de be kell ismernem, hogy azok a gondolatok, amik előtérbe kerültek az életemben, azok számomra nem megosztás tárgyai, így az olvasmányélményeim is olyan egyedivé váltak, hogy nem maradtak egy irodalmi blog keretei között.
Négy könyvről írtam eddig idén bejegyzést, holott most fejeztem be a huszonegyedik olvasmányomat. Kevesebbet is olvasok, lassabban is, és több egyéb, a tartalomhoz kapcsolódó hanganyagot, előadást hallgatok meg például. De hiszen pont azért olvasunk önismereti, lelki fejlődésben, változásban segítő -úgy nevezett- önsegítő könyveket, hogy alakuljunk. A változás viszont pont azt jelenti, hogy nem tudunk ugyanolyanok maradni működésünkben, mint amilyenek évekkel ezelőtt voltunk.
Az idei esztendő észrevétlenül ezt hozta el számomra. Ehhez hozzájárultak az alábbi könyvek:
Még januárban találkoztam ezzel a könyvvel. Ha nem csupán a sorokat olvassuk egymás után, hanem legalább megpróbáljuk megérezni a szerző mindenek mögött meghúzódó mondanivalóját, igazi ajándékkal találjuk szembe magunkat. Horváth Róbert azt a misztériumot, szentséget, rejtélyt mutatja meg nekünk, ami akár a leghétköznapibb dologban is ott volt és van. Mi a valósága a hónak, a macskának, a tollaslabdának vagy a testrészeinknek? Huszonhárom olyan dolgot válogatott bele ebbe a kötetbe, ami segít lebontani szemünkről és szívünkről a fogyasztói világszemlélet mindent elhomályosító hártyáját. A mitológia, a teológia és a filozófia segíthet ebben. Mire elérünk a könyv végére, már érezzük magunkon azt az átalakulást, ami másként láttatja velünk környezetünket.
Mark Nepo - Az ébredés könyvét idén másodszorra olvastam el. Ez egy egész évet felölelő, napi gondolatokat tartalmazó kötet. A reggeli rutinom része, hogy egy napindító gondolattal nézek szembe azzal, ami rám van. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ez a második olvasás is milyen sokat adott. Sokkal jobban megértettem dolgokat, kevésbé vonta el a figyelmemet az írás stílusa, a fordítás döcögése vagy az egyeletlenség. Mark Nepo a rákbetegségből való gyógyulása után írta ezt a könyvet és most már ki merem mondani, hogy igazi kincs és legszívesebben minden barátnőmet megajándékoznám vele.
Shunmyo Masuno - Nyugalom című könyve ugyancsak második olvasás volt, és szintén reggeli gondolatoknak szántam. Ennél a kötetnél is azt vettem észre, hogy összeszedettebben tudtam rá koncentrálni, igyekeztem mélyebbre vinni az olvasottakat. Arra kifejezetten emlékeztem, hogy korábban is megjegyeztem magamnak, hogy ezt még egyszer el kell olvasni, de akkor valahogy meg is kell majd élni. Hiszen ezeknek a tanácsoknak csak akkor van igazi hasznuk, ha engedjük hatni őket, nem csak információszerzés a cél. Minden fejezet egy-egy lecke ahhoz, hogyan lehetünk képesek visszaszerezni a lelki nyugalmunkat azáltal, hogy például kiszállunk a versengésből vagy egyszerűsítjük az életünket. Kellemes olvasmány volt, érthető is, de ez a forma most sokkal kevésbé volt képes mozgósítani bennem a leírtakat.
Erling Kagge - Menni című könyve ismét bebizonyította nekem, hogy a szerző hangneme számomra teljesen megfelelő. Olvasáskor igyekszem mindig a mondandóra koncentrálni, a lehető legjobban kizárni például az íróval kapcsolatos minden információt, nem elolvasni előre mások véleményét, sokszor még a fülszöveget sem futom át. (Néha meg is bánom) Szerintem ez rendkívül hasznos tud lenni, mert bár igaz, hogy nem mindegy, hogy ki mondja, amit mond, itt mégis inkább arra törekedtem, hogy hogyan hat rám mindaz, amivel a szerző megkínál, nevezetesen a gyaloglás. Erling Kagge tavaly olvasott könyve, a Csend a zaj korában, jól megalapozta azt az állapotot, aminek egyfajta folytatása tud lenni a gyaloglás. Szerintem jelen pillanatban ez az egyik kedvenc témám, mert a sétálás vagy gyaloglás cselekvésre sarkall, ugyanakkor van benne egy inkább mélyre, mint távolra vezető utazás. H.D. Thoreau A gyaloglásról című, három esszét tartalmazó kötete szép kiegészítése ennek a témának.
Ezzel már azt is elárultam, hogy miért olvasok idén kevesebbet. A napi 2 óra gyaloglás mind erőmből, mind időmből sokat elvesz.
Beth Kempton - Wabi Sabi útmutatója a belső békéhez egy japán gondolkodási irányzatot mutat be. Először azt hittem, hogy ez egy esztétikával foglalkozó irányzat, de lassan beláttam, hogy sokkal többről van itt szó, mint a régi, kopottas dolgok szeretetéről. A témájában kicsit lassan induló kötet először azt a nehézséget mutatja be, ami a szó lefordíthatatlanságát érzékelteti. Olyan, mint egy megfoghatatlan fogalom, és valóban kellett ehhez a majd 300 oldal, hogy jól átérezhessük a szó jelentését. Beth Kempton valami hihetetlen nyugalommal és tiszta egyszerűséggel ír a
témáról. Csupán a sorok olvasása is képes lenyugtatni és befogadóvá
tenni az embert. És ki ne olvasna szívesen arról, hogy milyen
tökéletesség húzódik meg tökéletlenségünk mögött. Másként kellene lássuk
a világot és az abban elfoglalt helyünket -vallja a szerző. A nyolc
fejezet, mint a hagyma héjai, újabb és újabb rétegek mélységeibe vezeti
olvasóit, hogy friss szemmel tudjon tekinteni az élet különböző
területeire. Egy lassításra tanít, hogy emelkedettebb szellemben
élhessük mindennapjainkat, hogy kincsnek érezzük életünket, a
tökéletlenségeket és a másik embert is.
Utat mutat ahhoz, hogy kevesebbel is beérjük, de úgy, hogy közben mégis többnek érezzünk mindent.ét
Nagyon nehéz lesz most visszavinni a könyvtárba ezt a könyvet, aminek mind a borítója, mind pedig a tördelése, tipográfiája teljes összhangban van a kötet tartalmával.
Ernst Jünger - Az erdőjárás című kötet megjelenésének nagyon örültem, mert volt bennem egy olyan képzet, hogy talán egy olyasfajta témával foglalkozik, mint az Útinaplók sorozata. Hát nem.
A 103 évet megélt író, katonatiszt, filozófus és rovarkutatónak nem csak hivatása, hanem írói stílusa is sokszínű. Gondolataiban ötvözi a természeti képekben gondolkodó filozófust és a szépírót. Ennek a kötetnek már az első oldalán leszögezi, hogy itt most nem egy kirándulásban fogunk részt venni, hanem valami egészen más lesz a téma. Egy olyan műről van szó, ahol határozottan megnevezett szimbólumokról ír Jünger. Az erdőjárás ugyanis nem más, mint a belső szabadság útja, ahol az erdőjáró az az ember, aki nem hajt fejet a rendszer szabta kényszerek előtt, aki nem áll be a sorba, aki képes megőrizni függetlenségét, belső igazságrendszeréhez hűen él és cselekszik. Így aztán az erdő sem egy konkrét hely, egy természetben fellelhető terület, hanem egy olyan menedék, ahol az erdőjáró önazonos lehet. Jünger figyelme sokfelé terelődik, nehéz felvenni az asszociációi ívét. Vizsgálja az egyén és a csoport viselkedését is, amihez a választások szituációját veszi alapul. Gondolatmenetébe beleszövi a politikai mechanizmusok működését, de mindenekelőtt a szabadság fogalma áll fókuszában. Lehet-e több a szabadság, mint a valamitől való függetlenség, vagy a valami megvalósítására irányuló szabadság? Az ő szabadságfogalma valahogy mélyebb, mert nem áll összefüggésben rendszerekkel, vagy rendszerekkel szemben. Az emberi transzcendenciából adódó szabadság erdeje bennünk van, ott, ahol élünk, ahol ezt meg tudjuk élni.
Az 1951-ben, a két Világháborút tisztként átélő szerző tollából született kötet kérdése nagyon is időszerű lehetett. Kérdés, hogy a kor emberi hogy áll ezzel?
Mind, mind csodás és tartalmas olvasmány volt. A következő bejegyzésben röviden majd a szépirodalmi olvasmányélményeimről lesz szó.
