2023. január 14., szombat

Murakami Haruki - Norvég erdő

Akkor, ahogy az várható volt nálam,  az újesztendő első olvasása  a japán Murakami Haruki tollából született. Mondhatni,  nagyjából az érzéseimre hagyatkozva a Norvég erdő című könyvet választottam, amit nyolc évvel ezelőtt olvastam. Két könyvét (IQ84, A kurblimadár...) nem olvastam eddig, de azok monumentális terjedelmük miatt most elrettentettek attól, hogy belevágjak. Szóval a 2016-as évben elég szűkszavúan nyilatkoztam az olvasmányélményemről, nem is értem miért, de biztos megvolt az oka. Leginkább a japán életérzést, a magányt és a feneketlen szomorúságot emeltem ki akkoriba. Most egy másik, de ismét csak átható élménnyel gazdagodtam. Az alábbi összegzés nem igazán a tartalomra, sokkal inkább a megélésre fókuszál. 


Murakami Haruki lehetővé teszi az olvasónak, hogy több rétegben kapcsolódjon a könyvhöz, olyan szinten, ahol ahol épp van, ami működésének fókuszában áll. Messze nem csak szépirodalom ez, ismét csak megerősített abban, hogy ne is várjam az irodalmi Oscar-díjat a szerző számára. 

Murakami Haruki szereplői egészen sajátos módon kapcsolódnak egymáshoz és magukhoz, sőt a világhoz is. Látszólag ezek a kapcsolatok alkotják a könyv cselekményét, valójában egy olyan összetartozásról mesélnek, ami ezeknek egy mélyebb megvalósulási formája. A szereplők, különösen Toru, a főszereplő egyszerre tudnak átitatódni a másik emberrel, miközben egyre átláthatóbb képet kapunk róluk. Transzparens figuráira tekintve egy idő után már nem a hús-vér alakokat látunk, hanem bőrük alá mászva a bennük keringő életerő szintjén csatlakozunk. Bámulatos, hogy Murakami Haruki nem nyelvi eszközökkel, írói technikákkal éri el mindezt, hanem egy mindent átható, ugyanakkor láthatatlan spirituális szemlélettel, mely még csak említés szinten sem hozza be egy magasabb, többlettel rendelkező létező jelenlétét. 

Ízekre szedve a történet nem működik. Nem fontos benne egyetlen mozzanat sem. Minden semleges. Kihúzhatnánk a történetből bármelyik kockát, akkor sem történne semmi. Mégis ebben a homogenitásban, a levegőszerű összeállásban képes a regény egységet létrehozni. A különböző rétegek közé tud belépni az olvasó, ahol az intenzív tapasztalások révén rátapad a regény hangulata. Ez a hangulat, mely nem hat ugyan szemre, ízlelésre, tapintásra vagy bármi valójában érzékelhetőre, ez az, ami átjárja az olvasót, és berántja a maga mértékében megélt létezésébe.  Az élet és halál teljesen átjárható valóságát hozza közel hozzánk a szerző. Olyan kézzel foghatóan van jelen a halál, hogy folyton érezni lüktetését a lét és nem lét hártyavékony bőrén. Ezáltal, aki elment, ugyanúgy ott marad az élők közt, mint előtte. Murakami Haruki felnyitja a szemünket arra, hogy egység van a két "létezés" között. 

Kell ahhoz a több száz oldal, hogy más minőségben éljük át a regényt. Ez a keleti gondolkodásmód, amit nem lehet logikai, kognitív módon nyugati rendszerezésünkbe beemelni, mert új megközelítési módot követel magának. A szerző egészen egyedien adja meg számunkra mindezt. Észre sem vesszük, hogy mit csinál, de megteszi akaratunkon kívül. Nem szabad beleragadni a regény egyetlen aspektusába sem, mert az utazások, a távolság, a szexualitás naturalitása, a folyton hallható zenei aláfestés mind-mind csak eszköze és kelléke egy sokkal nagyobb célnak. Nem beszélünk róla, a szerző sem rágja a szánkba, egyszerűen csak ott van az igazi mondandó. S ugyan mi is ez az esszencia, aminek létrejöttét megtapasztaltam? Mert nem a mesterien felépített szerkezetről szól a történet az biztos, de még sincs erre olyan kompakt válasz, amit általában várni szoktunk egy könyv elolvasása után. Sokkal személyesebb szinten tud megjelenni mindenki számára, mintsem egyetlen szóba bele lehetne tömöríteni. Mert az is kell hozzá, hogy az olvasó milyen szinten képes belelátni ebbe a struktúrába. Nem akarom, a "minden mindegy" kifejezést használni, de mégis egy kicsit olyan, mert az események  semleges valóságokat takarnak, ahol valójában az emberi szemlélet fogja meghatározni, hogy valami jó vagy rossz? 

A regény bizonyos szempontból nem is szól semmiről, nincs benne ív, nem jutnak el valahonnan valahová, nincs benne beteljesülés, ennek ellenére bevon minket egy olyan szemléletmódba, amit mégis hozadéknak élhetünk meg olvasás után. 

Murakami érdeme, hogy az szépirodalom segítségével adja át nekünk a létezés megtapasztalásának egy másfajta minőségét. Hagynunk kell neki teret, időt és szabadságot, és akkor több lesz annál, mintsem a japán érzékiség nélküli szexualitásban kimerülő kapcsolatok, a felnőtté válás vagy az öngyilkosságokban megoldást találó kilátástalanság regénye legyen.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése