Indul az egész 1883 januárjának egy téli napján, mikor barna bundás sarki róka kushad a sziklák között, nyomában egy emberrel, a vadásszal. Szaggatott jelentéseket olvashatunk az izlandi hajszáról, mely leginkább a hóban ugráló, olykor eltűnő, majd feltűnő állat útjára hasonlít. A mondatok kurták, lényegre törőek, mintha csak egy balladát olvasnánk. Az első fejezet addig tart, míg vadászunk, Baldur Skuggason meg nem húzza a ravaszt.
Tél van a Völgyben, minden egyhangúan kék, csak a csúcsok szikráznak. S ebben a hóban egy félkegyelmű jár küldetésben, temetéshez készülnek. Majd hirtelen 1868 áprilisába ugrunk, Reykjanes szigete mellé, a Horogszakító- szirthez, ahol zátonyra futott egy hajó, melynek gyomrában értékes hordókat és egy megláncolt lányt találnak. Elindulunk komótosan a lány sorsának követésében, hogy egy kört leírva visszaérkezzünk történetünk elejéhez, 1883 januárjának rókavadászatához.
A történet a maga titokzatos rókájával és elesett alakjaival egy misztikus mesére hasonlít, ahol a létezést és a halált is ezüstszürke homály borít. Izland elszigetelt világában az életben maradást, a már jól ismert küzdelmet egy csipet mágia segíti. S mire megfutja az olvasó a maga körét, jóleső érzés járja át, hogy lám-lám a szívtelen elnyeri méltó büntetését. A macskaróka története az izlandi hiedelem világába bugyolálva mesél el egy köznapi történetet. Teszi ezt apró, tökéletes és finom mozzanatokkal, holott egy véres és küzdelmes vadászaton vagyunk.
Felemelő irodalmi élménnyel találkoztam olvasás közben, valahogy minden a helyén a van, minden arányos és elég ahhoz, hogy az olvasó hozzá tudja tenni a maga részét.
Hozott pontszám: 5
"Alkonyodik a Völgyben; a délutáni sötétség kúszni kezd a lejtőkön fölfelé. A homály mintha a nyitott sírból szállna fel a völgyalji temető nyugati sarkában; először ott sötétedik, aztán elfeketedik az egész világ."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése