"A nappal világossága átszűrődik a felhőkön, akár egy lassú szimfónia." - kezdi hajdani meséjét. Az időeltolódás sokkal inkább térbeli eltolódás, ami Izland érintetlen sziget voltából adódik, ahová szűrve érkezik minden. Az izolálódás arra tanította meg az izlandiakat, hogy észrevegyék azokat az apróságokat, amiből nagy dolgok adódhatnak. Ebbe az aprólékos, mindenre figyelő, érzékeny rezdülésekre reagáló világba tekinthetünk bele, ahol elhangzik a nagy kérdés, hogy "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?"
A lazán kapcsolódó novellák leginkább életérzést vetítettek belém, nem a cselekmények alakulásán volt a hangsúly. A történések menetét nehéz is lenne követni, mert a szerző többször nézőpontot vált; hol egy fiú, hol egy elbeszélő szemüvegén át látjuk a világot. Bár mindkét szemlélő ugyanazt látja, a távolban olykor feltűnő autó, busz, tudós vagy egy turistacsoport adta időfordulatot, mégis a fiú magában hordoz egy elindulást, a férfi zsendülő erejét, mely minden idegszálában a lányokra rezdülő, moccanó energiával látja önmagát ugyanabban a világban.
Ez a világ tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, a már megszokott izlandi jeles gazdák, apostolok, öregek és a zord vidéken edzett alakokon kívül most feltűnnek a trollok is, akik talán soha el sem hagyták ezt a vidéket. Vannak viszont mások, akik elmennek, s olyanok is, akik messziről jönnek, hogy végre otthonra leljenek.
Ez a könyv ismét elhozta a lassulást, olvasni olyan, mint az olvadó jégcsapokat nézni. Talán líraibbnak éreztem, mint a szerző bármelyik korábbi kötetét, de az is lehet, hogy a cselekménye volt elmosódottabb, mint azok. Picit hiányoztak is a stabilabb körvonalak, de jól látszik, hogy honnak indult Jón Kalman Stefánsson, kötete szépen illeszkedik életművébe.
Hozott pontszám: 4/5
Jón Kalman Stefánsson (2024)
fotó: Kocsis Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése