Boldizsár Ildikó (szerk.) - Mesék ​a csodakertről

 "A föld megtanít emlékezni...

Megtanít a tiszteletre,

Legyek olyan, mint a fák rügye.

A föld megtanít törődni.

Megtanít a szeretetre - 

adjak úgy, ahogy ő ad életet..."                                                                   (amerikai fekeláb törzs, Szántai Zsolt fordítása)

 

2019-ben Áfra János és Závada Péter költők útjára indították a "Művészek a klímatudatosságért" elnevezésű összművészeti kezdeményezést,  hogy egyre szélesebb körben hívják fel a figyelmet a közelgő ökológiai katasztrófával kapcsolatos egyéni és közösségi felelősségvállalásra. A kezdeményezéshez az elsők között csatlakozott a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület, hogy kivegye részét a munkából. Mi mást is használt volna ehhez, mint a meséket?

A teremtésmítoszok, a varázs - és eredetmagyarázó mesék kezdetek óta hirdetik az organikus és harmonikus, a legmesszebbmenőkig ökologikus szemléletű kapcsolatot az ember és a világ között. Az igazi mesehősök mindig arra törekszenek, hogy szót értsenek a természet elemeivel, és kalandjaik során mi is tanúi lehetünk az egykori idealisztikus, kiegyensúlyozott viszonynak.

Hogyan képes a mese segíteni ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben? 

Először is, már maga a mesehallgatás is gyógyítóan hat. Elmeséli azt az időt, amikor még megvolt ez a harmónia. A kötet négy fejezete közül az elsőben található gyűjtemény arról mesél, amikor még rendben mentek a dolgok.  Az itt található tizenkét mese a legkülönbözőbb vidékről hozza ugyanezt az ősi tudást. Van itt manysi, japán, afrikai, indián és magyar mese egyaránt. Ezek közül számomra a legkedvesebb "Az útelágazáson álló fa"  című japán mese volt. 

Másrészről a mese működhet úgy, mint egy kút, ami egyre mélyebb szintre engedi az embert. Ezen a szinten már magunkra ismerhetünk a történetekben. A második fejezet az ember és állatok közti szövetségről mesél. Koreai, üzbég, lakota, eszkimó, izlandi mesék színesítik a sort. Ebben a tízes csomagban egy belorusz népmese, "A sánta vadrucácska" érintett meg legjobban, mely magában hordoz már a gyógyulásból is egy apró szikrácskát. 

A harmadik fejezetben arról olvashatunk, hogy mit kapott az ember a természettől. Tizenöt mesét tartalmaz ez a rész, s jócskán van benne szívet melengető történet. Itt is egy belorusz mesét csillagoztam meg. "A mindentudó hlopec" című mese főhőse mindenre tudni akarja a választ, de amikor a Nap a fejébe világítva megadja a válaszokat, a legény azt érzi, hogy kihűlt a szíve. Minek kell vajon visszatérnie az emberbe, hogy melegség járja át? 

A negyedik fejezet tizenhét meséje a megbomlott egyensúly címet viseli. Itt már több harcról, viszályról, bosszúról és figyelmetlenségről  is olvashatunk.  Ebből a blokkból nem választottam ki egyet se, de ugyancsak a világ minden részéről érkeztek a mesék. Etióp, német, afrikai, tanganyikai, dolgan, vogul-manysi, kirgisz, tibeti forrásból származó meséket tartalmaz többek közt ez a fejezet.

Végül az utolsó fejezet - És ahogy újra rendbe mehetne -, csupán két mesét tartalmaz, de mindkettő egy csoda. "Az első templom" talmud legenda nyomán született történet volt az idei évkezdésem ajándéka. Megmelengeti az ember szívét, akárcsak annak a reménye, hogy még minden rendbe hozható ökológiai szinten is. De ahhoz az kell, hogy olyan erők hassák át a világot, mint amilyen az utolsó mese hőseinek szívében lakik. "A csodakert" kazah mesében vagyok azóta is, és legszívesebben el sem mennék innen. Gyertek el inkább ti is, legyünk itt minél többen! 

Mivel közel három hónapig olvastam ezeket a meséket, elmondhatom, hogy teljesen átmosott ez a mágikus világ. Emlékeztetett arra, amit valaha mindannyian tudtunk, hogy ember, állat, növény és a föld minden kincse egymás mellett tudott élni úgy, hogy táplálta és nem kihasználta egymást. Szép válogatás lett ez az 56 mese, bár tudom, hogy nagyon nehéz lehetett meghúzni a határt és kizárni több, idevaló történetet is.

Bizony, ez nem egy illusztrált, rövidített változatokat tartalmazó mesegyűjtemény, hanem Boldizsár Ildikó törekedett arra, hogy a mesék eredeti forrásukból kerüljenek a kötetbe. Ez nem jelenti azt, hogy ne kötné le a gyerekeket. Én magam második osztályos gyerekeknek élőszavas mesében adtam elő a "Téli mese" című, finn népmesét. Teljesen elvarázsolódtak, ki sem akartak jönni az erdőből, s közben átéltük, hogyan tudunk a legnagyobb szélviharban is talpon maradni, hogyan maradhat körülöttünk örök tavasz. 

Hozott pontszám: 5

Krizsán László - Benyovszky ​Ázsiában

Az elmúlt esztendőben jó pár könyvet beszereztem a Trebess Kiadó oldaláról, köztük ezt a kötetet is. Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg egy Thomas Merton ritkaságot szerettem volna begyűjteni, aminek következménye lett, hogy  a sorozat több tagja is nálam landolt.  Csehov írásáról, már beszámoltam, most pedig következzen egy hazánk fia. 

Benyovszky Móricról talán csak azért tudunk többet, mert egy magyar filmsorozat készült kalandos életéről. Először azt hittem, hogy ez a könyv a hiányzó részletekről tesz majd említést, de valójában nem. Ez a tanulmány több forrás megjelölésével próbált valósághű képet alkotni arról a katona-nemes emberről, akinek életét alapvetően egy elbirtoklási per határozta meg. Feltételezett halála miatt kedves rokonai kizárták a családi vagyonból. Benyovszky Móric ezért fegyveres erővel szeretett volna elégtételt venni.  Rokonai  Mária Teréziához fordultak, aki felségárulás vádjával kitiltotta Benyovszkyt Magyarországról. Benyovszky lengyelországi rokonainál keresett menedéket, s közben egy indiai utazást tervezgetett. De minden másként alakult, ahogy olvashatjuk a könyvben, mivel Szibériába, az Ős-Gulagra került 1769-ben. Ez a kamcsatkai fegyenctelep nem csak az elítéltek, hanem az ottani fegyőrök számára is büntetés volt. A száműzöttek életéről, ottani berendezkedéséről színes képet kapunk, s átérezhetjük ama vágyukat, ami a meneküléshez vezeti őket. A szökésben résztvevők között egy titokzatos hölgy is ott van, bizonyos Afanázia, akinek kilétére is fény derül. Bár a hajóval történő szökés sikerrel jár, mégis állandó elégedetlenség uralkodik a fedélzeten. Felkelések, árulások nehezítik az utazók amúgy sem könnyű életét. Benyovszky elvitathatatlan érdeme, hogy elkészítette Kamcsatka első földrajzi és vízrajzi térképét, néprajzi leírását. A Csendes-óceán északi vizein való utazásuk során elkészített térkép pedig 7 évvel előzte meg Cook kapitány kutatóútját. Az eltérés csak a szigetek elnevezésében van, hiszen mindketten "először" adtak nevet a felfedezett vidéknek.  Tudománytörténeti szempontból többen is megvizsgálták Benyovszky és csapatának útját a Csendes-óceán északi térségében s a Japán partok mentén. Többek közt gróf Teleki Pál volt az, aki hitelesítette a magyar utazó útját, és csupán minimális pontatlanságot igazolt. Szóval az biztos, hogy Benyovszky volt az első magyar, aki bejárta a Kamcsatka és Alaszka közötti térséget.

Egy kalandos és viszontagságos úttal ismerkedhetünk meg   Krizsán László tanulmányában, ahol az utazás mellett kardinális szerepet tölt be az a bizonyos Bolserecki kiáltvány, melyet  Bolsereck száműzött rabjai fogalmaztak meg. Ennek egy része a jogtalan trónbitorlás ellen foglal állást. A hatalom urai által elkövetett törvénytelenségeket veszi számba, és új törvények megalkotását követeli. A kamcsatkai helyzetre is kitér a Memorandum, s ennek is az elnyomás, jogtalanság, a nép kárára történő kizsákmányolás áll a célkeresztjében. A kiáltvány sorsa igen érdekes, nem nehéz kitalálni, hová kerül. Visszatérve az utazásra, Kamcsatkát megkerülve eljutnak a Bering-szigetekig, majd Lőrinc-szigeteket érintve eljutnak Aleut -szigetekre egészen a mai Tajvanig. Dél-Kínába érve Makaóban is kikötnek.

Miután megérkezett a cári kegyelem, Benyovszkyék egy francia kereskedelmi hajóra szállnak, és  Madagaszkár érintésével  Franciaországba utaznak. A sors iróniája, hogy Benyovszky végül Madagaszkárra megy és a kamcsatkai menekültek visszatérnek oda, ahonnan indultak. Vagyis miután III. Katalin cárnő eljárt az ügyükben, visszatérhetnek Kamcsatkára, Bolsereckbe. Csupán 17 ember maradt közülük életben, s elég nagy büntetés volt számukra, hogy Benyovszky megcsalta őket és szenvedtette őket -írta Katalin cárnő. 

Bizonyára nagyjából emlékszünk Benyovszky Móric történetére, ami mégis a könyv sajátossága, hogy egy meséktől mentes, reális képet igyekszik alkotni az utazóról. Ennek alapján tényleg egy olyan vezéregyéniség lehetett, akinek találékonysága, bátorsága emlékezetessé tehette alakját. Mivel a könyvben sok szó esik a Bolserecki Kiáltványról, így érdemes azon is elgondolkodni, milyen szerepe volt ennek Oroszország későbbi sorsában. Néhány érdekes kép, levéltári részletek segítenek testközelbe hozni ezt a több, mint kétszázötven éves történelmi eseményt.

Hozott pontszám: 4 

Byung-Chul Han - Az idő illata

Filózófiai esszé az elidőzés művészetéről 

 

 

Sokan, talán nagyon is sokan érezik azt, hogy az idő fogságában léteznek. Ma már nem is igazán a gyorsulás jelent kihívást - vallja a szerző, hanem sokkal inkább a szétszórtság. Eltűnt a ritmus az időnkből, ezért érezzük úgy, hogy az csak kavarog, irányt vesztett, egyre csak gyorsul. Az idő atomizálása okozza ezt a szétszóródást, aminek következménye, hogy nem is érezzük a tartalmakat, olyan, mintha alaktalan, formátlan létező lenne csak az idő.  Vajon ebben a szétforgácsolódott állapotban hogyan élheti meg az ember identitását, miért kap az egészség mindennél fontosabb szerepet? A könyv a "diszkrónia" okaira és megjelenésére keresi a választ, miközben a gyógyulás lehetőségeit is számba veszi. 

Ebben a vizsgálódásban Byung-Chul Han történelmi visszatekintésbe fog, és olyan fogalmakat hoz be, mint a "vita completativa" szemben a "vita activa"-val. Vallja, hogy a tevékenységeket értékelő mindennapok hiperkinézisét az elidőzés gazdagságával kellene egyensúlyba hozni, sőt a lassulás sem jelenthet jelen állapotunkban megoldást. Radikális szavak ezek; kell idő, amíg  az olvasó át tudja magát kapcsolni. Ennek kifejtését éppen a halállal kezdi, hiszen aki nem képes időben meghalni, nem tudja megfelelően lezárni életét, márpedig jelen korunk egy végtelen továbbfutásra kényszeríti emberét. Heidegger és Nietzsche gondolataiból kiindulva ütköztet nézeteket, illetve aktualizálja jelen korunkra. De Byung-Chul Han írása mindvégig sűrűn átszőtt forrásanyaggal, s ezek között kiemelt szereppel bír az említett két filozófus mellett Marcel Proust  - Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes, monumentális írása. 

Az idő illatát olvasni már magában is lelassulás. Vannak részek, amikre többször is érdemes időt szánni, mert a megértés több fokozatban jut el hozzánk. Minden oldalon találtam olyan kifejtést, ami megérintet, és bizony voltak elakadásaim is. Filozófiai szöveget olvasni annak, aki alapvetően nem szokott ilyennel foglalkozni, kihívást jelent. Számomra pont azért volt ideális, mert nem teljes absztrakciót követel meg, noha tényleg voltak benne nehezebben követhető részek. Ennek ellenére abszolút ajánlani tudom a könyvet. 

Legszívesebben sok-sok részletet kiemelnék a könyvből, de akkor pontosan szembemennék a szerző alapvetésével, ami a megélt, tartalmas, illatozó idő megtalálását mutatja be. Ez  a folyamat egy érzékeny és rendkívül árnyalt jelenség, amelyben a megtapasztalások adják a gazdagságot, az idő besűrűsödését.  A betelt idő szépsége szemben a csúcsra járatott percekkel. 

Nagyon jó hatással volt rám az olvasás, teljesen illeszkedik jelen életem sarokköveihez. Minden bizonnyal kell egy bizonyos kor, ami meghozza a lényeg megértésének ideális klímáját az emberben, de azt is látom, hogy ha ez minél előbb megtörténik, annál jobb. A szerző mellőzi korunk divatos szlogenjeit, mint az "élj a jelenben, légy jelen, tudatosan megélt idő, éberség, mindfullness" , mégis ezeknek a tartalmaknak egy jóval nagyobb mélységet adó kifejtésére vállalkozik. Amiről Byung Han beszél az a szabad ember, aki uralja az időt, és nem Istent teszi felelőssé. Kóstoljunk bele abba a mitikus időbe, ami mozdulatlan, akárcsak egy kép, ahol nincs üresség a pontok között, ahol nincs halál.

"Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan. Az idő csak akkor kezd el illatozni, amikor tartalomra tesz szert...Az idő elveszíti illatát, amikor minden értelem és mélyszerkezettől megfosztják, amikor atomizálódik vagy ellaposodik, elvékonyodik vagy lerövidül. "  (35.oldal) 

Kívánatossá válik Byung-Chul Han kontemplatív jellegű időfogalma. Mindenképp valamiféle gyakorlattá kell változtatni az olvasottakat, ha meg akarjuk tapasztalni, mivel a szerző erre nem ad utasításokat. A könyvben nincsenek kívánalmak, parancsok, receptek, felszólítások - nem mondja meg, miként alakítsuk át felfogásunkat. Viszont volt egy rész, ami átélhetővé teszi a leírtakat, aztán eldönthetjük, hogy miként élünk  tovább. 

A Typotex Kiadó megjelentette a szerző több esszéjét is, azok témája is ígéretes számomra. Hamarosan találkozhattok még nevével a blogomon. Addig is alább olvashattok egy kis részlet és illusztrációt a fent említett megélésemből.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett) 

 

"Az eltűnt idő keresése Proustnál reakció a létet megbontó, fokozódó elidőtlenedésre. Az én "pillanatok sorozatává" esik szét. Így minden tartósságát, sőt állandóságát elveszíti: "a férfi, aki voltam- írja Proust- nincs többé, más ember lettem. Proust időregénye Az eltűnt idő nyomában kísérlet a széthullással fenyegetett én identitásának stabilizálására. Az időválságot identitásválságként éli meg.

A regény kulcsélménye közismerten a hársfateába mártott madeleine illata, íze. A boldogság heves érzése tölti el Marcelt, amikor egy kanál teát, a benne ázó madeleine-nel a szájába vesz: 

"Csodás öröm árasztott el, minden mástól elszigetelten, anélkül, hogy az okát tudtam volna. Az élet viszontagságait rögvest közömbössé tette, csapásait veszélytelenné, rövidségét merő érzékcsalódássá, ahogy a szerelemben, s valami becses esszenciával töltött  el: jobban mondva ez az esszencia nem bennem volt, én magam voltam az. Nem éreztem többé magam középszerűnek, esetlennek, halandónak. " (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában 6. Albertine nincs többé.)

 

 

Wohlleben, Peter - Az ​állatok érzelmi élete

Nagyon szerettem volna már megismerkedni Peter Wohlleben munkásságával. Könyveinek címei azonnal felkeltették az érdeklődésemet, és a Park Kiadó igazán tetszetős sorozatban bocsátotta útjára a sorozatot. Persze érthető, ha lázba jövünk olyan címektől melyekben szerepel: a titokzatos, a rejtett, vagy a jelbeszéd; mind olyan kifejezés, ami az élővilággal kapcsolatban érdeklődést vált ki az emberből. Hajdan éveken át tanultuk környezetünk résztvevőinek kialakulását, felépítését, működését, aztán legtöbbünk életében a középiskola befejeztével, ez a fejezet is lezárult. Aki kertes házban él, vagy van telke, van valami kertkapcsolata, netán egy kutyája, macskája, madara, hala vagy teknőse az szerencsésnek mondhatja magát, kapcsolatban tud maradni az élővilággal. De még ők sem juthatnak a megismerés olyan mély szintjére, mint ahová a német szerző kalauzol bennünket.

Akinek van, vagy volt valaha állata, annak teljesen kézenfekvő, hogy az állatoknak igen is van érzelmi élete. Hányan mesélték már nekem is, hogy kutyájuk  megérzi a gazdi hangulatváltozásait, képesek vigasztalni, együtt örülni, szégyenkezni, félni. A szerző azoknak a sokszínű érzéseknek a meglétét mutatja be, melyek megjelenése erőteljes az állatvilágban is. Kezdi az anyai szeretettel, a gondoskodással és hatalmas ívet leírva végigveszi az állatok életének jellegzetes állomásait egészen a gyászig. A rövid fejezetek közérthetően írják le az adott viselkedéshez kötődő érzelmeket. Többször találkozunk a szerző saját tapasztalataival is, melyet erdészként szerez be lakókörnyezetéből. Az emberekhez képest változhat az állatok érzéseinek kifejeződése, láthatjuk a hasonlóságokat, de a különbségeket is. 

Az elmúlt évben olvastam Mariszajev-Az utolsó farkas című könyvét, mely illusztrációja is lehetne Wohlleben kötetének. Ott még sokkal összetettebb érzelmekkel is találkozhattam, és nem utolsó sorban az a kiadvány nem az állatok érzelmi életét hivatott bemutatni, egyszerűen csak mesélt minden feladattudattól mentesen. Szépen összecsengett ez a két olvasmányom. Nagyon jó olvasni az állatokról, a növényvilágról, az ökológiai környezetünkről. Egyszerűen kitárul és kitágul a világ, szorosabb kapcsolatba kerülünk velük, tartalmasabbá válik ezáltal az életünk is. A régiségben élők még ismerték az egymásra utaltságnak a valóságát, de manapság már bele sem gondolunk az élővilág más szereplőinek fontosságába, valahogy kikerültünk a körforgásból és azt gondoljuk, felettük állunk. Peter Wohlleben azonban visszavezet bennünket ehhez az ősi kapcsolódáshoz, lehetőséget ad, hogy ne csak biodíszletként értelmezzük az állatok jelenlétét, figyeljünk egyéniségükre, érzéseikre. Minden fejezetben találkozunk olyan  érdekességekkel, amit eddig még nem hallhattunk. 

Jól érezhető, hogy a szerző nem akarja olvasóit nagyon megterhelni, alig pár oldalt szán egy-egy téma bemutatására. Itt éreztem egy kis hiányosságot, ami talán saját igényemet tükrözi. A gyászról például kifejezetten keveset ír szerintem. Abban viszont sokat segít, hogy elindulhasson egy másfajta gondolkodás az állatokkal kapcsolatban, ami nem csak a hasznosságuk szerinti megítélésükön alapul, hanem sokszínűségük, érdekességük, egyediségük értékelésének fontosságát hirdeti. 

Hozott pontszám: 4/5

Peter Wohlleben

Rasmussen, Camilla Schmidt - Horgolt konyharuhák, törlőkendők

Nem csak mindig olvasok, kézműveskedni és kézimunkázni is nagyon szeretek. 

Horgolni elég régóta tudok és horgolok is, mégis idén készítettem el az első sapka-sál szettemet. Mondhatom, odavagyok érte. Így aztán könyvtárban járva, elhoztam pár horgolással kapcsolatos könyvet is, köztük a konyhai törlőruhákat. 

Mondjuk kérdéses, hogy mit jelent elolvasottnak tekinteni egy ilyen könyvet, de tény, hogy megnéztem a mintaleírásokat, átrágtam az alap tudnivalókat és két konyhai törlőt meg is horgoltam. Egy-két éve használok kötött konyhai törlőket, itt volt az ideje, hogy horgoljak is. A horgolásban azt szeretem, hogy könnyebben tudok formákat létrehozni,  mint a kötésben. Valahogy természetesebb. Így korábban más használati tárgyakat is gyártottam már, például furulyatokokat, arctisztító korongokat, hengeres tolltartó féléket, tarsolyokat, tokokat. Körülbelül 2-3 hete pedig elkészültek az első cérnából horgolt könyvjelzők is.

Ennek a könyvnek a rövid bevezetésében szó esik arról, hogy 100% pamutfonalat használjunk ezekhez a munkákhoz, és hogy munkánk inkább rugalmas legyen, mint szoros. Majd az alap pálcák, rövidítések átfutása után jönnek a minták. 

11 mintaleírást tartalmaz a könyv, a nehézségi fokokat *, ** és *** -al jelöli. Kezdő horgolóként simán meg tudtam csinálni a kétcsillagos mintákat is. A leírás érthető, a fotók szemet gyönyörködtetőek. Az egyetlen bajom csak az volt, hogy nem mutatja kiterítve a kész konyhai törlőket, néha nem egyértelmű egy kezdőnek, hogy a közös fotókon melyik munka-melyik mintához kapcsolódik. Csak tippeltem itt.
Méltó párja a „kötött konyharuhák” kiadványnak.

Hozott pontszám: 4  

Stefánsson, Jón Kalman - Árkok ​az esőben

A 2024-ben magyarul megjelent Stefánsson első prózakötetét vehettem a kezembe, amely ismét egyetlen oldal alatt képes volt elrepíteni arra  a csalhatatlan izlandi tájra, amelynek bemutatását  a szerző nem képes kimeríteni, mi meg  képtelenek vagyunk megunni. A titka számomra  különleges lírai képi világában rejlik, ami annak zamatából adódik, hogy ő egyszerre tud költő és prózaíró lenni.

 "A nappal világossága átszűrődik a felhőkön, akár egy lassú szimfónia."  - kezdi hajdani meséjét. Az időeltolódás sokkal inkább térbeli eltolódás, ami Izland  érintetlen sziget voltából adódik, ahová szűrve érkezik minden. Az izolálódás arra tanította meg az izlandiakat, hogy észrevegyék azokat az apróságokat, amiből nagy dolgok adódhatnak. Ebbe az aprólékos, mindenre figyelő, érzékeny rezdülésekre reagáló világba tekinthetünk bele, ahol elhangzik a nagy kérdés, hogy "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?" 

A lazán kapcsolódó novellák leginkább életérzést vetítettek belém, nem a cselekmények alakulásán volt a hangsúly. A történések menetét nehéz is lenne követni, mert a szerző többször nézőpontot vált; hol egy fiú, hol egy elbeszélő  szemüvegén át látjuk a világot. Bár mindkét szemlélő ugyanazt látja, a távolban olykor feltűnő autó, busz, tudós vagy egy turistacsoport adta időfordulatot, mégis a fiú magában hordoz egy elindulást, a férfi zsendülő erejét, mely minden idegszálában a lányokra rezdülő, moccanó energiával látja önmagát ugyanabban a világban. 

Ez a világ tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, a már megszokott izlandi jeles gazdák, apostolok, öregek és a zord vidéken edzett alakokon kívül most feltűnnek a trollok is, akik talán soha el sem hagyták ezt a vidéket. Vannak viszont mások, akik elmennek, s olyanok is, akik messziről jönnek, hogy végre otthonra leljenek. 

Ez a könyv ismét elhozta a lassulást, olvasni olyan, mint az olvadó jégcsapokat nézni. Talán líraibbnak éreztem, mint a szerző bármelyik korábbi kötetét, de az is lehet, hogy a cselekménye volt elmosódottabb, mint azok. Picit hiányoztak is a stabilabb körvonalak, de jól látszik, hogy honnak indult Jón Kalman Stefánsson, kötete szépen illeszkedik életművébe. 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Jón Kalman Stefánsson (2024)

fotó: Kocsis Zoltán

 

Hollis, James - Az élet második fele

Út a kiteljesedés felé

 

Olvastam már jó néhány önismerete könyvet, de James Hollisnak ez a könyve a legjobbak közé tartozik. Olvasás közben folyton azt éreztem, hogy ezt így még soha, senkinél nem olvastam. Pedig biztos találkozhattam ezzel a megközelítéssel, de megfogalmazásában, tematikájában nagyon közel állt hozzám. Viszont tényleg voltam olyan részek, amiket most hallottam először. Tehát, tud újat adni a veterán lélekbúvár olvasó közönségnek is. 

Nem szeretném taglalni azt, hogy mi az az életközepén beköszönő válság, aminek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy felfordítja értékrendünket, megváltoztat bennünket egészen addig, míg saját magunk számára is ufókká válunk. Aki belekeveredett már, az tudja, hogy miről van szó, aki meg nem, az meg hiheti, hogy ő majd megússza. Nem is ez a lényeg, hiszen a szerző úgy ír erről a témáról, hogy azt éreztem, nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy megértsük magunkat, ráébredjünk arra, mi az a belső vezérlőelv, ami mentén működünk. Természetesen szépen beleszövi mondandójába a fordulat utáni életérzéseket is, de abszolút nem éreztem mindent a változásra kihegyezve. 

Alap mondandója, hogy az élet célja, nem az, hogy megleljük boldogságunkat, hanem, hogy megtaláljuk az életünk értelmét. A mindennapi sikeres működésünk kerékkötője a tudattalanunk, ahová szépen leülepednek azok a dolgok, melyre az élet első felében nincs szükségünk, a gyermekkori sérülések, traumák,  elkerülések, elfojtások, komplexusok és társaik. Viszont, amiről nem tudunk -hangsúlyozza Hollis mindvégig-, az bizony szenvedést okoz nekünk, és olyan döntések felé sodor bennünket, melyeket valójában nem is akarunk. A nagyvilágban való túlélésünk érdekében olyan működési mintázatokat sajátítunk el, amelyek mélyen a felszín alatt befolyásolják az életünket. A szerző azt javasolja, hogy hagyjuk el ezeket, vállaljuk fel azt a szorongást, amelyet a kiszámítható biztonság elhagyása jelent, mert ha nincs tudatosság, nem lehetséges a szabadság sem, és ott nincs hiteles döntés se. No de ki az, aki a szenvedés megélését választja, az ismerős, jól bejáratott út helyett? Hollis szerint a lélek soha nem néma. Szerinte a szenvedés az első jele annak, hogy a lélek gyógyulni akar, ez egy figyelmeztető jel. Mégis, akármennyire meg akarjuk ismerni magunkat, valahogy mindig úgy manőverezünk, hogy elkerüljük az igazi találkozást önmagunkkal. Ennek a nehézségéről is olvashatunk az énjeink összeütközéséről szóló fejezetben. Rengeteg példát hoz a gyakorló pszichológus, ami illusztrálja a helyzet bonyolultságát. Folyamatosan aláhúzgáltam azokat a részeket, melyeket még többször el kellene olvasnom, meg szeretnék jegyezni, vagy  elemezgetni akarok, de azon kaptam magamat, hogy minden oldalon vannak ilyen sorok. Minden érthetősége és olvasmányos stílusa mellett, ezzel a kötettel lassan lehet haladni. Nem rágja a szánkba Hollis, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel magunknak, miket képezzünk le a saját életünkre, de a figyelmes olvasó ezt óhatatlanul megteszi. Ezért aztán nem is egy haladós könyv, jó, ha rászánunk pár hetet az olvasásra. 

Külön kiemelendő, hogy számos versrészlettel, idézettel és  irodalmi utalással tarkítja mondandóját a Jung nyomdokain járó pszichoanalitikus szerző. Sok új nézőpontot hozott számomra a könyv, de emellett ki szeretném emelni "A mindennapi élet pszichopatológiájából kiemelkedő új mítosz" című fejezetet, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a spirituális tájékozódási pontok eltűnése, hogyan hat korunk emberére. A függőleges találkozás megszűnése, miként vezet az ellaposodáshoz, hogyan vonzza be magának az anyagi világhoz kötődő függéseket, mert az érzékek világa mást sem tud produkálni, mint függőséget. Hollis mindvégig kitart amellett, hogy fel kell vállalni a tudatosságot önmagunkkal szemben, pszichológiai szemmel kell nézni a világot, fel kell ismerni a rejtett motívumainkat, az ismétlődéseinket, még akkor is, ha senki sem tud örökké tudatos lenni. Ez a pszichológiai látásmód azt is jelenti, hogy a korábbinál radikálisabban kell föltenni magunknak a kérdést, hogy mi zajlik a felszín alatt, és felkutatni a mögöttük húzódó energiákat. Meg kell találnunk a saját mítoszunkat, amiért érdemes szolgálni!

A teljesség igénye nélkül, épp csak érintve tudtam felvázolni a könyvet, de remélem, hogy ebből is kiderül, hogy micsoda ívet ír le Hollis gondolatmenete! Nekem kedvencem lett!

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett)