"Én Istenem mi lesz velünk?Gyermekeink, s mi elveszünk!Melyet apáink őriztek,Elpusztítják szép nyelvünket!
Halljuk, áll még Magyarország,Úristenünk, te is megáldd!Hogy rajtunk könyörüljenek,Elveszni ne engedjenek."
Egy könyv, mely himnusszal kezdődik. Egy könyv, mely felcsillant valamit, amit a habok épp nyelnek el.
Ezerszám tűnnek el dolgok a szemünk láttára, s mi, akik már megtapasztaltuk azt is, hogy milyen értékek, s egyáltalán mi minden képes örökre felszívódni jelen világunkból, tudjuk, hogy muszáj kezünkben tartani a szálat, míg látszik, míg dokumentálni lehet. Gábor Felícia még látható "szála" maguk a csángók. A szerző Csángliában született, ahol maguk a történetek is. Tizenhárom éves koráig élt ott, s bár nem tűnik ez olyan soknak, mégis azt láthatjuk, olyan értékeket kapott, melyeket nem tud modern, kényelmes világunk kedve szerint meg nem történtté tenni. Két kezének egyikében gyermekeit fogja, míg a másikban egy olyan fáklya lobog, amely megvilágítja az utat, ahová gyökerei vezetnek.
"Én vagyok az, aki használja a múltat. Úgy, ahogy azt belém itatták. Ki kell nyitnom a forrást, hadd folyjon. Mert elapad. Ha elfojtjuk. Teszem ezt, ahogy tudom. Írással."
A könyvben található kisprózák a mindennapi élet emlékei. Ezek egyszerre mutatják be a csángó életet körülbelül harminc évvel ezelőtti élményeit, és azt, hogyan itatja át identitását a szerző mai életének. Mert igen is vannak pillanatok az életben, amikor gyermekkorunk nyelvvilága kéretlenül tör be felnőtt életünk színpadára. Ugyanígy az erkölcs, az értékrend belénk ivódott láthatatlan vonala is érrendszerként hálózza be lényünket. Ezeknek a nyelvi betöréseknek tanúi lehetünk Gábor Felíciát hallgatva, s tapasztalhatjuk meg, hogy egyszerre milyen nehéz és könnyű is megérteni ezt a nyelvet. (Nekem inkább nehéz)
Egy küzdelmes, kemény élet nyomait fedezhetjük fel a sorokat olvasva. Már eleve tíz gyereket nevelgetni, élelmet és ruhát adni nekik nem kis teljesítmény. Mégis valahogy életük minden területét belengte a szeretet csendes békéje. Apró jelenetekből építi fel Gábor Felícia a Lujzi-Kalagor menti életüket. Az apropót hol egy kanna víz adja, hol az elvándorló zoknik, hol az ünnepek felidézése. Egyszerű események, egyszerű szavak, mindenre ez a tiszta egyszerűség és átláthatóság jellemző, amely az olvasóra is nyugtatóan hat. A gyermekkor világának felidézése a legtöbb embernek egyébként is megadja ezt a megnyugvást, mellyel az elmúlt dolgokra vagyunk képesek visszatekinteni. Itt a múltidézésnek van egy megtartó szerepe is, hogy tanúi legyünk annak, ami talán hamarosan tényleg belemosódva, felszívódik jelen világunkba. Nem csak a csángók, sok kisebbségben élő népcsoport reális félelme ez.
Nemrégiben egy olyan kiállításmegnyitón voltam, melynek az volt a célja, hogy bemutassa, hogyan használható korunk egyik modern eszköze, nevezetesen a képregény műfaja, a kihalással veszélyeztetett nyelvek felélesztésében. Itt a finnugor közösségek körében végzett projektről tartott bemutatót Sanna Hukkanen, illetve a kiállítás képei is erről a területről származtak. A bemutatóhoz tartozó foglalkozáson pedig elsajátítható volt, hogyan tudunk mi magunk is létrehozni hasonló üzeneteket. A képregény, melyet a kilencedik művészetnek is neveznek, az irodalom és a képzőművészet sajátos gyermeke, manapság is virágkorát éli. Tömörségében, szimbólumhasználatában képes erős üzenetet közvetíteni.
Láthatjuk, hogy sokan, sokféle módon próbálják életben tartani az olyan dolgokat, melyek félő, hogy végleg megszűnnek létezni. Úgy tűnik, hogy a XXI. század lobogóján bár ott van az egyéniségünk és egyediségünk felvállalása, mint életcél, mégis inkább a fogyassz, halmozz és simulj bele a tömegbe, légy naprakész, modern és könnyen elfogadható jeligék uralják el gondolkodásunkat. Ilyen korban nagyon kell vigyázni az olyan értékekre, mint például egy kihaló félben lévő népcsoport. Gábor Felícia a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szervezet alelnöke, évek óta könyveiben, cikkekben és előadásokban hívja fel a figyelmet a csángókra.
Ez a könyv a "léleknek olvashatatlan életrajzáról, az Istennek fenntartott balladájáról" mesél nekünk. (idézet Iancu Laurától)
Hozott pontszám: 5

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése