Köszönet a gyávákért!

Függetlenül a saját véleményemtől, nagyon jó, hogy ez a könyv megszületett.

Bedughatom a homokba a fejemet, de a tény az tény, egyre hamarabb jönnek rá az emberek az élet értelmetlenségére. Az, hogy én megtaláltam helyemet és létezésem okát a világrendben, az semmit sem változtat azon, hogy mások nem. Kritikus helyzet, amikor nyakig a kamaszkorban, annak minden érzékenységében veszítünk el mindent, ami eddig értelmet adott. Ez történik ebben a könyvben is, amikor a nyolcadikos Pierre egyik nap erre ébred. Kétkedése, mint a pestis terjed az osztályban, és ahogy a betegségnél is lenni szokott, az ember először tagad. A gyerekek is tagadnak, kétségbeesetten keresik létezésük értelmét, minden erejüket latba vetve kapálódzva, saját lehetőségeik határait szétfeszítve, dadogva igazolni akarják, igen is vannak fontos dolgok az életben. Építenek egy bábeli tornyot, amire mindenki, mint egy oltárra helyezi önnön ajándékát. Amikor olvastam a könyvet, gyerekről gyerekere azt gondoltam, ez nem igaz, ezt nem lehet elvárni tőlük, aztán jött a következő gyerek, a még elképesztőbb adományával, és engem már a rosszullét kerülgetett, a kétségbeesés, hogy könyörgöm, valaki avatkozzon már közbe, ezt nem lehet hagyni! A dolog kettőssége és abszurditása abban áll, hogy egymásnak találják ki a feladatokat, tehát nem önmagad ajánlod fel értékedet, hanem a másik. Tehát egy kívülálló sokkal jobban tudja, mi a te legféltettebb kincsed.
Elkezdődik egy észveszejtő játék, ami olyan skandinávosan rémisztő, de nagyon is elképzelhető. Hasonló borzongást éreztem a Per Petterson Lótolvajok című könyvében, de még inkább Linn Ullmann Áldott gyermekében.
De mitől is szívnák magukba az anyatejjel ezek a gyermekek az élet értelmének tudását, amikor a körülöttük élő felnőttek is híján vannak ennek. Senki nem tudja, hogy az a feladatunk, hogy óvjuk és segítsük a gyermekeinket? Mind a szülők, mind a nevelők, mind a szakorvosok tétlenül szemlélik Pierre kiáltását? Tudom, hogy nem érdemes ilyen mélységekig boncolgatni egy irodalmi művet, ami steril, laboratóriumi körülmények közé helyez egy problémát, kicsit olyan „Legyek ura”-s szituációba, de itt jön az én szuverenitásom, én így olvasok, és értelmezem az irodalmi alkotásokat, ahogyan Müller Péter mondta, „-Én több pszichológiát tanultam íróktól és költőktől, mint a tankönyvekből.”
Mondanám, hogy ez a könyv lehetne az újonnan bevezetett erkölcstan, vagy etika oktatás egyik probléma felvető segédanyaga, de félnék, hogy nem megfelelő válaszok híján, csak lavinát indítana el, aminek be nem látható következménye lenne, akárcsak a könyvben.