Megtagadlak

 Petterson, Per-Megtagadom

Próbálom én ezt megemészteni, mert bár elsőre nem érzi magát az ember teljesen letilolva, most az olvasás után egy nappal érzem, hogy nagyobb dolog ez, mint aminek látszik. 

Tudom, hogy könyvekről írok, de nem csupán merő esztétikai élmény miatt teszi ezt az ember, hanem minden olvasással, minden egyes könyv kinyitásával, kinyitom magamat is, hogy befogadjak. Befogadjam a sorsot, amit elénk kínál az író. Engedi, hogy nézzek a szemével, belessek a színfalak mögé, és átformázzam magam. Belegyúrjak a lelkembe, a látásmódomba, az érzékenységembe és még ki tudja mibe, ami most nem jut az eszembe. 

Most is ez történt, én tetten értem!  

 

Négy gyerek szélnek eresztett sorsa. Egy barátság megrázó valósága.

A legidősebb fiú, Tommy tizenhárom évesen megunva apja állandó ütlegelését, szó szerint kivert kutyává teszi apjukat, amikor nekiesik egy baseballütővel. Az anyjuk már korábban magára hagyta gyermekeit, így Tommy és a nagyobbik lány, Siri látja el a családot. Persze hosszútávon ez még Norvégiában sem lehetséges. A gyermekvédelem közbelép, és a gyerekeket elhelyezi itt-ott. A két kisebb gyermek, az ikerlányok együtt maradnak, de a testvérek kapcsolata végül megszakad.
Tommynak volt egy barátja, Jim. Az ő barátságuknak a könyve ez. Tommy mindent megtagadhat, de sírva hajtja fejét kezei közé, amikor rájön, hogy ezt nem tudja megtagadni. Jimet nem. 

Masszív, sűrű próza volt nekem Per Petterson írása. Szinte kézbe lehetett venni, annyira együtt állt. Férfias írás, kemény és metsző. Sebek, amiket a múlt eseményei vágnak belénk, mennyire vannak hatással a jelenünkre, illetve változtathatunk a jövőnkön, vagy kényszerpályán mozgunk? Bármilyen iszonyatos teher is elhagyatottnak, bántalmazott, örökbefogadott gyereknek lenni, fordulhat a sors. Fordul is, de kérdés, hogy mit kezdünk vele? Fordul Jim sorsa is, ő mit kezd vele?
A történetnek nincs vége a 270.oldalon. A két barát harmincöt év múlva véletlenül összefut, olyanok, mint két kis pötty egy hídon. Szembenéznek egymással, szembefordulnak magukkal. Merre tovább? Csak rajtuk múlik.

Éppen egy nagyon hasonló témájú, ráadásul ugyanúgy skandináv könyv után (https://moly.hu/konyvek/elina-hirvonen-hogy-o-is-ugyanarra-emlekezzen) olvastam ezt. Óhatatlanul összehasonlítja az ember a két művet, és meg kell állapítanom, hogy bár valahol ugyanaz a tragédia éri a gyerekeket, két egész más megközelítéssel van dolgunk. A dolog magyar oldalát jól ismerem. Napi szinten átélem, hiszen a gyermekvédelemben dolgozom, egész kicsi gyermekekkel foglalkozom, de mégis mindegyik eset, mindegyik könyv valami egész mást ad hozzá ehhez a nagy tragikus egészhez.

Kérdés, hogy mindezzel mihez kezdünk? Jó író, jó könyv, hümmögünk és bólogatunk. 

Vagy legalább felemeljük azt a rohadt telefont, amikor kell?

Per Petterson Lótolvajok című könyvével már maga mellé állított engem korábban. Annak a hangulata számomra testhezállóbb volt, de ez a könyv is telitalálat.

Hozott pontszám: 5
Legkedvesebb karakter: Jones, aki befogadta Tommyt 

 

Per Petterson