Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 

Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."

"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."

Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"

 Richter- Pekingi utca alkotása

 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."

 Kép: Richter

„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."

1958, Kijevben

 

"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."

 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt.