Nehéz memoárt írni egy olyan személyről, aki soha nem adott
életinterjút, amíg köztünk volt. Zsurzs Évát, a tévéjáték műfajának
szülőatyját-anyját pedig nem kérdezték. Erről részben zárkózott
természete, valamint feszített munkatempója tehetett. Babicky László, a
rendezőnő tanítványa mégsem adta fel, és vállalkozását új alapokra
helyezte. A kisebb interjúkból és környezetének vallomásaiból ollózta
össze a bemutatót. A hiányzó láncszemek pótlására felhasználta Zsurzs
Éva lányát, Zsurzs Kati színésznőt.
A könyv felépítését tekintve egyetlen hosszú folyam, amit a Kati által elmesélt családtörténet nyit meg. Zsurzs Éva kezdetben nem rendezőnek, de még csak színésznőnek sem tanult, hanem akárcsak a család többi tagja, ő is a csepeli Motorkerékpárgyárban kezdett el dolgozni. Egyre komolyabban részt vett az ott tevékenykedő munkásszínjátszók munkájában, mint amatőr színésznő. Innen emelkedett ki, mint munkáskáder, s került a Színművészeti Főiskolára. Közben elvégezte az ELTE bölcsészkarán a magyar szakot. 1949-ben került a Magyar Rádióhoz, mint rendezőasszisztens, később rendező. Ez sokkal jobban illeszkedett személyiségéhez, mint a színészkedés. A könyvből megtudhatjuk, hogy milyen volt ekkoriban a rádiós élet, milyen lehetőségek voltak, és hogyan tette meg első tétova lépéseit a televíziózás. Néhány kulisszatitok rádöbbent azokra a nehézségekre, melyekkel minden filmnél meg kellett küzdeni. Sajnos tényleg csak néhány ilyen bepillantást kapunk, én szívesen turkáltam volna még ezekben a részletekben.
A könyv legmarkánsabb része következik ezután, mely minden egyes munkáját bemutatja képeken és kritikai hagyatékokon keresztül. Van itt újságkivágás, külföldi lapokból tallózás, fotó, visszaemlékezés, munkaképek. Itt különösen azok a részek tetszettek, ahol kikotyognak sztorikat az alkotási folyamatról.
A könyv harmadik nagyobb egysége a munkatársak vallomásai és visszaemlékezéseik. Ebben a részben már lényegesen gazdagabb a forgatásokkal kapcsolatos részletek felidézése. Mit is mesélnek erről a szerény, de munkájában rendkívül precíz nőről?
Mindenki arról vall, hogy nagyon emberi és empatikus volt. Szakmai tehetségét kivétel nélkül méltatták, „értette a szakma minden fortélyát” -meséli König tanár úr, alias Garas Dezső.
Féjja Sándor filmpszichológus egy kutatás keretén belül igazolja, hogy Zsurzs sikerének titka az volt, hogy hiteles karaktereket volt képes teremteni a filmvásznon. Nagyon érdekes gondolatokat oszt meg a könyvben ezzel kapcsolatban a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum Szociológiai csoportjának vezetője. Végezetül a szerző, Babiczky László állít emléket mesterének. De nem csak ő, hanem a könyv egésze méltó megemlékezés a Jászai Mari-, SZOT-, Kossuth-, Erzsébet-díjas, Érdemes művész alkotóról, akinek filmjein egy nemzedék nőtt fel, és ismerte meg a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotásait.
Mondanom sem kell, hogy a könyv elolvasása után azonnal meg kellett néznem tőle valamit!
A könyv felépítését tekintve egyetlen hosszú folyam, amit a Kati által elmesélt családtörténet nyit meg. Zsurzs Éva kezdetben nem rendezőnek, de még csak színésznőnek sem tanult, hanem akárcsak a család többi tagja, ő is a csepeli Motorkerékpárgyárban kezdett el dolgozni. Egyre komolyabban részt vett az ott tevékenykedő munkásszínjátszók munkájában, mint amatőr színésznő. Innen emelkedett ki, mint munkáskáder, s került a Színművészeti Főiskolára. Közben elvégezte az ELTE bölcsészkarán a magyar szakot. 1949-ben került a Magyar Rádióhoz, mint rendezőasszisztens, később rendező. Ez sokkal jobban illeszkedett személyiségéhez, mint a színészkedés. A könyvből megtudhatjuk, hogy milyen volt ekkoriban a rádiós élet, milyen lehetőségek voltak, és hogyan tette meg első tétova lépéseit a televíziózás. Néhány kulisszatitok rádöbbent azokra a nehézségekre, melyekkel minden filmnél meg kellett küzdeni. Sajnos tényleg csak néhány ilyen bepillantást kapunk, én szívesen turkáltam volna még ezekben a részletekben.
A könyv legmarkánsabb része következik ezután, mely minden egyes munkáját bemutatja képeken és kritikai hagyatékokon keresztül. Van itt újságkivágás, külföldi lapokból tallózás, fotó, visszaemlékezés, munkaképek. Itt különösen azok a részek tetszettek, ahol kikotyognak sztorikat az alkotási folyamatról.
A könyv harmadik nagyobb egysége a munkatársak vallomásai és visszaemlékezéseik. Ebben a részben már lényegesen gazdagabb a forgatásokkal kapcsolatos részletek felidézése. Mit is mesélnek erről a szerény, de munkájában rendkívül precíz nőről?
Mindenki arról vall, hogy nagyon emberi és empatikus volt. Szakmai tehetségét kivétel nélkül méltatták, „értette a szakma minden fortélyát” -meséli König tanár úr, alias Garas Dezső.
Féjja Sándor filmpszichológus egy kutatás keretén belül igazolja, hogy Zsurzs sikerének titka az volt, hogy hiteles karaktereket volt képes teremteni a filmvásznon. Nagyon érdekes gondolatokat oszt meg a könyvben ezzel kapcsolatban a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum Szociológiai csoportjának vezetője. Végezetül a szerző, Babiczky László állít emléket mesterének. De nem csak ő, hanem a könyv egésze méltó megemlékezés a Jászai Mari-, SZOT-, Kossuth-, Erzsébet-díjas, Érdemes művész alkotóról, akinek filmjein egy nemzedék nőtt fel, és ismerte meg a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotásait.
Mondanom sem kell, hogy a könyv elolvasása után azonnal meg kellett néznem tőle valamit!
"Éva csepeli munkásközösségből indult el. Ő volt az egyetlen nő. Ő maradt leginkább állva. Különösen tisztelem őt azért a szorgalomért, ahogy ezt a mesterséget megtanulta. Olyan hallatlan tisztesség van benne, amit megőrzött sok évtizeden át. Sok mindenben dolgoztam vele, még a rádióból ismerem. Nagyszerű, tiszte ember, és ez a legfontosabb. Tiszta." (Sinkovits Imre szavai)
"Ha Éva eszembe jut, akkor soha nem a filmrendező jut eszembe, hanem egy pajtási ölelés, mely közben az ember elfordul, hogy könnyeit ne lássák. Anélkül, hogy elárulnám a többieket, a Fábrit, a Ranódyt, az Illés papit, mert ezek az emberek voltak azok, akik visszaadták a hitünket, magyar színészeknek abban, hogy ez a műfaj is lehet művészet...Kedvet csinált, rendet teremtett közöttünk..." (Bessenyi Ferenc méltató szavai)
"A film érdekessége, hogy csak a négy főszereplője színész (…) a többiek hortobágyi emberek. Nagy gondot okozott volna, ha a színészeket kell betanítani a nyáj terelgetésére, a „juhásszerű” viselkedésre . Az ottaniak viszont kitűnően alakították önmagukat. Előfordult, hogy az egyik asszony nem volt hajlandó néhányszavas szerepet megtanulni: „tudom én, mit illendő mondani” jelentette ki, és valóban eredetien hangzott aztán a szájából a mondat.
49. oldal (Barbárok c. filmről)"
"A legboldogabb akkor
voltam, ha filmem alapját igazi irodalmi anyag, Mikszáth Déry, Tamási
Áron, Szabó Magda egy-egy munkája alkotta. Soha nem önmagamat akartam
megvalósítani, hanem az engem is izgató írói gondolatot."
"A technikai lehetőségek a műfajszerűséget alapvetően befolyásolják. A rádióadások technikája 1946 – ig változatlan volt. Egyenes, élő, közvetlen adások jellemezték. Az alkotók lehetőségei hosszú időn keresztül azonosak voltak, ezért már kialakult egyfajta konzervativizmus. Amikor tanultam a rádiózást, a drámákat már viaszlemezre vettük. Az egy méter átmérőjű hengerre mintegy negyvenperces műsort lehetett rögzíteni. A bakiknál vissza kellett menni a darab elejére, újra kellett venni az egészet, ezért sokszor benne hagytuk a hibákat."
28. oldal
"A televízió akkor még a rádió egy osztálya volt csupán.
22.oldal"
"A technikai lehetőségek a műfajszerűséget alapvetően befolyásolják. A rádióadások technikája 1946 – ig változatlan volt. Egyenes, élő, közvetlen adások jellemezték. Az alkotók lehetőségei hosszú időn keresztül azonosak voltak, ezért már kialakult egyfajta konzervativizmus. Amikor tanultam a rádiózást, a drámákat már viaszlemezre vettük. Az egy méter átmérőjű hengerre mintegy negyvenperces műsort lehetett rögzíteni. A bakiknál vissza kellett menni a darab elejére, újra kellett venni az egészet, ezért sokszor benne hagytuk a hibákat."
21.oldal
"Az első magnó forradalmi változást hozott. Addig azt mondtuk :az igazi
rádiódráma egy helyszínen játszódik, kevés szereplővel. Ezek az elvek
megdőltek, hiszen a magnó lehetőséget adott a mozgásra, vágásra.
Megmámorosodtunk attól, hogy a stúdió hangok helyett a valóságos élet
hangjait tudjuk felvenni. Kimentünk a Múzeum elé, és ott vettünk fel egy
tömegtüntetést. Kiderült azonban, hogy nem mindig igazi az, ami valódi."
21.oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése