A Herman Ottóhoz fűződő viszonyomról már korábban írtam, és ahogy ott említettem, igen összetett ez a viszony. Amikor ezt a könyvet értékelem, akkor ezeket a szempontokat muszáj mindenkinek figyelembe venni. Kimondatlanul persze ez minden alkotás értékelésnél jelen van, de most kimondottan is.
Herman Ottó, született 1835-ben, Herrmann Károly Ottó néven, egy szász családban, Breznóbányán. A házban bár magyarul beszéltek, de a kocsis már csak magyarul szólt a kis Karlhoz. Apja Herrmann Károly kirurgus a légykapók, csúszkák és egyéb tollas jószágok megszállottjától örökölte a természet, s különösképp a madarak szeretetét. Egész kicsi kora óta járta a természetet, békázgatott, bóklászott, a csalitot leste. Amikor édesanyja eldugta csizmáját, hogy lábát ki ne tegye fia a házból, akkor a kisfiú anélkül ment el. Ennek következménye egy csúnya betegség és egy majdnem süketségbe torkolló halláskárosodás lett, mely egész további életét befolyásolta. Akárcsak az a korszak, amelyben született. Az elvesztett szabadságharc és az utána életbe lépő kiegyezés állandó lázongásban tartotta forró vérét. Soha nem tudott, és nem is akart lakatot tenni szájára, s inkább vállalta a nélkülözést, mint a behódolást. Iskolai tanulmányait Bécsben folytatta, amit azonban meg kellett szakítania a család megromlott anyagi helyzete miatt. Lakatossegéd lett az ifjú, akit már akkor is minden érdekelt. A korábban már hadba készülő Herrmann Ottóra rábizonyították, hogy nincs baj a hallásával, kiválóan alkalmas katonának. Mivel nem jelent meg időben a sorozáson, ráadásul szimuláns, tizenkét évi hadiszolgálatra kötelezték Triesztbe. Szép írása miatt íródeáknak, skriblernek nevezték ki. Végül öt év után, egy kis segítséggel szabadult a szolgálat alól. Ettől a pillanattól kezdetét veszi egy kacskaringós, kalandos élet. Harci kedve nem lohadt, Olaszországba, majd Lengyelországba utazott hogy részt vegyen a felkelésekben. Ebben az időben már szégyellte németes hangzású nevét, amit Herman Ottóra változtatott. Először Kőszegen próbált, mint fényképész boldogulni, de szabadidejében továbbra is a madarak felé köteleződött el. Már ekkor is kitűnően preparált. Erre figyelt fel Chernel Kálmán, akinek ajánlásával a kolozsvári Erdélyi Múzeum hivatalos konzervátora lett. Az alacsony jövedelem ellenére élvezte, hogy végre azzal foglalkozhatott, amit szeretett. Szabadidejében színházba járt, ahol megismerkedett a színészvilág egy merőben újszerű alakjával, Jászai Marival. Finom kis szerelem szövődött közöttük, mely olyan finom volt, hogy szét is szakadt az első egymástól távol töltött pillanatban. Szakmai életét először Magyarország pók-faunája című háromkötetes monográfiája vezette be. Hatalmas munka volt ennek feltérképezése, egyedülálló vállalkozás. A magyar nyelvnek még szókincse sem volt ehhez.
"A magyar tudomány akkoriban a saját nyelvének foglya volt. (Egyik-másik
ága még ma is az) A szépprózában Petőfi, Jókai már polgárjogot szerzett
az élőbeszéd szókincsének, tagolásának, lüktetésének, de a magyar
tudományos prózának még nem volt Petőfije, se Jókaija. Még Kemény
Zsigmondja sem."
Herman Ottó rajza
"Pókokról lévén szó, mindenekelőtt a takácsmestereket faggatta ki, a
tőlük ellesett szavakat, kifejezéseket alkalmazta a maga munkájában. Így
lett az ő pókjainak sámjakarma, bordáskarma, fogassertéje,
fonalszűrője, csévéje, fonója. De egyéb testrészeinek is ilyen neveket
adott: rágó, barázda, csípő, tompor, térd, talpecset;nekik maguknak meg
ilyeneket: nádipók, búvárpók, kalózpók, marópók, csőszövőpók,
vitorlapók, zugpók és így tovább."
Politikai szerepvállalás, Kossuthoz való holtig tartó hűség jellemezte a vitákban heves tudóst.
Az utolsó magyar polihisztorként is emlegetett Herman Ottó munkássága a halászat felé fordult, és kutatómunkája eredményeképp megírta A magyar halászat könyvét. Itt nem csak a halakkal, hanem a halászat néprajzi vonulatával is foglalkozik, a halászati eszközökkel, módokkal, szerszámokkal. Ötven éves volt, amikor súlyos mellhártyagyulladást kapott, amiből Borosnyay Kamilla író, és heves vitapartnere segítségével lábalt ki. "Mire lábra állította -le is vette a lábáról." A következő évben egybe is keltek.
De Herman Ottó házassága idején sem tudott megülni a fenekén, afrikai utat tervezett, hogy a vonuló madarakat tanulmányozza, amiből végül egy Északi-Jeges-tenger vidékére vezető expedíció lett, minek gyümölcse Az északi madárhegyek tájáról címet viselő, 1893-ban megjelenő könyv. Az útra Dr. Lendl Adolf, az Állatkert későbbi igazgatója kísérte el. Hazaérte után a magyar nép múltja felé fordult, nyelvészetben, a pásztorkodásban és ősi mesterségekben kutakodott, s egy véletlen folytán részese lett az első Magyarországon talált paleolit lelet beazonosításának. Jókor, jó helyen volt.
Érdekes, hogy a fanatikus természetbúvár életét Budapesten élte, s csak a nyári időszakban tért vissza gyermekkorának közegébe, a lillafüredi Pele-házba.
1914-ben, 79 évesen halt meg, amikor rossz hallása miatt nem vett észre egy társzekeret, mely elütötte, és a baleset következményeként tüdőgyulladást kapott.
Tudom, hogy nem is a könyvről, hanem magáról a megidézett polihisztorról írtam, akinek élete és munkássága annyira elvarázsolt, hogy háttérbe helyeztem magát a szerzőt. Pedig nem lehetett kis munka egy ilyen gazdag anyagból gördülékeny életrajzot összehozni. A leírások elsősorban időrendben követik egymást, a tudós naplójegyzeteivel színesítve, könyveiből néhány részlettel illetve illusztrációval gazdagítva. Nekem tetszett, hogy bőven hagyott helyet a szerző magának a természetbúvár habitusnak a bemutatásának. Emellett az olvasó átélheti azt a terhet, amit egy haladó szellemiségű tudósnak kellett cipelnie, a nép maradiságát, a vallás kötőfékét.
Az olvasási élmény összekötve a lillafüredi kirándulással, a túrával az őszi erdőben, a Pele-ház hangulatával, egészen kiemelkedő szintre emelkedett életem eseményei között. Hozott pontszám: 5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése