Fekete István - Hajnal Badányban

Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, sokan ajánlották is, és nem utolsó sorban egyik kedves barátnőmnek A Kedvenc Könyve. Mohó kíváncsiság élt bennem, hogy megtudjam, mi az, ami ennyire képes hatni rá, hogy folyton erőt tud meríteni ebből  a regényből? 

Ahogy elkezdtem olvasni Fekete István sorait, hogy "Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold"  - abban a pillanatban elkezdtem lassulni. Egyetlen mondattal megérkeztem abba világba, melynek titkát be akarja mutatni nekünk a szerző. Képekkel dolgozik, számunkra ismeretlen érzésekkel ajándékoz meg, amikor a természet arcait és a fák között lopakodó ezerféle élő valóságot ábrázolja. Valaha ismertük és tudtuk ennek a világnak a nyelvezetét, de mára végtelen távolságba kerültünk attól, ami valaha az igazi életterünk volt. Mondhatni genetikailag örökölt ősképekkel, ősérzésekkel, ősvalósággal találkozunk. Azzal a harmóniával, ami az ember eredeti természete. 

Fekete István elvarázsol minket és azáltal, hogy a természet nem csak a díszlet tárgyát képzi művében, kicsit el is hiteti velünk, hogy ez a tökéletesség helye. Romantikus ábránd, amiben jól esik a realitásvesztés. De ahogy bontakozik ki a történet, azért kénytelenek vagyunk mi is visszatérni a valóság mezejére, ahol a kis Pannit látjuk, ahogy szüleivel megérkezik az újonnan épült Badányi malom fekete fali közé. Távol mindentől, az erdő mélyén, a zúgó patak csobogása dallamára kezdi meg munkáját Pallós Gyula molnár feleségével és az akkor hétéves Panni lányukkal. Rögtön másnap bekopogtat hozzájuk egy árva legényforma fiú, hogy szolgálatba álljon, Csík Mátyás, azaz Matyi. Az öreg molnár maga mellé veszi, s azontúl fiaként is gondját viseli. Panni és Matyi jó pajtások lesznek, barátság alakul ki közöttük, mely az évek múltával észrevétlenül és kimondatlanul szerelemmé forrja magát. De Panninak más jövőt képzelt el apja, s a jobb élet reményében a lány elkerül a háztól. De a két fiatal összetartozását nem szakíthatja el sem távolság, sem idő. 

Fekete István egy olyan térbe és időben visz el minket, ahol még minden sokkal egyszerűbb és érintetlenebb volt. A romlatlan szerelem tisztasága mindannyiunkban felidézi a magunk ártatlan odaadásának korszakát, bármikor és bármennyi ideig tartott, vagy épp tart is. Ez a romlatlanság számomra nem csupán a szerelem, hanem minden emberi kapcsolat játssza mentes szépségét jelenti. Természetesen a történet hűséges az adott korszakhoz. Az 1850-es éveknek is megvolt a maga küzdelme, kilátástalansága, de gyönyörűen kidomborodik belőle a kisember vágya és öröme. Jól esett úgy részese lenni ennek a regénynek, hogy bátran hagyatkozhattam arra, nem ér majd elviselhetetlen sokk a következő lapon, mert a nehézség és tragédia is csak a maga valóságában terheli az életet. 

Bevallom, rám leginkább a szöveg szerkezete hatott, ahogyan a természet képeivel vezetett a szerző. Ugyanakkor, ez a környezeti világgal szoros összeköttetésben lüktető élet a maga tisztaságában, szinte elválaszthatatlan hódolatomtól. Itt még a betyárok is úri emberek. 

Mire a regény végére értem, egészen tisztán tudtam és éreztem, hogy miért képes menedéket adni a mindennapok őrjítő taposómalmában a Badányi malom küzdelmes élete. Egyetlen nehézségem van még mindig Fekete Istvánnal kapcsolatban, képtelen vagyok komolyan venni az életre kelő, egymással társalgó állatokat és fákat. A kifejezetten ilyen típusú regényeit nem is szeretem. Számomra nem kellemes a Vukot, Uhut vagy Csít olvasni. Ebben a történetben szerencsére, bár ez is jelen van, de nem uralja az egészet, hanem csak még érzékletesebbé teszi a teremtett világ összetartozását.

Hozott pontszám: 5

  Fekete István 

fotó: a PIM honlapjáról

 "A napok megnyúlnak, s az éjszakák megmelegednek. Mire a búza kihányja a fejét, és a kis vadrécék felágaskodnak a vízben, szárnyukat suhogtatva, a malomra már a tetőt húzzák rá."

 

* * * * *                

 "Nevetnek a füvek, a fák, a méhek, a madarak, nevet a béreslegény,  nevet az egész világ, és a tavasz édes, álmos ragyogása ránevet az egész világra." (12.oldal)

 * * * * *       

"A fiatalember vérében születő idők nyara lobogott, az öreg a tavasznak csak bársonyos melegét érezte." (9.oldal)