Mégsem azt kaptam, amit vártam.
A könyv olvasás közben egy eddig Javier Maríásnál nem megszokott érzést hozott, ugyanis nem a szövegben éreztem jól magam, hanem elolvasás után húzott be a mondandó.
A rendkívüli nyelvtehetséggel és utánzási képességgel megáldott Tomás félig spanyol, félig brit származású. Madridban ismerkedik meg későbbi feleségével Berta Isla-val, akivel házassága elég furcsán alakul. A férfi munkájából adódóan heteket, sőt hónapok tölt távol otthonától. Ez akkor sem változik, amikor a család bővül. Islanak egyedül kell megoldani a mindennapokat, a gyerekek körüli teendőket és egyedül kell megküzdeni a félelemmel, hiánnyal. Meddig lehet egy fantomházasságban meglenni? A kapcsolatok attól élnek, ha táplálják őket. Nem kell, hogy találkozzanak, de tudjanak osztozni élményeinkben és érzéseinkben. Vajon életben maradhat így bármi is, vagy csak önmaga karikatúrája lehet?
Mindenhol homály és titok. Forognak a magánfilmek a fejekben, a szereplők keresik azokat az útjelzőket, amikhez kapcsolhatják elképzeléseiket. Majdnem hatszáz oldal és szinte semmi nem történik, miközben lepereg egy emberöltő az időben. Kétféle út van a könyvben; az egyik a szereplők sajátos kiforrása, a kalapácsütések alatt megedzett jellemek formálódása, a másik pedig az olvasó alattomos bevonódása. Érdekes ez a jellemfejlődés, mert viszonylag láthatatlanul megy végbe. Nem követhetőek a változások, hiányoznak az érzelmeket tükröző monológok, mintha mindennek oka csakis az átélt történések lennének, nem pedig a helyzethez kötött kapcsolati minőségek. Kétségtelenül érdekes megközelítés.
No és az olvasó, akinek útja párhuzamosan fut a cselekménnyel...Valóban ott szaladunk a regény mellett, bámuljuk és két etap között, térdünkre támaszkodva lihegünk, s szuszogjuk ki magunkból a saját reakcióinkat. Lehet ezt bírni, én mit csinálnék, ha Isla vagy Tomás lennék? Óhatatlanul magunkhoz viszonyítunk mindent, képtelenség önmagában elfogadni a történéseket. Ez talán a nagy fokú bevonódás titka.
Nyugodtan csordogáló események, pasztellszínekkel felvitt, árnyalt lassúság a semmiről és a mindenről, a végtelenben találkozó utakról.
Máskor hetekig olvasok egy Javier Maríás regényt, most képtelen voltam letenni, feszültségben tartott a cselekmény alakulása, miközben tényleg lelassultam. Alaposan beleragadtam a történetbe, a befejezés után pár napig nem tudtam új könyvbe belefogni.
Valahol tudom, hogy ez egy nagyon jó regény, zseniálisan piszkálgatta énem zugait, de hiányzott az, amit eddig Javier Marías adott.
Hozott pontszám: 4,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése