Terítéken az esendőség.
Az elmúlt időszak olvasmányai leginkább az emberi esendőség és kiszolgáltatottság életérzését hívták elő bennem. Keresztury Tibor Hűlt helyem kötetének főhőse felnyitotta önmagát olvasóinak olyan rétegekig, ahol puszta valóságában látszik az ember. Danyi Zoltán még tovább ment, mert bár egyazon kín őrlődésének végtelen útját járja, de a sérülések az intimitás mélységében fokozottabbak. Névtelen főszereplőjét számos csapás éri, melyek között nem is lehet sorrendet felállítani. Az anya elvesztése, a délszláv háború bénító valósága, a feleség-nem feleséggel történő folyamatos tapogatózás, a munka hiánya, vagy értelmetlensége önmagában nem könnyíti meg életét. Ehhez társul egy húgycső daganat, aminek minden mozzanatába betekintést nyerünk. S ha ez nem volna elég, minden mögött ott duruzsol egy lüktető kényszerzavar, ami belső parancsokat kiabál szenvedő emberünknek. Számoljon, maradjon, menjen, meg ne mukkanjon!
Miért jó részese lenni egy ilyen férfi belső monológjának?Miért jó olvasni ezt a könyvet?
Bevallom számomra nagyon szerethető volt ez az ember. Annyira természetesek voltak az érzései és reakciói, hogy még a legmegdöbbentőbb viselkedését is el tudtam fogadni. Önmagát az apja rózsáival való viszonyában értelmezte, a virágok fejlődésének minden mozzanata jelentőséggel bírt. Szabadulni akart tőlük, de rezonanciájuk ennél sokkal egymásra hangoltabb, létezésük sokkal összefonódottabb, semhogy egy elégetés vagy egy utazás elszakíthatná ezt a szálat. Mégis megtörténik a gyógyulás. A változás ismét csak több frontvonalon zajlik, és főhősünknek le kell menni mindennek a mélyére, hogy irányt váltva felbukkanjon a felszínen.
Jelképesen Brüsszelig kell utaznia, vagy még inkább Lille- ig. Ez a belga túra egy baráthoz, majd annak ismerőséhez Hermann Hesse Sziddhárta történetét juttatta eszembe, ahol Sziddhárta megérkezik az örök folyó partjához és azzal minden a helyére kerül, minden rendben lesz. Az egyszerűségben fellelhető értelem és nyugalom sziklája ez, ahol vagy megállunk és maradunk, vagy visszatérünk oda, ahol még dolgunk van.
Danyi Zoltán kötete a maga nemében igazán különleges. Az azonnali, legsúlyosabb titkokba való beavatása elkötelezi az olvasót és nem engedi maga mellől akkor sem, amikor igen kellemetlen témák kerülnek elő. Hiába érezzük, hogy ez már a groteszk határát súrolja, egy tragikomédia színfalai között vergődünk. A végtelenbe kiszélesített nyomorúság, a főszereplő rezignáltsága, érzelmi analfabetizmusa az, ami megóvja a könyvet a szenvedéstörténet címkéjétől. A hosszú, áradó mondatok, a gyakran átfedéses gondolatok, a bő terjedelem mégsem válik unalmassá, mert van benne egy láthatatlan hajtóerő. Talán a feloldást keresők szomja nem engedi, hogy lankadjon a lelkesedés, talán mi magunk is vissza akarunk térni önmagunk rózsájához, ahhoz a valamihez, ami segít abban, hogy túléljünk.
Erre a cseppet sem könnyű utazásra vár bennünket a kötet. Legyünk bátran stopposai Danyi Zoltán főhősének, mert "Győzelem nincs, hanem csak át kell menni rajta..."
Kedvencem ugyan nem lesz, de meghatározó olvasmány.
Hozott pontszám: 5
Danyi Zoltán
fotó: a szerző FB oldaláról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése