Az ötvenedik születésnapom.
Tegnap volt 6 éve, hogy el kellett mennie közülünk Kőrösi Zoltánnak.
Ülök a vonaton, Keszthely felé robogok. Olvasom a Budapest, nővárost, mert mit kezdjen az ember a veszteségével? Gyógyítgatja magát, ahogy bírja, ahogy lehet, ahogy adódik. Olvasom:"Azon nyáron a Balatonra utaztam, Keszthelyre..."
Nincsenek szavaim, nincs is kihez beszélnem, nem is baj, csak megint az az érzés, az az összecsengés, ami mindig. 2012 óta így megy ez. És még mindig van mit adni, kapni.
Márciusban lenne 60 éves. Emlékolvasást szerveztem a molyon. Belevágtam egy emléktábla állításának a kezdeményezésébe, szeretném, ha imádott Ferencvárosa többre értékelné, lenne Kőrösi séta a könyvei alapján, jelölnék Ferencváros posztumusz díjra és méltón emlékeznének meg róla a születésnapján. Legfőképp pedig azt szeretném, hogy minél több emberhez eljutna a prózája, mert az nem lehet, hogy lehet élni anélkül, hogy:
"...ami egyszer már megtörtént, az itt él velünk, s nem is kell a föld mélyébe, három emelet mélységbe fúrni érte, nem kell hozzá mélygarázs, s nem kell, hogy dübörgő teherautók hordják ki a földet az emlékek fölül, elég egy óvatlan pillanat, és máris körbefordul az idő, lecsorog a sárga napfény, egy talált tavaszi nap a novemberben, amikor olyanok a levelek, mint a rozsda..."
Persze lehet élni nélküle, de a tegnapi színházi élményemre utalva, Kőrösi Zoltán sorai olyanok, amikért érdemes élni.
Eredetileg a korábban olvasott Szerelmes éveket terveztem az emlékolvasásra elővenni, de a fent említett intézkedések közben, valahogy mindig előbukkant a Budapest, nőváros, így hallgattam a sugallatokra és ezt olvastam újra.
Eddig mindig előtanulmánynak éreztem ezt a könyvet a későbbi regényeihez, vagy korábbi életérzések végső alakban papírra vetülő formáinak. Most alkotásként fogadtam, egyfajta komplex irodalmi műnek, ahol a kvázi vízjelként háttérben futó fényképeknek ugyanolyan hangsúlyos szerepük van, mint a novelláknak és a pármondatos, olykor csupán egyetlen mondatos gondolatoknak. Ezek az életérzés szilánkok fogják közre a novellákat, melyek szigetként emelkednek ki a habokból. A darabok együttesen megajándékoztak az elfogott és kalitkába zárt, térhez kötött idő élményével. Ez a hely pedig Közép- és Belső Ferencváros, ahol "hirtelen megszélesedett, elterpeszkedett az idő!" Jelentéktelennek tűnő mozzanatokból építi fel Kőrösi Zoltán örök városrészét, belemerítve tollát a történelmi emlékek sűrűjébe, s mindehhez a tőle megszokott lírai árnyaltságot hozza kötőanyagul.
Összességében egy életérzést, egy látásmódot hoz közel olvasójához, ahol a megalkotott képek belénk ívódnak. Azon már nem is csodálkoztam, amikor napok múlva egy övéhez hasonló írás szólalt meg bennem. Az összes érzékszervemet és figyelmemet áthuzalozta. Mintha ő írta volna fejemben tovább ezt a nővárost, ezt a Budapestet, "ezt a hervadófélben szomorkodó asszony(t), aki időnként a sminkkészlethez nyúl, s megrázza magát".
A kötet méltán nyerte el 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázat 1. díját, illetve 2005-ben az év könyve kitüntetést. Czabán György fényképei és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény archív fotográfiái szépen simulnak a történetek hangulatába, hiszen a képek kimerevített mozzanatai testvérien karolnak bele a sorokba. Hihetünk a szemünknek, amikor Molnár Ferencet látjuk iskolába sietni, vagy a házak közt verbuválódó vörös ingeseket futkározni, akárcsak a kis József Attilát vagy Móricz Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, Krúdy Gyulát, Cholnoky Viktort vagy Vörösmarty Mihályt, aki épp a Vén cigányt dolgoztatta. A könyv egyben méltó emléket állít a hajdani Szentfalva iparosainak, kereskedőinek, bolgár kertészeinek és név nélküli lakosainak éppúgy, mint a helyi gírosz árusok mai csapatának, vagy annak a nőnek, aki kerekes ágyában tolta éveken át fiát a kerület utcáin át.
A 2004-ben megjelent kötet utolsó oldala, utolsó képe Az ítéletidő, Kőrösi Zoltán utolsó könyvének a borítója lett. A zárósorral fejezem be én is gondolataimat, miszerint:
"az idő mifelénk másként működik, telik, de nem múlik."
Hozott pontszám: 5
Kőrösi Zoltán - kollázs tőlem
"… nincs ilyenkor okosabb, mint megállni a mi terünk útkereszteződésében,
észak, kelet, dél és nyugat találkozásánál, a Tompa utca és a Ferenc
tér összenövésénél, megállni a mi lapockacsontot formázó kerületünk
kellős közepén, a nulla ponton, és olyan lassan körbefordulni, mintha
maga az idő forogna körülöttünk észveszejtő gyorsasággal…"
"…mindig azt kérdezem magamtól, hogyan lehet az, hogyan, az emberek vajon
hogyan tudják elviselni az életet. Mert nem csak az idő folyik el
előttem, az elmúlt napok, az egyformán lecsöpögő évek, de látom az
árnyékokat is a konyhakövön, és a lábam alatt olyan a kövek rácsa,
mintha árnyék volna. Nézem a párkányon, a járdán, a fák csúcsain
világító havat, nézem a fákat, tudom, folytonosan csak arra várnak, hogy
a szél megérintse őket, nézem a fénybe hulló hópelyheket, felvillannak
és sötétbe olvadnak újra, alig volt reggel s már este van megint."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése