Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra.
Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden.
Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.
Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte.
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése