A szigorúan időrendi sorrendet követő események egy nagy mesének is felfoghatók, hiszen csodás utazások, a főhős viszontagságos körülményei, veszélyekkel megtűzdelt utak, kihívások és persze nem várt segítők is felsorakoznak a történetben. Az 1832-ben (bár lehet, hogy 1931-ben) Szentgyörgyön született Vámbéry Ármin sorsát megpecsételte elsősorban zsidó származása, másodsorban szegénysége. Ennek a két motívumnak a kiemelése nem tőlem származik, hanem maga a szerző tér rá vissza folyamatosan. S ha ez még nem lenne elég, életét nehezítette, hogy három éves korában megbénul a bal lába, aminek terhét soha nem tudta lerakni. Bár hatalmas elszántsággal dobta félre mankóit, jellegzetes bicegő járása mindvégig megmaradt.
Kiemelkedő, elsősorban nyelvi tehetsége és végtelen szorgalma korán megmutatkozik. 12 éves korában már házi tanítóként keresi keserves kenyerét, hiszen bár tudása megvolt, életkora nem parancsolt tiszteletet azoknak a gyerekeknek, akiknek oktatása végett felfogadták. Gimnáziumi tanulmányait Szentgyörgyön, Sopronban, Pozsonyban és Pesten végezte, mégsem érettségizett le sohasem. Ennek oka szintén a sok nélkülözés, a tanulás mellett vállalt folyamatos tanítás volt. A nehézségek dacára tizenhat éves korára anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt héberül, latinul, németül és franciául. Közben pedig tanulta az angolt, a szláv és a skandináv nyelveket. Már ekkor is érdekelte a török irodalom. Báró Eötvös József támogatása révén juthatott ki 1857-ben Törökországba. Erről a keleti utazásról részletes beszámolót tartalmaz a könyv. A szinte folyton krajcáros gondokkal küzdő utazót valaki mindig megsegíti. A törökországi magyar emigránsok támogatóan lépnek Vámbéry mellé, s ha másra nem is, de kapcsolati tőkéjükre mindig számíthat. Élesen kiemelkedik történetében, hogy mily nagy szükség is volt ezekre az ismeretségekre egy olyan vidéken, ahol kevés a magyart támogató. Körülbelül négy év alatt Vámbéry tökéletesen elsajátítja a török nyelvet, néhány nyelvjárást (kb. húszat) és kinézetében is igazodik ahhoz a világhoz. Nyelvtehetségének egyik legnagyobb erénye volt, hogy rövid időn belül, kitűnően tudta utánozni az elhangzottakat. Ezek után elhatározta, hogy nem áll meg a keleti világ szélén, hanem mind mélyebbre és mélyebbre megy. Ekkortájt Resid Effendinek hívták és megengedték, hogy részt vegyen akár vallási vitákon is, és együtt hadarta velük a himnuszokat, de soha nem akart igazhívő mohamedán lenni.
Ebben a kitűnő korrajzot mutató könyvben nem csak az akkori Magyarországról, hanem Törökországról s a későbbiekben Angliáról is képet kapunk. Mivel Vámbéry olyan helyekre és társaságba jutott el, ahol eddig még európai nem járt, így minden szava egy új rétegét nyitja fel a múltnak. Első útja során szunnita dervisnek öltözve Teheránig jut. Egészen elképesztő ez a távolság, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy félig béna lábbal, zarándokként rója az utakat. A későbbiekben Buharán keresztül Szamarkand lesz a végállomása. A keleti élettel már egész jól elboldogult, de hazatérve csalódások sora éri. Ezért Londonba utazik, ahol végre elismerik nagyságát, de az arisztokráciába történő beilleszkedésének nincsenek meg az anyagi alapjai, így az olvasó is azt érzi, hogy bolyongása folytatódik.
A kötetben leginkább az utazási élményekről, érdekes történetekről olvashatunk, a tudományos megállapításaira csak nagyon röviden, összegzően tér ki. Más munkáiban találjuk meg ezekre a választ. Szinte nem volt a könyvben olyan oldal, ahol legalább egy kiemelhető részt ne találtam volna.
Mégis eléggé elfáradtam olvasás közben. Bár nem napló a Küzdelmeim, hosszú évek múlva vetette papírra az utazó, mégis aprólékos beszámoló. Úgy tűnik, hogy Vámbéry memóriája nem csak a nyelvekben egyedülálló, hanem emlékezetében is. A cím viszont jól fedi, azt az egységes képet, aminek égisze alá akarta vonni a szerző életét. Szóval a küzdelmek lettek kihangsúlyozva, amiben vezető motívum, hogy felnőttkori, keleti nyomorának elviselését a gyerekkori nélkülözés edzette. Meg kell említeni azt a nélkülözést is, amit nem az éhség és nem a lemondás szült, hanem a szellemi, meg nem értettség nélkülözése eredményezett. Szinte senki nem volt Magyarországon, aki felfogta volna útjai jelentőségét, értelmét. Sőt sokan el sem hitték, hogy az előttük álló nyomorék lábú ember igazat mond. Ennek a meg nem értettségnek a magánya tényleg küzdelmes lehetett. A későbbiekben Vámbéry Ármin a Budapesti Tudományegyetem keleti nyelvek tanára, a Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Elsőként a világon létrehozta a turkológiai tanszéket és nevéhez kötődik a turanizmus felvirágzása.
A könyv hűen tükrözi a szerző zárósorát, miszerint: "Az utazás határozottan a legszebb és a legdicsőbb öröm ezen a világon. Nincs is rá okom, hogy panaszkodjam sorsomon; mert, ha nehéz küzdelmet rótt reám, meg is jutalmazott érte bőségesen, s életem végén elmondhatom: "Küzdelmes nap volt, de szép nap volt!"
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése