Csing Li - Sinrin-joku A fák gyógyító ereje

 Az erdőfürdőzés tudománya és művészete

 

A japán nyelvben létezik egy szó azoknak az érzéseknek a kifejezésére, melyeket szavakkal nem lehet leírni, ez a szó a júgen. A júgen az univerzum misztikájának és szépségének a megtapasztalását közvetíti - írja a kötet bevezetőjében Dr. Csing Li. A látható világon túli láthatatlanságot írja le, ami olyan, mint amikor "a bambusz halovány árnyéka egy másik bambuszra vetül" vagy amikor egy hatalmas erdőben sétálunk és nem gondolunk arra, hogy vissza kellene mennünk. Ebből a sokunk számára megtapasztalt érzésből bontja ki a szerző az erdőben levés, a sinrin-joku művészetét. 

A kötet egy rendkívül gazdag, fotókkal illusztrált kiadvány, ami gondosan kiválogatott képanyagával arra törekszik, hogy az aránylag röviden leírt információkat átérezhetővé tegye. A viszonylag hosszú, körülbelül 60 oldalas bevezető sem egy szó szerinti bevezető, inkább egy sokszínű érzékenyítés. Bár a szerző maga is a világ legzsúfoltabb nagyvárosában, Tokióban él,  mégis elmondhatja magáról, hogy egy híres szentélyt övező parkra néz irodájának ablaka, és napi szinten tud  fák között bolyongani. Ezeket a parki sétákat megosztja hetente egyszer diákjaival is, közben pedig segít nekik -és nekünk is-, felhívni a figyelmet olyan dolgokra, melyek még erősebben átélhetővé teszik az erdőfürdőzést. Az erdő atmoszférájában való megmerítkezés gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy érzékszerveink megnyitása révén magunkba engedjük az erdőt. Ezek tehát nem testgyakorlatokat, nem túrázást, futást jelentenek, hanem a friss levegő megízlelését, a föld, a levelek és virágok megszaglását, vagy a fák susogásának és madarak énekének meghallgatását. 

A szerző hídnak tartja a sinrin-jokut, ahol az érzékszerveink küzdik le a szakadékot, mely ember és természet között keletkezett. 

A hosszú bevezetőben magyarázatot kapunk arra is, miért pont Japán lett az erdőfürdőzés szülőhazája. Ebben fontos szerepe van a sintoizmusnak, ahol a természetben mindenütt jelen lévő szellem, más néven kami tisztelete is megvalósul. A sintoizmus mellett a japán népmesék is a fákban lakó természeti istenségekről, a kodamákról mesélnek. De az ikebana (virágrendezés), a virágnézés (hanami), a holdnézés (cukimi), valamint számos hagyomány is a természettel való együttélés harmóniájából gyökerezik. Éppen ezért megdöbbentő az a távolság, ami mára a japánok és az erdők között létrejött. 

 

A kötet lassan áttér az erdőfürdőzés bölcsőjéhez, Akaszavába, ahol 2006 óta nyolc sétaösvény, nyolc különböző terápiás lehetőség várja az ide látogatókat.  Módszeresen mutatja be Csing Li azt a tudományos hátteret, mely az erdőfürdőzés mögött húzódik. Emlékeim szerint, egy már korábban általam is bemutatott sinrin-joku könyv pontosan a műszeres vizsgálatok eredményeit taglalja. Itt is találkozhatunk stressz méréssel, alvásvizsgálattal, de leginkább egy POMS tesztet emleget a szerző, mely egy hangulatra vonatkozó kérdéssor, és amelyet mi is elvégezhetünk,  a kötet végén található melléklet segítségével. A kérdőívet kétszer kell kitölteni az erdőséta előtt és után. A kötet körülbelül feléhez érkezve a szerző rátér az erdőfürdőzés módszerének taglalásához. Az érzékszerveink bekapcsolásának részletezése öleli fel a kötet nagy részét. Az érzékszervek használatai közben pedig számos erdőfürdőzési lehetőséget mutat be a szerző. Ezek a helyszínei pedig nem feltétlenül jelentik a saját lakó- és munkakörnyezetünktől való eltávolodást, hanem éppen azokat a lehetőségeket emeli ki, melyeket a mindennapok mókuskerekezése közben is megvalósíthatunk. Egy közparkban is átélhető a sinri-joku, ha a leírtakat betartjuk. A hallás, tapintás, látás, ízlelés mellett a szaglás részletezése után  Csing Li megmutatja nekünk azt, hogyan vihetjük be az erdőt az otthonunkba. Ez egy igencsak inspiráló szakasza a könyvnek, mert azon kívül, hogy a szerző sorra veszi az olyan lehetőségeket, mint a szobanövények, illóolajok, párologtatók, illatgyertyák, faforgácsok, füstölők, a természet hangjainak becsempészése, lehetőséget is ad arra, hogy mi magunk gondoljuk tovább most már ennek mentén, hogy mik azok az egyéb lehetőségek, amiket meg tudunk tenni. Eszembe jutott, hogy én is állandóan behurcolom a munkahelyemre és otthonomba a természetet. Óbudán például sok a mogyoróbokor az utcákon, és amikor a kis barna gömböcskék lepotyognak, mindig megtöltöm zsebeimet és viszem be az íróasztalomra. Körülbelül egy hónapja minden kollégám asztalára egy gesztenyét tettem, becsempészve ezzel az őszt a szobába. Igaz, mi el vagyunk kényeztetve, mert az iroda egyik oldala végig hatalmas ablakokkal határolt, és egy belső zöld udvarra néz. Így sokszor van arra lehetőség, hogy könnyen megjelenjen egy birsalma, egy datolya, egy füge a helyiségben, vagy egy ág aranyvessző, fenyőgally, egy csokor kutyatej az asztalon álló poharakba. Ilyen ötleteket ugyan nem tartalmaz a könyv, de ahogy írtam, erősen késztet arra, hogy megtaláljuk a magunk lehetőségeit. 

 

Az utolsó karcsú fejezet a jövőre vonatkozó gondolatokról szól. Természetesen van hova fejlődnünk, de jó azt is látni, hogy a világ városai törekednek a zöldítésre. A világ legnagyobb zöld területtel rendelkező tíz városa: Szingapúr (29,3%), utána Vancouver, Sacramento, Frankfurt, Seattle, Toronto, Miami, Boston, Tel-Aviv és Los Angeles zárja a sort, a maga 15,2 százalékával. Ennél a feldolgozásnál például olyan interaktív térképet használtak adatgyűjtéshez, ahol nem műholdas felvételek, hanem Google utcaképek adják a fák számát. Ezzel kapcsolatban érdemes böngészni a könyvben hivatkozott  Treepedia oldalán! 

A kötetet végül egy olyan zöld világtérkép zárja, mely a világ negyven gyönyörű erdejére mutat rá, legyen az Romániában, Srí Lankán vagy Costa Ricán. A mellékletben az említett POMS teszt mellett további olvasmányokra mutató webhelyek és könyvek is találhatóak.

 

Ahogy most bemutattam a kötetet, ismét átlapoztam az egészet és hihetetlen jó érzés volt újra átélni ezt az óriási sétát. Kicsit olyan, mintha olvasás közben kint járnánk a fák között. Úgy érzem, hogy az erdőfürdőzés bemutatása közben lehetőséget is kap az olvasó arra, hogy megfogalmazza és tudatosítsa magában, hogy számára milyen gyógyító erővel bír a természet, és ha ez megvan, akkor a jövőben e szerint cselekedjen. Nekem nagyon kellemes olvasmány volt, és a legnagyobb elismerések egyikét kapja tőlem, éjjeliszekrény könyv lesz belőle. 

 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)  

 

 

 

Thoreau , Henry David - Walden

Akkor hát elérkeztem végre a Waldenhez is. Thoreau munkássága megkerülhetetlen volt számomra, elmondani sem tudom, hányszor került elő olvasmányaiban életfilozófiája, és leginkább Walden című esszéje. Tavaly már volt egy röpke randevúnk, "A gyaloglásról" című vékonyka kötetét sikerült megszereznem és elolvasnom. 

 

 

 

"Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem."  

 

Ezek a sokunk számára ismerős sorok, fiatalkorom egyik meghatározó filmjében, a "Holt költők társaságában" hangzanak el. Thoreau szavai helyet kaptak Byron, Whitman sorai mellett, és úgy simultak bele életembe, hogy már nem is tudtam, hol és mikor születtek meg bennem. 

A Walden alaphelyzete pontosan az a civilizációból való kivonulás, ami segít megélni az élet valódiságát. Mindez majdnem kétszáz évvel ezelőtt történt, de aktualitása semmit sem csorbult. Thoreau két év és két hónapot élt a massachusettsi Concordhoz közel eső Walden-tó partjánál. Főként gyűjtögetésből, növénytermesztésből, halászatból, valamint a környékbelieknél végzett fizikai munkából származó bevételből tartotta fenn magát. Egyetlen helyiségből álló, maga építette házban élt, melynek berendezése minimális volt. Lakhelye mindig nyitva állt, bárki bejöhetett akkor is, ha ő nem volt otthon. 

 

A könyvnek egyrészről megvan a maga reális vonulata, mivel Thoreau  precíz kimutatást végez a beszerzett alapanyagok, eszközök, vetőmag és élelmiszer árakról, s emellett a bevételeiről. Megadja házának pontos méretét, hogy hogyan és miből építette fel. Emellett pedig beszámolója arról szól, hogy mivel teltek a hétköznapjai. Ahogy észrevettem napjait nem a szokások, rítusok szabták meg, igaz,  vannak ismétlődő részek, mint tóban való fürdés, a babültetvényének gondozása, de sokkal inkább egy olyan szabadsággal átitatott létezést élt meg, melyet a pillanatnyi döntés határoz meg. Van, hogy akár az egész délelőttöt a szemlélődésnek és gondolkodásnak szentelte, de bejárt a városba is, vagy vendégeket fogadott, vagy ő nézett át a "szomszédaihoz". Nem naplószerű bejegyzéseket tartalmaz a Walden, hanem azt, ami leginkább foglalkoztatta. Mivel a mű születése már Concordba való visszatérte után született, így szerintem van ebben valami összegzés is az eltöltött időről. 

A kötet első harmadát nem élveztem annyira, mert számomra Thoreau itt inkább kéretlen tanácsokat oszt, bölcselkedő, kissé fölényes és kioktató stílusú. Érezhető ebben valamiféle korszellem, ami most olvasva tömény, annak ellenére, hogy meglátásai sokszor igencsak élesek és helye van kritikájának. Csak ezzel én most nem tudtam mit kezdeni. Viszont ahogy kilép ebből a szerepből és inkább a mindennapjai megelevenítésére tér rá, a kötet is érdekesebbé vált számomra. Érdekes jelenség az, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott benne a mókuskerékből való kilépés lehetősége, pedig hol voltunk még akkor az igazi darálótól. Tulajdonképpen cselekedete egy olyan észnél levő, a jelenségeket kívülről és nagyobb perspektívából szemlélő ember lépése volt, aki élesebben látta a civilizáció kényelme mögött húzódó árnyakat. Néha egészen meglepő, hogy mikor íródott ez a könyv? 

 

"A gyárosok kitapasztalták, hogy az ízlés puszta szeszélyen alapszik." mondat például a jelenkor kifejezéseire történő lecserélés után abszolút aktuális. De nem kisebb a találata a következő megállapításnak sem: " A munkásság helyzete napról napra jobban hasonlít az angoléhoz, s ez  nem is csoda, mert amennyire hallottam, s megfigyelhettem, az elsőrendű cél nem az, hogy az emberek tisztességesen és jól legyenek öltözve, hanem tagadhatatlanul az, hogy a részvénytársaságok meggazdagodjanak." Thoreau soraira általában az jellemző, hogy időtlenek, olyan általános igazságokat tartalmaznak, melyekkel akár a Buddha Védákban is találkozhatunk. 

"Ha nem hajszoljuk magunkat, és bölcs szemmel nézzük a világot, észrevesszük, hogy csak az  igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük: a kicsinyes félelemek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai.(...) Az emberek nagy része azonban behunyja a szemét, elbóbiskol, s engedi magát a látszattól félrevezettetni: ezzel mindenütt megerősíti és jóváhagyja a központi egyformaság és megszokás taposómalmát, holott ennek az életformának alapja merő illúzió."

Mind szavai, mind cselekedetei abból az eltökélt vágyból születtek, hogy ne hagyjuk magunkat elsodortatni, ne essünk bele egy olyan örvénybe, melyet a megszokások és társadalmi  elvárások kényszere tart mozgásban. Ezzel a szemlélettel kezeli a természet és ember kapcsolatát, az idő mibenlétét, az értékeket, az ember céljait, Azért tud napjainkban is időszerű lenni, mert ő megtalálta kétszáz évvel ezelőtt azt, hogyan lehet megállítani az egyre gyorsuló világ beszippantó és megnyomorító lendületét. Gondolatai a mindfullnes, a tudatos jelenben levés lépésit követik, azt, hogy miként kellene mindennek meglátni teremtett voltából adódó értékét, és nem bedőlni a manipulált hatáskeltéseknek. 

 

A kötet vége felé erőteljesen éreztem az erdőlakó Thoreau természetre való egyre nagyobb ráhangolódását,  ahogyan az évszakok váltakoznak, ahogyan múlik az idő, ő egyre pontosabban képes olvasni a jelekből is. Érezhető a társadalomtól való eltávolodása és a Teremtéssel való összhangba kerülése, "mert ami a léleknek életszükséglete, ahhoz nem kell pénz."

 

Ahogy írtam, sokszor beleakadtam a könyvbe életem során, de mégis csak most olvastam el. Ennek egyik oka az volt, hogy a nemrégiben olvasott Humboldt könyvben Andea Wulf külön fejezetet szentelt annak, hogy  bemutassa Humboldt Henry David Thoreaura gyakorolt hatását. Kíváncsian vártam, hogy vajon említi-e a német botanikus, zoológus polihisztort Thoreau, de nem. Szó szerint nem hangzik el ugyan neve vagy munkássága, mégis érezhetően ott lapul a környezettel való összhangba kerülésének rezdüléseiben. 

 

Egy kettősség van bennem a kötettel kapcsolatban. Az elején tényleg nagyon nehéz kitartani mellette, olyan, mint az a rokon, aki csak osztja az észt, de valójában mindenkinek meg kell küzdenie a saját tapasztalataival. Sok és idegesítő, amitől menekülnél szíved szerint. Aztán lassan másik mederbe térnek a szerző gondolatai, szinte rájön, hogy nem kell megváltania a világot, elég, ha leírja, hogy vele mi történt, és ha akarod, így és így tudod mindezt kipróbálni te magad is. Olyan, mintha ő maga is átalakult volna remetesége végére, szavain és érverésén is kitapintható a Természetből adódó boldogság és harmónia. 

 

A kötet új, javított kiadása a napokban jelent meg, szóval ismét kapható!

 

 

Hozott pontszám: 4 

 

Gábor Felícia - Csángó ​élet

"Én Istenem mi lesz velünk?
Gyermekeink, s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

 

Halljuk, áll még Magyarország,
Úristenünk, te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
Elveszni ne engedjenek."

 

Egy könyv, mely himnusszal kezdődik. Egy könyv, mely felcsillant valamit, amit a habok épp nyelnek el. 

 

Ezerszám tűnnek el dolgok a szemünk láttára, s mi, akik már megtapasztaltuk azt is, hogy milyen értékek, s egyáltalán mi minden képes örökre felszívódni jelen világunkból, tudjuk, hogy muszáj kezünkben tartani a szálat, míg látszik, míg dokumentálni lehet. Gábor Felícia még látható "szála" maguk a csángók. A szerző Csángliában született, ahol maguk a történetek is. Tizenhárom éves koráig élt ott, s bár nem tűnik ez olyan soknak, mégis azt láthatjuk, olyan értékeket kapott, melyeket nem tud modern, kényelmes világunk kedve szerint meg nem történtté tenni. Két kezének egyikében gyermekeit fogja, míg a másikban egy olyan fáklya lobog, amely megvilágítja az utat, ahová gyökerei vezetnek. 

"Én vagyok az, aki használja a múltat. Úgy, ahogy azt belém itatták. Ki kell nyitnom a forrást, hadd folyjon. Mert elapad. Ha elfojtjuk. Teszem ezt, ahogy tudom. Írással." 

 

A könyvben található kisprózák  a mindennapi élet emlékei. Ezek egyszerre mutatják be a csángó életet körülbelül harminc évvel ezelőtti élményeit, és azt, hogyan itatja át identitását a szerző mai életének. Mert igen is vannak pillanatok az életben, amikor gyermekkorunk nyelvvilága kéretlenül tör be felnőtt életünk színpadára. Ugyanígy az erkölcs, az értékrend belénk ivódott láthatatlan vonala is érrendszerként hálózza be lényünket. Ezeknek a nyelvi betöréseknek tanúi lehetünk Gábor Felíciát hallgatva, s tapasztalhatjuk meg, hogy egyszerre milyen nehéz és könnyű is  megérteni ezt a nyelvet. (Nekem inkább nehéz) 

 

Egy küzdelmes, kemény élet nyomait fedezhetjük fel a sorokat olvasva. Már eleve tíz gyereket nevelgetni, élelmet és ruhát adni nekik nem kis teljesítmény. Mégis valahogy életük minden területét belengte a szeretet csendes békéje. Apró jelenetekből építi fel Gábor Felícia a Lujzi-Kalagor menti életüket. Az apropót hol egy kanna víz adja, hol az elvándorló zoknik, hol az ünnepek felidézése. Egyszerű események, egyszerű szavak, mindenre ez a tiszta egyszerűség és átláthatóság jellemző, amely az olvasóra is nyugtatóan hat. A gyermekkor világának felidézése a legtöbb embernek egyébként is megadja ezt a megnyugvást, mellyel az elmúlt dolgokra vagyunk képesek visszatekinteni. Itt a múltidézésnek van egy megtartó szerepe is, hogy tanúi legyünk annak, ami talán hamarosan tényleg belemosódva, felszívódik jelen világunkba. Nem csak a csángók, sok kisebbségben élő népcsoport reális félelme ez. 

Nemrégiben egy olyan kiállításmegnyitón voltam, melynek az volt a célja, hogy bemutassa, hogyan használható korunk egyik modern eszköze, nevezetesen a képregény műfaja, a kihalással veszélyeztetett nyelvek felélesztésében. Itt a finnugor közösségek körében végzett projektről tartott bemutatót Sanna Hukkanen, illetve a kiállítás képei is erről a területről származtak. A bemutatóhoz tartozó foglalkozáson pedig elsajátítható volt, hogyan tudunk mi magunk is létrehozni hasonló üzeneteket. A képregény, melyet a kilencedik művészetnek is neveznek, az irodalom és a képzőművészet sajátos gyermeke,  manapság is virágkorát éli. Tömörségében, szimbólumhasználatában képes erős üzenetet közvetíteni. 

 

Láthatjuk, hogy sokan, sokféle módon próbálják életben tartani  az olyan dolgokat, melyek félő, hogy végleg megszűnnek létezni. Úgy tűnik, hogy a XXI. század lobogóján bár ott van az egyéniségünk és egyediségünk felvállalása, mint életcél, mégis inkább a fogyassz, halmozz és simulj bele a tömegbe, légy naprakész, modern és könnyen elfogadható jeligék uralják el gondolkodásunkat. Ilyen korban nagyon kell vigyázni az olyan értékekre, mint például egy kihaló félben lévő népcsoport. Gábor Felícia a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szervezet alelnöke, évek óta könyveiben, cikkekben és előadásokban hívja fel a figyelmet a csángókra. 

Ez a könyv a "léleknek olvashatatlan életrajzáról, az Istennek fenntartott balladájáról" mesél nekünk. (idézet Iancu Laurától) 

 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 

 

 

Kagge, Erling - Csend ​a zaj korában

 A világ kizárásának öröme

 

Erling Kagge egy olyan norvég felfedező és könyvkiadó, aki megjárta a Föld mindhárom pólusát; az Északi-sarkot, a Déli-sarkot és a Csomolungmát. Bizonyára sok mindent megtapasztalt útjai során, de az biztos, hogy a csendet valami egészen egyedi, semmihez sem hasonlítható módon élte át. Erről a csendről szeretne mesélni nekünk, hogy mi a csend, hol van, és miért fontosabb manapság, mint valaha. 

 

Harminchárom rövid esszében szeretné megadni számunkra a választ. Ezek az írások  harminchárom  ösvényt jelentenek, néha kicsit girbe-gurbák, olykor messziről indulnak, de mind segít megérteni ezt a megfoghatatlan dolgot, amitől sokan inkább viszolyognak, mint keresnék. Pedig a csend sokat segíthet az embernek, ha úrrá lesz a szinte leküzdhetetlen késztetésen, hogy zajt csapjon abban a pillanatban, amikor beáll a némaság. Elviselni azt, hogy kilépjek a mindennapok káosz uralta színteréről, nem kis teljesítmény. Egyáltalán hol találkozhatunk a csenddel? Kagge mesél arról a mozdulatlanságról, melyet az Antarktiszon, az  ötven egyedül töltött napon tapasztalt meg, a végtelenen is túl nyúló jégsivatagban. Mi az a csendesség, amit egyáltalán mi tapasztalhatunk meg saját életünkben?  A szerző nem hétköznapi kérdésekkel szembesít minket. 

 

A csend a hangok hiánya a zenében is. Szerves és elválaszthatatlan része az egésznek. Beethoven teljesen megsüketült, és ez a világ zaja felől érkező némaság szabaddá és eredetivé tette alkotásait. A IX. szimfóniát hozza példának a szerző, mert annak bemutatóján Beethovennek a mű levezénylése után meg kellett fordulnia, hogy tudja, siker vagy bukás várja? Olvasás után ilyen figyelemmel hallgattam meg én is az említett szimfóniát.  De nem csak a komolyzenében, hanem a könnyű zenében, a popzenében is óriási dinamikai ereje van a csend alkalmazásának, erről is olvashatunk. 

 

Kagge csendútjai elvezetnek Basóhoz, a japán poétához, aki haikuin keresztül érinti meg ugyanezt a csendet. A felszín alatt futó lényegre világítanak rá, ami két ember között húzódik. A szerelemben azonban sokszor nincs meg a csend - állítja a szerző. Majd ugyanitt hoz egy egészen kivételes kísérletet Arthur Arontól azzal kapcsolatban, hogy mi történik akkor, ha 4 percen keresztül nem szólunk a másikhoz, csak csendben nézzük egymást. 

 

A csend egy olyan barát többek közt, ami engedi, hogy egyedi nézeteink és gondolatmeneteink sikerhez vezessenek. Példának éppen Elon Muskot hozza, aki bár nevet a feltételezésen, hogy ő és a csend egy lapon legyen említve, de a rövid levezetésből kiderül, hogy mennyire szükség van a külső befolyásolások lenémításához. 

 

Nagyon jó és megnyugtató volt olvasni ezt a könyvet, mert magam is hiszek abban, hogy a hallgatás képes többen mondani, mint a felesleges csacsogás. S mennyit is beszélünk felesleges naponta? S miért is? Mert félünk szembesülni, vagy mert a szavak falat vonnak körénk és úgy gondoljuk, hogy megvédenek. Kagge válaszra készteti olvasóját, de most olyan válaszra, melyet a maga belső csendjéből tud csak felszínre húzni. Segítenek mindezt megérteni a kötetben előforduló személyek, az említett Basó, Beethoven mellett a norvég Nobel-díjas író, Jon Fosse, Rolf Jacobsen, Pascal, Olav Hauge a költő és még sokan mások, többek közt Rúmi, akinek szavaival zárom most gondolataimat: 

 

"Most elhallgatok, és hagyom, hogy a csend elválassza az igazságot a hazugságtól!"

 

Hozott pontszám: 5 Szeretném elolvasni a szerző másik magyarul megjelent kötetét is, mely a gyaloglásról szól. 

Wellness ​almanach

 Érezd jól magad mindennap

 

A wellness almanach egy meglehetősen súlyos, tekintélyt parancsoló kiadvány, alapvetően megköveteli, hogy milyen körülmények közt vegyük kézbe. Mert ezt nem dobjuk csak úgy be a táskánkba, hogy orvosnál várva lapozgassuk. A könyv szinte mágnesként ránt be egy kényelmes otthoni karosszékbe, azt szeretné, ha most minden egyebet kikapcsolnánk és csak rá figyelnénk.  S ha már a külsőségeknél tartunk, meg kell jegyezni, hogy szép, finom pasztell színeket használó illusztrációi is erősítik az otthonosság érzetét. 

 

A kötet olyan tekintetben almanach, hogy egy évet, havi lebontásban jár be. Nekem jobban tetszene a "kalendárium" kifejezés, bár el kell ismernem, hogy manapság egy ilyen kifejezéssel minden jobban eladható. Tartalmilag is ez -és az ehhez hasonló kiadványok-, kicsit olyan érzést keltenek bennem, mint a régi jóllét alapjainak felismerése és újbóli felfedezése és azok csokorba szedése. Tehát tényleg egy kincses kalendárium. 

 

Minden hónap az adott évszakkal való kapcsolódás lehetőségét emeli ki, miközben az önmagunkkal való találkozás lehetőségére is fókuszál. Tizenegyféle ikon jelzi, hogy milyen ötletekkel találkozunk egy-egy oldalon. Így vannak elmélkedések, rituálék, naplózás, meditáció, csillagles, alkotás, természet, mozgás, hála, recept és vizualizáció. Nem minden napra van feladat, havi 10-12 bejegyzés található körülbelül. Ezt a wellness kifejezést én inkább a jólléttel fordítottam magamban, mi segít, hogy jól érezzem magam a bőrömben és még az egészségemet is szolgálja. Nagyon sokszor jelenik meg a mindfulness, a jelenben levés kifejezése is a lapokon, mintha korunk emberének ezt értenie, tudnia kéne. (Tapasztalatom szerint sokan nem tudják mi ez az egész hókuszpókusz, májdfulnessz, velbiing, spá és társai. A velnessz talán már befészkelte magát a köztudatba, amikor hétvégén elmegyünk egy szállóba és fürdő is van.)

 

Ami kifejezetten tetszett ebben a könyvben, hogy a belső békénk és jóllétünk egyik fontos elemeként sokszor említi a kötet a szociális kapcsolatoknak a jelentőségét. A legkülönfélébb helyeken jelenhet ez meg, például egy "magcsere" program jut eszembe a könyvből. Mondom én, hogy a régiek tudták ezeket, hiszen a magok cseréje nem új keletű dolog.  

 

Tulajdonképpen egy hatalmas és tartalmas ötletbörzét foglal magába a kiadvány. Szerzőt ugyan nem találtam, csak néhány fejezetnél van forrásmegjelölés. Amivel viszont semmit nem tudtam kezdeni, az a csillagászattal foglalkozó részék. 

 

Könyvtárból kölcsönöztem ki, mert már korábban egy könyvesboltban  kinéztem magamnak, így nem egy év alatt, hanem körülbelül egy hét alatt jártam be a kijelölt utat. Nem is valósítottam meg belőle semmit, inkább a tartalommal szerettem  volna most ismerkedni. Ha mondjuk itt lenne a polcomon, akkor biztos kinyitnám néha és hideg, őszi-téli estéken szívesen lapozgatnám ezt a gyűjteményt. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

 

 

Wulf, Andrea - A természet feltalálója

 Alexander von Humboldt kalandos élete

 

Alexander von Humboldt  (1769-1859) német természettudós, felfedező, utazó, geográfus, meteorológus, csillagász, botanikus, esszé író, szóval polihisztor nevét nem lehet sem elfelejteni, sem elkerülni, hiszen a világon róla nevezték el a legtöbb dolgot,  többek közt; pingvint, delfint,  tintahalat, borzot,  kosbort, liliomot, tölgyfa félét, fűzfafélét, almafa fajtát, gólyaorr félét, egyetemet, könyvtárat, várost, utcát, áramlatot, földrajzi helyeket, sőt két kis bolygó is viseli nevét. Maga Nádas Péter is volt ösztöndíjas a Humboldt Egyetemen.

 

Andrea Wulf kötetében ugyanazzal a lelkesedéssel és szellemi gazdagsággal mutatja be  Humboldt életét, mint amilyen szenvedély áthatotta magát a tudóst is. A 90 évet élt polihisztor életének egyetlen pillanata sem nélkülözte a kalandot, a kutatást. Az ő életéről könyvet írni szinte a lehetetlennel vetekszik. Gyermekkorát meghatározta anyja szigorú nevelési módja, így szó sem lehetett arról, hogy hivatását kedve szerint botanikusként, felfedező utazóként gyakorolja. Bányászati-kohászati ügyekkel foglalkozott egészen addig, amíg édesanyja 1797-ben meg nem halt. Az anyai örökség lehetővé tette, hogy immáron beutazza a világot, de a napóleoni háborúk okozta felfordulásban erre nem volt mód, egészen 1799-ig. Akkor IV.Károly, spanyol király engedélyezte, hogy a latin-amerikai spanyol gyarmatokon tanulmányozza a dél-amerikai flórát és faunát. A következő 5 év minden pillanata olyan dolgok felfedezését jelentette, ami meghatározóvá vált a jövő természettudósai számára. Nem csak földtani vizsgálatai voltak példaértékűek, hanem a földmágnességre vonatkozó kutatásai is. A fauna felfedezése napról napra közelebb hozta  őt olyan felismerésekhez, melyeket manapság mi már általános iskolában is tanulunk. A feltételezése, hogy a földrészek valamikor összefüggő egységet alkottak, mára beigazolódott. De ő volt az első  a magassági szintek sajátos élővilágának meghatározásában is. A Chimborazo vulkán hegyét tartották akkor a világ legmagasabb hegyének (6267m) (Innen a magyar csimborasszó kifejezés is.) Humboldt nemcsak hogy majdnem bevette teljes egészében a hegyet, hanem folyamatosan mérte a föld hőmérsékletét, kőzet- és növénymintákat gyűjtött. Ennek a kivételes útnak az emlékét őrzi Humboldt híres munkája a Naturgemälde - természetfestészetnek lehet fordítani. 

 

 

 

Útja 5 évig tartott, melyben Aimé Bonpland francia botanikus volt mindvégig kísérője. Bejárták az Amazonas és az Orinoco vidékét, eljutottak Mexikóba és Kubába, sőt a visszaúton Washingtonban is töltöttek egy hónapot, ahol a tudós megismerkedett Thomas Jefferson amerikai elnökkel is. 1804-ben tértek vissza Európába, ahol Párizsban telepedett le. Az elkövetkező évtizedek főként a tudományos munkái megírásával teltek, bár Humboldt mindvégig készült második, soha be nem következett indiai útjára. Előadásokat tartott mindenhol, ismeretlen kutatókat pártfogolt. De hiába próbált a lehető legtöbb ideig Párizsban maradni -mivel  itt találkozhatott a korszak legnagyobb tudású embereivel-, idővel vissza kellett térnie a porosz udvarba, hogy III. Frigyes Vilmos királyt szórakoztassa, aki mellesleg kinevezte Humboldtot kamarásává. Mivel nem volt állandó jövedelme, az örökségét már rég felhasználta utazásának fedezésére, így kénytelen volt elvállalni ezt a posztot. Közben szakadatlanul írt, 30 kötetben adta ki dél-amerikai úti beszámolóját.

 

1829-ben kap, majdnem 60 évesen egy visszautasíthatatlan ajánlatot az orosz cártól, hogy gyémántlelő helyeket keressen az Urálban. Humboldt elvállalja a feladatot, tele van ötlettel, de utazásának útvonala sajnos eléggé kötött, úgy tűnik, hogy nem lesz lehetősége igazi tudományos munkára.  Amikor elérkezik utazásának végállomásához, a szibériai Tobolszkba, gondol egy nagyot és azt gondolván, hogy a cár keze úgysem ér el idáig, továbbmegy, s immáron a vadregényes, érintetlen vidéket  rója. Egy hurkot leírva belső Ázsiában utazgat, majd Barnaul érintésével a kínai határig megy. Innen fordul vissza, majd egy újabb kitérőt tesz a Kaszpi -tengerhez, amit kifejezetten tilos volt érintenie, majd  8 hónap múlva visszaérkezik Moszkvába az új gyémántlelőhelyek adataival. A könyv sajnos erről az útról eléggé röviden számol be, de ebből is kiderül, hogy Humboldt összehasonlításokat végez a két utazás, a két földrész adatai között. 

 

Az elkövetkező közel harminc év munkáinak rendezgetésével, újabb kísérletekkel, tudományos munkájának kiterjesztésével telik, előadások végtelen sorát adja és természetesen új könyvek is születnek. Legkiemelkedőbb ezek közül a Kosmos, melynek utolsó részét életének alkonyán adja közre. Ez a négykötetes munka a világegyetem rendszereit dolgozza fel. Bár Humboldt igen termékeny író volt, nem csak levelezése, hanem könyveinek száma is óriási, magyarul összesen két munkája érhető el, köztük az említett Kosmos. Minden vagyonát utazásaira, felfedezéseire, később pedig fiatal tudósok patronálására használta fel. Volt olyan általa írt könyv, amiből neki sem volt példánya. Soha sem házasodott meg, nem volt társa sem, számára csak a tudomány létezett. 

 

A könyv további fejezeteiben Andrea Wulf  azt a néhány legkiemelkedőbb személyiséget mutatja be, akikre óriási hatással volt Humboldt. Így a Darwinnal való kapcsolatáról és a tudományos munkáira gyakorolt hatásáról is olvashatunk, majd  Henry David Thoreau, George Perkins Marsh, Ernst Haeckel és John Muir személyeket emelte ki a szerző. 

  

Arról még nem írtam, de kihagyhatatlan, hogy már a dél-amerikai út során észrevette Humboldt az emberi tevékenység környezetpusztító hatását. Látta, hogyan hat a földre az őshonos növények kiirtása, hogy helyükre Európába exportálható indigót ültethessenek például, hogy az érte kapott pénzből ételt vegyenek, amit eddig megtermeltek a saját földjeiken.  Már a beavatkozások első évtizedeiben látható volt, hogy ennek katasztrófa lesz a vége. Pedig akkoriban hol volt még az erdőirtás igazi mértéke. 

 

A kötet utolsó közel 50 oldalát egy olyan gazdag epilógus teszi ki, mely a tárgy és névmutatón felül megjelöli a forrásokat, bibliográfiát és jegyzeteket Humboldt műveihez. Mind a kivételes német kutató, az ő munkássága, gondolkodása, mind pedig ez a könyv  maga teljesen elkápráztatott, élvezettel és lelkesedéssel olvastam minden sorát. Rendkívül jól sikerült  áthozni a huszonegyedik század olvasóinak azt a szellemi miliőt, melyben az akkori kor tudósai éltek. Önfeláldozásuk, végtelen kitartásuk, elhivatottságuk és érzékenységük valami új felé, varázslatosan hatott rám. A felvilágosodásnak azt az időszakát terítették elém, amikor a tudományok nem váltak még szét, amikor a költészet és a filozófia ugyanolyan szerves része volt a botanikának, mint a földrajznak, földtannak. 

 

Egyetlen bánatom, hogy Andrea Wulf kötete csak néhány könyvtár polcain érhető el -ezért is iratkoztam be a Kőbányai Szabó Ervin Könyvtárba-, pedig 2017-ben adták ki. Bizony néha nehéz jól felmérni, hogy hány példányban kellene valamit kiadni. 

Mi jöhetne ezután, ha nem Kehlmann és A világ fölmérése. 

 

Hozott pontszám: 5 * kedvenc lett 

 

 Alexander von Humboldt 

 

 Humboldt első útjának útvonala - 1799-1804

 

Humboldt második útvonala - 1829 

 

Mancuso, Stefano - Zöld ​forradalom

 A növények már feltalálták a jövőnket

 

Az olasz nemzetiségű Stefano Mancuso elismert növényneurológus neve leginkább a Jellyfish Barge projektről ismert. Ez a tengerfelszínen lebegő növénytermesztési rendszer elnyerte a 2015-ben megrendezett milánói világkiállítás UNIDO díját. A rendszer azzal a kihívással akar szembenézni, amit a földterületek csökkenése mellett a népességnövekedés jelent. Az izgalmas projektről a könyv utolsó fejezetében olvashatunk. De amíg odáig eljutunk számos egyéb érdekességgel találkozhatunk a kötetben. Ha egy mondatban kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy dolgok, amikről eddig még nem hallottunk. 

 

Mancuso azzal a ténnyel dolgozik, hogy szerinte a növényi szervezetek sokkal korszerűbbek, mint azt mi gondolnánk, sőt ellenállóbbnak tartja őket az állatoknál is. Meglátása szerint a felépítésük, szerkezetük és működésük is zavarba ejtően tökéletes. Fejezetről fejezetre egy-egy ilyen növényi sajátosságot állít elénk, hogy megvizsgálva állítását,  belássuk igazát. Így aztán kilenc egészen különös újdonsággal találkozhatunk a növények kapcsán. 

 

Jellyfish Barge kívülről

 

Az első fejezet bebizonyítja, hogy a növények rendelkeznek rövidtávú memóriával, sőt valószínűleg egy agy nélküli emlékezésről is beszélhetünk velük kapcsolatban. A fejezet a mimózát hozza példának, melyet már a XVIII-XIX. században is vizsgálgattak a természettudósok. Mancuso az elődök ötletéből kiindulva tökéletesítette bizonyítási elméletét. A második fejezet megismertet bennünket a BIOIN fogalmával, mely egyfajta növényi működést alkalmazó robottechnológia. Ez a projekt szerintem még finomításra vár, valószínűleg a modellek tökéletesítéséhez szükséges anyagi háttér megteremtése fog áttörést jelenteni. Az ötlet a növények ellenállási mechanizmusainak sikeréből indul ki. 

 

Bükköny

 

A harmadik részben úgy jelennek meg zöld barátaink, mint utánzóművészet. Bizony, léteznek olyan növények, melyek képesek felvenni a mellettük élő növények, vagy környezet alakját. A fejezet azt a nagy kérdést kutatja, hogyan lehetséges ez, ha nincs a növényeknek szeme? Már, ha elfogadjuk a korábbi részben tárgyalt agy kérdését. Teljesen elképesztő összefüggések jelennek meg szemünk előtt. ez a rész azért volt az egyik kedvencem, mert az itt vizsgált tavaszi bökkönyt én is górcső alá vettem a nyáron. Ez a kis egyszerű gyomnak tekinthető futónövény a lencséhez hasonló termést növeszt. Az én tapasztalásomat az volt, hogy a begyűjtött hüvelyeket egy tálkán szállítottam haza. Nem voltam túl messze a begyűjtés helyétől, de hazafelé hatalmas robajokra lettem figyelmet, ami a tálkám felől érkezett. Az apró magok a rázkódás hatására egyenesen kirobbantak a hüvelyekből. Ez órási utazási lehetőséget jelent a 2 milliméter nagyságú magocska számára. (Itthon el is vetettem, ami megmaradt nekem.) A következő rész az állítólagosan nem mozgó növények mozgását elemzi. Na itt is olvashatunk izgalmas felfedezéseket. A modellünk ezúttal a hihetetlen "erodium cicutarium" , hétköznapi nevét a bürökgémorr lesz. 

 

Ezután a manipulációs mesternövényekről lesz szó, élükön az erős paprikával. Sok megdöbbentő dologgal találkozhatunk a kötetben, de a hatodik fejezet igencsak megköveteli, hogy másként tekintsünk a növényekre. A növényi demokráciáról lesz ugyanis szó. Az olasz tudós egészen messziről indul eszmefuttatásában, és nem kevésbé messze érnek véget gondolatai. Vajon tényleg tanulhatunk kooperációt ezektől az egyszerű élőlényektől? A következő, nyolcadik rész az építőművész növényekkel ismertet meg bennünket. Lehetnek-e ötletadói a növények a toronyházak energiatakarékosságában? A filotaxis elrendezés hasznosságát már Leonardo de Vinci is észrevette. Miért ne használhatnánk mi is a természetben megtalálható praktikumot? Az 1851-ben, Londonban zajló világkiállítás Crystal Palace (Kristálypalota) épülete szintén egy különleges növényről lett mintázva, a lenyűgöző Victoria Amazonica tavirózsáról. A növényt egyébként mindenki megnézheti, aki a budapesti Füvészkertbe ellátogat. Sajnos a csupán két napig virágzó tavirózsa szépségét én is csak bimbó formájában láttam. Viszont az akár 45 kilót is elbíró levélszerkezete az, ami lázba hozta az építészeket. 

 

 

Szó van még a kötetben az űrhajós növényekről, leginkább arról, hogyan viselkednek a gravitáció hiányában. S az utolsó blokk, a már korábban említett tengervíz felhasználásának lehetőségét mutatja be a növénytermesztés szempontjából. Ezeknek a hihetetlen összefüggéseknek illusztrálása rendkívül fontos, és a könyv legnagyobb erénye pont az, hogy minden állítását fotókkal, érthető sémarajzokkal erősíti meg. Nem mondom, hogy mindent megjegyeztem vagy értek ebből. Ezen persze senki se csodálkozzon, hiszen Mancuso állításai szembe mennek mindazzal, amit eddig a növényekről tanultunk, tudnunk vagy gondoltunk. Az elfogult kutató minden sorát átitatja a növények iránti tisztelete és szeretete. Nem véletlen, hogy könyvének alcíme is a jövővel kapcsolatos, hiszen ő a növényektől való tanulásban látja a jelenlegi civilizáció problémáinak megoldását. 

Mancuso a kutató szemüvegén át foglalkozik a témával, a világ teremtettségének kérdését, a teremtésvédelmet nem hozza szóba kifejezetten, de alapállítása, mely a növények tökéletességét tarja szem előtt, mégis megszólalni engedi ezt a hangot is a figyelmes olvasóban. 

Izgalmas, érdekes kötete, nem baj, hogy csak felvetés szintjén foglalkozik a témákkal, ilyen is kell, hiszen nem mindenki tudományos minőségben akar minderről olvasni. Nekem csak annyi volt vele a bajom, hogy egy-egy növényt ragad ki állításai igazolására, az összes növényre nem igazak ezek az állítások. De ha van olyan növény, ami mimikrit használ, vagy mozogni képes vagy manipulálja  a környezetét, akkor ezzel mindenképp érdemes lesz foglalkozni a jövőben. 

Hozott pontszám: 4

 

 

Photo credit: Alessandro Moggi

 

Olvastam még a nyáron...

 

Elmaradt pár beszámoló néhány nyári olvasmányélményemről, ezekről most egy kis rövidebb szösszenet következik. 

 

Bakó Zoltán - Tar Anikó: JEL-zés 

Egy zarándoklat igaz története 

Hiszem, hogy életem nem a véletlen műve, nem golyóként csapódok ide-oda egy flipper játékgépben, hanem egy sokkal nagyobb és tágasabb dimenzióban értelmezhető csak helyesen. Ez a tágulat időben és térben ugyanúgy megvan, mint látható és láthatatlan valóságokban. A jelek olyan szimbólumok, melyek tartalmát szintén csak ugyanilyen kiterjesztésben értelmezhetjük. Szeretjük leegyszerűsíteni a dolgokat és instant módon alkalmazni, de ha csak egyetlen „jel” tartalmába belegondolunk, rögtön érezzük az évezredek üledékként egymásra rakódott gazdagságát.
Anikó és Zoli párként élték életüket Dublinban, amikor mindketten olyan jelzést kapnak, ami arra biztatja őket, hogy kelljenek útra. A gyaloglás és úton levés belső síkon is zajlik. Ennek történetét ismerhetjük meg a kötetben, ami különös hangsúllyal fókuszál a jelekre.
A memoár jellegű könyv szerzőit még véletlenül sem szeretném megbántani, tisztelem azt, ahol tartanak, de sajnos nekem ez nagyon nem jött be, mást vártam.
Lehet, hogy megéléseik sokkal mélyebbek, de nem ez jött elő a sorok közül. Más megélni és más írni róla.
Ennek ellenére sok dolgot megtudunk a totemállatokról még akkor is, ha az egy cipő emblémáján jelenik meg például, és azt is láthatjuk, hogyan vehetnek részt ezek a jelek az életünkben.

Hozott pontszám: 3  

Rachel Carson - Néma tavasz

Ez már nem a nyár, hanem szeptember első olvasmánya volt, de nem akartam bővebben írni róla. Az érdekes kutatásokat és megdöbbentő összefüggéseket bemutató írás különösen megjelenések ideje miatt fontos, 1962. Sajnos az idő  a szerző minden szavát igazolta. 

Rachel Carson könyvére nagyon sokan hivatkoznak az utóbbi időben, szinte alapnak számít az ökológiai, botanikai könyvekben. Sajnos már csak a könyvtár polcain lelhető fel, az is csak nagy utána járásra.
Teljesen elképesztő mindaz, amit az ökológus-tengerbiológus szerző könyvében összegez. Egy hatalmas tanulmány arról, hogyan hatnak a növényvédőszerek a populáció minden részére és tagjára. A világháborús fegyverkezések következtében egyre több vegyi méreg általános használata terjedt el a mindennapokban. A műtrágyázás és rovarirtó mérgek használata azonban nem lokalizálható egy adott élőlényre, hanem a tápláléklánc és az azonos élettér miatt többé-kevésbé minden átitatódik vele. Ennek a hatása már az első évtizedekben érzékelhető volt, és számos kutatást és megfigyelés tárgyát képezte. Rachel Carson ezeket a kutatásokat és észleléseket gyűjtötte egybe kötetében és jelentette meg az 1960-as évek elején. Mondanom sem kell, hogy szőnyeg alá akarták seperni az ijesztő adatokat, de szerencsére napvilágra kerültek és hatósági intézkedések születtek ezen anyagok mezőgazdasági kiiktatására. A legveszélyesebb ezek közül a hírhedt DDT és a klórozott szénhidrogének. Szerencsére manapság Európában ezek a veszélyes vegyszerek már nem használatosak. ( De nem nyugodhatunk meg egészen, hiszen számos import termék származik olyan helyről, ahol még használatban lehetnek – ahogy lehet hallani az egészségvédő előadásokban. )
Noha talán már mindenki hallott azokról az összefüggésekről, melyekről az írónő beszámol, mégsem lehet ezt eléggé hangsúlyozni, és az olvasottak tükrében tovább gondolni mit viszünk be szervezetünkbe. Rachel Carson érdekesen és olvasmányosan ír, mégis nekem ez az egész téma sok volt, szinte tapintottam azt a rengeteg kemikáliát, ami körülvesz. Bevallom, hogy egy tanulmány éppen elég lett volna a témában és ilyen kimerítő mélységben nem érdekelt a dolog.

 

Macuo Basó -  Százhetven haiku

Fodor Ákos fordításában

 

A nyári táborunk idei tematikája az ősi kultúrák voltak. Egy régi National Geographic újságban olvastam utána a majáknak, izgalmas képeket vittem a gyerekeknek, sőt szinte elloptam egy képírásos vésetüket alkotómunkánkhoz. A tábor végén átlapoztam az egész újságot és csodálatos képekre lettem figyelmes. A 2008 februári számban ugyanis volt egy cikk Basóról, a haiku-mesterről. A világot és hírnevét is hátrahagyva indult   Honshu ősi ösvényein a mélabús költő. Csodálatos képekben megfestett versekkel tért haza, mely  a természet és lélek harmóniáját énekelte meg. Az 1689-es zarándoklat úti beszámolói szintén haikuk formájában  maradtak velünk. A cikk versekkel és fotókkal tűzdelt leírása eszembe juttatta, hogy nekem is lapul egy pici Basó kötetem a polcon, amit még a Terebess Kiadótól rendeltem. Így nem kellett azzal a néhány haikuval beérnem, amit Howard Norman emelt ki. 

Fodor Ákos pár soros köszöntője megadja az olvasáshoz szükséges alaphangot, kiemelve azt, hogy a haiku kettőt tesz költővé, leíróját s olvasóját, hogy Harmadikká váljanak. "Boldogok, akik -ha egyetlen haiku pontjában is- találkozhatnak és megérinthetik egymást" 

Négy évszak; tavasz, nyár, ősz és tél csokrába szedve találhatjuk a verseket, melynek mindegyike egy nem megírt, hanem megélt életérzés és meglátás lenyomata. A versek adta letisztultság, a sorok egymás mellé állított képei egységgé kívánják simítani a létezés minden darabkáját. Verset olvasni lelassulás, és ezt különösen igényli a kötött formájú haiku. Basó sorai a békés táj és természet falai közé vezetnek; rozzant kalyibák, madár és fellegek, tücsök és dinnye, jégcsapnyi hagymák, Szent Kert és holdvilág a Valódi Vándor kincse. 

Botor dolognak tartom úgy haiku írásba fogni, mímelni a költészetet, hogy nem érezzük át a lehelet finomságú ábrázolás egyszerű, de tartalmas voltát, és hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy a leírt szavak szimbolikus,  gazdag jelentéstartalommal bíró kapszulák. Egy ősi tudás ecsetvonásaiból adódnak össze a versek, melynek hátterében szemlélődő és merengő megfigyelő lakik. E nélkül csak formailag lesz haiku a vers. Szerencsére Basó sorai elringatnak, tizenhét szótagban adják át, mit élt át évszázadokkal korábban  utazó. 

Jó ezt újra és újra elővenni, nem baj, hogy pici, hogy rövid. Egyetlen vers is elég lehet egy hétre. 

Hozott pontszám: 5 

Perec, Georges - A ​dolgok

Történet a hatvanas évekből 

Az utóbbi hónapokban elhatároztam, hogy nem vásárolgatok könyveket, inkább aktívabban fordulok oda azokhoz a kötetekhez, melyek itt várakoznak rám akár évek óta. Igazából nagy boldogság kezembe venni őket, hiszen okkal esett rájuk valamikor a választásom. A francia szociológus író 1965-ben megjelent vékonyka kis regénye 2018-ban került hozzám az új munkahelyem adománypolcáról. Ez csak azért érdekes, mert az 1966-os modern Könyvtár sorozatában megjelent kötetet nem adták ki azóta, így jelenleg egy-egy példány 5000 forint körül cserél gazdát. Az olvasás érdekessége volt, hogy felolvastuk egymásnak, ráadásul egy szociológussal. Természetesen minden napi adagot érdekes beszélgetések követték. 

A főszereplő házaspár, Sylvie és Jerome azt a hatvanas évekbeli francia fiatalságot jelenítik meg, akik saját bőrünkön tapasztalják meg a civilizációs bőség gondolkodást elbutító hatását. A pár félbehagyja egyetemi tanulmányait, mert türelmetlenül szakítani akar látszólagos nyomorával, olcsó kis ruháikkal és kicsinyes életükkel. Nem képesek kivárni  az időt, és egy reklámvállalat alkalmazottai lesznek. A vágyott életük - melyet birtokolt dolgokkal, s legfőképp tárgyak beszerzésével- akarnak elérni, délibábként lebeg szemük előtt a horizonton. Szeretik a szép dolgokat, az igényes bútorokat, a minőségi, varrott cipőket, a szép könyveket és metszeteket, valamilyen szinten érdekli őket a művészet, sőt még a politika is. De valahogy semminek nincs jelentősége, mert igazán semmi sem hatja őket át. Örökké elégedetlenek, folyton egy újabb dolog megszerzésén fáradoznak, legyen az egy baráti estély vagy egy pohárkészlet megvásárlása. Türelmetlenül a dolgok elébe akarnak menni, s a megszerzés után azonnal várják a változás hatásának érzését, de ugyanúgy a hiánnyal találkoznak. Még csak véletlenül sem jut eszükbe, hogy önmagukban keressék az űrt  vagy  elégedetlenségük okát. 

A történet egy végtelennek tetsző eltárgyiasított világ kellékeinek a felsorolása. Georges Perec ezt úgy éri éli, hogy Sylvie és Jerome szemével láttatja például a helyszíneket, eseményeket. A fókusz mindig ezeken a berendezési tárgyakon van. Volt egy olyan érzésem, mintha a főszereplők élete egy gumiszalagon lenne ábrázolva, és a regény ezt a szalagot kezdené el húzni. Ahogy tágul a szalag egyre több kellékrészlet jelenik meg, még több dolog, apróság, ami már szinte elviselhetetlenül hat az olvasóra. Réz Pál úgy fogalmazott, hogy a szerzőt az foglalkoztatja, "hogyan sematizálják a modern élet dolgai az ember gondolkodásmódját". 

Reményeik a tuniszi Sfaxba csalják őket, ahol azonban nagy leckét kapnak az élettől. Az ott töltött egy év megváltoztatja mindkettőjüket. Meglepő módon Sylvie és Jerome viszonylag hamar beállnak a sorba, kiegyeznek egy elitnek cseppet sem nevezhető életkörülménnyel, feladják nagy álmaikat, elengedik illúziójukat. Van ebben valami szomorú, az olvasó szinte sajnálja őket. A regény arról a lélektani átalakulásról szól, amit ez a két fiatal megél. 

Perec sematizálta főhőseit, hogy bemutassa a "hatvanas évek" társadalmi jelenségeinek azt a részét, melyet az a fiatalság képvisel, aki immár a békeidők jólétének, jövőt alakító erői lehetnek. Az én értelmezésem sokkal tágabb ennél, én a tárgyiasított világ vakvágányának útját látom ebben a történetben. Ha rajzmappával mászkálok a városban, festékesek az ujjaim és a fejemen egy színes svájci sapka billeg, akkor kelthetem a festőművész látszatát, de nem leszek az. Nem csak 1960-ban, hanem ma is körülbástyázhatjuk magunkat egy vágyott világ kellékeivel, de mindez csak látszat marad, ha nem töltjük meg tartalommal, nem lépünk igazi kapcsolatba önmagunk lényegével, nem válunk hiteles, kongruens személyekké, ha nem tesszük fel a fontos kérdést minden elért rétegnél, "jó, de miért akarom ezt?". 

Ez a különleges olvasás, történet és élmény megérte a ráfordított időt. 

Hozott pontszám: 5

Buda László - Mit ​üzen a tested?

Még tavaly decemberben olvastam Buda László "Mit üzen a lelked" című könyvét, és bár az olvasás maga katartikus volt, mindvégig ott volt bennem egy hiányérzet, hogy inkább a testtel kellett volna kezdeni. Nem is tudtam róla akkor írni, mostanra viszont a két kötet olyan egységgé érett bennem, hogy nem is lenne értelme külön taglalni őket. 

Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta nem utolsó sorban a Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alapítója végtelen türelemmel és érzékenységgel közelít az emberi testhez. Könyvének minden sora abban ad iránymutatást, hogyan kellene mi magunknak is kapcsolódni a testünkhöz, és ha ez meglenne, akkor talán értenénk jeleit, nyelvét, kommunikációját. A test lázadásának tekintjük, hogy fájdalommal, kiütéssel, betegséggel nehezíti mindennapjainkat. De vajon mi hogyan bánunk vele? Igáslóként csak hajszoljuk, elvárásaink vannak irányában, de egyedi hangját csak ritkán hallgatjuk meg. Pedig a test lenyomata nem csupán a külvilágnak, hanem belső történéseinknek is. Ide vésődnek be a gondolataink, érzéseink, fájdalmaink, veszteségeink, konfliktusaink.

Buda László könyvében lépésről lépésre megtanítja olvasóját arra, hogyan veheti fel a kapcsolatot önnön testével. Minden eddigi hozzáállásunk felülírására van szükség ahhoz, hogy az öngyógyítás útjára léphessünk. A szerző rengeteg példa segítségével szemlélteti először testünk működését, majd (újra)felfedezését. Neki magának is rengeteg kérdése volt a megbetegedett testhez, és talán pont ez volt az, ami új utak felé csalta a gyógyulás irányába. Az új út pedig minden eddiginél közelebb vezet magunkhoz. Az öngyógyítás alapreceptje, hogy ismerjük minden szinten a testünket. A fizikai környezet, az érzelmek és kapcsolatok szintjén, a gondolkodás és információk szintjén, valamint a lélek és az isteni minőség oldaláról.  Ehhez további támpontokat kapunk, melyeket fűszernek nevez Buda László. Ide tartozik az önelfogadás, önátadás, személyes kapcsolatok, képzelet és kivetítés, az érzelmek átélése, a rugalmas gondolkodás. 

Ha már betegségről beszélünk, tudnunk kell a diagnózist is, ami szintén önmagunkból kell, hogy kiinduljon. Az öndiagnózishoz pedig belső utazásra hív a szerző vizualizációs feladatokon keresztül. Ha megvan a diagnózis, akkor indulhat a gyógyítás, melyhez a pszichodrámához hasonlító módszert, az úgynevezett szomato-drámát ajánlja és használja. Itt is sok olyan gyógyulással találkozhatunk, ahol a drámajáték hozott áttörést egy betegségben. A könyv második fele főképp ennek bemutatásáról szól. 

Nem tekintem és nem is sugallja Buda László, hogy ez egy új csodaszer lenne a betegségek leküzdésében, mégis az eredmények azt igazolják, hogyha megértjük testünk vészjeleit és segítünk magunkon, akkor maga  a betegség is értelmét veszítve visszavonulót fúj. Persze ez sokkal strapásabb dolog, mint bekapni a vérnyomáscsökkentőnket, szidni a tehetetlen gyógyszeripart, okolni a felmenőinket, a genetikai örökségünket vádolni. 

Valamikor az 1990-es években találkozhattunk először Rüdiger Dahlke betegség értelmezésével, ő hozta be először a gondolatot, hogy a betegség a lélek nyelve, s vajon, mi lehet a valódi értelme és üzenete. Hajlamosak voltunk egy az egyben értelmezni Dahlke mondandóját, ha a lábam fáj, akkor ez és ez lehet a bajom. Az is igaz, hogy a magyar nyelv is tele van olyan kifejezésekkel, melyek a betegség gyökere felé terelnek minket. Például:  "Ezt nem tudtom lenyelni, megakad a torkomon", "megfekszi a gyomromat", "idegeimre megy" vagy a "könyökömön jön ki". Buda László nem akar egyértelmű kódokat adni a betegségekhez, - mondjuk Dahlke is tovább finomította a későbbiekben gondolatait-, hanem arra ösztönöz, hogy fedezzük fel saját testünk, saját nyelvezetét, egyedi üzenetét. Nem is magán a gyógyuláson van a hangsúly, hanem egy szoros együttműködésen, ahol a fizikai síkon történtek ugyanolyan fontossággal bírnak, mint belső történéseink. Mit is üzen akkor a testünk - teszi fel utószavában a kérdést a szerző; azt üzeni, hogy szeresd, hogy ismerd fel, hogy összetartozol vele, gondoskodj róla, mint egy kisgyermekről, hogy figyeld a működését, kommunikálj vele, bízz benne, fogadd el feltétel nélkül, érezz rá, hogy mire van szüksége! Az öngyógyítás kulcsa tehát az önszeretet. Hogyan érezheti magát az a test,  amit folyton szapulunk, hogy gyenge, hogy ronda orrú, nagy fenekű, puhány, foltos, szőrös, kövér, ilyen-olyan? Minden gondolat milliónyi kémiai reakciót indít el vagy módosít, minden gondolat érzelmeket vált ki, az érzelmek testi reakciókat okoznak, és ez a folyamat oda-vissza fut megállás nélkül. Tehát, ha felvesszük a kapcsolatot valamelyik testrészünkkel, elismerjük,  ha teret, bizalmat, hálát, elismerést adunk neki, akkor olyan belső környezetet teremtünk, mely mérhető biokémiai folyamatokon keresztül jótékonyan hat az életünkre. Több ezer évvel ezelőtt Róma gyógyító szentélyeiben is azt írták a falra, hogy: "Nem gyógyul meg itt az, aki aggályoskodik". 

Buda László könyve megtaníthat bennünket, hogyan alakítsunk ki bensőséges viszonyt fizikai testünkkel, hogy megértsük üzeneteit, hogy jól szeressük. 

 

Hozott pontszám: 5