Strahan, Jonathan - Az ​év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

 Kénytelen vagyok Pat molytag idézetével kezdeni:

"És most érkeztünk el a legfontosabb részhez. Mert miért vallom én magam büszkén, de tényleg nagyon büszkén a zsáner, és azon belül is a science fiction elkötelezett rajongójának?
Azért, mert én azt gondolom, hogy aki e műfajokat szereti rossz ember nem lehet valószínűleg elég nyitott szemléletű. Szereti a dolgokat tágabb perspektívából, több szemszögből megnézni. Toleránsabb. Könnyebben elengedi a saját, szűkebb információkészleten alapuló véleményét, meggyőződéseit. Képes nagyot álmodni. Megváltoztatni a világot" 

Valami ilyesmi kíváncsiságtól vezérelve kezdtem el én is olvasni ezt a könyvet. Egészen pontosan Geoff Ryman  Nevető árnyékok című írásával kapcsolatban hangzott el egy értékelés, amely kinyittatta velem a kötetet:

„Az eredendő bűn az, hogy létezik két különböző nem, és az egyiknek, amelyik nem hordja ki a gyereket, tudnia kell, hogy az a gyerek az övé, amiből egyenesen következik, hogy tudnia kell, hogy a nő is az övé, és mivel kölcsönkenyér visszajár, neki is a nő tulajdonává kell válnia. Ha pedig egyszerűen muszáj birtokolni azt, akit a legjobban szeretünk, akkor mennyire fontos az, hogy birtokoljunk minden mást, amit kevésbé szeretünk vagy akár csak kedvelünk?”

Csodálatos hangulatú írás arról, hogy milyen árat fizetsz a vágyódásért, akár teljesülnek valaha a vágyaid, akár nem. Leginkább a – szinte szemérmes – távolságtartásával ránt magához, vagy inkább bújik egyenesen a bőröd alá.
Eddig az egyik váratlan, kellemes meglepetés."

Katarzis volt számomra a javából, mivel két igen fontos témát,  a vágyat és a birtoklást boncolgatja. De az a mód, mellyel a science fiction fantasy (SFF) dolgozik az lehetővé tette, hogy a kérdést egy steril környezetben szemléljem. Nincs a jelen berendezkedéséhez semmi köze, lerántja róla a hátráltató köteleket, és belehelyezi egy elképzelt jövőbe, egy  kitalált világba. Él bennem egy kép, egy tenyerét nyújtó kar, amin ott van a tárgy, az objektum, az alany vagy bármi, ami  csak ott, és csak önmagában létezik. Egy új nyelvi és képi világot kell kialakítanunk, amely a lehető legsemlegesebb,  sőt a  legjobb, ha nem is létezik. Létezzen csak gondolati szinten! Olyan ez, mint a szerelemben az érintés vagy  a tekintet, amely nem szűköli a szavakat, mert abban a pillanatban, hogy szavakban ölt testet,  összetörik, és karácsonyi üveggömbként szilánkolja magát.


Képeket használ ez a műfaj, valami óriási allegóriát, mely minden egyes novellánál a semmiből építi fel magát. Kacatokból, falra kent drogból, furi űrlényekből, sárkányokból, vascipőkből, planétákból és elmehajókból, az élet esszenciáját megőrző kristályokból. A környezet mindig minimalista, letisztult, por és űr, hegyek, csupasz puszták, rideg fém, a semmi. Ebben az egyszerűségben tűnik fel a novellák témája. Voltak összetettebb gondolatokat tartalmazó írások, általánosságban ezek kevésbé tetszettek, mint azok, melyek egyetlen dologra fókuszáltak. Érdekes volt szűz környezetben ugyanazokat a dinamizmusokat tetten érni, melyek a mindennapjainkat irányítják, mint például a kapzsiság vagy a hatalomvágy.
Izgalmas színezetet adott a könyvnek, hogy a  huszonnyolc novella mind különböző szerzőtől származott. Még egy ilyen kis kezdő zsánerolvasónak is mint én,  megkülönböztethető volt például a keleti szekció. Ken Liu neve ismerős volt ebből a csapatból, de a Jonathan Strahan által beválogatott többi  írás is kitűnő színvonalú. Gyakran szépirodalmi igényességgel megalkotott darabokra bukkantam, ami elfeledtette velem azt is, hogy mit is olvasok valójában.

"A nappályáról lenézve mintha parányi, töltényforma rovarok felhője rajzana az űrben, fénycellával borított páncéljukon csillogó napsugarak, icike-picike lángok a sötét semmiben.
Elviselhetetlen lassúsággal araszolnak a sztratoszféra szeletnyi héján, akár egy csupasz obszidiánsziklán vonuló bogársereg. Csak a Nap nem mozdul. Uralja égboltjukat most is, mint mindig." (Lavie Tidhar: Terminál (Végállomás)

 A most idézett Lavie Tidhar írása például torokszorító. A Mars felé sodródó  űrjárgányok  végtelen magányban utazó embereket rejtenek, akiket ebben a magukra maradott állapotban csak hang köt össze. A zene, és az egymással való rádiós beszélgetés. Mire képes ilyen puritán környezetben, a nagy nihilbe, a síri csendbe beszabaduló emberi hang? Fájóan gyöngéd és melankolikus megközelítése törékeny emberi valóságunknak, mely a legvégsőkig,  kétségbeesetten szomjazza a szeretetet.


A legtöbb novelláról elmondható, hogy hátrébb kell lépni, hogy felfoghatóvá váljon üzenete, de talán ez épp szimbolikus jellegéből is adódik. Lehet, hogy elolvasás után rögtön nem is hat, de mivel még a leggyengébb írás is remekmű, így azt tapasztaljuk, hogy  bőrünk alá mászik a hangulat, és összerendezi magát jelen helyzetünkkel.
Ami újszerű volt számomra és kiemelnék, az a műfajok zseniális keveredése. Itt legfőképp a mese, tündérmese elemeinek laza használata tetszett. De nemcsak a műfajokat, hanem az időt is hanyag eleganciával kezelik az alkotók, mely szintén új és izgalmas ízeket ajánl fel az olvasónak. Ez  lehetővé teszi számunkra, hogy fantáziánkat a végtelenbe szétterítve, minden kötöttség nélkül használjuk. Ennek okán eddig nem tapasztalt csatornák megnyílását érezhetjük magunkban, új képeket, elképzeléseket, ötleteket, összefüggéseket és valami végtelen gazdagságot élhetünk meg, mely bőség ily gazdagon talán a teremtés pillanatában lehetett jelen.

Maradandó élménnyel, egy új kinccsel gazdagodtam.

Hozott pontszám: 5