Egy szuszra, mondhatni egyetlen nagyobb lélegzetre olvastam végig Halász Rita első regényét. Nem is csodálkozom, hiszem a harmincas éveiben járó Vera élete egy igen feszültségekkel terhelt szakaszba jutott. Egy szívvel-lélekkel küzd az olvasó a főhőssel, hogy sikerüljön ebből a helyzetből valahogy kikerülnie. A kétgyermekes családanya házasságon belüli társkapcsolati erőszak áldozata. Férje, a valaha imádott Péter szóbeli bántalmazások hosszú sora után tettlegességre vetemedik. Vera gyermekeivel együtt elköltözik otthonról, először párterápiával próbálja megmenteni házasságát, annak sikertelensége után a válás mellett dönt.
Sajnos csöppet sem új keletű a párkapcsolati erőszak témája az életben és az irodalomban. Egy olyan komplex problémahalmazról van itt szó, aminek megértésére azt hiszem jobb, ha nem is vállalkozunk. Egész egyszerűen, csak át kell adni magunkat a témának. Ahány eset annyiféle megközelítés, és ezek mind egyenként adnak hozzá valamit az egészhez. Halász Rita megközelítése nagyon elfogadható volt számomra. Ez a laza, szinte szerkesztetlen regény, mint egy mese folyt ki a történetet mesélő Vera szájából. Olyan széteső, mint maga a főszereplő. Ez számomra a mocsár állapota, a mocsár regénye. Alapvetően, mindvégig jelen van benne a víz elem. Szétcsúszó emberek, zavaros érzelmek, melynek szerkezetileg kitűnő megjelenítői az egymásba fonódó párbeszédek például. Ez a káosz állapota, a mocsáré, melyben jelen van egy pusztuló, elemeire bomló élet, s mellette az ikrákban lapuló új létezés csírája. Itt szó sem lehet mélyülésről. Vera az óceánt még csak kívülről látja. Feje felett összecsapnak a hullámok, összeroppan, nem bírja vinni a terheket. Ő nem így képzelte az életet. Próbált megfelelni annak az elvárásnak, ami a házasság intézményével jár. Az anya, aki feladja művészi karrierjét, a feleség, aki főz és ellátja gyermekeit, megfelel férje igényeinek. De nem megy. Férje folyamatos elégedetlenségével kell szembesülnie, örökös frusztráltság mindkettejük élete. Olyat hoznak ki egymásból, amit egyikőjük sem akart. Mit csináljon az az ember, aki elvesztette hangját a házasságban? Valaha csodás összecsengésben éltek, tele gyönyörű vágyakkal és reményekkel. De nem szabadna az embernek odaadni a hangját semmiért, hangzik el Vera szájából a mondat, amikor a Kis hableány történetét meséli gyerekeinek. És mit csinál a férj, aki életét szintén csak a hiány oldalról látja?
Vergődnek és ficánkolnak mindketten ebben a megrekedt tócsában, a házasságban, ahol elfogyott a levegő.
Sem Vera, sem Péter nem képes észszerűen dönteni. Vera a férfiakban látja a menekülés lehetőségét, hajdani iskoláskori szerelménél, Ivánnál próbálkozik, de nem állnak egy oldalon. Majd Márkhoz kapcsolódik, de a függőség sem jelenthet megoldást ebben a helyzetben. A folyamatos kábulat, a gyors megoldás nem vezetheti ki a nőt élete válságából. Gyönyörűen fogalmazza meg a regény közepén, "...mégis kire haragszol? Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat." Igazi, hús-vér szereplőket állít elénk a szerző, minden gyarlóságukkal és valaha volt tiszta reményükkel. Ettől képes még inkább bevonódni az olvasó, ezek az esendőségek olyan ismerősek.
Érdekes volt ez a 2020-as év, sok új női szerző hallatta hangját, párat olvashattam is belőlük. Szép ez a sokszínűség, a megjelenő érdekes megközelítések. Vera sem egy tipikus női karakter. Amellett, hogy a regényben intenzív hatású a bántalmazás témája, észrevehetjük az egyéniség visszaszerzésére irányuló törekvéseket, és ez ad a történetnek egy ellentétes hatású csavart, és ez jó. Vera az a nő, aki bár édesanya, de nem tudja átadni magát az anyai érzéseknek, nem képes meghozni az elvárható áldozatot a gyerekeiért, nem tud és nem szeret főzni. Arcunkba ordít a kérdés, hogy ettől már rossz anya lenne? Péter alkalmasabb szülő vajon? Ilyen tekintetben is számos kérdést súrol a regény. Ez az egyetlen fájó pont nekem is, hogy csak súrol. Ugyanakkor megértem, hogy óvatos ez a születőben lévő hang, hisz maga sem tudja, hogy megtörtént ez az egész valójában, vagy csak Vera fejében játszódott le? Kell-e, lehet-e bűnöst keresni a zátonyra futott kapcsolatokban? Futunk vagy úszunk, evezünk és beborulunk, kapkodjuk a levegőt. De leginkább keressük azt, ami segít kiereszteni saját hangunkat.
Hozott pontszám: 4
Halász Rita
Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
"Ott a kérdés, hogyan engedhettem ezt meg. Hogy nem vettem észre? Ez a
legrosszabb. Az érzés, ha arra az emberre gondolok, aki lettem mellette.
Egy szomorú, fakó arcú nő. Akinek nincs önbizalma, azt sem tudja, mit
akar az élettől."
"Mire gondolsz, kérdez vissza Andi. Az óceánra. Olyan hívogató tud lenni.
Gyere be, látod, nyugodt vagyok és kellemes, nézd csak meg, mindenem
sima, mire én, miért ne ússzak egyet. És mész egyre beljebb, mert végig
azt suttogja, ugye, milyen lágy a tapintásom, ugye, milyen szép vagyok,
itt a legjobb, de kifelé már nehezen enged. Tudni kell nemet mondani,
különben nincs sok esélyed, válaszolja Andi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése