Ebben a történetben szintén átélhetjük azt a kettősséget, amit a Menny és pokol trilógiában, de a polaritást már nem a természet kínkamrája adja, hanem az emberi természetben meghúzódó dualizmus. Test és lélek kemencéje az ember, ahol az összeolvadás folyamatos mozgásban van. Hol vannak a határok - már, ha vannak- a lélek tiszta vágyai és a test szükségletei között? Számomra pont ez lett a főkérdés, hogy a test vágyai, vajon tényleg csupán a testhez tartoznak, vagy lehetetlenség és badarság szétválasztani a lelki vágyaktól?
Ásta egy szerelem gyümölcseként érkezik a családba, ami hamarosan egy rémálom helyszínévé válik. Anyja, a csodaszép Helga mentális állapota megborul, elhagyja férjét Sigvaldit és két kicsiny leányát. Ásta, akinek neve Halldór Laxness Független emberek történetéből származik, már anyja méhében identitást kap, hiszen nevének jelentése, az utolsó betű elhagyása után "szeretetet" jelent. A gyermek, aki szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik. Miután anya nélkül maradnak, Ástát egy idősebb nő, Mamácska találja meg, veszi magához és neveli fel. De a lány konok természete tizenöt éves korában utat tör magának, aminek következtében egy nyárra vidékre, a kietlen és rideg Nyugati-fjordokra küldik. Az itt átélt események alapvetően határozzák meg jövőjét. Visszatérve Reykjavíkba már semmi sem lesz olyan, mint korábban. Egyedül próbál boldogulni, de anyai öröksége folyton démonként lebeg mellette. Hibázik, sőt hibákat vét, egészen addig, amíg ezeket már nem lehet jóvá tenni, megbélyegzi magát, és célja vesztetté válik. Lelkében kimondatlanul ott van a vágy a boldogság után, de kimondani ezeket nem meri, csak a test szintjén kapnak hangot az óhajok. Hiába örökli anyja szépségét, a hozomány batyujába mást is belecsomóztak; a várt, de eldobott gyerek tragédiáját. Ásta a főszereplő, de apja sorsa ugyanazt a drámát hordozza.
Az események bemutatása egy tudatos szerkesztés eredménye, ahol időben és a történetet mesélők személyében is váltakozás van. Egy, a világítótoronyba költöző író homályos alakja rajzolódik ki, miközben Sigvaldi a halál mezsgyéjéről nyúl vissza a múltba, onnan eleveníti fel emlékeit, és Ásta is elénk tárja, amit más nem tudhat. A regényt egy népi ballada és egy skandináv dráma nászának érzem, ahol az élet nyers brutalitása találkozik a létezés csodájával. Ez a kettősség most a szövegben is megjelenik. Miközben Stefánsson hozza a jól ismert költői sorait, hangot ad a szexualitás vad ösztöneinek is. Mégis azt mondom, hogy egészben kell látni az egész regényt, úgy működik csak igazán. Furcsa volt számomra, hogy olyan nagy falatot kínált nekem most a szerző, aztán csak tudatosult bennem, hogy nem több, vagy nagyobb ez a korábbiaknál, hiszen ez sem más, mint maga az élet, éppen csak kontrasztosabb.
A regény nem ajándékoz meg azzal a komótos lassúsággal, mint a Menny és pokol, de valahol mégis ugyanaz az életérzés kerít hatalmába, a magány téblábolása egy másik időzónában. Stefánsson prózája viszont gyöngéden simogat, vigasztal, s egyben folyton döfköd is, ahogyan például az aktuálpolitikát már-már bántóan ideszúrja.
Úgy éreztem, hogy az izlandi szerző behoz, elegyíteni próbál jó pár témát. Nem akar szakítani például az ország természeti csodájának masszív gyökerétől, az Ásta által megélt kamaszkori nyár képei ezt elevenítik meg. Ugyanakkor a költészet és az irodalom létjogosultsága is többször, különböző oldalról támogatást kap. Mindemellett az emberi természet az, ami nem veszít semmit a fókuszából, miközben a világ modernebbé válik, a díszletek cserélődnek.
Kicsit másnak érzem ezt a kötetet, mint a szerző korábbi munkáit, de nekem tetszett ez a hangja is. Mindenképp örülök, hogy megjelenés után ilyen hamar elolvashattam. Hosszan bennem fog maradni nyelvezete, hangulata és üzenete.
Hozott pontszám: 5 (kifacsart ez a bitang, megríkatott és kijózanított)
"Micsoda igazságtalanság, hogy az üvegben nem maradt már semmi. Hogy a pohár kiürül, a mondatok véget érnek, a nap elmúlik, az álmok köddé válnak. Hogy a csókok nem tartanak örökké, hogy meg kell halnunk, hogy a kutyánk, macskánk kimúlik, meghalnak a szomszédaink, a párunk, a gyerekeink és unokáink; hogy teljesen mindegy, hogyan ragozzuk a napot, végül éjszaka lesz belőle."
"Csak néhány sort akartam írni, egy keveset. Csak elmondani neked, hogy tudd, az élet borzasztóan, borzasztóan nehéz nélküled. Borzalmas. Hogy minden nap a hiányodra ébredek, és csak várom, alhassak megint."
Gyönyörű, érzékeny, magával ragadó írás! Ha nem olvastam volna még Stefánssont, most biztos elkezdeném, de nagy rajongója vagyok. Sajnos az én kötetem még a bezárt könyvesboltban lapul.
VálaszTörlésKöszönöm kedves szavaidat! Megéri várni a kötetre, de azért picit más, mint a többi. Tudom, hogy neked is át fog menni minden szava, s főleg érzése. Örülök, hogy első találkozásunkat pont Stefánsson koronázta meg :)
VálaszTörlés