Macdonald, Helen - H, mint héja

 " széthasadnak a felhők - odanézz"

(Wystan Hugh Auden)

 

 

S mi az, mi a leginkább széthasíthat bármit is, ha nem a bánat? Helen Macdonald önéletrajzi könyvét az édesapja halálának feldolgozhatatlan vesztesége ihlette. A szeretett személy elvesztése olyan fájdalmat képes kicsalni az emberből, mely a legkülönfélébb módon ölt alakot, s láthatjuk, ezek megjelenési formája az irodalomban épp oly sokféle. Az elmúlt évben  Max Porter A bánat egy tollas állat könyve jól példázza az irodalom eszközeinek széles tárházát e tekintetben is. 

Helen a megküzdéshez egy még nagyobb küzdelmet hív segítségül, egy héja felnevelését. Könyvében ennek a lépéseit rögzíti, miközben láthatjuk, hogy ő maga is milyen harcokat vív az élet legelemibb dolgainak tekintetében. A történetnek van egy harmadik szála is, amely T. H. White The Goshawk (1951) című könyvének eseményeit öleli fel Helen által elmesélve. Apja halála után a lány begubózik önmaga fájdalmába, egy  távoli házba és White könyvébe. Folyamatos átjárás van az idősíkok között, ahogy Helen hol az apjával való kapcsolatában van, hol a White könyvben, hol pedig a héjája, Mabel emberhez szoktatásának sziszifuszi részleteit meséli el. 

 

Nem könnyű olvasmány ez a könyv, ezt előre leszögezem. Hozzám is a második olvasáskor  érkezett meg igazán. Első olvasásnál nem tudtam belehelyezkedni a történetbe, valahogy nem élt bennem a cselekmény. Talán a szituációnk volt most hasonló Helennel, ami miatt könnyebb volt megérintődni? Tény, hogy szinte hívott a könyv, hogy  most vegyem le a polcról. Megadtam neki azt az időt is, amit kívánt tőlem. Három hétig voltam együtt a könyvbeli csapattal. Tehát ennél a műnél, ha valóban át akarjuk élni a főszereplő küzdelmét, nem érdemes sietni. Valahogy a madár "megszelídítése" is sokkal kézzelfoghatóbbá válik, átérezhetjük a fiatal lány útját, ahogy a bánat különböző bugyraiban kószál, valamint a T.H.White  és madarának viszonyát is el tudjuk helyezni ebben a komplexumban. Pont ez a múltbeli szál világít rá mindenféle kapcsolódás jelentőségére. 

Az említett nehézség mellett azonban el kell mondani, hogy Helen Macdonald csodálatosan ír. A természeti képei, a madár viselkedésének ábrázolásai, a kettőjük összecsiszolódásának bemutatása a legnagyobbakat idézte meg számomra. Érdesen keverednek mondataiban a depressziós állapot kiváltotta szikárságok, a madár vadságának ábrázolásával és azzal a könnyedséggel, amivel a környezetet láttatja olvasóival. A mondandója szinte mindig nyers, de érzékelünk egy mélyen megülő melegséget is a szavakon túl. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a héja egy ragadozó, egy gyilkos, s tapasztalhatjuk is a történetben a fékevesztett ösztön tombolását. Ez a zabolátlan erő olyan, mint a lányban elhatalmasodó bánat. Ez egy gyönyörű metaforája a megélt belső küzdelmeknek. 

 

Több gondolat is megszületett bennem olvasás közben, mert miközben a szerző saját tragédiáját dolgozza fel, folyamatos összecsengéseket találtam az én mindennapjaimmal. Terápiás hatású könyv, erőssé képes tenni, de a nyitva hagyott vég miatt számomra áthelyeződik kicsit a hangsúly és visszatér az elengedés képességének fontosságához. 

Hozott pontszám: 4/5 

 

Helen Macdonald 

 

Fotó:  Courtesy Mike Birkhead Associates

 

 

Fotó:  Courtesy Mike Birkhead Associates

"Az ember keze arra való, hogy megfogja más emberek kezét; és biztos nem egyedül arra, hogy rajta héják üljenek."

 

"Ami az elmében a nagy megrázkódtatások után történik, az csak később nyer értelmet...Amit azonban szintén fel kellett volna ismernek, miközben azokon az északi utakon autóztam, hogy az apaelvesztése után az elme nemcsak új apákat keres a nagyvilágban, hanem új személyiségeket is, hogy azokkal szerethesse őket. "  

 

"Mint súlyos üveggömbök, olyanok az emlékek.  Letehetem őket ide vagy oda, de nem beszélik el a történetet."