Hetedik éve Murakami Harukitól olvasom az év legelső kötetét. Először csak véletlenül alakult így a dolog, aztán rájöttem, hogy mennyire jól esik ez nekem. Tudom, ezt már sokszor mondtam, csak nem emlékszem, hogy hol és kinek, szóval elnézést, ha ismétlem magamat.
"Eljön az új év, és valami hihetetlen erős vágy kerít hatalmába, hogy ő
legyen az első. Szeretem az írásait, de nem ő a kedvencem. Talán a
letisztultsága miatt kell a tiszta lappal induló évet is vele kezdenem." -írtam 2014 januárjában A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei könyvével kapcsolatban. Kicsit már elmozdultam erről az álláspontról, de nem tudom, hogy jövőre váltok-e. Megfordult a fejemben, hogy Hermann Hesse lesz az új választottam, de nem tudom.
Való igaz, hogy ez most egy novellás kötet volt, ami mondjuk eltér a nagyobb ívű Murakami regényektől. Sokkal több érzést és színt hoz be az olvasó világába, de eddig pont az volt a jó, hogy a kevesebb több alapon, jéghártya vékonyságú, finom érzékenységgel kezdjem az évet.
Nagyon jók ezek az írások, melyek körülbelül 1980-1991 között keletkeztek. Biztos ismeritek azt az érzést, hogy olvasol valamit, és az hú, de jó volt, majd jön a következő, és azt érzed, hogy az még jobb volt stb. (Így szoktam megenni egy marék szaloncukrot) Itt sem voltam képes eldönteni, hogy melyik novella a legkimagaslóbb. Persze nem is kell, hiszen pillanatok alatt komfortosan érzi magát az olvasó az újabb írás, újabb közegében. Pedig ez a környezet, egy csöppent sem ismerős japán világ élettere. Mégis Murakami kiválasztja az emberi élet összetettségéből azokat a szálakat, melyeket meghúzva megrándul bennünk a fájdalom. Fájdalom, mert a legtöbb esetben olyan megfoghatatlan dolgokat materializál a szerző, mint az elmúlás, a veszteségek, a kihagyott lehetőségek, a halálfélelem, az erőtlenné válás, vagy a hitetlenség -nem feltétlenül vallási értelemben. Mindezt nem úgy hozza be a horizontba, hogy teljesen egyértelmű kijelentéseket tesz, ő elvont képekkel ábrázol. A novellák legnagyobb hányadára mégsem volt jellemző a murakamis ködfelhő. Nagyon érdekes, hogy a mágikus jellemző, amit a szerzőtől megszoktunk, most sokkal reálisabb formában alakította az eseményeket. Egy megmagyarázhatatlan telefonhívás, egy találkozás formájában mondjuk, ami csak annyiban lépi túl a megszokott találkozásainkat, hogy aránytalanul intim lesz. Túlságosan sok levegőt vesz el a másik embertől.
De az se aggódjon, aki pont azért szereti a japán írót, mert varázslatos mágiával tűzdeli meg írásait, hiszen a Köddé vált elefánt vagy a Tv-emberek, kicsit még A kis zöld szörny is ez utóbbi kategóriában jeleskedik.
És a könyv természetesen hemzseg a macskáktól is.
Hozott pontszám: 5
Murakami Haruki
"Egy július eleji nyári reggelen hosszú levél érkezett a barátnőmtől:
szakítólevél. Egész idő alatt szerettelek, és most is szeretlek, és
ezután is… blablabla. Lényeg, hogy szakítani akar. Új barátja van. A
fejem csóváltam, elszívtam hat cigit, kimentem meginni egy dobozos sört,
visszamentem a szobába, és megint rágyújtottam. Aztán eltörtem három,
az asztalon heverő HB-s ceruzát. Nem, nem dühöngtem. Egyszerűen csak nem
tudtam, most mit csináljak. Utána átöltöztem, munkába indultam.
Akkoriban sokan mondták, hogy „milyen vidám vagy mostanában”. Ki érti
ezt?"
A könyvespolcom Murakami részlege
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése